Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-23 / 225. szám
EGÍRCIRKUSZ, TÖRPEBÄL Kamerák nélkül r|^cgnap múlt egy éve, I hogy népes társaság ülte körbe a Kaposvári Ruhagyár tanácskozó termének hosszú asztalát; képzőművészek, népművelők, üzemi gazdasági vezetők. Ott voltak a televíziósok is, akik meghallva a megyehatáron is túl jutó somogyi kezdeményezést, filmet készítettek róla. Miről is volt szó? A tanácskozást megelőző néhány hónapban szerződés jött létre somogyi gyárak és egy- egy festőművész között, melynek lényege: az üzem ösztöndíjat biztosít a művésznek, a festő pedig kiállítja alkotásait az üzem, a gyár munkásai előtt, s ha kell, segít saját és mások műveinek megismerésében, megértésében. A tanácskozás napjáig több ilyen szerződés is született, bizonyítva a kezdeményezés életrevalóságát. A televízió kamerái sok lelkes, az ügyért tenni akaró ember arcát mutatták be. Művészek és népművelők mondták el, hogy a kiállításokon kívül még számtalan lehetősége van a munkásművelődés egyik fontos elemének, a képzőművészeti nevelés megvalósításának. Többen vállalták, hogy szakkört vezetnek, klubesteken találkoznak az érdeklődőkkel. Szó esett arról is, hogy az ösztöndíjasoknak — akiknek száma egyre nő — a következő időben közös kiállításuk lesz; saját gyárukon kívül másutt is falra kerülnek műveik, hiszen megoldható a képek cseréje. Egy albumot lehetne kiadni az ösztöndíjasok alkotásaiból, sőt képeiket az átlalános iskolákban is bemutatni, s ezzel lehetőséget teremteni az oktatás és a közművelődés szorosabb kapcsolatára — nem utolsósorban az általános iskolások képzőművészeti neveléséért. Eddig a határozat, amely — már a beszélgetés napján is látszott — túl .sokat akart markolni. Am, hogy keveset fogott, annak bizonyítéka volt a tegnapelőtti tanácskozás, amelyet ugyanott tartottak ugyanarról, de sokkal kevesebb részvevővel, és jóval kisebb lelkesedéssel. Mi történt egy év alatt, mi lett az ígéretekből, a nagy elhatározásokból ? E lőször is; a tavalyit egyetlen hasonló közös értékelés, feladatmeghatározás sem követte. A művészek a szerződések értelmében elkezdtek dolgozni. Néhány helyen — a SÁÉV-nél, az elektroncsőgyárnál — kitűnően. Nemcsak több kiállítást rendeztek, de szinte beépültek a gyár életébe — az üzem magáénak érezte a művészt és fordítva. Másutt kevésbé életképes kapcsolat alakult ki — csupán egy-egy kiállításra szorítkozott. Egyszóval: mindenki úgy csinálta, ahogy tudta. Ahol az üzem törődött a kapcsolattal, igényelte a művészek segítségét és fordítva, ott jól mentek a dolgok. Másutt nem. Summázva: az ígéretekből, összefogásból alig lett valami, a lehetőségek kihasználatlanul maradtak. Kinek kellett volna tennie, és mit? A válasz: annak, aki ígért. Csakhogy tavaly az összefogás, az együttműködés megszervezését a megyei tanács művelődésügyi osztálya vállalta, az idén az egész mozga- lorrl átkerült a városi tanács- i ra — így a hangzatos ígéreteket azoktól kérték számon, akik akkor ott sem voltak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a város nem érzi magáénak a képzőművészek és az üzemek kapcsolatának ügyét. Bizonyítja ezt, hogy á képzőművészeti világhét alkalmából rendezett esemény- sorozat során a somogyi művészek hat helyen állítanak ki; a tegnapelőtti tanácskozáson a városi tanács elnökhelyettese próbált rendet tenni ebben a nagy garral beharangozott, de alig valamit bemutató kezdeményezésben. És ha már az ígéreteknél tartunk: a művészek teljes erőbevetést ígértek. Művészetüket, alkotásaikat, tudásukat. Ez néhány helyen meg is valósult. Azonban az ösztöndíjasok mostani kiállítása a bizonyíték: nem vették túlzottan komolyan valamennyien. E kiállításról néhányan távol maradtak, pedig mindössze heten vannak... Sőt, a tanácskozásra sem jött el mindenki. A gyárak, a népművelőit is ígértek — ők sem jutottak tovább a saját házuk tájánál. V alamit elindítani — bármilyen jó cél vezérli is — sokkal könnyebb, mint életben tartani, tovább fejleszteni. Ez áll az üzemek és a festők kapcsolatára is. A jó kezdeményezés nem fejlődött úgy, ahogy azt egy évvel ezelőtt szerették volna. A mozgalom azonban nem futott zátonyra. A kapcsolatok megvannak, a gyárak igénylik a művészetet. Arra van szükség: mindenki tegye azt, amit vállalt. Az se baj. ha a tv kamerái nem rögzítik az eredményeket. i Simon Márta Erdekfeszftő „tankönyv" Segítség a leendő KISZ-eseknek Többszőr megírtuk tavaly, és a fiatalok vitáin is sokszor elhangzott, hogy a KISZ-tag- ságra való felkészüléshez kiadott Kilián ABC száraz, csaknem »olvashatatlan«, nem a 14—15 évesek nyelvén szól. A jogos bírálatra gyorsan megérkezett a válasz, mégpedig készen, különösebb magyarázkodás nélkül. A középiskolai Kilián-körök tankönyvét a KISZ kb megbízásából elkészítette az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat. A címe: Jöjj, ifjú társunk. A kötet már külső alakjával is vonzó, reprezentatív kiállítású. Jól sikerült fotókkal — amelyek nagy része színes — magyarul írt, érthető, egyszerű, de nem »iskolás« szöveggel jelent meg. Fejezetei (Névadónk, Lépteik nyomán, KISZ-tag leszel, Jelképek, Tudod-e? és Kislexikon) jól épülnek egymásra. Alaposan megismerhetik belőle a fiatalok Kilián György életét és munkásságát, a magyar ifjúság mozgalmait, az elődök forradalmi tetteit- A mai KISZ-életről is hű képet kapnak a »készülődök«. A Jelképek című rész hasznos ismereteket közöl a zászló, a címer kialakulásáról, a mai és régebbi kitüntetésekről. A két utolsó rész tartalmazza a legfontosabb fogalmak, tudnivalók rövid meghatározását, használatával könnyen eligazodhatnak az olvasók a könyvben. A gazdag képanyagban eredeti dokumentumokat, korabeli fotókat mutatnak be a kötet szerkesztői a munkás- osztály háború előtti életéről, az akkori ifjúkommunisták tevékenységéről. Értékes- művészettörténeti anyag is található a könyvben, mely a proletár festészet, szobrászat kiemelkedő alkotásaival ismerteti meg a fiatalokat. A viták, a »jelzés« tehát nem volt hiábavaló. Ezzel a könyvvel majd tudnak mit kezdeni a középiskolába kerülő fiatalok. Jól felkészülhetnek a KISZ-tagságra — természetesen ehhez még sok minden szükséges —, mégpedig érdekesen, olvasmányosan, korukhoz illően. A rossz »ABC« már nem lehet kifogás, ha mégis valahol hiba van, azt az emberekben kell keresni. Mintha»** A meséhez kulcs ez a sző: mintha. Két gyerek közötti barátkozási alaip. »Tegyünk úgy, mintha ...« — s már repülnek is képzéletszárnyon. A játék lényege a »mintha« ... A Csiky Gergely Színház újra vállalkozott ennek a szónak a kimondására, amikor — első bemutatóként — műsorra tűzte Schwajda Gybrgy Egércirkusz című mesebohózatát. A függöny még fel sem gördül, mi már féligmeddig a mesében vagyunk: óriási Gőgös Gunár Gedeon-könyv, hatalmas számológép (ki hinné, hogy csúszdaként is kitűnően működik?), s egy irdatlan nagy vödör segítségével. Ez a látvány pótolja itt a »mintha« szót. A valóság elemei mesei elemekké lényegülnek, óriási mivoltukban. Függöny fel! Minden olyan valódi, s mégis más. Keretként vörös téglafal, szobabelső. Létramagasságú asztal és szék, bshemót szardíniásdo- boe, s mint a hinta lóg két szálon egy óriási pápaszem. És akkor ott a sarokban — még az egérlyukban — rákezd mondókájára Bagarol egér, aki a gyengébbek kedvéért néha Sir Alekszejevics Fedorovics Ausztráliának is mondja magát. Nos, Bagarol pocok láttán rögtön megleljük a talány nyitját: egérperspektívából látjuk a világot, azért ilyen hatalmas minden. Pauer Gyula díszlettervező ezúttal is remekelt. A mese a következő. Két egér, hogy sohase legyen szeptember elseje — eltünteti az Időt. Mert a tanítás náluk, egereiknél abból áll, hogy macskatanító egész nap testnevelést okít: körbe-körbe kergeti egértanítványait, s akit elcsíp, az égyest kap, következésképpen bűnhődnie kell. A macska fogai között. Jaj, ha most ezt a »mintha« szót, mint kesztyűt visszafordíthatnám; mennyire nem hízelgő dolgok sülnének ki bizonyos nevelésbeli anarchiáról! No, de itt tartunk: a hét törpe tüzetes nyomozást folytat »A2 eltűnt idők nyomában■». Ök igenis fel szeretnének nőni, ehhez valóban kell az Idő. Ügyességüket, erejüket mérik össze az egerekkel, s mivel győznek: a percek újra telni kezdenek. Mondhatnánk Sohwajdának mi is, egy Huba?/ Miklós-egyfelvonásos címével: »... itt valami ketyeg-«. E rövid tartalmi ismertetésből is világos: jókedvű mese ez az Egércirkusz, helyenként egészen magasra csap a színpadon a mókahullám. Mi mindenre alkalmas egy egérfarok! Az éhes egér felakaszthatja magát rá, »bilincsbe« verheti vele a törpéket, meg törölheti benne könnyes szemét stb. Milyen mulattató az, ha egy törpe egy valódi felnőtt kalapja alá szorul! Vagy, amikor hatan bújnak bele egy kabátba! Hát a cigarettára gyújtás? Ugye, már megint itt ez a »mintha«? A porszívó haddgépként üzemel, a konzervdoboz rejtekajtóként funkcionál. Rajhona Adám és Lengyel Pál rendezőik nagyon is valódi csodákat varázsolnak a gyermeknézőknek. Kifogyhatatlanok az ötletekből. Ám az ötletzuhatag ez esetben nem fárasztó, újabb és újabb hullámokban üdíti fel a nézőt, Érezhetően a »mindent bele!« akarásában készült el ez a produkció. S lett az eddig látott gyermekszínházi bemutatók egyik csúcsa. Nemcsak színészmesterségből, de akrobatikából — olykor lélegzetelállító ugrásokat, mutatványokat, »tűzoltócsúszásokat« hajtanak végre — és mimes kvalitásokból is vizsgáznak az Egércirkusz szereplői. Csákányi Eszter és Pogány Judit egérkettőse igazi női clownpá- nos. A gyerekek — önkéntelenül is — nekik szurkolnak, noha ebben a darabban nincs negatív szerep. Csákányi ducira hizlalt egérbuffója — vagy inkább: egérputtója? — az oktondibb, mulatságosabb. Pogány mint egér lány a nőies rafinéria birtokosa, egérintel- lektüell, nem »szürke eminenciás«. Mondhatnánk róliuk: Stan és Pan nőnemben. Komlós István — Kuka törpe megszemélyesítője — külön »intézmény«. Alig van szerepe, mégis rajta a szemünk. Ebben a mesei közegben, amit ő csinál: az maga a gyermeki realitás. Ettől a kettősségtől válik olyan groteszkké minden megmozdulása. Ellenállhatatlan. Balogh Tamás, Milán Endre, Gőz István, Simon Zoltán jól, Imre István, Agárdi László helytáll a többi törpe szerepében. A kitűnő jelmezeket Szabó Mária tervezte. A darab második része Irói- lag kevésbé sikerült, de szerencsére didaktikai »lóláb« nem lóg ki belőle. A perceik újra peregnek, a macska jön. Ilyen az élet! Leskó László Holnap fegyelmi tárgyalás Testvéregyüttesek vendégjátéka A Fonómuukás jubiicuma Tizenöt évvel ezelőtt alakult meg a kaposvári textilművek irodalmi együttese, a Fonómunkás Kisszínpad. Október első napjaiban tartják jubileumi ünnepségüket, amelynek részvevői között ott lesznek az ország együtteseinek legjobbjai. Az október 1-től 3-ig tartó rendezvénysorozat színhelye a Kilián György Ifjúsági és Úttörő Művelődési Központ lesz. Az első napon nyitják meg a kiállítást a tizenöt éves együttes bemutatódról, pályafutásáról. Találkozóra is sor kerül a színpad régi tagjaival. A színjátszás helyzetéről tanácskozást rendeznek, esténként pedig műsoros bemutatókat tartanak. A Fonómunkás új bemutatóval készül a jubileumi előadásra. Fellép a műsorban a tatabányai Bányász Színpad és több somogyi együttes. A kaposvári színpad gyermekműsort is összeállított ä legkisebbek számára. A Fonómunkás Kisszínpad programja része a textilművek negyedszázados jubileumi ünnepségének; ez alkalomra egy dokumentumműsort mutatnak be. A brigád ártatlan a dologban, kérem• Senki nem tudott róla. Még Lali se, a legjobb haverom. Őket ne bántsák miattam. Három éve vagyunk így együtt nyolcán, mindig azért hajtottunk, hogy az üzemnek meg a brigádnak becsületet szerezzünk a termelésben meg a társadalmi munkában is. Kaptunk kitüntetést meg mindenféle elismerést. Két éve egy óvodát patronálunk. Udvari játékokat készítünk, megjavítjuk a berendezést, csinálunk egy-egy polcot, ilyesmit. Jól keresek, nem panasz- kodhatom. Szombatra, vasárnapra gyakran akad egy kis maszekmunka, abból összejön durván számítva is másfél-kétezer havonta. Szóval, szépen megvagyunk. Feleségem is keres, a kisfiamnak mindene megvan, ami csak kell• Igaz, kocsira még nem tellett, de motorom van, azzal járok dolgozni, és amíg a kicsi nem született meg, kirándulgattunk is az asszonynyal. Ezt azért mondom, hogy mindenki megértse: elsősorban nem pénzért tettem. Igaz, azt sem tudom pontosan megmondani, hogy miért? Pedig a dajka tulajdonképpen nem volt csinos nő, és legalább öt évvel idősebb is nálam. Mégis, a nézése ... Igen, ahogyan rajtam felejtette a tekintetét. Olyan hosszan, hogy rettenetesen zavarba hozott. Amikor meg leült velem szemben, szétnyíltak a fehér köpeny szárai. Nem teljesen, csak úgy félig. Egyszer azt mondta, szeretne velem beszélni■ Mondtam, tessék. Nem úgy, hanem négyszemközt. És olyan furcsán nézett rám. Éreztem, hogy elvörösödöm. — Hát ez nem nagyon megy, mert mit szólnak a többiek, ha észreveszik — húzódoztam. De készen volt a tipp je: menjek el együtt velük, és amint lehet, a motorral forduljak vissza. Akkor már nem tesz más az épületben, csak ő. Ott ültünk a lefüggönyözött irodában. Apró süteményt tett az asztalra, meg sört. Mondtam, motorral vagyok. Akkor megissza otthon• Kávét is főzött. Azután a tárgyra tért: hogy kellene neki csinálni a lakásába egy gyermekfalat. Könyvespolc, szekrényke, játéktartó, miegymás, meg is mutatta egy fényképen, hogyan “képzeli el. Mondom, én ugyan ilyesmit még nem csináltam, de éppenséggel... Csak hát az anyag. Drága is, meg nem lehet mindent kapni. — Ügyes ember maga, látom én. — Még mindig nem tudtam, mit akar. Csak motyogtam• Látta a zavaromat, segített: — Ki nézi meg, mit visz ki az üzemből, amikor hozzánk indul egy kis társadalmi munkára? Leszabott deszkák, farostlemez, néhány szál vas kicsinyenként, részletekben, a motoron is ideér. Nálunk meg a kutya sem nézi meg, mit építettek be. Aztán maga is jól jár: lesz egy kis dugipénze, meg én is olcsóbban jövök ki. — Nehéz dolog, veszélyes is, meg kell gondolni — mondtam. Ezzel váltunk el. Este tv-nézés közben is az járt az eszemben, hogyan mondjak nemet az ajánlatra. Mert én el nem vállalom, nem teszem kockára a magam meg a brigád becsületét. Olyan rendesek, alig léptem be hozzájuk, jöttek segíteni az építkezésnél. Ha lebuknék, még a szocialista címet is elvennék tőlünk. Egy hétig nem is gondoltam rá• Csak akkor jutott eszembe, amikor Sanyi bácsi, a brigádvezetőnk szólt, hogy elromlott egy zár az óvodában, ki kellene menni munka után, nem vállalnám-e? Hirtelen arra gondoltam, hogy valami elfoglaltságra hivatkozom, de mégis azt mondtam: természetesen. Csak a dajka rolt az épületben. Megmutatta a rossz zárat és eltűnt. Csak akkor került elő, amikor készen lettem és indulni akartam. Ügy mondta, mintha már megegyeztünk volna. — Most megnézhetnénk a gyermekfal helyét — És mielőtt tiltakozhattam volna, hozzátette: —Igaz, a férjem nincs otthon, elment a nagymamához a gyerekkel, de talán nem fél egyedül maradni velem néhány percre. Abban a pillanatban tudtam, hogy még megbánom, de a határozott nemet képtelen voltam kimondani. Néhány perc múlva a közeli lakásán voltunk. Leültetett, kávét főzött. Én meg szépen lemértem a helyet •.. Nem tudom, hány alkalommal vittem ki az óvodába az anyagot. Talán hétszer vagy nyolcszor. Ö meg onnan haza. Már felépítettem a vázát az előre elkészített darabokból. A férje volt a segédmunkásom. Csöndes ember. a ruhaiparban dolgozik. Véletlenül buktam le. Mikor másodszor indultam ki a cuccal, a portán ott beszélgetett az igazgató. Barátságosan megkérdezte, mit viszek• Mondtam neki, az óvodában készítünk egy gyermekfalat. — No, ez szép. — És tovább beszélgetett. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, de amikor láttam, hogy ügyet sem vet rám, abban bíztam, hogy elfelejti. Hát nem. Amilyen pechem van, egy baráti társaságban összeakadt az óvoda vezetőjével, és megkérdezte tőle: elkészült-e már a gyermekfal? Gyorsan kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Attól kezdve rám állította a rendészt, akinek már könnyű dolga volt. Hát ennyi. A brigádvezetőt vették elő. Hogy milyen szellem van minálunk? De a brigádgyűlésen csak magunk voltunk. Én nem tudtam mást mondani: csináljatok velem, amit akartok! Többször kihallgattak, hivatalosan is. Amit kérdeztek, arra pontosan válaszoltam, nem hallgattam el semmit• Az ügy még nem fejeződött be, holnap lesz a fegyelmi tárgyalás. Az emberek nem beszélnek velem. Teszem a dolgomat, gépiesen, de mintha nem is itt élnék, hanem valami levegőtlen, üres bolygón. Paál László
