Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

HŰSÉG CSEHOVHOZ helyett mesepótlék Columbo és az autós farkas »Mint mennek, aki inár pihenni vágyik és el i* jutott a nyugalmas ágyig, még megkérlel, hogy »Ne menj el, mesélj« — {így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott„ legyél...« A nyugalmat, szeretetet áhí­tozó, a gyermekkort, az édes­anyát folyton-foly vast vissza- sóvárgó József Attila, a har­minckét esztendős kamasz kér­lelte így negyven éve Thomas Manant, íiúi alázattal, a böl­csesség tiszteletével. S a nagy író atyai türelemmel tanított és vigasztalt. Mesélt kedves ku- tyusáról, az indiai Nanda és Sridámam elcserélt fejéről, tü­neményesen zongorázó csoda­gyerekről, az elveszett József keserves boldogulásáról. Nem tudhatta, hogy már késő, mert a vékonypénzű magyar fiatal­embernek a mese iránti — gyermekkortól hiábavaló — szomjúhozása hamarosan egy vasúti sínen szűnik meg. Nem bírta. Nem készült — nem ké­szülhetett — föl mesékkel a valóság elviselésére, elfogadá­sára vagy elutasítására. Mosó­nő anyja éjszaka járt haza, ap­ja pedig volt is, nem is. A költő nyugtatgató szavai — »Aludj el szépen, kis Balázs!« — a költő skizofréniás álmától vál­tak igazán hitelessé. S hogyan alusznak el, milyen mesehősökkel szenderednek nyugovóra, miről álmodnak a mai kicsinyek, akiknek édesap­juk is van, s édesanyjuk sem mos nagyságos asszonyokra napi tizenhat órán át? Beáta — ötéves, középső csoportos óvodás — merengve mondja el Piroska és a farkas történetét. A fogalmakat reme­kül ismeri. Kosár? Abba szok­tak vásárolni. Patak? Halacska van ott, s a vízbe bele is lehet esni. (Hogy a víz talán kelle­mes, tiszta, hűs, hogy megkós­tolható vagy fürdésre használ­ható, arról semmit sem sejt. A patak szerepe csöppet sem ro­konszenves a gyermeknek — mert a nagyanyó iskolásoknak való mesét választott, melynek alapelemeiről a kicsinek nem lehetnek kialakult értékítéletei, így a borocskáról is csupán annyit tud, hogy — a nagyma­ma iszogatja időnként.) Tamás már nagycsoportos. Estéről estére egyedül játszik, a tévémesét is magányosan né­zi. Édesapja a kis műhelyben dolgozik, asztalt'készít és szek­rényt, amelyet azután »el szo­kott adni.« A mama főz, mo­sogat, mindig ugyanúgy. A fiúcskától hirtelenjében két pattogós mondókára futja; mindkettőt az oviban tanulta... Krisztina sem mulasztja el soha a tévémesét. Sőt, néha édesanyja is leül mellé, ha már kész a mosogatás. Hogy melyik mese tetszett a legjobban? Fe­jét csóválja, tanácstalan. Lol- ka és Bolka? Szép. Moha és Páfrány? Az is szép. Hogy mi­től szép és mitől igaz, ezt ott- i hon még senkivel sem beszélte J meg. Szülei nem érnek rá ... Az öntudatlanul szomorú kis­lányarc az óvónéni kérésére — játsszunk! — varázsütésre föl­derül. »Volt egy török, Mehe- med ; sose látott tehenet...« És ti láttatok már? Azt még nem, de majmot, medvét, kígyót egvikük-másikuk már szem- ügyre vehetett a budapesti ál­latkertben. A háziállatoknak és az erdő vadjainak, madarai­nak — az állatmesék főhősei­nek — megismeréséhez csak az óvodai környezetismeret-órák segíthetik hozzá az apróságo­kat, hiszen hétvégén elenyésző­en kevesen kirándulnak a ter­mészetbe. A »pótlék« a tévében látott autó, rakéta, űrhajó al­kalmazása az állatkák közleke­dési eszközeként, azaz a termé­szet »technicizálása« — annak megismerése helyett. Ám akgd másféle »mesepót­lék« is. Jóval veszélyesebb az állatvilág gépesítésénél, moto- rizálásanál, s veszélyesebb az unalomnál is. — Gyerekek, ki ismeri Co- lumbo hadnagyot? — Én is, én is, én is! — (Hó­fehérke korántsem ilyen nép­szerű.) —- Mit szokott csinálni ez a bácsi ? Csönd a válasz, mégsem lé­legezhetek föl, mégsem hihe- tem, hogy a kicsinyek — amúgy felnőttesen — füllentet­tek, hogy tájékozatlanságukat palástolják. Az óvónő felel he­lyettük. Legalább ötven százalékuk rendszeresen nézi a Columbo epizódjait, s a legszomorúbb, hogy itt az óvodában — el is játsszák. Amikor szülői érte­kezleten a krimik káros hatá­sáról beszéltünk, egy édesapa azt vágta a szemembe; ha ne­kem volt pénzem tévét vásá­rolni, milyen jogon tiltja meg ön. hogy a fiam azt nézzen í meg rajta, ami neki tetszik? Nem állítom, hogy ez az eset általánosítható. Jellemző azon­ban, hogy sok szülő — talán lelkiismeretfurdalásból, amiért nem nyújt gyermekének más szellemi táplálékot, például szép mesét — megengedi, hogy kicsinye válogatás nélkül bár­mit megnézzen. A dolog vége rendszerint rossz álom, bá- gyadtság, idegesség, sőt olykor­olykor orvosi közbeavatkozást is igénylő állapot. A takaros öltöző Barkában polcok, rajtuk könyvek: a »szü­lők könyvtára« kötetei, köztük mese, vers. Nem túlságosan so­kan veszik igénybe, akárcsak az óvónők ötleteit, olvasmány javaslatait, ajándékozási aján­latait S ha mégis csurran-csöp- pen a gyermekeknek egy-egy könyvecske vagy meselemez, a gyilkos unalmat aligha oszlat­hatja el, hiszen szülő is kell, aki a történetet élettel tölti meg. Érzés, hang, mozdulat, amely kapcsolatot teremt a dö­cögő tudatú kisgyermek is a titokzatos — ezért néha rémes — világ között. Ha a kérésre — »Ne menj el, mesélj !« — »nem« a felelet, vagy mente­getőzés, úgy a kisgyermekre — a költő szavaival élve — min­denképp ráborul az éj. Leg­alábbis az érzéketlenség, a tá­jékozatlanság, az unalom éje. Lengyel András A DOKUMENTUMFILM A nagy regényeik ideje le­járt. Nincs időnk, türelmünk. Érdeklődésünk is sokkal in­kább: a való élet eseményei felé fordult. S ez világjelen­ség. Viszont hihetetlenül nagy az érdeklődés egy-egy önélet­rajz, napló, levelezés, kortör­téneti dokumentum, vagy bár­milyen hiteles, dokumentatív írás iránt A való élet érdekesebb, mint a kitalált, még oly szó­rakoztató történet Nincs azaz izgalmas krimi, arrtely felér­ne a történelem, vagy nap­jaink eseményeinek fordula­tosságaival. A dokumentum, a valóság tényszerű feltárása már akkor (helyet követelt magának a filmvásznon, »maikor' a film­művészet megszületett. Aztán (még a hangosfilm felfedezé­se előtt) a »tiszta stílust« kö­vetelő irányzat, egyik megol­dásként a tiszta riportázsban, a dokumentumfilmben vélte megtalálni a helyes utat. Filmtörténeti tény — olyan hatásos híradók, dokumen- 1 umfAmek születtek, ame- 1 vekkel mégoly művészi já­tékfilm is nehezen vehetné fel a versenyt. Mint minden művészet, a filmművészet ezen ága is pár­tos, — s bármit jelenít meg — nem lehet állásfoglalás nél­küli. Különös hangsúly tevő­dik tehát a dokumentum-fil­mek mondanivalóiának társa­dalmi hasznosságára. Naoiainkban hihetetlen néry- smrűség övezi a szociográfiai irodalmat. Az új valóságtar­talmak feltárásában a könyv­nél, a szónál, mindenféle iro­dalmi megielenítésnél na- gvobb szerepe lehet a film- "ek. Hiszen olyan úi eleme- ke+ tárhat fel, amelyre más művészi megjelenítés aligha lehet kénes. A film-szociográfia nem e’é'»ed.het me* a dokumen- *''mfilm«k szűkre szabott ide- 5 «vei. Hiszen nemcsak a tá- iékoztatás, az információ a eéli a. hanem az elemzés és az értékelés is. * A másik terület, amelynek ■ feltétlen létjogosultsága van ; a hosszú dokumentumfim, a történelem, s főleg a közel­múlt — bemutatása. Idézzük csak a filmtörténet klassziku­sai közül Mihail Szluckij: A háború napjai, Dovzsenko; Harc — Szovjet-Ukrajnáért vagy Joris Ivens: Spanyol föld című munkáit. De elég, ha a televízió páratlanul si­keres Századunk című doku­mentum-sorozatára hivatko- zunk. Nálunk is az utóbbi időben különösen gyakran jelentkez­nek rendezőink hosszú doku- mentumfilmekkeL A műfaj ellenzőit a mozi- látogatók érdeklődése cáfolja meg — e filmek még kassza- sikert is elérnek. Sajnálatos módon azonban még mindig kiszorulnák a mozikból. Még inkább a televízió képernyő­jén Kapnak helyet a hosszabb időtartamú dokumentumín­mek. Mi ölte Uénteken este a Csiky Gergely Színházban be­mutatták Anton Pavlovics Csehov drámaírói életművé­nek első jelentős színművét, az I vanovöt. A mű ma rene­szánszát éli. A színpad alkotó- művészei Európa-szerte vál­lalkoznak az előadásra, s jel­lemző ennek a kezdetben so­kak által korai zsengének — későbbi nagy művek előfutá­rának — tartott darabra, hogy a rendezők és a színészek ko­runk kérdéseire is megpró­bálnak válaszolni a művel. Emiatt a megközelítések nagy változatosságot mutatnak. Két jellemző példát idézünk en­nek érzékeltetésére. A neves csehszlovák rendező, Otomar Krejca 1969-ben az általános emberit hangsúlyozta: elidege­nedett Xvanovja egy pisztoly- lövéssel »felszabadítja« magát. A tavalyi évadban Zaharov és Stejn szovjet rendezők vitték színpadra a művet: , Ivanov ebben nem volt cselekvő em­ber, fiatalabb éveiben sem. Halálának jelenete szinte »színház a színházban«, s pro­vokálta a nézőt. A kaposvári Ivanov előadás egyetlen kikacsintás, vagy an- tagonizmus nélkül, tisztán ad­ja a nézőnek Csehovot. Cél­tudatos alázat a mű iránt. Ez a legnagyobb értéke. Ügy be­szél hozzánk, hogy nem lép ki a mű meghatározta időből. Rokonságot egyébként inkább a Krejca-féle színházzal tart. (Tömegmozgatás, általánosító szándék.) Nyikolaj Alekszejevics Iva­nov vidéki birtokos, a járási zemsztvo tagja. Pályáján aka­rat-motorjából hajtva indult. Amikor a néző megismeri, már kedélybeteg, sorvad, át­itatta a hiábavalóság érzete. Filantróp! vágyai összebogo- zódnak, nincs ereje új életet építeni. fsehov antihőse cselekvés- képtelenségében egyaránt rokona Hamletnek és Oblo- movnak. Felesége iránt már csak szánalmat érez; az nem társa, csupán rajongója. Iva­nov tudja, hogy a »tevékeny szerelembe« szerelmes Lebe- gyev-lány sem segíthet rajta. Tisztességesebb annál, sem­hogy Julién Soréi módjára rangot, módot szerezzen ma­gának felesége halála után, a lány feleségül vételével. A drámában szinte alig történik valami — ez az érzésünk —; a csehovi állóvíznek a mélye fortyog! Zsámbéki egyéniségéhez igen közel áll ez az író, ezt már a Sirály újszerű színpad­ra állításával bizonyította. A csak homályos utalásokból érzékelhető mélységet hozza fed, teríti szét. A kaposvári Magtárolóból múzeum Délszláv népviseletekből, a szuloki német nemzetiségek régi használati eszközeiből és a vízvári halászok ősi felsze­reléseiből rendeztek kiállítást egy esztendeje Barcson, a mű­velődési házban. Akkor hang­zott el az ötlet: össze kellene gyűjteni a Dráva mentén élő emberek egykori népviseleté­nek, használati, gazdasági esz­közeinek még fel'/elhető emlé­keit, s állandó kiállításon be­mutatni. Hogy érdemes a gyűjtőmunkát megkezdeni, azt a kiállítás is, meg a helyi hon­ismereti szakkör eredményei is bizonyították. Az ötlet nem kerülte el az illetékeseket. A Barcsi Nagyközségi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1977. május 12-én határozatot ho­zott egy helytörténeti múze­um létrehozásáról. A gondolatnak lelkes párt­fogói akadtak. A Vörös Csil­lag Termelőszövetkezet a nagyközség központjából nem messze levő magtárát, az egy­kori malmot ajánlotta fel a leendő gyűjtemény elhelyezé­sére. A Somogy megyei Ta­nácsi Tervezővállalat dolgozói felajánlották: társadalmi mun­kában készítik el a helyreál­lítási terveket. A barcsi tövál egyik szocialista brigádja pe­dig arról gondoskodott, hogy az épület elkészültéig is le­gyen helye az egyre gazda­gabb gyűjteményeknek: e cél-; ra két helyiséget tettek rend­be. Alig, hogy elterjedt a hír: múzeum lesz Barcson, lelkes lokálpatrióták sora jelentke­zett. Ki társadalmi munkát, ki egy-egy féltve őrzött régi­séget kínált fel. Szilágyi János, a helytör­téneti gyűjtemény megbízott vezetője, örömmel mesélte: — A Somogyi Erdő- és Fa- feldolgozó Gazdaság barcsi üzemének dolgozói félmillió forint értékű társadalmi munka elvégzésére vállalkoz­tak. Hosszan sorolhatnánk, kik jelentkeztek, pedig még a ter­vek is csak most készülnek. A Hazafias Népfront nagy­községi bizottsága vállalta a társadalmi murfica összehan­golását. így nekünk bőven marad időnk a tárgyi emlé­kek gyűjtésére. — Ebben kiktől kapnak se­gítséget? — A honismereti szakkör jár az élen, Toldi Csaba könyvtárigazgató vezetésével. Horváth Sándor nyugdíjas rendőr őrnagy, a vízvári Csikvár Mihály, a szuloki is­kolaigazgató, Bodakos Károly lelkes támogatója a leendő múzeumnak. Segítségükkel már eddig is több értékes tárgy került a birtokunkba. Gazdasági eszközök mellett, halászati felszerelések, szulo- ki használati tárgyak is ke­rültek az egyelőre kicsiny raktárunkba. Gulyás József tanácselnök például a laká­csai délszláv népviselet gyűj­tésében segített. Két, környé­ken élő Kapoli-tanítvány, De­zső János és Kalmár József több faragását ajándékozta nekünk. — Mit láthatnak majd a látogatók, s mikortól? — A barcsi múzeum kapu­nyitását 1979. augusztus 20-ra tervezzük. Hogy mi lesz lát­ható? Községünkben alakult meg az első somogyi terme­lőszövetkezet, a Vörös Csil­lag. így érthetően helyet kí­vánunk szorítani egy téesz- történeti állandó bemutatónak is. Ez lesz az első az ország­ban. Ezzel együtt kisebb mun­kásmozgalmi anyagot is sze­retnénk kiállítani. Az ötlet a népművészeti kiállításról in­dult el, így természetesen he­lyet kap majd a környéken élő nemzetiségek népművé­szete, a halászat és a vadá­szat régi emlékei mellett. Barcson megszületett egy jó ötlet, nyomában megindult a lelkes gyűjtőmunka. Jóllehet, a múzeum leendő épületét még nem állították helyre, így senki sem tudja mekkora hely áll majd a kiállítási vit- rinék, tablók rendelkezésére, — annyi bizonyos: mint gon­dolják, majd gazdag anyagból válogathatnak a kiállítás ren­dezői. N. J. meg Ivanovot? Tóth Éva és Rajhona Adám. előadás Ivanovja nem az in- dividumot minden fölébe he­lyező. önszerelmes ember. Ez az Ivanov tettekbe rokkant, kihasznált, önmaga képessé­geinek korlátáival tisztában lévő férfi, aki megbénult attól a tudattól, hogy képtelen ön­magát megvalósítani abban a világban, amelyben él. Az ál­talános érvényű itt ez: mind­nyájan ivanovok vagyunk — nézők — egy élethelyben, vagy egész életünkben önmagunk szűkre szabott képességei mi­att, melyet nyomatékosít- hat a környezet — vígan me­gyünk tönkre! — kisszerűsége is. A kaposvári Ivanov kezé­vel az őt körülvevő tehetség­telen világ gyilkol: egy ivá- szatba, kártyázásba, pletykába fulladt világ. Ivanov áldozat. Lágy zene szól, de Borkin gazdatiszt puskával érkezik! Élőhalottakat látunk a szín­padon, noha mindegyik jellem, mindenkinek sajátos arculata van. Emberi viszonylatok pók­hálója, folytonos * szakadásve­szélyben. A kaposvári előadás­ban nemcsak arról van szó, hogy egy dezilluzionált ember­rel végez a közöny, hanem arról is, hogy egy obíomovizá- lódott, patópáli világ és egy farkastörvényű, erejét próbál­gató új rend közösen nyomja ágyon Ivanovot, aki nem te­het mást, mint hogy öngyil­kosságot követ el, beletúrva magát emberféregként abba a közegbe, mely az előrelépés­ben folyton gátolta őt. Az em­lített új, farkastörvényű vilá­got kapitalista »előemberek«, a spekuláns Borkin és Zinaida Szavisna uzsorás pénzasszony képviseli. A fiatal Lvov doktor ke­gyetlen következetessé­gével tükör: ilyen lehetett né­hány évvel ezelőtt Ivanov is. Most egykori énje is ad neki egy lökést az öngyilkosság felé. Helyey László Lvov dok­torban egy gátlásossága miatt merev és agresszív fiatalem­bert állít elénk, aki tudat alatt talán szerelmes Ivanov felesé­gébe. Az ember csak síkban képes látni, a maga bonyolult­ságában nem. A zilált ideg- rendszerű »nyavalygó« Ivanov ezt mondja Lvovnak: »Mind­egyikünkben túl sok a kerék, a csavar, a kallantyú, semhogv első látásra, két-három külső jellemvonás alapján meg tud­nánk ítélni egymást.. .« És ez itt és most is érvényes figyel­meztetés! Anna Petrovna, Ivanov fe­lesége Pogány Judit megfogal­mazásában egyensúlyát vesz­tett, betegségben is játékos asszony. Nem lehet társa Iva- novnak, hiszen csak az érzel­mek szintjén van köze férjé­hez: halálközeibe került, ijedt gyerek, bibic-tánca megrendí­tő. A másik nő, Szasa nemes I pózokban hisz, feláldozná ma­gát az életmentés szép gesz­tusáért, melyet, mint áldozatot mutat be. A »tiszta, éteri lány« — magatartása is komi­kussá válik ebben a közegben. Lebegyevné — Olsavszky Éva — pénzért reszkető, szinte a vérszomjasságig kegyetlen »bank«. Vajda László gargan- tuai Borkinjával a játék örö­mét hozva a színpadra arról beszél: ha ez az ember egy­szer pénzhez jutna, az ujjai köré csavarná a világot. Kun Vilmos egy vagyontalanságba rokkant, kiszolgáltatottságát bohóckodással leplező ember­rel gazdagítja a képet: színét és visszáját megmutatva, tra­gikumát és komikumát egy­szerre. Dánffy Sándor tehet­ségtelen, papucsférj Lebegyev- je erőssége az előadásnak: tisztességét iszákosságba fojtó ember. Csákányi Eszter sikere is jogos: Babakinája a közön­ségességét képzelt »úri modor­ral« próbálja kiegyenlíteni. Csernák Árpád kártyaőrültje, Jeney István és ifjabb Mucsi Sándor vendége, Lukács An­dor bamba, sunyi Jegoruskája azt erősíti, amit a jellemte- remtő erőről mondtunk. Far­kas Rózsa Advotya Nazarovna szerepében örökké éhes, szom­jas öregasszonyt alakít. teher nagy része Ivanov alakítójának, Rajhona Ádámnak vállán nyugszik. A színész megszenvedett ezért a ‘figuráért: Ivanov ő, ugyan­akkor mai ember, önmarcan­goló, nyomasztó bűntudatú, sérülékeny idegrendszerű ér­telmiségi. Tehétetlensége és önvádja fokozódik hisztériáig. »Rendet rak« a dolgozószobá­jában, de igazi cselekvésre már képtelen. Állandósul oxi­génhiánya ... Egy rendkívül nagy figye­lemmel, pontossággal és tehet­séggel épített előadást látunk. Zsámbéki Gábor (munkatár­saival, Saád Katalinnal és Gazdag Gyulával) a mű tragi- komikumát hangsúlyozza. Pauer Gyula díszletéről : ilyent még nem láttunk. A képzettársítások seregére ad lehetőséget, őszt sugallnak a csupasz bokrok, áttörhetetlen gubancvilágot. A természet lemeztelenedése — és mond­hatni: időleges impotenciája — a szellem sorvadását asszo- ciáltatja. Az Ivanov kúriában úgy tornyozódnak fel a szé­kek, mint a kertvendéglő bú­torai szezon végén. A háttér­falat levélmocsok piszkolja be, a színpadot fakéreg darabok borítják, ebben gázol Ivanov — de a többiek is — egyre nehezebben. Színváltásnál ku­pacokba halmozzák a kéreg­darabokat: Lebegyevéknél »rend« van. Pauer az a mű­vész, aki minden munkájával a korábbiakat múlja felül. Ivanov halálra készülődik a muzsikás, díszharmóniás tár­saságban. Utolsó mozdulatával belefúrja magát a fakéreg­be... Leskó László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents