Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-11 / 109. szám

A jövő egy darabkája Munkája a szenvedélye A balatonszabadi tsz fiatal­jai védnökséget vállaltak a tavaszi vetésekért. Az újsze­rűén csengő hír, hátterét in­dultam felkutatni a gazdaság­ba. Mikor az egyik tizenéves traktorossal beszélgetve meg­kérdeztem. jelent-e valami­lyen pluszt ez a felelősség­vállalás. meglepő választ kaptam. »Akkor is vállaltuk volna az éjszakázást, ha nincs védnökség, és akkor sem dol­goztunk volna rosszabbul. An­nak az írásnak inkább erköl­csi jelentősége van.« A tsz elnöke ehhez még hozzátette: »Nagyon örültem ennek a kezdeményezésnek mert azt bizonyította, hogy a fiatalok átérzik: a gazdaság egész évi eredménye függ a munkájuktól. Ügy tapasztalom, hogy egy egészen új mezőgazdasági szakembertípus van kialaku­lóban. Egyre több az olyan fiatal, akinek nemcsak a szak­tudására lehet biztosan szá­mítani ... Akinek szíve is van a munkához. Ott van pél­dául a Füst Pista.. .<* f Az eső már jócskán meg­eredt, de a fiatal traktoros mintha nem vette volna ész­re. Vetőgépének vezetékeit vizsgálta elmélyülten. Csak a közeledő terepjáró motorzú­gására pillantott föl. — Eltört a nyomjelzőm! Pe­dig ezzel a táblával még ma végeznem kell! — Gyere, beugrunk a mű­helybe, tíz perc alatt meghe­gesztik — javasolta a segítő­kész gépkocsivezető. A fiatal­ember örömmel szállt be. — Mit csinált volna, ha nem jövünk? — Éppen indulni akartam, hogy beszólok a műhelybe. — Ráment volna vagy két órája. — Ez csak most van ám így, hogy alig egy-két apróbb tábla van hátra. Néhány nap­ja még mindenki a vetésre figyelt. Éjjel-nappal a tábla szélén állt a műhelykocsi. A . gépem félórát sem állt műsza­ki hiba miatt, pedig tizedik napja vet. — A gépek tehát állták a •arat. És az emberek? — Ha jól tudom, a gazda­ságban összesen 1500 hektáron került földbe a kukorica ve­tőmagja, ebből ezret mi ve­tettünk el a váltótársammal. Még május 1-én is dolgoz­tunk. 12 óra a gépen nem ke­vés, hát még, ha tudja áz ember, hogy a többiek közben a majálison szórakoznak ... — Miért vállalta az éjszakai műszakot? — Mert vállalnom kellett. Egy ilyen kétmilliós gép, mint az enyém, amúgy is dçàga, ha meg csak nappal dolgozik, kész tönkremenés volna a tsz-nek. Különben is éjjel gyorsabban haladunk, olyan­kor minden figyelem a mun­kára összpontosul. Igaz, úgy két óra tájban már káprázík az ember szeme a monitorok és a jelzőlámpák villogásától. A gépműhelyben — úgy látszott — mindenki ideges. A soron kívüli munkát lep­lezetlen bosszúsággal fogad­ták. Néhány perccel később a fiatal traktorost egy satupad mellett találtam, vasfűrésszel a kezében. — így gyorsabban végzek — magyarázta, azután még védelmébe vette a mühelybe- lieket. — Gk is fáradtak. Jó néhány éjszakát munkával töltöttek mostanában. Volt mikor azt sem tudták, hová kapjanak. Néhány perc múlva rrtár indultunk is vissza. — Ügy tudom, a faluból sokan járnak dolgozni Siófok­ra. — Alig fél éve dolgoztam a tsz-ben, és már rám bíz­ták az új IHC-t. Számítanak rám, megbecsülnek, ezért ma­radok. Apám Is majd két év­tizedet traktorozott ebben a tsz-ben. Mikor ő kezdte, én még meg sem születtem. Később elmondta : mezőgaz­dasági technikumban szeretne továbbtanulni. — A mezőgazdaságban dolgozó fiatalok legtöbbje a kevés szabad időt panaszolja... — A nagy munkák idején valóban éppen hogy alvásra jut. Az is igaz, hogy a vetés, az aratás és a szántás nem tart egész évben. Olyankor, ha este leteszem a gépet, fel­ülök az MZ-mre, és irány Siófok. Az egvik barátommal szívesen járunk disco klubba. Máskor — ha túl késő van — otthon magnózok. Füst István valódi fiatal. Szereti a beatzenét és a gyors motorokat, de jól ismeri a dolgok értékét. »Hosszú ha­jú«. mégis 17 évesen megbe­csülést szerzett munkájával. Később még láttam egy villanásra a zápor után víz­től csillogó, nagy traktort és fiatal vezetőjét. Az egész olyan volt, mint a jövő egy darabkája. Bíró Ferenc Az utcán érdeklődtünk fe­lőle. —( Siessenek — mondta egy asszony —, amott a má­sodik házban éppen egy tehén borjadzik, ott van ő is. — Az istállóban már többen állták körül a vajúdó állatot. Az el­les azonban csak nem akart megindulni. Túl nagy a borjú — vélte valaki. Elküldték az állatorvosért. Halász Imre nevével egy közlönyben találkoztam. À háztáji kistermelők között ki­ugró eredményt ért el tavalyi tejtermelésével, ezért a Mező- gazdaság kiváló dolgozója címmel jutalmazták. A drá- vaszentesi áfész boltvezetője volt; ritka eset, hogy valaki »más szakmából« ér el ilyen sikert. — Már nem vagyok bolt­vezető. beteg lettem, és egy hónapja abba kellett hagy­nom. Talán nem is bánom, több időm jut az állatokkal foglalkozni. Most hat tehenem van két borjúval. Tavaly 16 ezer liter tejet értékesítettem, így az átlagos tejtermelés te­henenként körülbelül 4400 li­ter volt. — Hátramutat az is­tálló felé. — Az ott benn fia­tal üsző, ez lesz az első bor­ja. Ügy látszik, még nincs eléggé megerősödve, s ha mi sem tudunk segíteni, akkor már nehéz dolga lesz az állat­orvosnak. Könnyen lehet, hogy vágni kell. Gyerekkora óta foglalkozott az állatokkal, édesapja ma­gángazdálkodó volt, a fiának korán oda kellett állnia az ál­latok mellé. Ez a munka az­óta szenvedéllyé vált, s ma már nemcsak az eredmények­re. a szakszerű tartásra, ha­nem az újabb megoldásokra, a további fejlesztésre is ügyel. — Jó kapcsolatunk van a termelőszövetkezettel, segíte­nek, rétet és alomszalmát ad­nak, most is a legelőn vannak az állataim. Ügy gondolom, ahhoz, hogy jó, eredményeket érjen el az erpber, állandó és következetes munkát kell folytatnia. Hiszen nem mind­egy, milyen képességű állatot tartok. Ha vásároltam, vagy borjú született, csak azt tar­tottam meg. amelyik jobb ké­pességű volt. Előfordult, hogy kettőt-hármat is le kellett cse­rélnem. Magyar tarkát tart. s a ma­gas átlag bízónvitja: lehet faj­tán belül is jól termelni. A továbblépés lehetősége azon­ban nemcsak őt, hanem a fa­lubelieket is ösztönzi. Nemré­giben kérvényt küldtek az ál­lattenyésztési felügyelőségre: a falu minden gazdája kérte, hogy engedélyezzék a magyar tarkák holsfjeln -frízzel való keresztezését. — Sokat számítana nekünk — mondja Halász Imre. — Talán lesz belőle valami. Szenvedélye azonban nem- ! csak az állatokra terjed ki. Iparengedélyért folyamodott, s a napokban meg is kapta; ezután otthon faipari mun­kákkal is foglalkozhat. Eszter- gályozott dísztárgyakat készít. — öregapám bognár volt, tőle tanultain a mesterséget meg a szakma szeretetét. Ed­dig az istállóban volt egy ki­sebb műhelyem, de most majd újat építek. A vejem csinálta a faesztergát, azon gyártok padlóvázát, asztali vá- zát, gyertyatartót, fatányért, egyszóval dísztárgyakat. Azt hiszem, kedvelik az emberek, mert sokan rendelnek nálam Ilyesmit. A faluban 55 tehenet tarta­nak a ház melletti istállókban, összejárnak a gazdák, segítik egymást, ha kell, mint pél­dául most is. Ez természetes, hiszen mindenki szorulhat egyszer segítségre. B. A. A jövő tavasszal kezdik Szőlőtelepítési program Böhönyén Néhány hónappal ezelőtt, amikor Balatonboglaron meg­alakult a Viticoop Balaton Társulat, a szőlőtermesztésre és feldolgozásira társult somo­gyi és más megyebeli gazda­ságok egyöntetű véleménye volt; az ágazat hatékony fej­lesztéséhek formáját látják az együttműködésben. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy üzem előbbre lépjen, nélkülözhetet­len egy sor olyan feltétel — műszaki-technológiai, szak­ember vonatkozású —, ame­lyet csak így. társas alapon lehet megteremteni. Barkóczi Béla, a böhönyei Szabadság Termelőszövetkezet ágazat­vezetője például így véleke­dett a napokban, amikor a gazdaság szőlőjében jártunk: — Talajvizsgálat a további telepítésekhez, levélanalizis, helikopter igénybevétele — minderre a társulati tagsá­gunk alapján nyílik mód. Nyolcvanhét hektár új telepí­téshez teljes egészében a Ba- latonboglári Állaim! Gazdasag biztosítja a szaporítóanyagot, a saját üzeméből. — Nagy területet említett. Milyen fajtákkal telepítik be? — A meglevő termő terüle­tünk tizenhárom hektár, ez öt fajtából áll : oporióból, kék­frankosból, olaszrizl ingből, hárslevelűből és ottonel mus­kotályból. Nem egy borver­senyről hoztunk el értékes díjakat. 1980-ra száz hektárra kerekítjük ezt a területet. Nagv lépés lesz, de jól előké­szítjük, és amit teszünk, szo­rosan illeszkedik a társulat programjába. Ennek kereté­ben fogunk hozzá jövő tavasz- szal tizenöt hektár Alicante Bouschet teleoífóséhez. Ez a telt« festő borszőlő, s a társ­gazdaságoknak is adunk en­nek a terméséből. Evvel egy- időben tizenöt hektáros aíany- telepet is létesítünk, melynek hozamát sima vesszőként ér­tékesítjük. Az első lépcsőben tehát harminc hektárral növelik szőlőskertjüket a böhönveiek. Jártunk a hegyen, s láttuk a javában folyó előkészületeket: elvezetik a vizet, rendezik a terepet. A munkához — tele­pítési támogatásként — csak­nem 100 ezer forintot kapnak hektáronként. Nagy munka, de az előzetes számítások sze­rint megéri a szövetkezetnek. Folytatásként 1979-ben húsz hektár rizlingszilvánit, majd 1980-ban, az ötéves tervidő­szak végén húsz hektár Char- donnay-t és tizenhét hektár Királyleánykát telepítenek. — A fajták kiválasztásánál különféle követelményeket tartottunk szem előtt. Például ügyeltünk arra, hogy a szüret idejét lehetőleg minél jobban széthúzzuk, így könnyebben boldogulunk vele. Arra is te­kintettel voltunk, hogy minél több olyan fajtánk legyen, amelyet géppel is betakarít­hatunk. És persze megnéztük, mi »él meg« a mi talajunkon, az itteni éghajlati viszonyok között. Három és fél év múlva te­hát százhektárnyi szőlővel rendelkezik a böhönyei Sza­badság Termelőszövetkezet. A mai, már évek óta termő állo­mány megsínylette ugyan a tavasziba tört telet, de már nem mutat olyan elszomorító képet, mint néhány héttel ez­előtt. A domb tetejéről nézve kitáirul a szem előtt az a te­rület, amely most még szán­tóként hasznosul ugyan, de hamarosan szőlőtőkék sora vonalazza hosszú csíkokra ... H. F. Vízelvezetési munkák a telepítésre szánt területen. Diopész nélkül Á ltalános alanyt is hívhatnék segítségül mai monda­nivalóm kifejtéséhez, a példa akkor sem veszítene hiteléből. Mégis egy fiatal építőművész esetét vá­lasztom. Konkrétan feltárt és könnyedén bizonyítható té- - nyékét mondok el, amelyekhez legföljebb annyit lehet hoz­zátenni, hogy a történetbe ki-lcí behelyettesíthet elevenen élő tapasztalatát. Tehát nem építészeti téma a mai. Ernőért ma­gatartásról, féltékenységről és lekicsinylésről, sznobizmus­ról és köpönyegforgatásról, arisztokratikus gőgről és az al­kotás lebecsüléséről, irigységről, s az egymás iránti tiszte­letről lesz szó. Alig múlt egy éve, amikor örömmel adtunk számot ar­ról, hogy Egyed Tibor kaposvári építészmérnök a IV urná­dul ás ünnepén Ybí-díjat kapott a nagybajomi pártház ter­véért. A fogadtatás? Gratulációk, kényszeredett mosoly, irigységgel teli lekicsinylés. Néhány tőmondat a háttérben elhangzott megjegyzésekből: »Pártház? Ja, így könnyű ...« »Tudjátok, hogy van? Irányítják a zsűrit.« »Falusi gyerek, iharosberényi; igazán nem csoda.- »Egy ilyen kis semmi­házra Ybl-díjat? Megvan a véleményem.« -Ráadásul a megyei pártbizottság székházát is 6 tervezte ... Még cso­dálkoztok?« Az a hír járta, hogy a Somogyi Néplap is »nagy hibát« követett el, hiszen ezt a címet adta elemző tudósításának: »Ybl-díj egy pártházért.« Így könnyű. Csak pártházat kell tervezni, és tálcán hozzák az elisme­rést. Hogy milyenek ezek a pártházak? Azt csak néhány, — kollégája sikerének örülni tudó — szakember, s a nagy közvélemény látta meg. Csak? Hiszen értük van minden. A sanda mészárosok hada azonban fertőzte a levegőt... Előzmények. Gondolatot, emberközpontú házat, célszerű otthont, és nem hivalkodó, önmagáért való »építészeti re­meket« alkotott a tervező. Szándékát — amely csodálatos egyszerűséggel valósult meg — méltattuk már; hitelesebb lesz, ha később mások ajkáról hallják, űzőkéről, akik meg­érezték, fölfedezték ezt a szándékot. A terv fogadtatását nem kísérte »díszmenet«. »Minden lesz ez a ház, csak jó nem« — mondták Nagybajomban. A helyiek kétszer is le­állították az építkezést: jobb lenne a sátortető, minden ház olyan. Bevakolták a hajópadló burkolta mennyezetet — hogy csak egy példát mondjak. »Ilyen még nem volt, ezt nem lehet megcsinálni« — vélekedtek a »szakemberek«, s nem az észérvek, hanem egy láda sör bírta jobb belátásra őket. A szokatlan tetőfedés is úgy készülhetett el, hogy egy tervezőirodai technikus megmutatta, hogyan kell föl­rakni a palát. Akkor — bár megszégyenülten — a legegy­szerűbb sablonhoz szokott szakember is vállalta a munkát. Nem folytatom. A pártház elkészült — alkalmazkodva a célhoz, a környezethez. S amikor a helyiek készen látták, már nem volt ellenvélemény. Nagybajomra figyelt az ország szakmai közvéleménye. A Magyar Építőművészet című szaklap 1975. 4. számában IS képet és méltatást közölt az újszerű megoldásról. Egy év múlva beszámolt Egyed Tibor alkotásának hivatalos fogad­tatásáról, az Ybl-díjról is. -Ja, így könnyű... csak párthá­zat kell tervezni, kész az elismerés.« Ugye emlékeznek még a »brancsbeliek« s az egyéb lekicsinylők véleményére? Nem ez határozza meg az alkotás értékét. De kifejez egy maga­tartásformát, amelyet mélységesen elítélek. A pártház .útja nem ért véget. Az Architektúra című lengyel építőművészeti lap pályázatot hirdetett a szocialista országok számára. Országonként három — 1976-ban méltatott — tervet küldtek Varsóba, köztük Egyed Tibor nagybajomi pártházát is. Pedig óriás szállodák és lakótelepek, kórházak és közintézmények terveit is be­mutatta a Magyar Építőművészet. A kaposvári terv azon­ban egyedi volt, újszerű, gondolatgazdag és szemléletfor­máló. Irodalmárokból, művészekből, közéleti személyiségek­ből álló zsűri bírált, hiszen a szakemberek már minden or­szágban ellátták a feladatukat. Idézek néhány varsói véleményt a házról. »Hallatlanul kedves meglepetés a számomra, hiszen nem a megszokott méretekben fejezi ki a hétköznapokat. Nem akar verse­nyezni; őszinte, nyílt, belépésre hívó épület.« (A. J. Wieczorkowski.) »Ilyen építészeti környezetben szeretnék élni, függetlenül attól, hogy mit kell ott csinálnom.« (T. Hopfer.) »Ráadásul kitűnik azzal, hogy nincs emlékeztető jellege a nagy közösségekre. Nagyon kedves, hogy találkoz­tunk irodával, intézménnyel, amelynek egyéni építészeti stílusa van. Ügy megyünk be az udvarra, mint egy kis ház­ba, és ez tetszik.« (B. Ostromeczki.)/»Ez nem ismétlése va­lami monumentális épületnek nagyközségi kiterjedésben; ehelyett megtörni próbálja ezt a sajnos egyre gyakoribb konvenciót. Emiatt különösen érdekes társadalmi-politikai gondolkodásban is. Valami új keletkezett itt, aminek épí­tésznyelven is van mondanivalója. Ezért tetszik nekem.« (M. Wierzynski.) Nem folytatom. Egyed Tibor 23 pályázat közül első dí­jat nyert a nagybajomi pártházzal — Varsóban. Az Archi­tektúra 1976. 7—8. száma 10 képet és egybehangzó értéke­lést köbölt. Az első díj jelképes: Diogenész hordójáról van szó. Az elismerés ezúttal — a hivatalos szakzsüriket félre- állitva — a befogadók egységes véleményét tükrözi. Azt hihetnék, ezután még jobban megnőtt idehaza az ellenlábasok, az irigyek, a sanda mészárosok száma. Téved­nek. A művet azóta csodálat és elismerés veszi körül. Mert külföldön is méltatták, mert másnak is tetszik. Az irigyek­ből és lekicsinylőkből egy csapásra köpönyegforgatók let­tek. Most ájuldoznak a gyönyörűségtől. Pedig hol van a lengyel szaklap Diogenész-hordója a magyar Ybl-díjtól? (Ezzel nem becsülöm le a külföldi sikert!) Nem egyszerűen az Ismert szólásmondásról van szó, arról ugyanis — amit örök életemben vitattam —, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Több ez; elítélendő magatartás, ízig- vérig sznobizmus és arisztokrata gőg társaink alkotásával szemben. Csak azt tudnám, hogy miből táplálkozik.., És most lehet -behelyettesíteni«. A kandidátust, a tu­dományok doktorát, a művészt, aki idegenbe — más me­gyébe — menekül a meg nem értés, a tehetség és alkotás elismerésének és befogadásának hiánya miatt. Hány példát mondhatnék az elmúlt húsz év történetéből? Ha országos, nagy elismerés követi a tisztességes, becsületes munkát; ugye hallották már, hányán veszik körül a kitüntetettet, és súgják a fülébe: tettem néhány lépést az érdekedben, vég­tére is nekem köszönheted... Mintha nem is a munkájá­val, tisztességével, alkotó szenvedélyével érte volna el a megérdemelt elismerést M iért csak akkor lesz »művész« a festő, ha a Der- kovits-teremben is kiállít, s miért nem, ha idehaza? De nemcsak az alkotó művészekről van szó. Hiva­tásukat munkájukat átlagon felüli szinten teljesítőket űz el más megyékbe a féltékenység, az irigység, a lekicsinylés. Miért nem tudjuk eléggé becsülni egymást? Miért csak az fejez ki tehetséget, szakmai tekintélyt az emberek szemé­ben, ha egy művész, író, kutató vagy netán újságíró Bu­dapesten is fórumot kap? Miért ez az arisztokratikus, ez a kétarcú, és értékeket — idehaza — lebecsülő felfogás? Nem lehetne Diogenész hordója nélkül is jobban elis­merni, értékelni megyénk sok tehetséges alkotó, szebbet és jobbat teremtő emberét? Jávori Béla

Next

/
Thumbnails
Contents