Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-14 / 164. szám

pillanatok à** â Fotó: Gyertyás László — Itt volt az Édes. Tényközlés. Semmi különös. csak erre járt és benézett. Teri mégis fölkapta a fe­jét. Mintha férje hangszíné­ből, túlságosan is közömbös­re erőltetett hangsúlyából azt érezte volna : amíg ő a fodrásznál ült, valami olyas­mi történt, ami befolyásol­hatja a következő hetek ese­ményeit. Valamit szólni kell a hírre. — Jól vannak? — A derekára panaszko­dott. De hát ezt már meg­szokta. Az asszony várt még vala­mit az anyósától. Férje csak néhány perc múlva szólalt meg. — Hozott egy zacskó to­jást. Meg egy kis körtét. A gyerek már meg is kóstolta. Teri eközben pongyolába bújt. Még mindig nem akar­ta elhinni, hogy csupán eny- nyi mondanivalója van fér­jének az Édesről. Hiszen elég keservesen élnek, mindketten közel a hetvenhez, és az egészségükkel sem dicseked­hetnek. Igaz, sose panaszkod­nak. De hát mi is kell két öregnek? A ház köfül jófor­mán megterem a mindennap­ra való, vannak tyúkok, egy kis nyugdíjat is visz a pos­tás. Olyan igénytelenek sze­gények. És hogy tudnak ta­karékoskodni! Istenem, csak én tudnék ilyen beosztással élni! — De a lakás meg a Zsiguli fönntartása egyre többe kerül, és a gyerekek elé sem állhat akármilyen öltözékben! A nyár meg kü­lönösen sokat elvisz. Most is hetekig számítgatták, hogyan tudnák megvalósítani régi V II IHI à R K Á R tervüket: egy bulgáriai kirán­dulást. Útlevelük már van, mert két éve átugrottak Ér­sekújvárra három napra egy ismerős családdal. Tavaly nem jött össze pénz külföldi kirándulásra, így szakszerve­zeti beutalóval üdültek Leányfalun. Persze, most is meg ' kell húzniuk magukat, mert hétezernél többet se­hogy sem sikerült összeka­parniuk. A biztonság ked­véért valamennyit még köl­csön is kellene kérni. — Azt mondja Édes, hatal­mas felhőszakadás volt ná­luk is. Meg óriási szélvihar. Férje az Autóséletet bön­gészte. Föl se nézett, mintha csak onnan olvasná a hírt. Várt egy kicsit, de mivel a felesége megjegyzés nélkül hagyta a mondatait, folytatta: — Kidöntötte a kerítésü­ket is. Erre már fölfigyelt az asz- szony. — Emiatt van az a kellemetlen elöérzetem, amely már a lakásba lépés pillana­tában elfogott! Most mit kell válaszolni? Nagyon sajnálja őket, de ezenkívül mit tud segíteni? — Ajaj, szegények... Ta­lán majd az öcséd segít meg­csinálni. — Azt a tákolmányt ugyan már senki nem támasztja föl. Még tűzre sem való, nemhogy kerítésnek. Teljesen elkor­hadt. Nem láttad, hogyan tá­mogatta meg szegény apám? Mozgott az egész, a kereszt­be szegeit stáflik meg lécek tartották össze, az oszlopok teljesen elkorhadtak. Megette az idő, hiába. A tyúkokat sem tudják kiengedni — tet­te hozzá. — Micsoda hülye időjárás! — Az. Szóval, az Édes el­mondta, hogy van hatszáz forintja. Ennyit rakosgatott össze. Tojáspénzböl, innen- onnan lecsípett két-három fo­rintokból. De mit kezdhet ennyivel? Jézusmária! Csak nem adott pénzt neki abból a fél­retett hétezerből? Igaz, ilyet még nem tett, a pénzről min­dig közösen döntenek. Ez szi­gorú törvény náluk. De hát Feri annyira szereti a szü­leit ... Idegesen matatott a szek­rényben, nem találta a fej- kendőjét, pedig anélkül nem megy ki a konyhába a friss frizurával. Nem bírta tovább. Kifa­kadt. — Most már beszélj őszin­tén: pénzért jött a mama? Férjét egy pillanatra meg­döbbentette az indulatos, fe­lelősségre vonó hang, de igyekezett megőrizni nyugal­mát. — Tudod, hogy Édes soha nem kér. Inkább éhen is hal­na. Pedig éppenséggel meg­említhette volna azt a há­romezret, amelyet még a ko­csivásárláskor adott kölcsön. Hogy majd egyszer, ha nekik nagy szükségük lesz rá, meg­adjuk. Igen, ezt nem lehet leta­gadni. De ő már elkönyvelte, hogy az öregek lemondtak erről az összegről. És itt vhn. vissza kell adni. Na, megint fuccs a bulgáriai útnak! — Szóval felajánlottad. — Nem beszéltünk pénz­ről. Eljött, elmondta a ba­jukat és hazament. — És te? Most mit akarsz tenni? — Gondoltam, majd meg­beszéljük. — Hát énvelem ne beszélj meg semmit! Dönts, ahogy akarsz, te vagy a családfő, és a te szüleidől van szó! Tudod, hol a pénz. Vidd! Én meg majd végigkuksolom itt­hon a nyarat, ebben a dög­meleg lakásban. Jó, tudom, olvashatok, kézimunkázha­tok, kimehetek a strandra; az ősszel meg a tanáriban hall­gathatom a kolléganőim be­számolóit, hogy mi volt Spa­nyolban, hogyan gondoláztak Velencében, és milyen sely­mes az Aranypart homokja, meg a többi. Hagyjuk csak! Ügy látszik, nekem bele kell törődnöm, hogy nem tudok felzárkózni az átlaghoz. Per­sze, tudom, ugrott a beígért maszek munkád, talán majd az ősszel megkapod, azután majd annak az árát félre­tesszük és jövőrh ... Isme­rem a mesét, nem érdekel, unom már ezt a kisszerüsç- get, a garasoskodást. Csak szegény Zolikát sajnálom, minden barátja volt már va­lami külföldi úton, csak ő nem. Azután jövőre már ötö­dikes lesz. Mennyire kellene neki a földrajzhoz is... Jó, ezt a témát ne folytassuk. Mit kérsz vacsorára? — Semmit. PaáJ László L Honda-csodák. Nagy halra várva..; Tömegíziés - műalkotások Nem új téma, rendszere­sem visszatér magánbeszélge­téseken és művelődési életün­ket elemző eszmecseréken egyaránt, hogy a nagyközön­ség igényei és a kínált műve­lődési lehetőségek — elsősor­ban a művészeti jellegű pro­duktumok — nincsenek min­dig összhangban; valamiféle szakadék, helyenként egyre szélesedő szakadék jelentke­zik a tömegek ízlése és a műalkotások színvonala kö­zött. Amióta a közművelődés gondja előtérbe került, ez a kérdés még gyakrabban je­lentkezik. Természetesen, mint műve­lődési életünk nem egy vonu­latának megítélésekor, itt is találkozunk túlzó megállapí­tásokkal. Bár, tagadhatatlan, egyes művészeti ágazatokban ez a szakadék megvan. Széle­sedésének megakadályozása viszont csak két oldalról tör­ténhet. Mai társadalmunk íz­lése rendkívül heterogén ké­pet mutat. Ennélfogva nem lenne jó — mint arra egyik beszédében Pozsgay Imre kulturális miniszter is utalt —.ha művészeti életünk, mű­vészeti alkotásaink színvona­la és ízlésbeli állapotaink kö­zé egyenlőségjelet lehetne tenni. Közízlésünk a felszabadulás után 32 esztendővel is igen érzékletesen tükrözi azt a ká­ros örökséget, amelyet telje­sen leküzdeni még nem tud­tunk, s amelynek — a korhoz igazodva — újabb kinövései, vadhajtásai is jelentkeztek az eltelt évtizedek alatt. A nép­dal még ma sem győzte le a rossz értelmű magyamótázást, környezetkultúránkban, lakás­kultúránkban is rendkívül sok a visszahúzó erő, s az iroda­lom és művészetek befogadá­sában is torzak az arányok, nem beszélve az igaz értékek és az értéktelen kulturális tö­megcikkek kedveléséről és el­fogadásáról. Napjainkban a televízió szinte már az egész országot behálózza. A közelmúltban egy estét Budapesten töltöt­tem. Nyolc órakor indultam gyalog a Baross térről a Ta­nács körútra, majd onnan vissza. A hosszú úton mind­össze két rendőrrel és öt ha­zafelé siető civillel találkoz­tam. Teljesen kihalt volt a város. Visszatérve a szállodá­ba, vagy félszáz vendég a hallban szorongott, ott volt a szálloda személyzetének nagy része is. A televízió egy nagy hírű bűnügyi regény filmvál­tozatát sugározta. Ezért volt hát a viszonylag kora esti órákban kihalt Budapest lég­forgalmi t abb útvonala. Min­denki a képernyő előtt ült. Ez természetesen nem baj. A baj ott kezdődik, hogy másfajta műsorokat a krimi­rajongók nagy táborából vi­szonylag kevesen néznek. Le­szűkül az érdeklődés — tele­vízióban, moziban egyaránt — krimikre, kalandfilmekre. A színházban bérleteladásokkal keltjük a nézettség látszatát, könyvforgalmazásunkban a bruttó könyvesbolti pénzbevé­tel után mérjük az érdeklő­dést. S általában látogatottsá­gi vagy nézettségi statisztiká­ból vonunk le következtetése­ket az egész lakosság, (az át­lagember) és a kultúra kap­csolatára. Ezek a statisztikák pedig gyakran sántítanak. Más és más az érdeklődés fa­lun, városon, és az egyes mű­fajokon belül is nagyon meg­osztó. Mégcsak iskolázottság­hoz sem lehet kötni az érdek­lődési köröket, hiszen értel­miségiek között is sokan van­nak, akik a kikapcsolódás jel­szava alatt a szellemi ener­giát is kívánó művelődéstől elfordulnak. Sokféle okra vezethető vissza a közízlés állapota. A múltból ránk maradt öröksé­gen és a polgári kultúra még élő hagyományain túl. többek között arra a szemléletre is, hogy tömegeknek olykor tö­megkommunikációs úton i6 csökkentett értéket nyújtot­tunk, amikor műsorok sokasá­gával szellemi restségre is bíztattuk az embereket, s amikor a kikapcsolódás és szórakozás fogalmát a min­denféle agymunka teljes ki­kapcsolásával azonosítottuk. A közművelődés szer­teágazó munkájának egyik legfontosabbika éppen az íz­lésszint és a művészeti alko­tások, a kulturált élet szint­jének közelítése, a sokat em­legetett szakadék szűkítése. Ehhez hozzá tartozik egyes művészek vagy művészeti ágazatok túlzott előreszaladá- sának, a tömegektől való el­szakadásának mérséklése épp­úgy. mint a tömegízlés szint­jének gyorsítottabb emelése. Lassan jár, mert rohant Szinte szégyenkezve, lassan tipegnek az öregek a padok­hoz, leülnek, újságot, könyvet vagy kártyacsomagot vesznek elő. Egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem zavarják a játszótéren hintázó, pörgőző, csúszdázó kicsinyeket, s azok sem őket. Így él békésen egy­más mellett a legidősebb és a legfiatalabb nemzedék min­den este — sőt, már késő dél­után — a tekintélyes kiterje­désű parkban. Az apróságok­hoz ha'soolóan az öregek is éppolyan nélkülözhetetlen tartozékai már a szép zöld­övezetnek, mint a fű, a fák, a madarak. Ide vonulnak el társaságot, barátokat szerezni — mert ők mér egyetlen szer­vezett közösséghez sem tar­toznak. Nyugdíjasok. Itt találkoztam Klári néni­vel is. Fáradságosan vonszolta magát a pádhoz, melyen ül­tem. Engedélyt kért, leült — vagyis inkább lerogyott —, s attól fogva másodlagos fon­tosságúvá vált számomra, mit ír az Esti Hírlap. Egyéniséget találtam. Először csak mérhetetlen szomorúsággal nézte a vir- gonckodó gyermekeket és az őket több-kevesebb eréllyel fékezni akaró ifjú szülőket, majd hozzám fordult. — Maga miért van egyedül, fiatalember? — A családom elutazott nya­ralni. Természetesen visszakérdez­tem; ha neki feltűnt, hogy egy fiatal egyedül is lehet, engem is érdekelt, mi van ^z öregek szokványos magánya mögött. És utána már alig kellett köz­beszólnom. — Nekem is volt valamikor családom. Nagykanizsán, majd Pesten éltünk, a férjem laka­tosként dolgozott, amíg har­mincban az utcára nem ke­rült. Attól fogva jó ideig én tartottam el őt is, a kislá­nyunkat is. Kórházi ápolónő­ként kerestem a kenyeret, s ahhoz, hogy ne haljunk éhen, nagyon sok munka kellett. Nyomorúságos egy élet volt az ... Azután a férjemet negy­venkettőben behívták katoná­nak — és végképp rám ma­radt minden. Két évet vártam rá, de nem jött meg. Meghalt a háborúban. Kaposvárra jöt­tünk — itt éltek rokonaim —, s újból nekiálltam dolgozni. Kitaníttattam a lányomat, technikus lett belőle, nem is keresett rosszul, ötvenhatban mégis kiment nyugatra. Két- három éven át írt, azóta mint­ha nyoma veszett volna. ' Néhány percig hallgat — én sem merek megszólalni —, végül folytatja, szomorúsággal vegyes beletörődéssel. — Igaz, nincs a világon sen­kim, tizenhat esztendeje nyug­díjas vagyak, de azért csak szeretek élni. Rengeteget dol­goztam életemben, gyakran látástól vakulásig — s talán nem is volt fölösleges mind­ez. A lelkiismeretem nyugodt. Olvasgatok, tévét nézek ott­hon, vagy lesétálok ide a zöldbe, s kedvemet lelem a játszadozó kisgyerekekben. Csak télen nagyon rossz... A halálra ritkán szoktam gon­dolni. Nem félek tőle, mert elvégeztem a magamét, de azért rosszul esik, hogy nem lesz senki, aki sajnáljon ... Kötőtűt, gyapjúfonalat húz elő kis táskájából. — A szomszédunk kislányá­nak készítek ruhát. Most ő is nyaralni ment a szüleivel. Ha itt van, néha lejön velem, hin­tázik, én pedig vigyázok rá, nehogy baja essék. Persze, lehet ám, hogy nekem is van unokám, valahol a világ túl­só végén ... Nézem a kötögető nénit, s az jut eszembe: vele és más­fél millió nyugdíjas társával vajon miért törődünk oly ke­veset. Számos könyv, film, té­véműsor szól a gyermekekről — s ez így helyes. Am az öre­gek belső világáról, gondola­taikról, érzéseikről alig tu­dunk. »Csak« udvariasak va gyünk velülk. Vajon ennyit érdemelnek? L. A Tóparti Nászutasok.

Next

/
Thumbnails
Contents