Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-04 / 287. szám
Hévvel és daccal Mérői hangulatok öt hónapja végzett a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolán. A kapolyi tsz-be jött: egyetlen kikötése az volt, hogy műszaki végzettségű vőlegényének is adjanak munkát, ha majd leszerel. Somogymeggye- sen szolgálati lakásban lakik. Naponta jár be Kapolyba, a tsz-irodába. Sokáig beszélgettünk, de még a búcsúzás után sem értettem, miért vállalta ez a városban felnőtt leány a farmerre minduntalan fölfröccsenő útszéli sarat, az egyedüllétet, az aprócska irodát, a megszokottól olyannyira elütő körülményeket. Csak később értettem meg, hogy Illés Mária olyan tiszteletreméí- tó céllal és hittel indult meg a pályán, amely csak kevés társát jellemzi. Többnyire ironikusan beszélnek erről a hévről, a leg- borongósabb hétfő reggelt is narancsszínbe borító bizakodásról és a pályakezdők dacos kijelentéséről. A kapolyi tsz fiatal üzemgazdásznője is ilyen »dacos bizakodó«. — Számomra nem volt fontos, hova kerülök, csak az, hogy azt csinálhassam, amit tanultaim és amit szeretek. A főiskola »üvegházában« is jól tudtam, az élet nem »légkondicionált«. Ha kikerülök, fázni fogok, vagy melegem lesz. Ezért nem éreztem kiábrándultságot vagy félelmet, amikor először megmutatták ezt a kis irodát. Komolyan beszélt, mégis zavart, hogy amit mond, olyan, mintha egy regényhősnő val- lana. — Nem vagyok hősnő, még csak különcnek sem tartom magam. Egyszerűen olyan munkát kerestem, amelyik megadja azt az érzést, hogy nélkülözhetetlen, amit csinálok. Itt a gazdaságban olyan elemzéseket kell végeznem, melyek az egész munkát meghatározhatják a jövőben. A sivár kis szobában az egyetlen szemet gyönyörködtető tárgy az asztali számológép. Vörös számok villannak föl az ujjak tánca nyomán. Segítőtársam ez a gép. Együtt vallatjuk a számokat. Az eredmény megmutatja, hogyan gazdálkodik a tsz. Mégis, érdekesebb számomra az a több tucatnyi adat, amelyből ez az összeg kijön. Költségek és hozamok,.. A látszólag érdektelen számo6zlopokból azután kiderül, milyen drágán termelünk, és miért. Itt magas az üzemanyag-fogyasztás, ott hibásan számították ki a takarmányadagot... A munkámhoz sok információra van szükségem, s ez néha sehogy sem akar összeállni. Talán ez a hibák egyik gyökere. Megvan ugyan a gazdaságon belül az információlánc, csak éppen néhány láncszem hiányzik. — Miközben hibákat fedez föl és a megoldásra keres receptet, talán lesz olyan, aki úgy érzi. tanácsokat osztogat »kezdő létére«. — Azt hiszem, ez csak a módtól függ, ahogy »fölfedezéseimmel« előállók. Szeretek érvelni, vitatkozni, és szerencsémre az itteni vezetők szükségét érzik az ilyen előrevivő vitáknak. Erőpróbát Jelentó feladatokat kap. Ezeket jól megoldja, így sikerélményhez jut, jól érzi magát a munkahelyén. De mi van azután, amikor figyelő szemektől kisérve »hazaérkezik«? (»Ugyan, hogy mert idejönni egyedül? Hazajött már az a városi kislány? Abban az üres házban. Ugyan ki érti?«) — Minden este vacsorát főzök, olvasok — kezdi, mintha itt hosszú felsorolása következne az este ezernyi nagyszerű időtöltésének. De elakad. — Vannak itt barátai? Valódi barátai, amilyeneket Kaposváron hagyott. — Mindenkivel jól megvagyok ... Más témára tereltem a már- már akadozó beszélgetést. A régi iskolatársakra, köztük azokra, akik cr;ak a főiskolai felvételi vizsgán mutattak igazi elhivatottságot, azután négy évvel később lecsaptak az első üres irodai székre. — Voltak, áki.k előtt csak egyetlen cél lebegett: városban maradni. Soha nem értettem, miért nézi le a falut, aki maga ifs falusi, akinek a városi családi háza és a kocsija »faluról származik«. Ezek az emberek idővel magától értetődőnek tartják, hogy szüleik még mindig gumicsizmában járnak ... Ezen a ponton éreztem először azt a »csakazértist«. Rövidesen családot alapít. Mindössze ennyi határozott elképzelése van a jövőről. Ügy éreztem, ennél több nem is kell. Hiszen ha majd az »életben«' döntésre kerül a sor, Mária határozottan dönteni fog. Ehhez pedig nincs szükség arra, hogy jó előre »elméleteket gyártson«. Így gondoltam közvetlenül a beszélgetés után. Most, néhány nappal később mégis leírtam az illúzió szót, igaz, enyhítve a »tiszteletreméltó« jelzővel. Illés Máriának valóban vannak illúziói, csakhogy ő erős akarattal, bátorsággal és mun,kával képes azokat valósággá tenni. Bíró Ferenc Pósfai H. János Hontalanok zsákutcája Állandóan készültek haza Hoffmannék levelet kaptak a Vöröskereszt útján. »Sógornőjük súlyos beteg, ha életben akarják látni, azonnal menjenek...« A levelet Jénában keltezték, valamikor a negyvenes évek vége felé. A házaspár nem tétovázott, Hoff- manné mindenképpen látni akarta egyetlen húgát. Vonatra szálltak, s elindultak az ismeretlen felé. Ausztriába valahol Salzburg közelében, megállították a vonatjukat. Igazoltatás. Akinek nem voltak kellő dokumentumai, nem sokat teketóriáztak vele. A Hoffmann házaspárt is leszállították a vonatról, betették őket egy lágerbe. Az akkor még fiatal asszony hiába tiltakozott, hiába mutogatta a Vöröskereszt levelét, nem számított. Azt mondták: a háborúnak még nincs vége, csak fegyverszünet van. A Hoffmann házaspárnak ekkor kezdődött igazán a háború. Somogyi Néplap Moslékon éltek. Hetekig dúlt a harc köztük és a lágerparancsnokok között. Magyarokkal találkoztak. Kétségbeesésükben végül is megtalálták azokat, akik segíteni tudtak. A gépszerelő szakmunkás idehaza hosszú ideig dolgozott egy cipőüzemben, mint felsőrészkészítő. A feleségének is ez volt a szakmája. Ennek most nagy hasznát vették. Egy öreg cipőkészítő vette őket pártfogásba. Munkát, kenyeret adott nekik s kiszabadította őket a lágerből. Most már ők kezdték kutatni a sógornőt. Meg is találták, de nem a Vöröskereszt segítségével. Kevelaarból érkezett a válasz. A házaspár el is jutott Nyugat-Németország- ba, megtalálta a rokont. Hoff- manné húga közben meggyógyult, férjhez ment, s akkor úgy látszott, hogy visszaút nem vezet Magyarországra. A kitűnő szakmunkás alkalmi munkát vállalt, később »stem- perezett«, azaz bélyegzett a munkanélküliek táborában. — Egyszer jött egy német, 24 taxija volt. Azt kérdezte, nem mennék-e el hozzá a javítóműhelybe. Elmentem. Egy idő múlva ismét stem- perezett, majd egy lakatosüzembe került. — Volt egy testvérház, abban béreltünk lakást... A testvérház affélS társasház volt de nagyon sokat kellett fizetni érte. Hoffmann egy nagyobb céghez került esztergályosnak, ahol több pénzt ígértek. Ágyútalpakat készítettek, mintha tényleg nem ért volna még véget a háború. — A vállalkozó egy ember után húsz márkát kapott a megbízóitól. Nekünk 2,80-at fizetett belőle. Az övé volt a haszon, a mienk a munka. Azután egy kályhagyárba került, majd végleges munkahelyére, a Langen u. Sohn- hoz, Krefeld Linbe. — Nem volt rossz ez a munkahely, pénzt is kerestem. Béreltem egy kis lakást. Az életünk ennek a kis lakásnak a falai közé szorult. Még Ausztriában meglett a kislányunk, csak a családomnak éltem. De már évekkel ezelőtt megvettem ezt a kis telket itt Szeles- tén, s tervezgettük, hogy házat építünk rá. A ház el is készült, Hoffmannék már benne laknak, A gyümölcsfák immár az őszutónak áldozták lombjukat. Mégsem vigasztalan-szürke ez a község. Fenyők írnak a magasba zöldet nagyon sok kiskertben és udvaron. Egy versben ezt olvastam róluk: »zöld rakéták«, s valahogy mindig az emberiességet sugallják nekem. Miért? Mert úgy érzem; ahol sok van ebből a gyümölcsöt nem hozó fából, ott nemcsak a hasznot adót, hanem a szépet Is becsülik. Megduzzadt ez a település az utóbbi években. Űj házsorok építettek új utcákat. Lám, az állomásról nyíló, Berzsenyi nevét megidéző, friss-színű kettős házsor milyen rangos, így félig készültségében Is! De a régiekben sem ritka az új, vagy a tekintélyessé bővített porta. Erről mondta Major Jánosné találóan: — Régen a földet vették; az volt a kincs. Most már oda értünk, hogy a házra, a bútorra meg az autóra költik a pénzt az emberek. Mert autó is piroslik, kékül, sárgul sok udvarban. A benyomások seregestül lepik meg a széttekintőt, ahogy a varjak a friss szántást. A községközpontot bármely kisváros szívesen yallaná magáénak: boltok, Pokol borozó és büfé, puritánságában nemes községi pártvezetőségi és tanácsi épület, még mindig az újdonság erejével ható iskola, tsz-központ. A ráérő tesz egy sétát. Végig a Rákóczi utcán, egészen a faragott fejfákat felváltó, egyre monumentálisabb emlékkövekkel zsúfolt temetőig. Reggel van. A 75-ös ház hátsó udvarában szénát viliáznak a kocsiról a téglapajtába. Másutt az ólok felől érkezik a gazdaasszöny az üres kukoricás vödörrel. Itt burgonyaszembe szúrt tollak riasztják a salátáról — mert zöldül néhány kertben — a kíváncsi madarakat, ott fáról lógatott színes rongycsíkok. Zrínyi utca: itt több az öreg ház. A Kossuth utcában meg a kutya több. Van is mit őrizni, úgy gondolom, ahogy be- Jpámulok a szellőztetésre nyitott ablakokon. Ugatás, méltatlankodó tyúkkárálás kísér; ni itt, törpetyúkok — jó »magyarosan« krádlinek nevezték őket gyermekkoromban — pi- tyegnek. A falujárás eredménye ez irs: sok mesterember él a községben. Fodrásznő, ács, lakatos, kőfaragó, szabó stb. S ebből az is világos, hogy kettős életű község ez. Az emberek egy részét a termelő- szövetkezet, más részét ipari runkahelyek foglalkoztatják. Helyben és a közeli megye- székhelyen. csupán a külsejét kell rendbe tenni. Szelestén, a szülőfaluban, pár száz méterre az arborétum közepén álló kastélytól ahol hajdanában a báró úr lakott. — Milyen volt odakint az I életük? — Volt jó is, rossz is. — Miért? Mi volt a rossz? — Az uram kitűnő munkás, megesett, hogy érte jöttek a gyárból. Legtöbbször még vasárnap is dolgozott. Keresett is szépen mégsem éreztük jól magunkat. Sokat fizettünk a lakásért, a kosztért. Főleg az utóbbi években feje tetejére állt minden. Mi idehaza építkeztünk, de Krefeldben meg kellett élnünk... Hoffmannak kétszer volt infarktusa. Magdaléne a kislányuk, mo6t huszonhárom éves. — Nem kívánkozik vissza? — Nem. nem. Soha nem akarok Németorszába menni, itt van az én hazám — mondja hibátlan magyarsággal. A szülőket dicséri, hogy a kint született gyermek ennyire tisztán, szépen beszéli az anyanyelvét. Ha semmit nem árulnának el magukról, akkor is sok mindent megsejthetnénk Hoffmannékról, kitartó, állhatatos és türelmes negyedszázadukról, amelyben állandóan készültek haza, i Vas István bácsi leereszti kezéből a tragacs > nyelét, meghallgat és bólint. — Én is Kaposváron dolgoztam mint kőműves, egészen a nyugdíjaztatásomig. A megyetanács adott munkát, karbantartóként. Most meg a ház körüliek igénylik az erőmet. Perszé, körülkerített a betegség, de ha nem csinálnám, el is veszejtene. Felástam a kertet, fát aprítok, van egy kis jószág is. Jön a tél, akkor megyünk az erdőnek, a kijelölt részen irtani kell. Két lánya van, férjnél mindkettő. V — Nekik segítg-etek. ahogy az erőm engedi. Az időssbbik boltVezető-helyettes, a kisebbik velünk lakik a családjával. Szép élete van ennek is: két gyereket nevelt föl úgy, mintha sajátja lenne. A nagyobbiktől meg vérszerinti unoka van. A Kossuth utca 28-ban — éz a Major-porta — szénen összegyűltünk. A gazdaasz- szony ugyan szabódik egy kicsit a látszat kedvéért, de a vendég — Bogdánná — és az anyósa rábíztatja a beszélgetésre. — Hiszen olyasmit úeysem mondasz, ami meg ne állná a helyét! Nem is; igazság minden szava. — Éltük, amit mindenki: az egyéni sorsot, amíg a tsz »be nem jött«. Akkor az uram is, én is beálltunk. Ügy adódott, hogy ő a fogatosok csapatvezetője lett, én meg a növényvan a földeken. Hideg van, de menni kell, a föld nem vár. Mert ilyen ez a paraszti munka mindig: rizikó van henne. Az! Az üzemben ott könnyű! De, ha itt sokáig nincs eső, oda a termés. Ha meg sok égi áldás jön, akkor is. Egy év után — azt mondja: »De bánom már!« — családtag, bedolgozó lett a tsz-ben Major Jánosné, Az itthoni jószág az ő dolga most. — De vasárnap az uramé a főszerep, ő látja el az állatokat. Most már néha panaszolja, hogy rajta is úrrá lesz a traktorosbetegség: fájdogál a gerincvég, érzik az időt a csontok. 1 Még egy vendég, Sára La- josné. Ö rögtön.. javaslattal kezdi: — Erről a Bogdán István- néról írjon, lelkem. Erről érdemes. Valóban. 1967-ben költöztek a községbe, megvéve egy rongyos, zsúpfedelű házat. Az istállóban laktak, amíg föl nem építették az újat. — Négy gyereke van, de úgy élnek, mint bárki. A férje a tsz-ben rakodó . gépkocsin; mindent előteremtenek. Bogdánná a növénytermesztésben talált kenyérkereső munkát így lehet is szépen élni! S dicsérik nagyon a szabadkozó Bogdánnét. Én meg azon tűnődöm: jó címet adtam-e ennek a kaposmérői riportnak. Mert ' a hangulatok szó helyett használhattam volna egyes számot. termesztőké. Ki gondolta volna föl azt akkor még, hogy ti- zennégy-tizenöt évet eltölt majd traktoron a férjem! Mert traktorista lett, most is kint Hiszen egyetlen hangulat sar- jadzott csak bennem e kíván- csiskodás alatt. A jó hangulat. Leskó László SorbaáSi a kóccsomó Tiloló, gereben, rokka —■ a házi kenderfeldolgozás ős-. idők óta jól ismert kellékei. A munka neheze a nyűvés- sel kezdődött. A szagos kender a földről az áztatóba került, innen vissza a földre vagy a gazdasági udvarra. Ott gúlák sora »mérte« az évi termést. Száradás után a tiloló, majd a gereben következett, végül a rokka »szakálla« rá- tekeredett az orsóra, s elkészült a kenderfonal. Kaposgyarmaton és Cíálosfán üzemet működtet a szentbalá- zsi Surján völgye Termelőszövetkezet. Itt bérmunkában kendérfonalat készítenek a szegedi Kenderfonó. és Szövőipari Vállalat részére. Az alapanyagot és a gépsorokat a vállalat adja. — Hat asszonyunk hat hétig tanulta a munkát a szegedi gyárban, itthon már ők tanították a többieket — tájékoztatott Hegedűs Lajos üzemvezető. Ö jelen van minden műszakkezdésnél, mintát vesz, intézi a szállítást, gondoskodik róla, hogy mindig elegendő nyersanyag legyen. A kusza kóctömeg formát ölt: vastag fonalként tekere- dik a jókora orsóra. Ez a félkész áru. A feladat itt ezzel véget is ér. A rakományokat további feldolgozásra elviszik. Az idén a terv szerint harminc vagonnal dolgoznak fel, ebből már csak négy vagon van hátra: a gépektől függ csupán, hogy elérik-e a célt. A gépek közül a finomkárto- lót a Szovjetunióban gyártották, a nyolcvanorsós előfonót pedig — igaz még a század- fordulón — Angliában. — Ezekkel az üzemekkel megoldódik a foglalkoztatás gondja a tsz-ben — mondta az üzemvezető. — Ha úgy hozza a szükség, további gépsort kaphatunk Szegedről. Az asszonyok gyorsan megtalálták helyüket az új körülmények között. Az idén gyár- látogatáson is voltak, és sok tapasztalatot hoztak. — Hetvennégy telén jártunk tanulni Szegedre — emlékezett Péter Jánosné. — Eleinte szokatlan volt a fegyelem, a pontos műszakkezdés, azután már természetesnek vettük. Az autó a kapuban vész föl és ott tesz le... Amikor Szegedről megjöttem, tanítottam az asszonyokat. Nagy Sándorné, akivel én ismertettem meg az itteni tennivalókat, brigádvezető lett, ő az egyik műszak felelőse. A kenderkóc puha simasággal bújt elő a kártolóból — amott villámgyorsan tekere- dett a fonal a,z előfonó orsóira. Tiloló, gereben, rokka —• az asszonyok, korukból ítélve, talán emlékeznek ezekre a munkaeszközökre, s néhá- nyan dolgoztak is velük. Ma a gépek mellett szorgoskodnak, s ehhez inkább az ügyességüket hívják segítségül, semmint az erejüket. (Folytatjuk.) H. F.
