Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
« Az út kát, apáink hibáját. Azóta változott az élet, azóta minden megváltozott, de valami mégis mindig megismétlődik életünkben, éppen úgy, mint a halál vagy a születés. — Ezt nem kell nékem mondani. Utamon végigmentem; kiírtam, kiöntöttem magamból mindent. Mindent megtettem azért, hogy megmaradjak. Ti is, ha végigmentek egy ilyen úton, mint az enyém, meglátom, mint beszéltek utána. — Elhisszük önnek, és tiszteljük önt. Nekünk többet kell tennünk mégis: a fiúk ~~ mindig többre születnek, mint yoss Levente atyaik. Meg kell keressük a közös utat, csak eqyütt tehetünk valamit. — Szép a lelkesedés. Vigyáznátok kell. Kopogtak. — Isten áldja meg, Áron bácsi. Varga János vagyok K- ról. Segesvárról jöttem a komámtól, s megkért, ha vinnék neki egy bivalyai Áron bácsitól. Van-e? — Hát van — a pajtában egy; menjen ki, nézze meg, hátha tetszik. Tisztelettudóan elmosolyodtunk. A belépő elpirosodott: — Inkább ilyen szoborról beszéltem...-— Nincs. Most nincs. Csak ősszel látástól vakulásig dolgozom. — S mennyi volna egy? — Hatszáz lej. — Küssebbre nem lehetne csinálni? Sokáig hallgattunk, miután elment. Az öreg keze fürgén íutkározott az alakuló agyagon. — Egyszer az ember a saját útját kell megtalálja, aztán kereshet közösségi utat, ha lesz még ideje. — Mi közös útról beszéltünk. Harcolni akarunk ezért. — Zúgolódni nem kell, nem szabad semmiért, mert azzal csak rombolod az idegeidet; márpedig romlott idegekkel élni nem lehet, csak égni. De a reménytelenség: gyávaság. Remélni még akkor is kell, amikor minden veszni látszik, mert remény nélkül az élet megszűnik. Kicsapódott az ajtó. Óvodás korú gyermek lépett be, odaszaladt az öreghez, fölka- paszkodott a székre és a fülébe súgott Felálltunk. — Mennem kell ebédelni. A leányom szereti a rendet — Köszönjük szépen a tanácsokat, jó egészséget kívánunk Áron bácsinak! A kapuból utánunk szólt: — Mindig hallgass a lelkiismeretedre, amikor nagy dolgokról, nagy cselekedetekről van szó és csak kisebb dolgokért kérj tanácsot mástól! Cs. városban lefeküdtünk a parkba, akkor odajött egy ember, valami " igazolványt mutatott, s elvitt a legolcsóbb szállodába. A kulcsot mikor leadtuk, a kapus azt mondta: — Aztán lányok ne jöjjenek, mert tiltja a szabályzat! Megnyugtattuk, hogy nincs semmi ilyesmi a dologban, csak egyszerűen vacsorázni megyünk. Borjúsültet ettünk mártással, utána én szódavizet, barátom fenyővizet. —— ................... ivott. Fáradtan n éztem körül a vendéglőben. Barátom még egy pohárral rendelt. Azután még eggyel. A végén két liter bort vett, hóna alá csípte, úgy mentünk az úton. Lehet, hogy a fáradságtól, de minden abszurdnak tűnt, félszeg álomnak. Nem volt kedvem beszélgetni vele. Egyenesen mentem szállásunk félé; tudtam, hogy jön mellettem. Egyszer megállított. — Megisszuk ezt a két litert, majd bemegyünk. — Ott nem tudjuk meginni? Leült a járda szélére; kinyitotta az üveget. — Én nem iszok. Én soha se iszok. Nem jó. — Akkor várj meg Nekidőltem a villanyfának. Nem jártak sokan az utcán. — Segítesz valamin, ha iszol? Nem válaszolt. Mereven nézett a falon zümmögő 'neonkígyókra. — Csak magadnak ártasz vele. Néha egy-egy autó suhant el, a csend lassan elözönlöt- te a várost. — Pillanatokig tudod elkábítani magad. Ebben az életben józan emberekre van szükség. Csák így lehet megállni a hídon. Felállott Megindult visszafele. — Te nem tudsz megérteni. Nekem inni kell.. Rácsos kerítés villant föl háta mögött; éreztem, kezem ajkára, majd torkára csúszik. Arca eltorzult. Lélegzetvisszafojtva szaladtam. A kapusnak azt mondtam, a barátom mindjárt jön. — Tudom, valami nő van a dologban, de tudja meg: ide nem hozzák, mert tiltja a szabályzat. Derékig vetkőztem, s kiálltam a folyosóra, mely ablakaival a kapu felé nézett. Nekidőltem az üvegnek; néhány fénycsík fonnyadozott az udvaron. A szomszéd szobából nevetés szűrődött ki. A csillagok mereven csüngtek a sötétben. A lányok sokszor nyitogattak, kíváncsian nézték meztelen hátamat. Később, mikor szobájukban üldögéltem, tisztán hallottam a vonat sikoltozását, s valami nagyon mélyen meghasadt bennem. Reggel valaki megverte az ajtót. Kábultan nyitottam ki, s leültem az ágyra A barátom állva maradt. — Nem értem, minek kellett fojtogass. Megittam volna azt a kicsid, s jöttünk volna haza. Nem bírtam tovább. Kimentem a főtérre, földhöz vágtam az üveget, ordítoztam, nem emberi hangon. Értsd meg: itt mindenütt neonvérűek a jegyenyék, a sínről bennem a vonat a semmibe fut, s fájva rikácsol a toronyóra. Valakik letépték ingemet, csupa kék a hátam, menjünk innen, most menjünk. A nap még nem jött fel, de már világosság volt. Kongó utcákon át kijutottunk a városból. Teherautóval zö- työgtünk az első faluig. Leültünk az út szélére. — Látod, mondtam, semmi értelme az egésznek. — Nem tudsz hallgatni?! — Nem, most nem akarok hallgatni. Mindenben meg kellene keresni az értelmet, így nem tudunk semmit csinálni. — Hallgass! — Azonos szempontok szerint lehet csak, nem baj, ha különböző nézetekkel... Még sokáig beszéltem megkönnyebbülten. Arra gondoltam, mi lenne, ha átmennék az út másik felére és végeznék ezzel a barátsággal. Aztán jött egy autó. Fölbújt a Nap, és vörösen izzó sugarak simultak előttünk a végtelen útra. a magyar zenetörténet Az ereszekről lassan csepegett a fény. Hátunk mögött homályosan nagy kert látszott A fák torz rovarokként fetrengtek a harmatos fűben. A völgyből nem látszó falvakból vak harangok ordítottak, hangjuk egybeolvadt, rengett, dühöngött az éjszaka; a kutyák vonítottak, s megrepedt a sötét. Megremegtünk. Az első autó megállott. Éreztem, hogy száguld az autó; a tésztásládák nekem ütödtek a kanyarokban. Ültem a sötétben, megfeszített izmokkal szorítottam a deszkát alattam. Később fölvettünk két cigányt. Nagy, gyapjúval megtömött zsákjuk volt, rátettük a deszkára, s rákuporogtunk. Gyorsan beszélgettek — magyarul, románul, cigányul. Az öregebb, nagy bajuszos megkérdezett: — Nem tudja, hány óra, fiatalember? Kivettem foszforeszkáló mutatós zsebórámat. Közel tartottam hozzá. — Nem ismerem az órát, fiatalúr. — Fél kilenc. Hallgattunk. Furcsa, olajos szaga volt a zsákjuknak. Kisebb koromban, ha cigány- gyerekek vonultak át a falunkon, mindig sóvárogtam, hogy hátha ellopna a nagy zsákos cigány.— Maga, fiatalúr, biztosan soikíelé járt — Miből gondolja? — Hát annyi kocka van a nadrágján, s a haja is nagy, mint az ezelőtti uraknak. A fiatalt nézegettem. — Hány éves maga? — Köszönöm kérdésit, huszonnégy. — Nem látszik egyáltalán. Gondoltam: tizenöt-tizenhat. Megint hallgattunk. A csend, a közös problémák hiánya rátelepedett a robajra, s fájóbb volt. Arcán valami furcsa-boldog vonással fordult felém. — Tényleg nem látszom huszonnégynek ? Mikor leszálltunk, láttam: barna olajfolt lett a fenekemre. A cigánylegény eszelősen hadarva kiáltott utánunk: — Énfeketegáborvagyokén- feketegáborvagyok.énszékely- vagyok ;énkettőtöktőlsei jedek- meg. • • • Délfele értünk az öreghez. Hosszúkás, régi házban lakott. A fa magas sorokban, fölvágva állott az udvaron. A házban majdnem elviselhetetlen volt a meleg. Száradtak a kicsi szobrocskák. Nem is tudjuk már, miért jöttünk ide. Egy tanácsért, több tanácsért, tapasztalatért járjuk az országot; szeretnek, ha Áron bácsi is segítene nekünk ebben: — Ezt tudjuk, de mégis: nem akarjuk azokat a hibáKészül A budai várnegyedben egyemeletes műemlék házban található a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete. »Társbérletben« lehet, hiszen egy táblán az is olvasható, hogy itt van a nemzetközi hírű Bartók Archívum, s az eleddig még ismeretlen Zenetörténeti Múzeum. A kapualjban gótikus ülőfülkék, a lépcsőházban nagyméretű Bartók fotó, a szobákban a boltíves mennyezet alatt, íróasztalok szomszédságában szép régi hangszerek, könyvek, dokumentumok, lemezborítók. Ilyen külsőségek között dolgozik Ujfalusy József zeneesztéta igazgatása alatt a Zenetudományi Intézet. De hogyan? — erre Szekeresné Farkas Márta, az intézet tudományos munkatársa válaszol. így egy kis helyreigazítással kezdi. — Nem vagyunk társbérletben, hiszen mind a Bartók Archívum, mind pedig a Zenetörténeti Múzeum az intézet szerves része. Az Országház utca másik oldalán, az MTA több tudományos intézete között dolgozik a népzenei főosztályunk. A közelben épülget az új otthon. Az eredeti tervek szerint már 1975-ben beköltözhettek volna. A régi műemlék illetve műemlék jellegű ház átépítése sok nem várt nehézséggel járt, ezért még egy jó ideig itt szű- köskf inek. Az utcáról közben német és angol nyelvű szófoszlányok hallatszanak föl. A hazánkban megforduló sok-sok külföldi vendég közül most né- hányan odalent Bartók és a múzeum nevet böngészve azon tanakodnak, hogy mi is lehet itt, bejöhetnek-e. Sajnos, nem. A szoba — amely a' XX. század legnagyobb magyar zeneszerzőjének emlékét idézi, személyes tárgyait őrzi és sok-sok dokumentumot — munkahely, ahol Somfai László vezetése alatt kutatók dolgoznak. Természetesen helyet szorítanak a külföldről érkezett kollégáknak, Bartók kutatóknak. A nagyközönség számára azonban nincs nyitva az intézmény. Az archívum munkatársai nemcsak Bartók Béla életművének kutatásával, és feldolgozásával foglalkoznak. A zenetudományi intézet egyik legfontosabb feladata az öt kötetesre tervezett Magyar Zenetörténet összeállítása, megírása. Nagy, átfogó műnek szánják. (Az első kötet már elkészült, nyomdára vár.) Az V. kötet tartalmazza majd a XX. század zenéjét. S ki gondolná, hogy eny- nyire közel napjainkhoz annyi sok feltáratlan, ismeretlen anyag vár feldolgozásra? Ezt is a Bartók Archívum munkatársai végzik. A Zenetörténeti Múzeum, amely idestova tízéves — 1969-ben létesült — azon ke- yés múzeumok közé tartozik, amelynek anyagát eddig még nem tudták bemutatni. A kétszáz hangszer között, amely gyűjteményüket képezi, híres zeneszerzők és előadóművészek hangszerein kívül régi és érdekes darabok vannak. És sok más emléktárgy is. Évek óta gyarapodik a raktári készletük. (Ezt a szó szoros értelmében kell érteni, hiszen itt az Országház utcában csak mutatóban van egy-egy hangszer, a többi értéket az óbudai és a soroksári raktár őrzi.) Ha majd elkészül a székházuk, akkor lesz arra hely és mód, hogy a múzeum — amelyet Falvy Zoltán, az intézet igazgatóhelyettese irányít — betöltse feladatát, s a magyar zenei élet összegyűjtött és feldolgozott tárgyi emlékeit bemutassa. A jövő terveiről szólva, meg kell említenünk az intézet igen gazdag könyvtárát Sikerült megvásárolnunk néhai Major Ervin zenetudós sok-sok régi és becses példányokat tartalmazó magánkönyvtárát. Emellett évről évre gyarapítják könyves lemeztáruk — a régi és a legmodernebb irodalommal. A gyűjtemény is raktárban van, így még a kutatók számára is nehezen hozzáférhető. Ügy tervezik, hogy ez is nyilvános könyvtár lesz, ahol nemcsak zenetudósok, de a zeneszerető közönség is kedvére olvasgathat, Rangjának, jelentőségének megfelelően külön osztály foglalkozik a XIX. század magyar zenéjével. Az osztály nagy feladata a Magyar Zenetörténet e korszakának összeállítása. Liszt Ferenc áll e korszak zenekutatásának középpontjában. Erről már a nagyközönség is értesülhetett, hiszen a közelmúltban jelent meg Legány Dezső Lisztről szóló könyve. A zene és a társadalom kapcsolata elméleti, de korántsem elvont téma. Ma Magyarországon nemcsak kiváló zenészek, zeneszerzők és előadóművészek, zenekarok és kórusok élnek, hanem zeneszerető közönség is. A népzenének, a komoly zenének és a modern zenének is megvan a maga tábora, de sokszor »keverednek is e frontok«. Hiszen a népzene szeretete nem zárja ki a komoly zene iránti lelkesedést és viszont. Nos tehát érdekes a zene és az emberek kapcsolatát kutatni, a zenének a különböző embercsoportokra gyakorolt hatását tárgyalni (például munkásdalok kialakulása stb.). Mo- róthy János vezetése alatt a kutatók most a pártosság és népiesség témán dolgoznak. Az utca túlfelén dolgozik a Sárosi Bálint vezette népzenei főosztály. Munkájuk gazdag és sokrétű, hiszen dallamkutatástól a néptáncig sok mindennel foglalkoznak. A Magyarországon élő nemzetiségek zenéjével .éppúgy, mint a hazájuktól távol élő magyarok zenekultúrájával. .1.-. *.G. Radnóti Miklós-díjasok Kiosztották Győrben az 1977-es Radnóti Miklós- díjat. A nagydíjat Kormos Istvánnak ítélte a zsűri, posztumusz. A vidéki költői díjat Győri László, az elsőkötetesek díját Nagy Gáspár kapta. Győri László Gyerekkor Lezörögtek a csöndes falevelek, üresek a fák, a töltényhüvelyek. Katona fut a kerten, udvaron át, szaladnak utána újabb katonák. Folyosófkőre a vére lecsöppen. Ablakban arcok hosszú függönyökben. Lőnek, árokba esik a menekülő. Egy nemzet fia volt a futó, a lövő. Nézi a gyerek vagy csak esteieken mesélik aztán, nem tudja sohasem. A születéstől nem új születésig, a születéstől csak él a halálig. * Győri László 1977-ben Radnöit-dijban részesült. Kormos István N. N. bolyongásai Ülvén vagy állván egy vikingcsónakban, szál magamban általában, repülő halak, fókák, delfinek seregeitek a tengeren utánam. Szél kénye szerint pattogott ingből feszített vitorlám; a só elvált a vízcseppektől s csillagom lett, anyajegyes mellemre virító. Mondom, repülő halak, fókák, delfinek jöttek, de képletesen, minthogy a viking-csónak is sosemvolt-vízen imbolygott velem. Méghogy imbolygott! eresztékei sírása kitett-csecsemő-sírás, bakáig vízben, persze csak mezítláb, míg jég-farkas, köd-kutya tiriráz. Esküvőzene cinoogott egy kék szigetről valahonnan, gondoltam, lesznek arra lányok, akikkel olthatom a szomjam. Lehunyt szempilláim alatt combok erdeje verdesett, kívántam nyakra, halántékra comberdőből kereszteket. Ölük kútjából ihatok, s más ilyen hülyeséget hittem — Mért volt e veszett szomjúság, uram Isten! Nem volt ott esküvőzene, pap nélkül nagymamát temették- valahai Ujj Máriát, koporsóján száradó festék.
