Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

A gondolat folytatja lát NEMZETKÖZI FOTÓSZALON A gondolat megtermett Nem időn és téren kí­vül álló, mindent átfo­gó, »-rendező hatalom« juttatta kegyes adakozással az emberi­ségnek. Maga a biológiai és társadalmi fejlődés meghatáro­zott fokára jutott ember pat­tintotta ki önmagából, majd csiszolta, formálta, edződni hagyta. A lenyűgözően bonyo­lult anyagforma, ez a ma még beláthatatlan anyagi változá­sokra képes emberi szerv al­kotta meg, sugározta magából az eszméket, a sokáig és sokak által még ma is külön állónak, külső erőből származónak, at­tól irányítottnak tartott gondo­latot. Anyagból vétetett, az anyag­hoz tartozó emberek tulajdona a láthatatlan, önmagában ér­zékelhetetlen tudat, ez a szen­vedést és örömöt, csüggedést és bizakodást, tunyaságot és lendületet, önzést és áldozatot, gonoszságot és törődést egy­ként hordozó, de embertől el- idegenithetetlen fogalom. Ah­hoz, hogy képes volt az egész társadalom javát szolgáló, megcsontosodott rendet mozdí­tó, lelkek béklyóit leverő erő kifejtésére, hosszú időnek kel­lett eltelnie a tudat első, sza­vakba öltött megnyilvánulásá­tól. El kellett, jutnia az embe­riségnek a fejlődés törvénysze­rűségei folytán olyan falira, melyen a folyamatok, össze­függések pontos, gondosan elemzett ismeretében, néhány elme a legkiválóbbak közül, nemcsak kora kusza jelensé­gei mögé látott, hanem a jö­vőbe is. Nem látnoki módon, felelőt­lenül vállalkozva események jóslására. Az irányt mutatták meg, amelyet követve az utat már a következő nemzedékek­nek kell megépíteniük, széle­síteniük, gondozni, gyakran is­meretlen, magát nehezen meg­adó terepen, kegyetlen »éghaj­lati viszonyok« között. Kézzel, nyers erővel, gépekkel, szerve­zettséggel. Megtörhetetlen aka­rattal és gondolkodással. Fel­használva és anyagi erővé vál­toztatva azokat a tartalékokat, melyek az emberi agyban még bevetésre várnak. Nemcsak a kiváló elmékét, hanem a tár­sadalom valamennyi tagiáét. önmagunkért, gyermekeinkért. Méltóságunkért. És mindenek­előtt: hogy az emberiség ön­magára találjon. Lehetősége csúcsára jusson. Egvütt és kü- lön-külön is. A milliárdok és köztük az egyén, személyiségé­nek sajátos, örökölt és szer­zett vonásaival, tulajdonságai­val — gondjaival és örömei­vel, támogatásra szoruló tö­rekvéseivel, vágyaival. Hogy elérje, amire adottságai és kö­rülményei, a természet által rendeltetett. Azzá legyen, ami­re született. Alkotóvá. Akinek sziporkázó ötletei, megfontolt ítéletei, megalapozott álmai vannak. És, nagy. a világot be­fogadó szívvel él. Mert értel­mével tudja, leikével érzi: éle­tét magának kell élnie, de en­nek feltétele a környezet segí­tőkészsége, támogató ereje. Útjára indult a megtermé­kenyült gondolat; új, addig soha nem képzelt emberi kap­csolatokat teremteni. Amely­ben nem oldódik fel a sze­mélyiség, de amelynek sok­színűsége, magasrendűsége egyre több ösztönzést ad gaz­dagodásához, ahhoz, hogy cso­dálatos élmény legyen számá­ra a világ: a társai, a munká­ja, a természet szépsége, a szórakozása, a családja, kör­nyezetének, napjainak végte­len változatossága. Hogy őszintén tudjon örülni, szo­rongásaiból felszabadultan, az apró sikereknek és képes le­gyen átélni tetteiben a nagy egész mozdulását. És ehhez tudatosan használjon fel min­den értéket, melyet a termé­szet nyújt, és amelyet a ma­ga javára, céljinak megfele­lően formál betonelemmé, öl­tönnyé, gépkocsivá, televízió­vá, repülővé, űrhajóvá vagy még bonyolultabb szerkezetek­ké. ndezek létrehozásához hihetetlen mennyiségű ismeretre és csiszolt gondolkodási készségre van szükség. De a még oly magas rendű alkotó folyamat közben sem feledhetjük az igazi érté­ket, mint állandóan megújuló, kiegészülő tartalmú célt: a magas szinten humanizálódott, közösségi talajú emberi viszo­nyokat. A gondolat ezért született, és változatlanul ennek jégyé- ben folytatja útját. Paál László IX. Barátság Hídja M Lám e színész... Butirin: Legenda című fotója. (I. díjas) Azt Adám: növöd, kérdeztem magamtól, mi lett volna a te Iva. ha nem szélcsendes történelmi időben, álmos nagy Oroszországban születik? Gon­doltál már rá, hogy energiá­ja, tehetsége hogyan szár­nyalhatott volna, ha húsz— huszonöt évvel később látja meg a napvilágot? Forradal­mas ember — elme — lehe­tett volna. Tudom, hogyne tudnám; Csehov sem gondol­hatott erre! De megtette, amit tehetett: ábrázolta a szellemet gúzsba kötő, em­bert tunyává tevő kort, an­nak viszonyait. Egyetlen óriási homlok ez a te Ivanovod, Adám. Mintha arca nem is lenne, csak ez az arányrendszernek méretei­vel nemet mondó homlok. Pe­dig lázasan csillog a szem, szavakat okád vagy vinnyog a négeresen duzzadt száj. Mé­gis: csak. ez a homlok-Iva- nov... A csecsemők homloka ilyen. Csecsemőnaiv ember volt ez az Ivanov, c».iiatt szakadt meg nehéz zsánjai alatt. Ter­vei, vágyai nehéz zsákok. Vé­ges az emberi erő, egyedül van a cselekedni vágyó. Bejössz a színpadra, Rajho­na Adám, Ivanov. Mintha mindig, csupaszon az ideg­végződésekig, inged gombjai cserbenhagyták lyukfészkei­ket. Ez a te Ivanovod folyton tesz-vesz, munkát ad a kezé­nek, hogy gondolkodni se kelljen. Mert az óriási hom­lok mögött fáradt az agy. Üti kezével a taktust a zenéhez Ivanov, elhajítja a könyvet. Zuhan... Puskát emelnek rá. ó tré­fából, természetesen ! Hisz, mindenki tréfál vele! A ha­lálba tréfálják. Retten a pus­kától, majd gyors mozdulat­tal kabátot dob a vállára. Férfiszemérem; ne lássa senki »csupaszon«. Fázós ember ez a te Ivanovod, Adám: mintha mindig mínusz fokokban, mintha mindig fagyban. Lelkibetegnek, nyafogónak tituláljak. 0 hajlamos mások j kifejezéseit mazochista kéjjel átvenni, ismételni. Lám, a doktor a szemébe vágja, hogy a hangjából árad az egoizmus, bő — egy évvel később — úgy ismétli ezt, mint saját véleményét. Ügy van jelen ez a te Iva­novod, Adám, kisszerű ember» környezetében, hogy teste be­legyökerezett ebbe a táp nél­küli talajba, de gondolataival nincs köztük. Amikor ráesz­mél tehetetlenségére, ráför­med a hozzá legközelebb álló­ra. De rögtön működésbe lép benne biológiai mechanizmus­sá lényegülve a konvenció- jólneveltség: sűrűn kéri a bo­csánatot. A »szörnyen bűnös vagyok !•» bűntudata rákként emészti föl életerejét. A dok­tor Tartuffe-nak látja — minden bűnös korban képlet­nek látták a természet leg­bonyolultabb lényét, az em­bert — ; pedig Ivanov a leg­valóságosabb önmagát mutat­ja meg mindenkinek. Ánya, a felesége szavak nélküli éne­kével, szemérmes koldusként könyörög símogatásért Pogány Judit emlékezetes játékában. Rajhona-Ivanov szinte felsír: hagyja menni, hagyja engedel­meskedni tudatalattijának, melynek mélyén lányalak ködképe... Mennyi azelőtt, hajdan és egykor! Szárazra került hal­ként kapkod friss levegő után Ivanov. Menekül hazul­ról, úgy roggyan meg. mintha morzsákká porlott volna tér­dében a csont. Az unalom langy derűjé­ben, — Lebegyevéknél — fe­kete szobor a te Ivanovod. Adám. Igen: azelőtt valóban loboghatott szárnyas lángok­kal; egy hölgy álmodozva si­mogatni próbálja a mostani Ivanovban azt a régit. Amikor először halljuk Lebegyevéknél — milyen jellemző! — vá­laszol, s nem ő kezdeményez beszélgetést. Majd haladékot kér Lebegyevnétől, de már törli is le szájáról a kérdést a kezével. Ki találta ki ezt a mozdulatot"? Lebegyev pénzt ajánl neki. Tisztessége nem érdem, ha­nem vétek ebben a világ­ban. Ivanov ügy hessenti le a pénzt az asztalról, ahogy az odaszemíelenkedett legyet szo­kás. Járkál a szobában, ket­recbe zárt vad. Magyaráz, megmagasodik a hangja, szin­te vijjog. Örökös, önigazolás­ban. Motyog. A doktor vádjaira magzatként gömbölyödik ösz- sze. Azután őrjöngeni kezd. Sura jön* — fehérszép Tóth Éva —; nem menedék. Nincs menedék. »Véff-pem!« — sú­lyosítja a szót két p-vel. Kor- hadékba fúrja magát az, aki röpülni vágyott. Shakespeare-rel: »Lám, e színész, / Csak költeményben, álom-indulatban, / Egy esz­meképhez úgy hozzátöri / Lelkét, hogy arca elsápad belé, / Könny ül szemében, rémület vonásin, / A hangja megtörik, s egész valója / Kí­séri képzetét,..« Rajhona Ádám. Leskó László Tizennégy klub vesz részt a IX. Barátság Hídja nemzetkö­zi fotószalon kiállításán, me­lyet november 7. tiszteletére a Latinca Sándor Művelődési Ház, a Somogyi Fotó- és Film­klub és a Somogy megyei Mú­zeumok Igazgatósága rende­zett. A résztvevő klubok népes száma azt érzékelteti, hogy rangos fórumnak tekintik a kaposvári kiállítást; a Szovjet­unióból Vilniusból, Tallinból, Kalinyinból érkeztek képek, a szomszédos Jugoszláviát a mariboriak és a novisadiak képviselik, Lengyelországot a krakkóiak, Csehszlovákiából Prágából, Jicinből jelentkez­tek, Ausztriát a linziek, grá­ciák, binziek, az NDK-ból a f reitaliak ; távolabbi ország életéről küldték üzenetet a spanyolok, Magyarország szí­neit a Barátság Hídja nem­zetközi fotószalon házigazdá­ja, a Somogyi Fotó- és Film­klub képviseli. A kiállításnak — mint néhány éve rendsze­resen — a Somogyi Képtár adott otthont, s talán ez is ér­zékelteti, hogy a fotóművé­szet rangos társa lehet a kép­zőművészetnek, együtt pedig nagymértékben befolyásolhat­ják a vizuális kultúrát. Máris egy izgalmas kérdés: hogyan nézzük a fotókat? Recept helyett a válasz tartal­mát azonosítsuk a képzőmű­vészeti alkotások befogadásá­nak a módszereivel. Leegysze: rűsítve, a képi .szerkesztés rit­musára, a fekete-fehér — il­letve a színes képek kolorit- jára — tónusaira, a látvány megfogalmazására; tovább nem sorolva, csak a lényeget érintve: a mondanivalóra fi­gyeljünk. Kétféle törekvéssel találkozhatunk a most meg­nyílt fotószalonon. Az egyik — történelmileg ez a régebbi — a látvány művészi ábrázo­lását tűzi ki feladatául, a má­sik belső képek útján indul el a képrögzítés felé. A fotós személyében mindkét út talál­kozhat, s bizonyára szerencsés eset, ha így is történik. (Ezt már csak zárójelben: a lát­vány művészi ábrázolása és az ennél elvontabb fotóábrázolás szerencsés kiegészülése azért is kívánatos, mert a formaliz­musnak az egyik gátja lehet éppen a valóság ütőerének ki­tapintása.) A IX. Barátság Hídja nem­zetközi fotószalon középszerű színvonalát azzal magyaráz­hat uk, hogy nem mindig »ide­jében« kattant a kamera, azaz több semmitmondó kép szüle­tett a- remélt eredménnyel szemben; a téma vérszegény­ségére is számos példa akad, s a formalizmus semmitmondó játszadozása talán még bosz- szaníóbb. A kiállításon a vilniusiak vitték el a pálmát. Szemléle­tüket, technikai felkészültsé­güket — mindazt, amiről ké­peik árulkodnak — akár pél­daként is állíthatjuk más klubok elé. A tájlíra mara­dandó képeit őrzöm magam­ban kollekciójukból. Juskelik Halmok, Straukas Dűne XII. című képeit a nézők figyel­mébe is ajánlom. Butirintöl két kép került a falra, mind­kettő kiemelkedő; A Legenda és Az est alkotója kapta az első díjat. A Legenda — csu­pán technikai oldalról — an­nan a két szemléletnek az öt­vözete éppen, amelyről beve­zetőben beszéltem. Az öregség ábrázolásával így tudott újat, őszinte vallomást nyújtani. A maribori kollekciót »rendező;« szemlélet jellemzi, a második díjas Cvetinocski Aleksandar Elátkozott hajó című elkép­zelt és végül is filmre rögzí­tett képének nőalakját akár úgy megcsodálhatjuk, mint Zichy finom ceruzarajzait. Bogo op-artos aktja inkább a modern képzőművészet iránti tájékozódásról vall. A gráci Kari Darnhofer Varjak című fotója az ellesett pillanat, a mondanivalóban gazdag téma megrendítő látványát nyútja a hajlott hátú néni körül csap- dosó fekete varjak képében. Kilenc hónap, mire új emberi élet születik. A krakkói Wi­told Michalik Kellemes álla­pot című, harmadik díjas kép­sora az anya eme hónapjait rögzítette, az életadás mély érzéseit ébresztve a nézőben. A szovjet Lashkov Andrej Galambok az öreg falóit cí­mű fotója az öreg romokkal technikai úton is együtt archaizál, így válik egyértel­művé a mondanivalója. Ka­nosvári fotós is kapott díjat: Tóth Béla. Képének a címe: Cross. A gép és az ember egymásrautaltságát, az izgal­mas versenysport rendkívtili- ségét ábrázolta. A díjazott képek mellett még számos fotó megörven­deztetett, bizonyára a néző is osztozik velem e kellemes ér­zésben. Horányi Barna Kitüntetlek Hivatása a gyógyítás A gyógyítás, az embe­rek szolgálata llnykorától ter­mészetes volt számára. Ügy mondja, hogy szinte a kórház gyermekének tartották. Az édesapja harminc évig dolgo­zott ott gépészként, s ahogy fölcseperedett, mindig körü­lötte lábatlankodott. — Még tizenhét éves sem voltam, amikor én is bekerül­tem. Mi váltottuk le az apá­cákat ... mondja Pohánka Rudolfné. — Ügy vettek fel bennünket, hogy a gyakorlati időnket töltöttük, még mun­kakönyvét sem kaptunk. El­kezdtem a többiekkel együtt a tanulást. A miénk volt a má­sodik tanfolyam. Miközben. készültünk az ápolónői hivatásra, édesapja a politikai és a közéleti tevé­kenységre készítette föl. Olyan munkás volt, aki már kisko­rában beavatta a nagy »titok­ba«, rászólt, hogy köszönjön a talicskát toló munkaszolgá­latosoknak, mert az jó ember, amannak viszont nem kell, mert népnyúzó. Később a pártrendezvényekre, a mun­kásotthonba is magával vit­te. Nemegyszer szerepelt. A férjét is úgy ismerte meg, hogy szavalt a november 7-i ünnepségen. A költemény cí­mére és írójára már nem em­lékszik, csak az első két sor­ra: »Hallom zúgását a balti szeleknek./ Jelt adnak a törté­nelemnek.-» Nagy a sürgés-forgás a ren­delőintézet irodáiban. Hol a telefon cseng, hol benyit va­laki halaszthatatlanul fontos ügyben. A főnővér kedvesen, pontosan, gyorsan elintéz mindent. Ezt szeretik és tisz­telik benne a kollégái is. Húsz esztendeje főnővér, jól ismerik az egészségügyiek. De nemcsak ők, hanem a szak­mán kívüliek is — közéleti te­vékenysége révén. Az ellen- forradalom után a városi ta­nács vb-tagja volt, tizenöt éve munkásőr, a törzsben tevé­kenykedik. 1960-ban lett párt­tag. Volt olyan időszak, ami­kor ő volt az egyetlen párt­tag a rendelőintézetben. Az­után egyre többen lettek, sőt eljutottak odáig, hogy megala-, kíthatták az önálló pártszer­vezetet. Pohánka Rudolfné a kór-' ház, majd a rendelőintézetben lett pártvezetőségi ' tág. Most is az. Nemrégen ugyanis kér­te, hogy másnak adhassa át a titkári teendőket, hiszen van utánpótlás a tagok kö­zött, neki pedig más felelős párttisztsége Is van, taga a városi pártfegyelmi bizott­ságnak. — A legutóbbi pártértekez­let alkalmával választották meg. Otthon főztem, a férjem vett rész e fórumon. Amikor hazajött, mindjárt gratulált az új tisztségemhez. Nem könnyű ez a tevékenység, hi­szen a bonyolultabb ügyek kerülnek elénk. Szerelmese a hivatásának. Szóba hozza, hogy gyakran elhangzik: gépies a munka a rendelőintézetben. Ennek megcáfolására azt említi: mi­lyen aggódás és izgalom tölt el mindenkit, amikor kiderül valakiről a gyógyíthatatlan betegség. Napokig csak erről beszélnek. Harmincéves egész­ségügyi múlttal a háta mö­gött, még mindig összeszorul a szíve, ha felvíjjog a mentő­autó szirénája. — Olyan a mi közösségünk, mint egy nagy család. Ha gond ér, együtt bánkódunk, ha valami jó, akkor együtt örülünk — mondja. Régóta ismerem őt, jól is­mertem a íérjét is, aki hosz- szü betegség után fiatalon hunyt el. Egy tartalmas élet mérlegre tétele elképzelhetet­len úgy, hogy vagy ő, vagy én szóba ne hozzuk. Az egyik belevágott a középiskolai ta­nulásba, az esti egyetembe, a gépkocsivezetésbe, a másik kö­vette. Párttagok, párttitkárok is egymás után lettek. Este nem mindig találkoztak a sok elfoglaltság miatt, így reggel a kávézás közben be­szélték meg a? előző napju~ kát. Hallgatunk. Nézem, amint újra cigarettára gyújt. A fe­hér köpeny alatt most is fe­kete pulóvert visel. A lánya pedagógus Kadarkúton, férj­hez ment. Esténként odaül a tévé elé, s kézimunkázik. So­ha azelőtt nem foglalkozott ilyesmivel. Vasárnap elmegy kocsival az özvegy édesanyjá­ért. Ilyenkor, p. gyerekek is megjönnek, s együtt töltik el a napjukat. Gabi, a lánya az ő útjukat folytatja, majd, most érlelődik benne az elhatáro­zás, hogy hamarosan a párt­tagok közé lép. A vasárnapi beszélgető­seken gyakran elmondja lá­nyának azt, ami szigorú élet­elve: — Egyet nem szabad soha elfelejteni: azt, hogy honnan jött az emberi Lajos Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents