Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
Oj jAszai-dijasunk A főrendező pályájáról Babarczy László Babarcra László Jászaidíjassal, színházunk főrendezőjével pályájának szakaszairól beszélgetünk. Lexi- kanstílusbari idézzük föl a fontosabb dátumokat! 1941. szeptember 3-án született Budapesten, értelmiségi családban. 1966-ban szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán. A pécsi nemzeti és a budapesti nemzeti színházbeli rendezésed után, 1972-ben szerződött Kaposvárra. Első rendezése — vendégként — Brecht Koldusoperája volt. Akkor fogalmazta meg példamutató világossággal rendezői elvét : »Meggyőződésem, hogy egy mai .előadásnak elsősorban azzal kell törődnie, hogy a művészet nyugtalanító erejével, a tisztánlátás és láttatás örömével adjon energiát az élettel való szembenézéshez, a jobb, emberibb viszonyokért való szakadtlan küzdelemben.-« — Töltsük most meg élettel a dátumok száraz világát. Mikor határozta el, hogy színházi rendező lesz? — Homályosan és titokzatosan születnek az ilyen elhatározások. Kamaszkoromban az irodalom érdekelt, dramaturg akartam lenni. Mindig is szerettem színházba járni, a családomnak a Nemzetibe volt bérlete. A Gellert Endre-féle Pygma- lionra emlékszem, s Major Tartuffe-jére. Megkapott a Madách Színházban A hős falu tömeg jelenete. A Madách Gimnáziumban lehetőséget kaptam írásra is, rendezésre is. Elsőként Csehov Medvéjét rendeztem meg, Vajda Lacival a főszerepben. Azt hiszem, akor gondoltam először arra, hogy rendező leszek. — Hogyan zajlott le a felvételije? — Itt el kell mondanom, hogy apám vegyészmérnök, s én mindig matematikából, kémiából, fizikából voltam a legjobb. Két évig a műszaki egyetem laboratóriumában dolgoztam, akkor végre indult rendezői szak. Egyszerre felvételiztem a műszaki egyetem vegyészmérnöki karán meg a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ez utóbbi három »menetből« állt. Először műveltségi vizsgát tettem, majd fantáziavizsga következett : festményekhez kelett kitalálnom mozgásokat, történeteket. A harmadik »menetben« szintén improvizálnom kellett Kazán Istvánnak, egy házkutatási jelenetet, majd Major Tamásnak kellett »szerelmet vallanom« egy Apollinaire-perssel. Felvettek, s egyúttal az is kiderült, hogy az egyetem vegyészmérnöki karán is sikerült megfelelő pontszámot elérnem a felvételhez. Hogy hogyan döntöttem, az világos ... — Kik voltak a tanárai? — Osztályfőnökünk Marton Endre volt; sokat tanultam Gyárfás Miklóstól, aki dramaturgiát tanított. Ádám Ottó, s Pártos Géza mellett asszisztensként dolgoztam. Heten kezdtük a pályát, ma hárman dolgozunk rendezőként: Kerényi Imre a Madách Színházban, Félix László a Televíziónál és én. — Babarczy László nem szakadt el a főiskolától: amellett, hogy színházunk vezető rendezője, tanít is a rendezőket és színészeket képző intézményben. — Igen. Az itteni rendezők közül Asher Tamás és Szőke István szívesen emlékszik azokra az órákra, amelyeket együtt töltöttünk. Vegyük sorba a pályaállomásokat. Milyen darabokat rendezett Pécsen és Budapesten? — Brecht—Gorkij Az anya című művével kezdtem, majd az első valódi erőpróba következett, Hochhutnak A helytartója. Kedves munkám volt ez. Megcsináltam Li Hszing-tao A krétakör című drámáját, Thury Katonákját. Közben vendégként már rendeztem 1968-ban a Katona József Színházban. Molière Tartuffe-jét, Kállai Ferenccel a címszerepben. 1969 őszén szerződtem a Nemzetihez. Tersánszky A kegyelmes asszony portréja című színművét állítottam színpadra. Albee Mindent a kertbe című drámája igényes színpadi mű; szerettem. Arbuzov Az Arbát meséi című darabját a televízió is közvetítette. Grillparzer Mediáját szintén megrendezhettem, akárcsak Raffai Sarolta egyik drámáját. — Kikkel dolgozott együtt Pécsen és Budapesten? — Hosszai a sor, ezért csak néhány nevet. Pécsen Bálint Andrással, Rcmyecz Máriával, Haumann Péterrel, Jurij Bondarev Pillanatképek Noteszlapok Baracsi Ferenccel, Paál Lászlóval, Takács Margittal. Budapestén a már említett Kállain kívül Töröcsik Marival, Váradi Hédivel, Avar Istvánnal, Mészáros Ágival, Kálmán Györggyel, Ungváry Lászlóval, Makkay Margittal, Sinkó Lászlóval, Sinko- vits Imrével, Bessenyei Fe- jj renccel. — Hogyan került Ka- I posvárra? — Már régebben is voltak közös terveink Zsámbéki Gáborral, Iglódy Istvánnal, Székely Gáborral. Amikor Komor István igazgató lett a Csiky Gergely Színházban, már látszott: tér nyílik ezeknek az elképzeléséknek. Korábban is jártam ide előadásokat nézni, így szinte az egész társulatot ismertem ; könnyű volt a választás. — Brechtet a Koldusoperával fogadta el Kaposvár. Mely rendezéseire emlékszik szívesen? — Kitérek a kérdés elől, mert nem hat minden előadás úgy kifelé, mint ahogyan befelé. Nem mindig ugyanaz a siker kint, mint bent■ — Akor majd én sorolom rendezéseit: Űrhatnám polgár, Egy csepp méz, A három testőr, A konyha, R Oz a nagy varázsló, Kurázsi mama, Az alapítvány, Egérfogó, A vállalkozó, Troilus és Cressida. ■., Kiket tisztel a világ rendezőegyéniségei közül? — Peter Brookot, aki hatott rám. S három nagyszerű szovjet rendezőt: Tovsz- togonovot, Lj ubimovot, Ef- roszt. Éppen most jöttem meg a Szovjetunióból, egy hét alatt tizenkét előadást láttam: valósággal megújult ott a színházi élet. Ljúbimov Mester és Margarétáját, Efrosz Cseresnyéskertjét, Zaharov Ivanov-ren- dezését említhetem, mint nagy élményt. — További sikereket ki- 1 vánunk! L. L. I filozófiáról? Te pedig ne- kém? A hasról! Van különbség vagy nincs különbség? Bementek a fülkéjükbe, kopant az ajtó, s elfojtotta hangjukat. Az út mentén A lány a gerendákon ült. Fiatal, szőke hajú, falusi teremtés volt, s mielőtt ráismertem volna, nyomban az jutott eszembe: ez a húszas években, lehetett, valahol Oroszországban. Körös-körül mindenütt makulátlanul tiszta homok, ráhullott a kőház árnyéka. A ház magányosan emelkedett a fű, a hűs bojtorján — folyami homok közepén, ahol kicsiny szigetként zöld- delt a fű, a hűs bojtorján — és a lány, ez a mezítlábas falusi szépség, aki a házzal szemközt ült a gerendákon, s a forró napsütéstől hunyorgott, pajkosan, keresztnevemen szólított. Messziről néztem ismerős, mosolygó arcát, amelyet félig eltakart csaknem fehérre fakult hajának homlokába lógó tincse — és sehogyan sem jutott eszembe, ki lehet ez a lány, mi a neve, milyen kapcsolatban voltam vele... Felocsúdtam, és felötlött bennem egy másik, sárgás, már túlvilági harc, hátra- csukló fej, tágra nyitott száj, s félelem fogott el e két arc összehasonlítására. Egy és ugyanazon nőé volt, azé, akit én soha az életben nem láttam fiatalon, de első ízben láttam olyan pontosan és világosan álmomban, mintha örömmel vártam volna, hogy találkozzam vele — a húszas években, azon a naptól átmelegedett homokos úton, a tágas mező kellős közepén magányosan emelkedő ház közelében. A restaurátor — Azt mondod, hogy te az égvilágon mindent össze tudsz ragasztani? — Nem mindent, pajtás, nem bizony! Volt egy ismerősöm, Kolja Losadkin, a nagy restaurátor. Ö aztán az ördög legalpróbb göndör szőrszálát is össze tudta ragasztani. Még a galamtojás héját is úgy összetapasztotta, hogy egyetlen repedést sem lehetett fölfedezni rajta. Arany keze voit, pajtás, no meg ezüstös feje. Egyszer pedig részegen állított be hozzám, látszott rajta, hogy bizony alaposan beszívott. Beállít, s csak úgy felöltőben, sárcipőben letelepszik a konyhában a hokedlire, én meg látom: a sapkájával valamiért buzgón dörszölgeti kopasz feje- búbját, közben pedig köny- nyet ejt a padlóra. — Mi történt, Kolja? — kérdem, és nagyon csodálkozom a kapatosságán, mert hát annyira megrögzött antialkoholista volt, hogy az már illetlenség. — Nem lehet mindent összeragasztani, szívbéli jó pajtásom — feleli Kolja. És egyre csak szipog, szipog. Elváltam a feleségemtől, én mamlasz tökfilkó ... Éjszakai beszélgetés A vasúti kocsiban mindenki aludt. A kocsi végén nyitva volt az ablak, a szél fölkapta a függönyt, s az csattogott, kopogott a falon, a férfi pedig — akin látszott, hogy jócskán a pohár fenekére nézett — ott állt a folyosón, a léghuzatban. Egyik kezében tyúklábat tartott, a pizsamájába törölte, a másik kezével pedig hadonászott, és egy színtelen fiatalember arcába kiáltotta szavait — az meg cipője sarkáról az orrára billegve dülöngélt és csüggedten csuklóit. — T-ti fiatalok vagytok, nektek több az energiátok, nekünk meg a tapasztalatunk! Ha ezt egyesíteni lehetne, akkor nem volna semmiféle sz-szálka ! Márpedig a mi életünkben akadnak éles szálkáik! A eféle szálka nem sebzi halálra a szervezetet, de fájdalmat okoz! Igaz vagy nem, kérdem én? — Ne porolj, Petya bácsi! Kíméld az idegeidet, a tudó mánmyal foglalkozz ... és ... kész ! Egyél egy kis... cs- csirkét. A másik pedig — arca vörös volt, s mérgében már vékony résnyire húzta össze a szemét — a tyúklábbal a fiatalember mellére bökdö- sött, s heves bosszúsággal, harsogva bizonygatta : — Nem akarok falni, egyetlen falat se kell! Miről beszélek én neked? A Értetlenség — Sztyepp? Naplementék, hajnalok, végtelen csönd ... És az üröm? Érezte-e valaha az üröm szagát? Hát azok H a nyári vagy őszi éjszakák, ji amikor a csillgok sok millió I kilométernyi tömege ragyog a fejünk fölött! Júliusi hajnalon pedig, ha az ember régi szokás szerint lovon indul útnak, sünikor a fűből a frissen fejt tej illata árad, amikor az út csemg-bong hű barátod, a lovad patái alatt — nincs ennél szebb széles e világon, ez már mesebeli érzés! Langyos szél fúj arcodba, a szépséges tulipánok pedig csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakodnak és lerázzák magukról a harmatot, fölegyenesednek a fűben, s bólogatnak mindenünnen, és rádmosolyognak meg a hajnalra. Ügy látom, nem hiszi? Pedig nekem elhiheti. Én fél ' életemet a sztyeppen töltöttem. — Én másféle sztyeppre emlékszem; az szürke, nyirkos, barátságtalan... — Ilyen nem szokott lenni, bocsásson meg, kérem... — Még arra is emlékszem: a holdfénytől kékesszürke alkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig valahogy egyszerre lehűlt a levegő. Én meg unatkoztam. — Unatkozott? Bocsásson meg, úgy látszik, nem értettem jól, hogy miről is beszél tulajdonképpen. Gellért György fordítása Somogyi művészeti díjasok Alkotómunkásságuk eredményességének elismerésekéitl három somogyi művésznek nyújtottak át művészeti díjai április 4. alkalmából: Szabados János festőművész. Takátt Gyula József Attila-díjas költő és Vajda László Jászai-díjas színművész kapta meg az elsők között a megyei tanács új kitüntetését, összeállításunk a három művész munkásságá- hol ad ízelítőt. Szabados János festménye: Tihany Takáts Gyula Tűnődve xénia párizsi útifüzetemből Tűnődve az Art Moderne-ben Nem időszerű, mondják itthon s már maga a szó is, hogy haza, szótári adat... És rég lejárt __ H irdeti nyiltan nem egy modem s hogy Illyés is az utolsó nemzeti már! Hirdeti és bele sem sajog... Tűnődöm és itt látom és érzem, e kicsit Bugacon túli vidéken, hogy amig róják a nekik új lapot s ahogy fölrakják avatag képbe, versbe, még szép, ha csak mosolyog Párizs, Firenze. A Louvre parkjában Kijut egy-két sor... Mindenütt kijut, mert sok a fa és alig látszik az út... S az enyém? ... Külön is kegyetlen e kettős Párizs-somogyi rengetegben! De rémitően szép is az. én szememben ... Vajda László Osztrovszkij Erdő című színművében. Szirmay Endre Pentameterek TAVASZ Űjulást gyöngyöz március fénye a fákon, rügy alatt búvik a harmatos, zsenge remény, fürdesd az arcod; lágy szelek fátyola lebben, holnapok zászlaját lengeti messze a szél. MÉGIS LOBOG Ittál a magány kútjának néma vizéből? Bánatod tornyát nem gyújtja lángra a fény. Odvad mélyéből szíveddel lüktet a sejtés; testvér-mosolyodban hitünknek fénye lobog.
