Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
Regős Béla: Mai táj Molnár Zoltán Az elrejtett zászlók kibontása Én most rólunk a felszabaditottakról szeretnék szólni. ' A felszabadítókról történettudomány, irodalom, publicisztika eléggé egyértelműen szokott megemlékezni. A szovjet hadsereg a fasizmus megsemmisítésével, a náci haderők szétzúzásával egyetemben hazánkat is felszabadította. Mérhetetlen véráldozattal, hősiességgel. Ezzel megnyitotta számunkra az utat, hogy történelmünkben először, egy világhatalom szövetségeseként, a haladó erők soraiban részt vehessünk egy új világ építésében. Immár a szocialista tábor egyenjogú tagjaként tekinthetünk vissza múltunkra; az újjászületést lehetővé tevő felszabadításra is. A máig megmaradt nézet- eltérések inkább a magunk értékelése, a felszabadítottak történelmi szerepe körül vannak. A »Hitler utolsó csatlósa« stb. kifejezés eléggé beleivódott közvéleményünkbe. »A szabadság az ölünkbe hullott«, de hogy »élni tudtunk a szabadsággal« — bár ez is elhangzott —, már kevesebb nyomot hagyott, sokak fülében üres szólamnak tetszett. Pedig tudtunk. Csak a saját április negyediké-élményemet idézhetem bizonyságként. Mi az akkor még külön Biharban — az ország viszonylag korán felszabadult sarkában — április negyedikén már javában osztottuk a földet. Április másodikán a geszti Tisza-birtok már az újonnan földhözjutottaké volt, kezükben a birtoklevél, és belevágták az ekét a volt grófi földbe. Alig vettük észre negyedikét. Ez a történelmi dátum csak jóval később tudatosult bennünk; mással voltunk elfoglalva. Az öle- zők mérték a földeket; kalapácsok, fejszék verték a karókat. Valóban egy kicsiny csapat hajtotta ezt végre? Végrehajthatta volna? Az igazság az, hogy amikor én kimentem januárban Debrecenből az apró bihari falvakba, azzal az előítélettel, hogy a »sötét Biharba« jó hírt viszek, s nekem kell feltámasztanom a majdnem halottat, akkor ezekben a falvakban egészen mást találtam, mint amit vártam. Az »öreg tizenkilencesek«, a bihari vörösezred egykori katonái, de Bajcsy-Zsilinsz- ky harmincas évekbeli párthívei is, már egymásra találva szervezték a nemzeti bizottságokat — a földigénylő bizottságokat. A falu mint közösség e népi bizottságok által irányította önmagát Akorra már eltemették a halottakat, eltakarították a romokat, félrehúzták az útból a kilőtt tankokat; februárban tava- szibúza-vetőmagot szereztek, s élelmiszert gyűjtöttek Budapestnek, fővárosi gyerekeket hívtak le feltáplálni, az ostrom emlékeit kiheverni. Negyediké fontos dátum. De nem egy napot jelent, hanem egy történelmi pillanatot. Legalábbis hónapokat S ez a nép akor vizsgázott. Szerintem kitűnőre. Sokan — nagyon sokan — voltak, akik nem idegenként fogadták a felszabadítókat, hanem az együvé tartozás büszke tudatával. Hiszen hányán voltak, akik személy szerint is harcoltak tizenhétben, tizenkilencben! Szibériában vagy a magyar északi hadjáratban. Eldugott emlékeket, vörös zászlókat kerestek elő... S mindennél fontosabb, s a legfőbb történelmi bizonyíték: rögtön hozzáláttak a legfontosabb forradalmi feladathoz. Hiszen Debrecenben még meg sem alakult az ideiglenes kormány, s már egymást érték a megalakult földigénylő bizottságok küldöttségei — követelni a földreformot Még azt sem mondhatjuk, hogy a nagybirtok megszüntetésének csak egy módját ismerték: a feldarabolást. Mire az ideiglenes kormány megalakult már működött a sarkadi feketeéri termfelőszö- vetkezet. Mindenesetre, ha nem is fogalmaztak belőle elméleti tételt tudták, hogy a feudalizmus bástyáinak lerombolásával kezdődik a forradalom. A népi bizottságok forradalmi szervek voltak. Mindennap ki kellett államok választóik elé; mindennap számot kellett adni; s akivel nem voltak megelégedve vagy akinél jobbat találtak, azt nyomban visszahívták. Ezért is forradalmi felelősséggel és komolysággal intézték a nép dolgát, a köz- igazgatástól, a közellátástól a termelésig és a toborzásig. A toborzás. Mert erről se feledkezzünk meg! Mindenki természetesnek tartotta, hogy most már, amíg a háború tart. nekünk is részt kell benne vennünk. Képzeljük el a lerombolt, kifosztott országot. A felnőtt férfilakosság javát elvitték a horthysta hadseregbe. Fele fogságban, fele még Nyugaton a fasiszta kötelékekben. Még a leventéket, a katonakort el nem ért fiatalokat is Nyugatra hurcolták. Hogyan volt lehetséges, hogy a felszabadított területekről mégis tízezrével jelentkeztek önként a még meg sem alakiüt vagy éppen alakuló népi hadseregbe? Köznyelven egyszerűen vöröshadseregnek hívták. Azzal a meggyőződéssel mentek el, hogy a forradalmi sereg katonái lesznek. De kik? Csak olyanok, akik megszöktek a nyugatra vonuló seregből, életük kockáztatásával bujkáltak; megszöktek a leventefogdosás elől. De sok helyen még a lányok is jelentkeztek. El is mentek, fegyvert is fogtak. Sokan még eljutottak német földre; máig is büszkék — joggal — akkori magatartásukra. Sok minden nem úgy alakult, ahogyan akkor képzeltük. De ha bízunk abban, hogy minden nehézséggel megküzdünk, és meg fogunk küzdeni, ellenséggel és a magunk hibájával — az erőt még mindig onnan vagy legalábbis onnan is meríthetjük, hogy tudjuk: a történelem még a legsúlyosabb pillanataiban is forradalmi népet talált itt, mely meg tudott birkózni mindenkori sárkányaival, s malmaiba tudta fogni a jó szelek erejét. G rigor ij Csuhraj* P ápától nem meane, a magyar—osztrák határ közelében sebesültem meg, egyáltalán nem hősies körülmények között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosztállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségeket szenvedtünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulatban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli, harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, értettük a helyzetét, és köny- nyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindannyiunk számára világos volt, hogy az ellenség feladta a küzdelmet — mégpedig véglegesén. A tizennégy német hadosztály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt; kisfiúk még, elveszettek és rémültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagy nehezen tudták összeszedni őket egész Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást. Amikor fogságba estek, biztosak voltak benne, hogy megkínozzuk és megöljük őket. Katonáink azonban jólelkűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — sajnálták is őket A szétvert és viszavonuló ellenség mögött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számítanunk. Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egymásnak. Egyszerre csak tüzérségi tüzet kaptunk. Körös-körül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős századomnak: »Széttagozódni!« Láttam, ahogy a katonák az árkokon átugrálva lehasalnak az út két oldalán, és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb volt... Hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán merevedni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vagdosta össze. Lövöldözés kezdődött. A földön fekve osztogattam a parancsokat Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor rpeg a jobb oldalamba vágódott egy golyó. Erre már nagyon cudarul kezdtem érezni magam, és odakiáltottam küldöncömnek, Szavelij Davidovnak (valami oknál fogva Szásának hívtuk; egyébként ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik), hogy segítsen. Davi- dov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Föinyalá- bolt, karomat átvetette a vállán, és etwjnszolt az arcvonal mögé... Hamarosan a hadosztályparancsnokságon voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesültem, s Perelomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az A győzelem Részlet a világhírű szovjet filmrendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom 5. számában jelenik meg. MEZEI ANDRÁS 1945 Valami roncs hevert messze a lábunk előtt még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel felhők közt gyönyörű ütközetben még csak a vonulás hegyek gerince arcéi kéz a kézben a lánc a tegnapok véglegessége Európa útjain ma is utolsó mentség ahogyan kivonultunk mindannyian és zengtük hogy soha újra és soha többé és hittük hogy megállítottuk akkor a napot s amiért életben maradtunk időzített bombákon ülve döglovak hátán tankcsaták holt tengereiben égre ugató ágyúk mászórúdjam a leomolt ház egy szobasarkában a halál senkiföldjére szorultak aknazárak balett-táncosai amiért országokon át jöttünk zörögve szúró csontokon bohócok és még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel Bosszuld meg halottaidat mondta a szónok és előre mutatott mert egy új korszak következett mondotta emelj falakat dolgozz és énekelj dalokat írt le a kottafejekből varázsolt madarak vezették alig éledő hangom tudta hol vagyok sebezhető a tömegsírok hangtölcséreiből szólt legalábbis mert ki tudja volt-e hangjuk üzentek-e még valamit vagy csak eloldották az élőket némát és reménytelenül akkoriban kövér kis krisztusok fontoskodtak Európa piacain és mi falakat emeltünk dolgoztunk énekeltük amit a kotta előírt nehogy még egyszer meg hogy gyerekeinknek láttuk az aranykor kapuját ahogy a szónok mutatta hunyorítva és így is és úgy is igaz volt eszméletem. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte, és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: — Elvérzik a parancsnok... Te pedig velem jössz, velem ! — Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta Da- vidov, de a paraszt nem sokat értett belőle; egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek föl a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar kissé megnyugodva elhallgatott. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy földbirtokos házában voltunk — valahol Pápa és Veszprém között —, amelyet ideiglenes hadikórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek, de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosz- szul volt, gyógyítani pedig, az igazat megválva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte, és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két- három ápolónő maradt itt Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg. M indnyájan arra vártunk, hogy átszállítsanak bennünket egy rendes kórházba ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Hja Makozov kapitány. A lábát szétzúzta egy robbanó golyó, de mindig tréfálkozott Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevetünk a vene- rológuson. Ö sem vesztette el humorérzékét bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért; a ház dugig volt emberekkel, akiknek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legföljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét és megkérdezte; »Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy... Nővér, streptocitod és bort!« A következőnél ugyanez ismétlődött, csak az orvos nem a beteg kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, s közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyet itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok. De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálomban hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kórházban, és tudtam, hogy ez flszkflsMé*. Eta késlekednek as opr rét irtsál, bfa- tos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek, és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig tudta odavonszolni magát a műtőasztalhoz, kitisztította a sebet és megmentette Makovoz életét Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig megindultan emlékezem rá. És nemcsak én... Amikor sok évvel később már mint filmrendező Zapo- rozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, fölléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csák Ólja Mako- vozt pillantottam meg. Nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt. Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre, és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy éppen lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi napon egyenként kivittek minket az utcára, és fölraktak a kocsikra. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt, Ő szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított bennünket. Űtközben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasz- szonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De hamarosan viszatértek, s ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet korsóban vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a kenyeret éa azt a tejet Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, ott egy volt lánygimnáziumban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk éa amelyet annyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta: tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták, ki- özönlöttek a folyosóra; ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mi-t éltem át abban a percben, de hogy kifelé ml látszott ebből... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt. M ind a három emelet rázendített: »Hurrá!« Aztán isten tudja mit kiabáltak; gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsiketítőt füttyen- tett, egy másik táncra perült. Én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk. Eközben a kórtermünkben két tiázt haldoklott. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről — ott, a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem. Berkes Ildikó fordítása ara
