Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-25 / 227. szám

Egy nyári beszélgetésről, szeptemberben N yári emlék. A község iskolaigazgatóját ke­restem. Felesége a kertbe indult érte. Ott fogla­latoskodott, mert bőven ad munkát a sokféle vetemény. Leültünk a verandára. Más ügyben jártam, de csakhamar szóba került, hogy a tízegyné­hány tagú tantestületben nincs egyetértés. Nem az ok­tatáspolitikai célokkal, hanem egymás között. A középkorú igazgató mosolyogva jegyezte meg: korábbi munkahelyén nem volt ilyen gondja. Ott ugyanis mindössze ketten alkották a tantestületet a feleségével, de ahol már többen vannak, szét-' húzás, feszültség, viszálykod- dás, sértődés szabdalja szét az együtt dolgozó, azonos célo­kért munkálkodó nevelői kart. Nem, veszekedés nincs. Vagy csak nagyon ritkán. Hangos szó is alig esik. Inkább néhá- nyan nem beszélnek egymás­sal. Csupán a legszükségeseb­beket. A tantestületi értekez­letek is simán zajlanak le. Egy-két formális hozzászólás, kiegészítés, és siessünk haza. Vendéglátóm azt mondja: nem egyedi eset az övé. A legtöbb igazgató erről panasz­kodik. — Valóban: a meg nem értés, az ügyesen leplezett el­lentétek, asszonyi haragok sok helyütt gátolják az egységes cselekvést, csökkentik az ,azo- nos ráhatás erejét. És mert alig megfogható, tenni is ne­héz ellene. A felszín alatt munkál és gyakran »csupán-« abban nyilvánul meg, hogy nem esik szó közsegpolitikai témákról, nevelési kérdések­ről, egy-egy szakcikkről, fon­tos határozatról, állásfoglalás­ról. Sem az óraközi szünetek­ben, sem máskor. Meg abban, hogy jelentősen eltérő mércét alkalmaznak az egyes osztály­főnökök a magatartás minősí­tésére, más-más követelmé­nyeket érvényesítenek az er­kölcsi nevelésben, szembeötlő különbségek vannak a hang­nemben, a gyerekekkel való kapcsolatban, tanórán kívüli életük megszervezésében. Azt mindenki tudja, mi az, amit a másik rosszul csinál — de legfeljebb barátnőjének mondja meg, az érintettnek nagyon ritkán. Ezért kevés az értelmes vita a tantestületi ér­tekezleteken. Pedig a munka jellege bőven adna lehetősé­get erre. Sok az új feladat, számos tisztázásra váró kér- .dés, egységes állásfoglalást igénylő ügy kerül a nevelők elé. A döntésben gyakran egyedül marad az osztályfő­nök, mert ha akadnak is ja­vaslatok, belőlük erőteljes szubjektivizmus árad. Persze, jó néhányan nem is engednek beleszólni a dolgukba. Gyak­ran még az igazgatónak sem. Ez a túlzott magabiztosság, a csalhatatlannak vélt eljárások és módszerek alkalmazása is egyik következménye a termé­keny egység hiányának. — Miért e széthúzás? -í-tet­te föl a kérdést vendéglátóm. — Hiszen egyet akarunk, együtt élünk egy viszonylag zárt közösségen, a falun belül, nagyjából azonosak az életkö­rülményeink is. Itt hadd vágjak közbe: csak nagyjából és' legföljebb ha­sonlók. Ez az egyik objektív oka a belső feszültségnek. De ne ragadjunk le az anyagiaknál. (Az életkörülmé­nyekben egyébként sem csak a pedagógusoknál van kü­lönbség.) Az eszmei, pedagó­giai egység megteremtésében vagy már erősítésében fonto­sabb szerepet játszik az irá­nyítás határozottsága, elvi megalapozottsága, amelynek megnyilvánulásai többek kö­zött: minden szempontot fi­gyelembe vevő, arányos mun­kaelosztás, a nyílt minősítés, a munka elemző értékelése, a bátrabban alkalmazott diffe­renciált bérezés és jutalmazás. Ha ugyanis az igazgató nem általánosságokban, közhely- szerű megállapításokban ér­tékeli egy-egy nevelő féléves, éves munkáját — elbizonyta­lanodva egyrészt az elfojtott vélemények, másrészt az el­lentmondó felfogások miatt; ha félreérthetetlenül és kö­vetkezeden foglal állást ne­velési kérdésekben — még ha a tantestület többségének el­lenvéleményével kell is szem- beszállnia; ha határozottan fellép a tévesen értelmezett nevelői szabadság ellen — több őszinteséget várhat, szá­míthat a vitakézség erősödé­sére. a vélemények felszínre kerülésére és így az egység útjának, módjának a megis­merésére. Mindebben termé­szetesen — azt hiszem, mon­danom sem ke’l — nem nél­külözheti a pártszervezet, a kommunisták, a legjobb neve­lők támogatását. A z egységes szemlélet és nevelői hatás az isko­lai munka alapköve­telménye. Kialakításának gondjai, lám, a nyári kertész­kedés közben sem hagyták nyugodni vendéglátómat, aki jól tudja: az első év, melyet e beosztásban töltött, csak az ismerkedést, a tájékozódást, a helyzetfölmérést szolgálta. A következőkben már lépnie kell. Újabb várakozás, tétova- ság. esetlegesség már csak a jelen állapotokat konzerválja. Paál László Harminc készüléket koboztak el Erélyesebb fellépést a zugpálinkafőzők ellen! * gében dívik a zugfőzés. Első­sorban a marcali járás köz­ségei, aztán Csurgónagymar­ton, Vése, de még Kaposvár is a »legfertőzöttebb« terüle­tek ilyen szempontból. Az idén eddig 300 liter pálinkát kellett lefoglalni. A főzőké­szülékek között — melyek je­lenleg a pénzügyőrség »gyűj­teményét gazdagítják« — a legkülönfélébbek találhatók. Veszélyes szerkezetek ezek, hiszen belőlük fémsók oldód­nak ki, szervezetet károsítók, mérgezők. A főzőket azonban ez sem zavarja. Akad köztük olyan, akitől néhány év alatt már ötödször vettek el ilyen készüléket és foglaltak le ti­los módon főzött pálinkát. Az illető azután kifizeti a bün­tetést — nemegyszer 11 ezer forintot —, új készüléket »bar­kácsol«, és főzi tovább a pá­linkát. Ma már nyilvánvaló, hogy néhány intézkedés, amely az alkoholizmus elleni küzdelem segítségére született, nem ér­te el célját, hiszen tulajdon­képpen a zugpálinkafőzők ter­jedését siettette. Előfordult olyan eset is, hogy egy mar­cali boltban a tilos módon főzött pálinkát palackozva az üzletben hozták forgalomba. Nyilvánvaló tehát, hogy ezeknek a pálinkafőzőknek a leleplezése, felszámolása nem lehet egyetlen szerv feladata. Itt olyan társadalmi összefo­gásra van szükség, mely nem­csak a felajánlás idején nagy­méretű, hanem a megvalósí­táskor sem marad el a lelke­sedés. D. T. Az országban összesen 200 szeszfőzdét zártak be, me­gyénkben pedig a három év­vel ezelőtti százzal szemben jelenleg csak 79 működik. Ezek a számok első hallásra örvendetesek, hiszen önma­gukban vizsgálva őket azt bi­zonyítják: eredményesen har­colunk az alkoholizmus ellen. Ha azonban a tényeket néz­zük, sajnos el kell mondani: ez a kijelentés nem egészen igaz. Hogy miért? Az kiderült a Somogy megyei Alkoholelle­nes Társadalmi Bizottság ven­déglátó és kereskedelmi mun­kabizottságának tegnapi ülé­sén. A valóság ugyanis az, hogy a szeszfőzdék bezárásával megszaporodott a zugpálinka- fözők száma. Dr. Szenté Gyu­la százados, a Somogy megyei vám- és pénzügyőrség pa­rancsnoka adatokkal is alátá­masztotta ezt a kijelentést. Az idén eddig 30 pálinkafőző ké­szüléket koboztak el, ami — sajnos a korábbi évek tapasz­talata alapján ezt kell mon­danunk — kevés. Azt is igaz, hogy nyáron a pénzügyőrség dolgozói elsősorban az utas- forgalomra ügyelnek, és az is igaz, hogy a pálinkafőzés ide­je az ősz. A felderítés pedig egyre nehezebb. Amikor szóba kerül az al­koholizmus elleni küzdelem, az hogy le kell leplezni a zug- pálinkafőzdéket és a bögre­csárdákat, mindenki lelkesen felajánlja a segítséget. Ami­kor konkrét cselekvésre van szükség, a különböző szervek igyekeznek a háttérben ma­radni. Sok esetben még ta­nácstagot sem találnak a pénzügyőrök, aki a zúgban fő­zött pálinka lefoglalásakor je­len lenne, arról nem is be­szélve, hogy szállító járművet milyen nehéz szerezni. Mint­ha minden a legnagyobb rendben volna. Pedig me­gyénknek mintegy 100 közsé­Szeberényi Lehel | II RÉM János bácsi pipája füstölög a világba ... ... J&nos bácsi csak egy van, az se baj, ha fogattan ..; De igencsak magában éne­kelte, noha a fiúk itt is, ott is felkapták, beledúdoltak. Pontosan egyikük se tudta. Hornyák Marci sem, pedig eleget hallják útón-útfélen a táskarádióból. — No várjatok — szólt az öreg igazgató —, majd én mondok egyet. Köhintett kettőt, reszelt az öreg húrokon. Bizony reszke- tegen, nyekeregve szóltak már. Hogyha nékem, hogyha nékem száz forintom volna.. 1 Kis Pista, akinek a nagy­apját még Malicskinek hívták, rozsét dobott a parázsra. Szép sárga láng csapott fel, hosz- szú nyelvek. S az arcok kö­rös-körül fényesen lobogtak, világítottak. — »De mivel, hogy nincsen — csatlakozott Buda tanító, s vele a fiúk, s egyszerre fel­éledt a társaság —, fából van a kilincsem, madzag a húzó­ja! ...« Ezt a sort megismételték, s nagyon jó hangulat támadt a tűz körül. — Hát azt tudjátok még? — szólt Buda tanító, és elme­rengve tekintett a tűzön túli sötétbe. Nagyon halkan kezd­te, a szívéből: — »Kiszuca, Kiszuca...« — »Sztugyená vógyieska...« mondták rá a fiúk máris, egy­szerre valamennyien. _ És ügyeltek, hogy szép lassan mondják, és hogy ne is le­gyen nagyon hangos, mert úgy az igazi. És a szemek csillog­tak, végig, amíg énekeltek. S ahogy erősödött a dal, az er­dő zengve átvette, visszhan­gozta, a földeken szétterítette. S a szarvasok és ólálkodó disz­nók visszatorpanva hallgatták. Kegy sza tyana pijem, kegy sza tyana pijem, boli ma hlavicska, boli ma hlavicska, A fiúk kipirultak. S noha nem volt ott bor, úgy tetszett, mintha ittak volna. Egyikük órájára pillantott, s azt mond­ta) Dél-dunántúli népművészeti hét Hiányoztak •z a somost szakkörök részt, ugyanúgy, mint a ba­ranyai keresztszemes hímzést bemutató kiállításon sem a Jarnvus Pannonius Múzeum­ban. Érthetetlennek tartottuk azonban a somogyiak távol- maradását a díszítőművészeti szakkörök kiállításáról, ahol a hazai mellett sok tolnai, zalai munkát láttunk. Még Zala is, amely közismerten nem őriz túl sok díszítőművészeti hagyományt — nagyobb anyagot állított ki, mint So­mogy. Megyénket mindössze néhány múzeumi tárgy, szőt­tes és faragás képviselte. En­nek a kiállításnak pedig ép­pen az volt a célja, hogy be­mutassa, miként él, fejlődik a díszítőművészet manapság a szakkörökben A legszebb somogyi hímzé­seket a közelmúltban Buzsá- kon állították ki. vajon miiért nem jutott belőlük Pécsre? Ha valahol, ezen a területen igazán nem lett volna szé­gyenkeznivalónk. Így sajnos volt... A Népművelési Intézet egy érdekes kiállítás megrendezé­séhez kért anyagot a Fiatal Népművészek Stúdiója tagjai­tól. Láttunk tőlük fából ké­szült gyermekjátékokat, fűz­favesszőből font kocsikat, csuháédényeket, rusztikus fal- védóket. Szívesen, látnánk ha­sonlókat Somogybán is. A képzőművészeti program nemcsak Pécsre terjedt ki. Minden reggel autóbuszok in­dultak a megye néprajzáról híres településeire, ahol meg- ►beszéléseket, vitákat tartottak a néprajzosok, és helyi együt­tesek műsorát tekintették meg. A pécsi közönség sem ma­radt folklórműsor nélkül. A Déryné Színházban tegnap és ma a megyék népi együttesei mutatkoznak be. Tegnap 330- an, ma 360-an állnak színpad­ra. Megyénket az ecsenyi, a szuloki nemzetiségi, a buzsá- ki, a táskái, a törökkoppányi népi együttes kéoviseli. Simon Márta Tóga nélkül az ókori Dorottyában Hetedszer kerül sor a dél- dunántúli népművészeti hét — Baranya, Tolna, Somogy és Zala megye közös őszi prog­ramjának — megrendezésére, amelynek házigazdája az idén Baranya. A közös folklórkincs bemu­tatásán kívül minden évben valamilyen néprajzi témáról tani cskoznak a szakemberek, és kicserélték a kutatásban, gyűjtésben szerzett tapaszta­lataikat. Szó volt már a nép* építészetről, a zienéről. a dí­szítőművészetről. A mostani, baranyai hét programjának Középpontjá­ban egy nagyon időszerű té­ma áll: A népművészet teg­nap és ma. Aktualitását nem ke:l különösebben magyaráz­ni, nrndenki ismeri a folklór iránti fokozott érdeklődést — éppen ezért van szükség arra, hogy az értékmentésen túl a népi díszítőművészet, a zene beépüléséről mai éle­tünkbe minél többet, többen halljanak. Ez az igény vezet­te a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi és művé­szettörténeti kutatócsoport­ját, amikor úgy döntött: elő­adókat küld a rendezvényre. Hozzájuk csatlakozott a Ma­gyar Néprajzi Társaság, amely soros vándorgyűlését ugyan­csak most tartotta Pécsen. Az országos mozgalommá bővült dél-dunántúli rendezvény tel­jességéhez a Népművelési In­tézet, a Néprajzi Múzeum és a Zenetudományi Intézet is hozzájárult. Az érdekes té­mákról nárom napion keresz­tül tanácskoztak a szakembe­rek A csütörtöki megnyitón dr. Ortutay Gyula akadémikus, a Magyar Néprajzi Társaság el­nöke szólt a néprajztudo­mány. a népművészet és a közművelődés kapcsolatáról. Öt követően három témáról tartottak előadást a népraj­zosok. A XX. századi stílus­változásokról csütörtökön esett szó. Pénteken művészet- elméleti témákról, kutatási eredményekről szóltak az elő­adók, ma pedig a népművé­szet és a közművelődés kap­csolatáról hallhatnak előadást. A népművészeti hét prog­ramja az idén látszólag tu­dományközpontú. Pedig ha meggondoljuk hány diák és érdeklődő vett részt a magas szintű, de nemcsak a szakem­berek számára rendezett elő­adásokon, mindenképpen nye­reségként kell elkönyvelnünk. Egyébként a közösség számá­ra nagyon szép programokat biztosít a háromnapos rendez­vény. A KISZÖV-székházban a l écsi Népművészeti Szövetke­zet dolgozóinak munkáiból látcunk vá’ogatást. A hím­zéstől faragásig, a baranyai szőttestől a habán kenómiáig sok mindennel fogl alkozn ak. örömmel láttuk a szövetke­zet tagjaiként dolgozó somo­gyi keramikusok munkáit is. Ezen a tárlaton más megye alkotói nem nagyon vettek Egy kicsit szégyelltem a megjelenésem. Teljesen ki­ment a fejemből, hogy besze­rezzem a tógát. Egy bíborsze­gélyűt. Egyszerű, ám prakti­kus hétköznapi viselet ez. Legfőbb erénye, hogy nem romlik el a cipzárja. Ja ké­rem, ezek az ókori rómaiak mindig tudták, hogy mi kell a tömegnek... Megmondom őszintén, a vi­lágbirodalom divatirányzatai köziül csak a férfiakéval fog­lalkoztam, a nőkével kevésbé. Így róluk nem is tudok véle­ményt mondani, legfeljebb annyit: jellemezte viseletűket egy bizonyos fokú, de egyál­talán nein hátrányos lengésé g. Éóleg az előnyök érvényesülé­se érdekében. De az is lehet, hogy ez az egyiptomi vagy a krétai nők esetében volt csak így. A rómaiak és a kaposvá­riak esetében nem. Mondom, fokozottan zavar­ban voltam. Ismerem ugyanis a szabályt: a fülemülenyelvet csakis bíborszegélyű tógában, kanapén heverészve lehet jó­ízűen elfogyasztani. Hogy mi kell még hozzá, minden kellé­ket nem tudok felsorolni. Ami eszembe jutott — hetérák meg miegymás —, annak sem tudtam hangot adni a társa­ságban lévő hölgyek miatt. Ilyen fenséges környezet sejtetése után bizonyára bom­baként hat a rusztikus meg­fogalmazás: mit keres a csiz­ma az asztalon? Azaz Róma Kaposváron? Magyarázattal tartozom. A fülemülenyelv a császá­rok kedvence volt. A császá­rok piedig Lucullustól tanul­ták, hogy mitől Később konyhakultúrájukat sikerült még magasabb fokra emelni. Már azt is el tudták választani, hogy ki a kellemes és ki a kellemetlen vendég. Az utóbbiak a legyek sorsára jutottak, elég gyakran. Mindez egy szempillantás alatt végigfutott az agyamon, mikor a napokban beléptem a Dorottya-szálló éttermébe: tó­ga, kanapé, előnyök, Lucuiius meg a legyek. Ez bizonyos fo­kú óvatosságra intett — egy­szer elmarasztaltam a konyhá­jukat, bár csak egy magán­jellegű levélben —, hiszen a császároknak minden a tudo­mására jut Megnyugtatott azonban a gyertyafény, továb­bá az, hogy a pincérek tógá­ban voltak. Vagy valami ilyes­miben. Hamarosan odaállt egy tóga az asztalunk mellé, hogy fölmérje: kellemes vagy kel­lemetlen vendégek vagyunk-e? Klasszikus ismereteimre és az Irodalmi Szakácskönyv című kiadványra támaszkodva fel­soroltam neki egy huszonkét fogásos ebédet — előételnek. Lássa, hogy a bíborszegélyű csak véletlenül maradt a köl­csönzőben. Kiderült azonban, hogy nemcsak a tóga hiányzik rólunk, hanem a sestertius is a zsebünkből. — Változik a világ! — gon­doltam magamban. Amikor az ókorban a tömegek rendez­vényt követeltek, megkapták. Cirkusz és kenyér! A Doroty- tyában azonban kiment a ren­dezők fejéből: aranypénzt is szoktak dobálni! Egyszer-két- szer óvatosan lepillantottam a fényes kőre, hátha éppen egy sestertiuson tapodok, de mind­annyiszor csalódtam. Viszont örömteli meglepetéssel tapasz­taltam, hogy elfogadják a fo­rintot, az ezerki len cszázhet- venhat arányban. (Előző nap magyaros vacsora volt, akkor viszont hiába akart az egyik vendég Augustus pénzével h- zetni. Szeptember van...) Megettük, amit hoztak. A felülmúlhatatlan levessel kezdtük, utána velőt adtak hagymával (amilyen ritkaság, ez helyettesíthette a sokat em­legetett fülemülenyelvet), s vé­gül a császári étek: rozmarin- gos malacsült A mi pincé­rünk zöld tógában járt híven békés természetéhez, de lát­tunk olyat is, akinek babér- koszorú díszítette a homlokát Nyilván egyenesen a Parnasz- szusról érkezett. Egyszóval minden kitűnő volt. Híres mesterek dolgoztak a konyhában, a távoli Volga környékéről hozatta őket a Pannónia kaposvári helytar­tója, Lupus prétor, akit a bennszülöttek Farkas igazga­tónak is neveznek. Később ismét megállt egy tóga az asztalunk mellett, és barátságos hangon érdeklő­dött, ízlett-e a gyertyafényes vacsora ? — Szuperlativusz! — vála­szoltam ókoriban, mire ezt mondta: — Ásványvizet is? Mészáros Attila — Mindjárt éjfél. — Messze még a reggel — mondta Buda tanító. S hogy elhallgatott, közeli neszek hal­latszottak. 20. Mindnyájan hallották, s a galagonyabokrok felé fordítot­ták a fejüket. Már a bokor zörgött, ame­lyiknek csaknem a hátukat támasztották, s amelyik egyik ágával belehajolt a vaskád­ba. S akkor előlépett egy öreg­ember. Odajött a tűzhöz. A fiúk feloldódva, csalódot­tan nevettek. — Hát maga az, Ciprián bácsi? — Álmélkodva látta Buda tanító az öreg Holub Cipriánt (kinek úgyszintén egybeesett születés- és név­napja, mint sokaké, a hajdan­volt pap hóbortjából, ki meg­sokallta a Jánosokat, Pistákat és Mariskákat). — Eljöttem — mondta az öreg, inkább csak motyogta magának, befele a tűzbe, bel­jebb rugdosva egy gallyat, mely nem tudott lángra kap­ni. — Na de Ciprián bácsi — méltatlankodott Buda tanító, fő-fő feje ennek az egész tüz­érségnek —, csak úgy irniksz­mirniksz otthagyjuk az őrhe­lyünket?! — Kicsikét csak jöttem el — motyogta Holub Ciprián mentségnek. A nyugalmazott igazgatónak a szája sem, csak a szeme so- molygott. Kétféléi az arcinak mereven szögezték le a szá­ját. — Véletlenül, csak úgy kér­dem. nem a keresztútnál kell magának helytállnia, Ciprián? Holub Ciprián bólintott, in­kább csak ide-oda mozgott a feje a tűz fölött. Maga sem érezte elegendőnek a dolgot, mert motyogdált is utána va­lamit: — Ott én állom helyet, csak kicsike én eljöttem... Nem nagyon sokat, tekintetes igaz­gató úr. A nyugalmazott igazgató pi­ros arccal nevetett, s tenye­rével hessegette el magától a címzést. — Ciprián, maga aludt? Ki­csike megváltozott ám világ! — S szájából a tört magvar beszéd, noha kedélyeskedés­nek szánta, csúfolkod ásnak hatott. Csak az öreg Holub- nak nem volt füle rá. Ebbe született, az efféle kedélyes- kedő világba. Megszokta. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents