Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
Ötven alkotás a XIX. őszi tárlaton Veszprémben a Bakony Múzeumban rendezték meg a XlX.őszi tárlatot. Tizennégy művész ötven alkotását mutatták be. R. Kiss Lenke: Martinovics Kiss Lenke: Emlékműterv (MTI Fotó — Rózsás Sándor felvételei KS) Szvetlána Bolgarics Kedélyes hazatérés A nyarat az azúrkék Adria egyik csodaszép szigetén töltöttük, apám házában. Négyesben üdültünk: a férjem, a nyolcéves fiam, aztán Nóra, a nagy fekete juhászkutyánk, v meg jómagam. A férjem szabadsága hamarabb ért véget, s ő visszautazott Zágrábba. — Nélkülem is hazajuttok! — legyintett búcsúzóul optimistán. — Hiszen csak hajóra kell ülni, meg át- szállni az autóbuszra! Minden rendben lesz, hiszen nekem okos kis családom van. Csao! Kiderült azonban, hogy ő volt a legokosabb : magával vitte Nóra minden iratát, meg az egészségügyi papírjait. Sőt még a szájkosarát is. Itt kezdődött a galiba. — Hát ez meg mi? — mutatott a hajólépcső előtt álló tiszt a kutyára. — Ez? — kérdezem a lehető legártatlanabb hangon. — Ez Nóra. — Ez kutya — helyesbített a tiszt. — Okmányok és szájkosár nélkül nem engedhetem föl a fedélzetre. — Ugyan, miféle kutya ez? — tiltakoztam. — Hiszen nem harap, még csak nem is ugat... Vagyis ugat, de csupán amikor számol. Csuda okos. Roppant tehetséges! Nézzen ide... Ekkor a hajólépcsőhöz lépett a kapitány és a második tiszt. — Nóra — fordultam a kutyához. — Mondd meg, hány tiszt van itt? Számold össze: a kapitány, ez a tiszt, meg az. Három ujjat mutattam Nórának. Az én okos kutyám pedig felelt: — Vau! Vau! Vau! — Azonkívül jegye is van! —- egy jegyet nyújtottam Nóra felé, 'a kutya a foga közé kapta, majd odamutatta a kapitánynak. — Jól van, no — nevetett a kapitány. — Engedje föl ezt az utast! Nóra matematikai tehetsége az autóbuszba való beszálláskor is kisegített a bajból. Ugyanis sem a vezető, sem a kalauz nem akarta beengedni, amikor azonban Nóra megszámolta őket és pontosan kettőt vak- kantott, mindketten elnevették magukat, s mi kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban. A beszállás befejeződött. Az autóbusz elindult. Kis idő múlva azonban Nóra el- únta a padlón heverészést, felült, fejét a térdemre hajtotta, s hosszan belenézett a szemembe. Aztán figyelmét váratlanul az előttem ülő férfi halványrózsaszín, kopasz feje vonta magára. Nem is sokat tétovázott: előrehajolt, és nedves, érdes nyelvével hirtelen végigsimított a tar koponyán. Én rémültem két tenyerem közé szorítottam Nóra óriási fejét, és teljes erőmből leszorítottam a padlóra a juhászkutyát. Amikor a tar koponya tulajdonosa hátrafordult, tekintete találkozott az enyémmel. Szeméből eleinte csodálkozás, azután kíváncsiság, végül pedig úgyszólván elragadtatás sugárzott. Az én szememből pedig gyermeki ártatlanság, amelyet a legrejtélyesebb mosollyal is megerősítette, amilyenre egyáltalán képes vagyok. Bal kezemet kiszabadítottam, és ujjamat az ajkamra szorítottam. Szomszédom visszafordult. Kopasz feje a vértolulástól egyre sötétebb színbe borult, s ez arra vallott, hogy a szokatlan ismerkedési mód megismétlését várta, én azonban erősen a padlóra szorítottam Nórát. Egy útba eső megállóhelyen kimentem a büfébe, hogy vizet szerezzek a kutyának. Amikor az üveggel a kezemben visszafelé tartottam az autóbuszhoz, kopasz útitársam elém áll. Csábító mosollyal kérdezte: — Zágrábba utazik? — Igen — válaszoltam. — Találkozhatunk ott? — Valószínűleg — düny- nyögtem, s az autóbuszhoz szaladtam. — Mi a neve? — kérdezte a férfi. — Nóra! Zágrábban a férjem várt. Amikor beültünk az autóba, inkább éreztem, mintsem hallottam a hátam mögött el- rebegett sóhajt: — Nóra!... A kutya azonban meg sem fordult. Fordította: Gellert György Varga Domokos P ár ócska cipő ha volna még! — 'Volt. Két felnőtt, hat gyerek nyűtte a családban a cipőket, ócska mindig akadt. Csak az új cipőkkel voltunk mindig bajban. De ' újra ő nem is gondolt. Ö mindig csak ócskát kért a Jancsikának, Pistikének, Pirikének, Ágikának, Gyurikának. — Jaj, tetszene még találni valamit a Pirikének is! Ebben jár iskolába! — mutatott a kislány lábára, a rongyos tutyijára. Mert hozta a gyerekeit is, hogy a nekik szánt nadrágokat, ingeket, blúzokat, szvettereket, kabátokat, cipőket mindjárt rájuk próbálhassa. Jöttek délután öt-hat óra tájt és ottmaradtak esti kilencig, tízig. Krisztinka — a Mama — ezalatt megállás nélkül beszélt. Mesélte az életét, boldogult kislány korától fogva, hogy az ő anyjának divatszalonja volt és őt gyönyörűen öltöztette, polgáriba is járatta, mer ő szép is volt meg okos is, az anyukája mindig mondta neki: »Kriszti ka, téged egy herceg fog elvenni.« De csak egy mentős vette el, egy mentőszolgálatos, az is annyit ivott, hogy kidobták, amikor elejtett egy beteget, úgyhogy aztán már csak utcaseprő lett. Az csinált neki hat gyereket. Kit józanon, kit részegen. Van Krisztinkának egy különös, már-már nyerítő nevetése, az ilyen kényesebb témák kísérőzenéjéül. Széthúzza a száját, összehúzza a szemét és hangosan, kissé rekedtesen felvihog. Majd a bal keze hüvelyk- és mutatóujját a szája két csücskéhez nyomja, s onnan kiindulva végigsimítja velük az állát. Ekkor eltűnik arcáról a vi- gyor, s ő komolyan folytatja. így tett ezúttal is. — Képzelje, Varga úr, még engem szidott. Még meg is vert, amikor megint állapotos léttém. De őt is megverte a jóisten. Mikor egyszer vért hányt az ura, s kivágták a fél gyomrát, ő még visszaimád- kozta az életbe. De mikor megint inni kezdett és megint rosszul lett, már csak azért imádkozott, hogy ne bántsa többet őt és a gyerekeket. egnyugodva ment el szegény. Szépen megkért, ne haragudjak, hogy olyan rossz férjem volt. Én még sírtam is. Mondtam: te se haragudj, ha vétettem valamit ellened. Ez volt vasárnap délután. Megyek be kedden, ott áll az ágya üresen. Krisztinka mindent elmesél. Csak azt az egyet nem, hogy még kikhez jár. Mert mindenüvé úgy megy — többnyire gyerekestül —, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodnék. Rájött — lévén okos asszony —, hogy mindenki szeret életmentő lenni. Végső menedék. Utolsó szalmaszál. Hadd higgye magáról ki-ki, hogy ő az a jótündér, aki mindig újra megmenti őket az éh- és a fagyhaláltól. Hittük. Sokáig én is hittem. Ügy jött mindig, úgy esett be az ajtón, mint akinek már jártányi ereje sincsen. Se egy fillérje, se egy falat kenyere, -se egy csipet sója. > Lassan eszméltem: mindennap máshova esik így be. Többnyire gyerekestül. És ül és ül, és beszél, és beszél — a gyerekek meg közben ellepik a lakást, mindenhova benyitnak, mindent megnéznek; közlik, hogy M' Ralp Wiener Üzleti kapcsolatok Szirmay Endre Őszi fák Brüsselmann vezérigazgató felesége felemelte a telefon- kagylót és egy számot tárcsázott. — Ingrid Bauer — hallatszott egy fiatal női hang. — Bocsásson meg, kisasszony — mondta Brüsselmann-né asszony — ön ugyebár a »Központi Mező- gazdasági Gépalkatrész-ellátó Vállálat«-nál dolgozik? — Téved. Ez a Központi Modellház. — Bocsánatot kérek. Brüsselmann-né asszony sóhajtott és egy másik számot tárcsázott — Monika Weber beszél — hallatszott egy ifjú hölgy hangja a kagylóban. — Mondja, kérem, maga ugye a »Mészkőbányák« egyesülés álkálmazottja? — Uramisten, honnan szedi ezt? Az operaház magánénekesnője vagyok! — Pardon, nyilván eltévesztettem a számot — mondta Brüsselmann-né, és egy újabb számot tárcsázott. — Halló — csendült egy ifjú hang a hallgatóban — Erika Sachsenring beszél. — Mondja, kedves kisasszony, maga a »Portland- cement« cég megbízottja? — N-nem — dünnyögte Sachsenring kisszony —, én maneken vagyok... Ki beszél? — Bocsánat, tévedés. — Kiknek telefonálgatsz folyton? — kérdezte Brüssel- mann-nétól csodálkozva a barátnője, és fölkelt a pamlag- ról. — A férjem üzletbarátai- nak •— válaszolt Brüssel- mann-né savanyú ábrázattal, és becsukta férje noteszát, amelyet az reggel otthon felejtett rwátoM: Génért György Készülnek a fák a télre — de nem állnak soha félre mindig helyükön maradnak őrt állnak a pillanatnak arcuk lombját földre vetik ágkezüket fölemelik szélben ring a koronájuk — ha vadmadár kiált rájuk mosolyognak gyökerükkel nekifeszülnek törzsükkel minden vihar zúgásának jégnek, fagynak, tépázásnak — s ha a sugarak majd hagyják a tavaszt is felmutatják. Garai István MOSOLYOM SZÍNES GÖMBJE Mosolyom színes gömbje elveszett. Erdők fölé szállt vagy tengerbe hullt? Kis sértődések — cimbalomütök — táncolnak végig kedélyem lapályán. Ha megtalálod, hozd vissza hamar, míg végleg el nem borul nyílt egem. Nyelvtelen harang vagyok; zuzmarás erdő, melyen a fagy csontja is koccan. Vagy megkeresni induljak magam, portyázva hegyen-völgyön ? — A rigók, jaj, kifütyülnek, s őzikék szeme rám huUati» a részvét harmatát. Krisztinka szomjasak, közlik, hçgy éhesek, közlik, hogy itt nagyon jó, mert meleg van és mindenféle játék, otthon is jó, de itt sokkal jobb. Látogatásuk első órája leg- $ inkább a használt ruháit, cipők összekeresgélésével telt. Mindig hoztak két-három zsákot, biztonság okáért még néhány szatyrot is, azokba rakosgattuk be, amit csak volt szívünk odaadni. A zsákok száját Krisztinka tartotta — ültében és beszéltében —, minden odahozott darabot egy-egy pillantással nyugtázott, majd halkan megjegyezte: — Misikének nincs nagykabátja. Az kéne még nagyon, mindegy, akármilyen, csak meg ne fagyjon ebben a hidegben. V alami akadt. Valami mindig akadt, mert mások szemében mi is ilyen szegény család voltunk a hat gyerekünkkel, s hozzánk is hordta-küldte mindenki, amit az övéi kinőttek. Megteltek a zsákok, Krisztinka csak ült és beszélt. A legtöbbet Pistikéről, akit nem hozhat el, mert bénán fekszik odahaza, nem tudja mozgatni, csak a fejét Gyer- mekparalízist kapott nyolcéves korában, annak a nyomorultja, és azóta 6 ápolja, még tisztába is teszi mindig, mert nem tud beszélni se, nem tud szegény szólni, ha vécézni kell neki. De őt nagyon szereti, és mindig őfelé fordítja a fejét, hogy láthassa. ö le is ül mellé sokszor, úgy nézik egymást... Ahogy ezt elmondta, abból érezni lehetett, Ifogy minden szavának megvan a fedezete. Még akkor is, ha tudta — hisz okos asszony —, mire valók ezek a Fistike-törté- netek. Akit ezek sem indítanak meg, annak csakugyan kő van a szíve helyén. Minket is megindítottak. Ahogy megteltek a zsákok, nemcsak az elhozott gyerekeket és őt magát kínáltuk meg ezzel-azzal, hanem Pistikének is küldtünk néhány finomabb falatot. De még akkor sem bú- csúzkodtak. Szemmellátható- lag jól érezték magukat. Krisztinkára rá-rá jött ugyan a köhögés, de akkor már tudtuk, hogy ki kell nyitni egy kicsit az ablakot. Az asztmája miatt, hogy rohama ne legyen. Mondtam, ne beszéljen annyit, nem tesz jót neki. De ezt is, azt is csak el kellett még mondania ... Nemigen mondta ki kereken, hogy még pénzt is szeretne, de könnyű volt kitalálnom. Én mondtam ki inkább kereken, mikor kénytelen voltam vele: ne haragudjon, de most végképp nincs pénzem. Nem tudok adni. De ritkán mentek el egy-egy ötvenes vagy százas nélkül. Pedig ha valaki, mi nem hajigáltuk a százasainkat, így is eléggé szorítottak a megélhetés mindennapi, ga- rasos gondjai. Mégis, amikor ők beállítottak: odalett a saját szegénységünk? Hozzájuk képest? A sors kegyeltjei voltunk. Szinte szégyenletesen kiváltságosak. Igen, bevallom, szégyellttik magunkat. Ha másért nem, hát Pistike miatt. Hogy az ott fekszik tehetetlenül, míg mi hat egészséges, vidám gyereket nevelünk. Furcsa módon épp akkoriban kezdtek végetémi életünk legszűkösebb évei, mikor a saját családunk kiadós terheit még Krisztinkáék is segítettek megszaporítani. Gyerekeink persze más szemmel nézték a dolgot. Az együttérzés bennük is felébredt — mi ezt tartottuk az egészben a legfőbb nyereségnek —, de szégyen vagy félelem? Egy szemernyi sem. Nyugodtan játszottak szegény családot: rakosgatták a ruhákat, s mondogatták közben nagy röhincsélések közepette: »Ez jó lesz a Mimikének... E»t majd odaadjuk az Ágikának ... nézd, Gyurikám, ez a tied lesz ... jaj, ez még biztos fölmegy a Jancsi-, kára, próbáld meg Jancsikám, húzd föl nyugodtan, hogy jó-e ... Piriké, hol vagy, Piriké, gyere már, ez a gyönyörű kabát, ez pont rád illik .,. Na, mi van, Jancsika, nem jó? Adjuk inkább a Pistikének?« Nem intettük le őket, ők úgyse igen értették volna meg, hogy igaziból azért élet- re-balálra megy ez a játék. Itt ez a szerencsétlen asz- szony a hat gyerekével, köztük egy nyomorékkal, nyugdíjat alig kap, csak árvaellátást, az se olyan sok, de intézetbe nem adja őket, még Pistikét se. Azt akarja, hogy vele legyenek, hogy hallja maga körül a nyüzsgésüket... Még javítgatta is otthon a kopott ruhákat, volt amit pénzzé is tett, másoknak adott el, hogy néha egy kis húst is vehessen, egy kis sajtot is, meg hogy mozipénzt adhasson a gyerekeknek, ha már nagyon hangosan kunye- ráltak, követelőztek... így lassan csak fölnevelte őket. Pistikét azért csak oda kellett adnia utóbb. Ügy megnőtt, hogy már nem bírt vele; gyönge volt hozzá, hogy emelgesse. De a többi az ő kenyerén lett emberré, szerzett szakmát, Ágika még érettségit is. Anyjukat persze szégyellik. El nem mennének vele már sehova. Hozzá is inkább csak azért, hogy pumpoljanak tőle egy kis pénzt olykor-olykor. A 670 forintos nyugdíjából. No nem. Krisztinka most is eljár azért ide-oda. Hozzánk is. Égy-egy hétvégi látogatáskor Pirikének a ücét kis gyerekét is hozza. Mert Piriké elvált, s a két kicsit hetes óvodába adta, lévén a fodrászüzletben váltott műszak. De hogy a szombat-vasárnapja se menjen rá a gyerekekre, anyjának kell mindig értük mennie, velük lennie. És ő megy. És mivel Pirikétől pénzt se igen kap, viszi őket hol erre, hol arra. Inkább a csurranósabb, mint a csöppenősebb helyekre. E zek még nem szégyellik, hogy ilyen a Mama. Ilyen tarhás. Mennek véle boldogan. Csak őt bántja valami. Pedig mostanában az asztma se gyötni annyira. De a múltkor azt kérdi: — Varga úr, mondja, mért muszáj ennek így lenni? — Ezt hogy érti? — Ügy utálom én már ezt a koldulást! Mért nem lehet nekem annyi nyugdíjam, hogy ezt egyszer abbahagyhassam? Annyi szomorúság volt a szemében, hogy összeszorult a szívem. Egyszerre az egész életét megértettem. Nem volt ő soha koldus- lélek. A gyerekeiért tanult meg tarhálni. Művészien csinálta, jobban, mint a hivatásosak, de csak muszájbóL És most belefáradt. Akkor életre-halálra ment a játék. Most csak arra megy, hogy a lányának több kényelme legyen. Meg több pénze. Hát érdemes?
