Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
E ïetQTA egyharmada álom. Ám a tudomány máig sem határozta meg pontosan, rrrf az álom. Rgy régi enciklopédiában ezt olvastam: »Az álom közvetlen okát nem tudjuk: ezen a téren egyelőre feltevésekkel kell beérnünk.-« Már-már félretettem a vaskos kötetet; a dolog lényegéről nem mondott semmit. Hanem a cikk végén egyszerre fölfedeztem ezt a bájos mondatot: »Az álmot a művészetben jelképesen emberi alakban ábrázolják, vállán pilleszárnyakkal, kezében mákvirággal.-“ Ezek a kedves, egyszerű sorok megragadták képzeletemet. S most elmondok egy történetet az álomról. Megérdemli, hogy fennmaradjon. Ezerkilencszáztizenkilenc július 30-án a Vörös Hadsereg megtépázott csapatai kiürítették Caricint, s megkezdték visszavonulásukat észak felé. Ütjük negyvenöt napig tartott. A parancsnokságnak egyetlen harcképes egysége volt, Szemjon Mihajlovics Bugyonnij hadteste, öt és félezer ember. Az ellenséghez képest jelentéktelen erő. Bugyonnij a parancshoz híven, az óriási túlerővel szemben is fedezte a hadsereg visszavonulását és magára vonta az ellenség minden támadását. Küzdelme úgyszólván egyetlen nagy ütközet volt, több mint tíz napon és éjszakán át, kurta pihenőkkel, úgyhogy a katonák sem enni, sem inni, sem aludni, sem mosakodni nem tudtak. Ahhoz sem jutottak hozzá, hogy lovaikat megpihentessék. Szokatlanul forró nyár volt. A harcok aránylag szűk terepen folytak: a két nagy folyam, a Volga és a Don között, mégis előfordult, hogy a katonák naphosszat egyetlen kortyot sem ittak. Nem térhettek el a kitűzött iránytól. A víz drágább volt a kenyérnél. Az idő pedig — az idő még a víznél is drágább volt A visszavonulás kezdetén három nap alatt húsz támadás érte őket. Húsz kemény támadás! A katonák verekedtek: kiszáradt torkúkból már csak tagolatlan hörgés szakadt ki. Lovasrohamok, közelharcok, villanó szablyák, elkinzott, poros^ verejtékes arcok — és néma* ajkak. Mint egy vad látomás ... De a szomjúsághoz, némasághoz, éhséghez és forrósághoz hamarosan újabb gyötrelem társult: az álmosság. Küldönc érkezik, átadja a jelentést, lefordul a nyergéből és lova előtt álomba merül. , Aztán a támadás véget ért A katonák fáradtan dülöngéltek lovukon. Pillájuk mint az ólom. Esteledett. A szemek lassan lecsukódtak. A szívre súlyosan tódult a vér, lomhán megsűrűsödött s egyszerre elakadtak a mozdulatok, lehulltak a fáradt karok, meglazult az ujjak szorítása, lecsuklottak a fejek, s a sapkák a homlokba csúsztak. Tikkadt éjszaka ereszkedett az öt és félezer katonára. Mint az inga, billentek ide- oda a nyeregben. Az ezredparancsnokok Bu- gyonnijhoz ügettek. — Mindenki aludjon — mondta Bugyonnij. — Mindenki — ismételte nyomatékosan. — De parancsnok elvtárs... Mégis... Talán őrszemet... — Mindenki aludjon. — Parancsnok elvtárs ... Hát akkor ki fog ... — Én — mondta Bugyonnij egyszerűen. Kabátja ujját felhajtotta, karját kissé fölemelte és megnézte, hány óra. A mutatók foszforos fénnyel világítottak. — Mindenki aludjon — rendelkezett, vidáman fölemelve hangját. — KMbl nélkül mindenkit Az egész hadtest Pontosan kétszáz- negyven percet adok a pihenésre. Nem így mondta: négy órát Négy óra: ez. túl kevés lett volna. Hanem kétszáz- negyven perc: ez más. ennél többet igazán nem adhatott. — Ti pedig ne törődjetek semmivel — tette hozzá. — Majd én vigyázok. Vállalom a felelősséget. Kétszáznegyven percet adok, egyetlen mi- nutával se többet. Revolverlövés lesz majd a jel: akkor aztán talpra! Valentyin Katajev Az álom Pisztolyára csapott, s óvatosan megérintette Kazbek- nek, rozsdás színű doni lovának verejtéktől nyirkos lágyékát. Egyetlen katona őrizte az egész hadtest álmát. Maga a parancsnok. Vakmerő megszegése a rendtartásnak! De más megoldás nem volt. Egy mindenkiért és mindenki egyért. Ez a forradalom vastörvénye. Az öt és félezer harcos egyetlen mozdulattal dőlt végig a tisztás dús füvén, éppen csak lerogytak a lovuk mellé, kezükben a kantárral. Némelyiknek még maradt annyi ereje, hogy kipányvázza lovát és feje alá húzza a nyergét; aztán nyomban elaludt. B ugyonnij lassan körüljárta a tábort. Nyomában segédtisztje, a tizenhét éves Grisa Koval- jov. Barna képű legényke, alig bírta már a kínos küzdelmet, mindúntalan elbóbiskolt. aztán felriadt, föl-föl- kapta a fejét, majd hagyta, hadd rántsa mellére az ólmos fáradtság. így járták keresztül-kasul a tábort, a hadtestparancsnok meg a segédtisztje — két őr, öt és félezer alvó fölött. Szemjon Mihajlovics akkoriban még szinte fiatalember volt, száraz, csontos képű, napszítta bőrű, lógó bajuszos, fekete férfi — akár egy keménykötésű paraszt. Felkelt a hold, s ő a teljes fényben sorra ismerte fel a katonáit. Felismerte őket és elmosolyodott, mint apa az alvó fia bölcsője fölött. I,ám, ez itt Grisa Waldmann, a rőt bajszú óriás. Hanyatt hever a fűben, feje alatt a nyereg, mázsás ökle» ben pisztolyát szorongatja, roppant melle, akár a láda. Szabályosan emelkedik és süllyed, szemközt a csillagokkal, a földrengető horkolás ütemére, még a bozót is beleremeg ebbe a horkolásba! Másik keze a földön, szinte markában tartja a földet — hát próbáld elvenni Grisa Waldmann tói! Amott meg, mint akit fejbe vertek, Ivan Belenykij, a doni kozák hever. Haja a szemébe lóg, oldalán nem éles kozákszablya, hanem hatalmas, ódon kard: valami fegyverbolond földesúr házában szerezhette. Századokon át lógott dologtalanul a perzsaszőnyegen, míg jött Ivan Belenykij, a doni kozák, s elvette, kifente annak rendje- módja szerint és most harcol vele a fehérek ellen. Az egész hadtestben nincs még egy olyan hosszú és erős kar, mint Belenykijé. És Bugyonnij büszkén, szeretettel mosolyogott, amint ellépett vitéz katonája, Ivan Belenykij mellett. Nézi a nagydarab embert, ott hever mellette éles kardja, visszatükrözi a hold kék fényét. A sztyeppi éjszaka csillagmutatói lassan haladtak előre. Hamarosan vége a pihenőnek. Kazbek egyszerre megtorpant. Bugyonnij felfigyelt. Megigazította sapkáját, melyet féloldalt megvilágított a tábortűz lángja. Néhány lovas közeledett a lejtőn. • Árnyékuk .egymás után födte ef • holdat Bugyonnij lélegzetét visszafojtva nézte őket A lovasok leereszkedtek a táborba. Az élen haladó megállította lovát és lehajolt. Előtte egy katona korábban felébredt mint kellett volna, éppen a csizmáját húzta, A lovas kezében cigaretta. Rá akart gyújtani. Mellettük a tábortűz. — Hé! — kiáltotta. — Miféle tanya ez? Adj tüzet! — Hát te ki vagy? — vágott vissza a katona. — Nem látod? A lovas előregömyedt, vállát a katona orra elé tartotta. A holdfényben megcsillant ezredesi ragjelzése. A helyzet félreérthetetlen volt. Az ellenséges tiszti járőr a sötétben betévedt a pihenő vörös táborba, s azt hiszik, saját embereik között vannak. Tehát a fehéreknek itt kell lenniük a közelben. Nem lehet tovább vesztegetni az időt! Bugyonnij kilépett az árnyékból. Fölemelte pisztolyát. A hajnal előtti csöndbe beledördült a lövés. Az ezredes lebukott nyergéből. A katonák talpra ugrottak. A tiszti járőrt elfogták. — Lóra! — kiáltotta Bugyonnij. Egyetlen perc és nyeregben ül az öt és félezer katona. Még egy perc: felkel a nap, s első sugaraiban gomolyogva csap föl a közeledő ellenséges lovasok nyomán a por. Szemjon Mihajlovics parancsot adott a felfejlődésre. A negyedik lovastüzér-osztály három ütege megnyitotta a tüzet. Megkezdődött a harc. E gyszer eszébe juttatták Szemjon Mihajlovics- nak ezt az éjszakát. Eltűnődött, mosolygott. — Bizony — mondta. — öt és félezer ember. Egymás hegyén-hátán hevertek, úgy aludtak, mint a tej. Szinte egy ütemre. No, de volt is horkolás! Még a fák is belé- remegtek! A falon lógó térkép felé hunyorított. — Még a iák is beléremeg- tek! — ismételte elégedetten. Bugyonnij dolgozószobájában ültünk, a Forradalmi Katonai Tanácsban. Odakint hullt a hó. Sűrűn, függönyö- sen — amolyan igazi moszkvai hó. S előttem egyszerre fölvillant egy kép. Sztyepp. Éjszaka. Holdfény. Az alvó tábor. Bugyonnij — Kazbek lova platán —, s mögötte, a legyőzhetetlen álommal viaskodva egy kócos, barna legényke, füle mögött egy marék fonnyadt mákvirág, s forró vállán csukott szárnyú pillangó szunnyad. Fordította: Gcllért Gyflrgy APÁTI MIKLÓS Október és a magyar képzémávészet Beszélgetés Aradi Nórával, az MTA művészettörténeti kutatócsoportjának igazgatójával Aradi Nóra. önálló kötetek Repin- ről, Dejnéká- ról, Szárján- ról; összefoglaló munka a Szocialista képzőművészet története címmel: majd másfélszáz címszót tartalmazó ikonográfiái — a szocialista képzőművészet legjellemzőbb képeit felsorakoztató — gyűjtemény: megannyi mű jelzi, hogy Aradi Nóra, a művészettörténet-tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportjának igazgatója, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem tanára milyen fontos feladatának tartja a forradalmi orosz—szovjet és az egyetemes szocialista képzőművészet történetének kutatását. Joggal fordultunk tehát hozzá, hogy megtudjuk: a magyar festők, szobrászok, grafikusok körében milyen visszhangot keltett a Nagy Október; mint képzőművészeti téma, hogyan jelentkezett nálunk, kiknek a műveiben öltött testet a hatvan éve lángralobbant forradalom eszméje. — Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom képzőművészeti eseményei javarészt német közvetítéssel jutottak el hozzánk — mondja —, hiszen, mint a történelemből tudjuk, Németország 1918-as forradalmi hulláma megelőzte a Magyar Tanácsköztársaság 1919-es kikiáltását és a német Sturm meg a Kassák Lajos szerkesztette MA című folyóiratok közötti kapcsolat révén hazánkban is ismeretessé vált a fiatal szovjet államban megszülető képzőművészeti élet számos eseménye. Művészettörténeti tény pél dául, hogy egy, a Sturmban megjelent Lenin-portré hatása fedezhető fel kiváló festő- és grafikusművészünk, Bort- nyik Sándor első magyarországi Lenin-ábrázolásán. Ez a német közvetítés, az 1919- től fönnálló polgári demokratikus. német államnak köszönhetően, még hosszabb időn át megmaradt. Az 1917-ben megszületett szovjet állam nagyvárosaiban — így elsősorban Moszkvában és Leningrádban — megrendezétt 1918-as május 1-i ünnepségek hatalmas képzőművészeti vállalkozásainak híre is jórészrt e közvetítések nyomán jutott el hozzánk és szolgált az 1919- es budapesti május elsejét köszöntő, megannyi monumentális dekoráció alapjául. Ezek az óriási méretű, ünnepi díszítések, az egykorú híradófelvételekből közismertek. Volt persze közvetlen kapcsolat is a szovjet állam és a Magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti élete között! Ez elsősorban Szamuely Tibor emlékezetes moszkvai repülőútjának köszönhető, aki a szovjet fővárosból forradalmi plakátokat is hozott magával. Ezek mind mondanivalójukkal, mind formai megoldásukkal serkentőleg hatottak grafikusaink, plakáttervezőink munkájára. német képzőművészek segítségével tájékozódtak mindarról, ami a Szovjetunió képzőművészeti életében történt. Az 1920-as évektől kezdve több magyar képzőművész talált otthonra, kapott munkát a Szovjetunióban is! Elsőként Uitz Béla és Mácza János telepedett meg Moszkvában, majd Ék Sándor, Mészáros László, Kemény Alfréd műkritikus és még többen mások. — A hazai saltóban .telelitek meg olyan cikkek, amelyek a Szovjetunió kénzöművészetének ismertetésére teltek kísérletet? — 1927-től a 100%, a Dokumentum, a Forrás, az Együtt stb. kiadványokban, amelyek — egyebek között — Liszickijnek az új orosz építőművészeiről szóló cikkét, Kassák Lajosnak Malevics könyvéről szóló tanulmányát közölték és amelyek elsősorban a szovjet képző- és építőművészet útkereséséről adtak hírt. A messze előrelátó — ma is korszerűnek tűnő — városrendezési tervek különösen nagy érdeklődést keltettek. — Szovjet fcépzgmffvészett termékek mikor juthattak ci hazánkba a felszabadulás elolt? — Az emlékezetes 1941. évi budapesti nemzetközi vásár szovjet pavilonjában lehetett hozzájutni néhány szovjet reprodukcióhoz. Ezek a felszabadulás után kibontakozott — oly nagyszerű eredményeket felmutató — magyar plakátművészétre kimutathatóan serkentőleg hatotVarga Imre Lenln-emlékmüve. Egy mondai a forradalomról megváltaná újra és újra a régi Forradalmat, de a mondat új legyen igazán, hogy a régi, a szent, a „Szép beszélgetéssé” nemesedett, az aszúvá érett, az ébentestű megmaradjon, vérre, ó mindig vérre gondol a polgár, az úr, talán a csatakürt is, a zászló is, igen, a magát csodáló zúduló vérre, a dübfrrgő vérre, a Bárány szent vérére, de nem a vér a forradalom, és item is nagy közös éneklés, csupán egy mozdulat, ahogy az ember mindenkoron kilép a szegények erdejéből, a tisztásra jut, . egy pillantással körbetekint, harmat üti bokáját, s nem az elérhető kudarc, kilép a szegények erdejéből, az évszázadokig biztos menedékből, a kelő Nap előtt föltiszteleg, pz idő rétegeivel hősen szembenéz, különválaszt napokat, éveket, évszázadokat, korokat, társadalmakat, mondván: „eddig: ez, ezután az”, feltűri ingujját, kaszáját leszúrja a földbe, megfeni, • s elindul, harmatban áztatva magát, azután verítékben, és eszébe jut az egyetlen forradalmi mondat: „délre végezni kell”, délre végezni kell, különben bebüdösíti a hőség, a hétágra sütő Nap, az asszony ebédje, a gyerekzsxvaj, hát elindul, kaszáját, magát, életét lengeti már, s tudja: délre végezni fog napokkal, évekkel, évszázadokkal, és nem rendeletet hagy maga után, de rendet, Rendet. Ugyanígy példaként szolgált az a művészetszervező tevékenység is, amelyet akkoriban a Szovjetunióban folytattak. Akárcsak ott, Magyarországon is arra törekedtek a Tanácsköztársaság 133 napja alatt, hogy meg kell teremteni a képzőművészek munkájának alapfeltételeit. A művész — vallották a szovjet példa nyomán — csak akkor szolgálhat igazán eszmét és hazát, ha a proletárállam megteremti a tevékenységükhöz szükséges körülményeket. Itt jegyzem meg, hogy — a többi között — egy kiváló román képzőművész kortárs, Tonitza nyilatkozott elragadtatással e szovjet példákat követő magyar művészetszervezői gyakorlatról. — Hogyan alakult a wrovtet és a magyar képzóművészet kapcsolata a Tanácsköztársa»ág leverése után? — Ami hazai viszonyainkat illeti: az ellenforradalmi rendszer mindent elkövetett, nehogy a szovjet állam festészetéről, szobrászatáról, • plakát- és grafikaművészetéről bármi hír is eljusson hazánkba. E nehéz években az emigrációba kényszerült művészeink tartották ébren a forradalom eszméjét. Ök előbb Bécsben, maid javarészt Berlinben tevékenykedtek és elsősorban a baloldali tak. Egy jellemző példa: Ko- necsni György-nek egyik, az MKP polikáját népszerűsítő plakátján nem nehéz észrevenni egy Liszickij-plakátról ismert, körzőt tartó kezet... — Végezetei: napjaink ma- gyár képzőművészetében hogyan mutatkozik meg a Nagy Október és a szovjet képzőművészet hatása? — Elsősorban abban, hogy e történelmi és művészeti példák nyomán saját történelmünkre kezdtünk figyelni. Az elmúlt három évtized magyar festményeinek, szobrainak, grafikáinak és a modern kor freskóinak, a plakátoknak a java arról vall, hogy a munkásmozgalom története nemzeti történelmünk szerves részévé vált. E művek mintegy megtestesítik Október nálunk is elevenen élő, ható gondolatát. Olyan kifejezően, mint például Varga Imre Mohácson fölállított Lenin- emlékműve. amelynek a forradalmár arcképével díszített zászlaja a munkásosztály harcának jelképét, a lépcsősoron a nép közé érkező alak emberközelségét fejezi ki : mindazt, amit Október nekünk ma jelent. A. L. \
