Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-01 / 181. szám

A hol született és élete első felét élte, erdő borította vad hegyek meredeznek az ég felé, a le­vegőnek kék színe és fenyő- illata, a víznek édes íze van. Szerette a tájat. A szó talán vérszegény: úgy volt az er­dőkkel, mint végtagjaival, csak velük volt ép a teste, csak velük volt ép ember. Emiatt egy életen át perben állt Petőfivel, pedig 6 volt a kedvenc költője. Egyszer a társadalmi moz­gás nagy szélvihara felka­varta, és falevélként elrepí­tette a város kőrengetegébe. Mindegy: nyaralni, pihenni hazajárt. De később elmara­doztak ezek az utak; magá­nak sem merte bevallani, hogy lustaságból. Igaz, fá­rasztó volt az út az erdőig, de az is igaz: nem is csá­bította már. A kőrengeteget először ne­héz volt megszokni. Nyo­masztó volt, idegesítette. Később azon kapta magát, ha hosszabb időre elhagyja a várost, nosztalgia gyötri. Így lett hűtlen az erdőhöz. Az erdő bölcsebb az em­bernél, és vár. Szemrehá­nyást sem tesz, csak vár, akár évszázadokig is. Megnősült. Nászúira ha­zamentek. Egész nap alud­tak, nyomta őket a levegő. Harmadik nap összepakoltak, hogy azonnal otthagyják az egészet. Riasztó komor er­dő, hűvös van éjjel-nappal. Nem is öltöztek úgy. A ma­ma könyörgő tekintetére mégis maradtak. A férfinak az ötödik na­pon hajnalban dobbant meg a szíve. Kinyitotta a szemét, semmit nem gondolt, csak érzett. De mindent érzett, mert az ablak nyitva volt. Aztán hallotta, hogy az erdő azt mondja: »Gyere.« Meg­nézte alvó felesége arcát, s csendben fölkelt mellőle; fel­húzta nadrágját, cipőjét, ma­gára kapta az ingét, s kilo­pakodott. A ház és az erdő között egy kis rét volt, térdig érő fűvel. Mire az erdőbe ért, cipője, zoknija, nadrágja csu­pa lucsok lett a harmattól. Az erdő szélén megállt, le­szedte az összes szamócát, visszaszaladt, behajolt az ab­lakon, és az asztalra tette a friss gyümölcsöt. Fél óra múlva visszajött az ablak­hoz, és egy öl vadvirágot tett az asztalra. Egy kis pa­pírra pedig azt írta: »A csurgónál vagyok.« A csurgó egy órányi járás­ra volt az erdei háztói. Ott ismét egy nagyon szép tisz­tás szakította meg a vastag derekú, hatalmas lombú Suha Andor: tölgyrengeteget. És a tisztás szélén, ott, ahol az erdő a réttel ölelkezett, nászuk ajándékaként ezüstkék színű, gyors vizű hegyi patak csa­csogott éjjel-nappal. Az első nap azonnal ide­hozta a férfi a nőt. Mutatta az asszonynak: itt, itt szüle­tett ő ezen a tájon. De hi­deg és nyirkos volt a leve­gő, az asszony megnézte ke­zével a vizet, és összebor­zadt. »■Nézd a pisztrángokat!« Az asszonyka — urbánus lélek — a pisztrángot a tá­nyérján szerette, vajban süt­ve, citrommal. Ekkor vissza­mentek a házba. Egész nap nem szóltak egymáshoz, a feleségének vacogott a foga, két pléddel is be kellett csa­varnia a derekát. Nem be­széltek, nem tettek szemre­hányást egymásnak, s ez még rosszabb volt. A vállalattól külföldi beutalót kaptak; a dalmát tengerpartra szólt, ahol aranyszínű a napsugár. BARANYI FERENC: , Gerelyes Maradsz pohár, mi illetetlen, mikor a koccintás csupán kompromisszum a megnyeretlen félbemaradt viták után, maradsz a vétó tintafoltja a kifogástalan, precíz kéziraton, ha a sorokba hígan vegyülne sanda íz, maradsz ünneprontó a bálban, ahol a lelkiismeret a csábosán ledér ruhában táncoló hírre vet szemet, maradsz a tél valódi képe míg délibáb csak a tavasz rohanva káprázók szemébe visszacsapódó gally maradsz s maradsz döfés-szigorral ojtott hajtás a törzsön majd, amíg a nehezen virágbabomlott fákat gyümölcsök nem lepik. Nemere István: K Jelentéktelen külsejű, fe­kete hajú nő volt. Sovány, ideges mozgású. A repülőtér teraszán ültünk a barátom­mal, aki itt dolgozott az irá­nyítótoronyban és pár percre ‘eszaladt hozzám. A nő felé intett: — Látod? ... Furcsa terem­tés... Itt van mindennap. Már ismeri az egész személy­zet. Órákig elálldogál a kor­látnál, s nézi az érkező gépe­ket, mintha várna valakit... De soha nem jön senkije. Egyedül szokott elmenni in­nen. Beszélgettünk még, aztán barátom az órájára pillantva elrohant. Egyedül maradtam. A teraszról jól látszott az északi—déli kifutópálya. Egy hegyes orrú gépóriás épp ne­kilendült, maga alá gyűrve a betoncsíkot. .. Fejünk fölött dongva körözött egy másik. Kiittam a kávémat. Sze­mem ismét látómezejébe fo­gadta a nőt; lobogó hajjal fo­gódzkodott a korlátba, mered­ten nézte a leszálláshoz ké­szülődő gépet. A hangszóró Nagy Ferenc szaru és fafara­gása. (A magyar Nemzeti Ga­lériában rendezett gyűjtemé­nyes kiállítás anyagából.) í n 1 recsegve megszólalt. Csillogó ruhás, fiatal lányok, gyerekek tódultak előre zajosan, a mo­torok üvöltése belénk vágott. A nő szoborrá vált. A repülőgép végre megállt, melléje simult a lépcső, ajtó nyílott. Nem vártam senkire, in­kább a nőt figyeltem. A vas­korlátot markolta. Mikor az utolsó utas is eltűnt, eler- nyedt, lehajtotta a fejét, és elfordult. Valahol a magasban felbögött egy másik érkező gép, erre felnézett, s újra megmarkolta a korlátot. .. Néhány nappal később ezt elmeséltem egy társaságban'. A házigazda — nyugalmazott pilóta — bólintott: — Ismerem ... A férje/ kol­légám volt. Lezuhantak az óceán felett. Hét? ... Nem nyolc évvel ezelőtt... Csak egy olajfolt maradt a vízen . . . Egyetlen holttestet sem talál­tak. Az a szegény asszonyka nem hitte el, hogy mindnyá­jan odavesztek. Ma sem hiszi. Visszavárja a férjét... Min­dennap várja. A férfi kérésére azonban ide jöttek. Most kora reggel ragyogott a nap, mesélt az erdő, csen­des szellők faggatták a vén fákat. 'És madarak daloltak, dáloltak ... A levegőbe mar­kolt, aztán nekifutott az er­dőnek. Felért, megmosta ar­cát az erecskében, nyakára, mellére is csorgatott a hűs vízből. Lefeküdt a kövér, dús fű­be. Jámbor katicabogarak sétáltak orra előtt. Karnyúj­tásnyira, a páfrányok alján, szép, kövér szamócák piros- lottak — kacéran, önfeled­ten, abban a biztos tudat­ban, hogy majd csak jön va­laki, és leszakítja őket. Nem nyúlt hozzájuk. Tőle jobbra és balra hatalmas barna gombák nyújtogatták a nap felé magukat. Jó't tett nekik az eső, még jobbat a nap. Levetette az ingét, aztán a nadrágját, a cipőjét. A ru­háját a fele alá gyűrte, s el­aludt. Valaki megcsókolta. Fölébredt, felugrott, meg­mosakodott a patakban, az­után befeküdt a vízbe. Fele­sége finom kis mozdulatok­kal megmosta arcát. Álltak egymással szemben. össze­tapadt két vizes fej. Az asz- szonynak is le kellett vet­nie a ruháját, mert csupa víz lett a férfi vizes testé­től. Kiterítették a könnyű holmit a fűre; a férfi nad­rágját ágynak, ingét párná­nak képzelték. A nap delelőhöz ért. Le­szedték a gombát, szamócát téptek, még egy öl virágot, s hazaindultak. Az ebédnél, mikor a ma­ma kiment, az asszonyka szégyenlősen azt mondta, hogy imádja az erdőt. A fér­fi azt válaszolta: nagyszerű! Ebéd után szamócát ettek. Később, szürkületkor, amikor az erdőre lila ködök száll­tak, ismét felszöktek a csur­góhoz. Aztán minden reggel és minden este. És minden év­ben eljöttek újra az erdő­höz. A mikor a kisfiú tízéves lett, életében először egyedül ment az erő- dőhöz. A búcsúnál azt mond­ta: — Én a szüleim után leg­jobban az erdőt szeretem. Most, ha felmegyek, oda­fenn megcsókolom majd he­lyettetek a levegőt, és azt mondom, hogy ti külditek a puszit. Az anya szeméből kicsor­dult a könny: — Jó édes kisfiam. A srác megérkezett. Az erdő szélén megállt, a fák bölcsen bólogattak. Köztük a legidősebb és legbölcsebb ía megszólalt. »Tudjátok, annak a fia, aki itthagyott bennünket. De lám, a lelke hazajár. Lát­játok ezt a kis emberkét, érzitek a kezét? Milyen fi­noman simogat bennünket, és csókolgatja anyánkat, a levegőt...« A fák bölcsed bólogattak. Ismerték a hegyi embereket. Müvésztelepi beszélgetés Issei Ameniyával Japán szobor Nagyatádon Kezik. Magam is európai isko­lán és nemcsak Európában, Párzisban nevelkedtem. Gon­dolkodásunkat azonban sajá­tosnak érzem; a célom is az, hogy a japán gondolatot és az európait ötvözzem a szobrá­szatban. — Ismerjük és csodáljuk Japán ősi népművészetét. Európában a folklór, a nép­művészet a modern művésze­tekre nagy hatással volt. önöknél? — Az új művészet száz éve kezdődött Japánban. Egy kicsit eltávolodtunk a népművészet­től; az európai és az amerikai hatások érvényesültek. Úgy érzem, Japán művészete szá­mottevő, de kevesen fordulnak az ősihez. Ez pedig hiba. — Az ön terve, amely nem­sokára megvalósul, és Nagy­atádé lesz, úgy érzem, az ősi japán művészetről is szól. — A magam munkájáról nem tudok beszélni. — Tavaly a szlovákiai Pös- tyén mellett egy . művésztelepen találkoztam Bencsik Istvánnal, akivel rövid kirándulásra át­jöttem Magyarországra, egye­nesen Nagyatádra, ö beszélt az itteni lehetőségekről. Hat évvel ezelőtt is járt már hazánkban. Akkor Schaar Er­zsébet és Bonsos Miklós mun­káit ismerte meg. Ami az én élményeimet illeti, a japán szobrászatról, az még korábbi emlékekhez fűződik. Az 1968- as velencei biennálén jegyez­tem meg Tomio Miki nevét, s azt, hogy mit csinál. Műveinek visszatérő szereplője: az em­beri fül. A plasztikai kivitele­zés technikai igényessége azonban nemcsak őt jellemez­te, hanem valamennyi japán részvevőt. — Az ipari háttér ilyen erő­sen jelentkezik a japán mű­vészetben? — Igen, de Tomio Miki munkásságát erősen áthatották az amerikai hatások, így az, amit ő csinál, nem jellemző ránk. — ön milyen anyagokkal dolgozik szívesen? — Sokféle anyaggal szeretek dolgozni: cementtel, fémmel, pontosabban acéllal; műanyag­gal és a fával is. A természetes anyagok közül szívesen hasz­nálom a kavicsot, amit fehér cementtel keverek. Csiszolás után márványszerű anyagot kapok. — A budapesti kisplasztikái biennálén a japán részvevők­től valódi márványokat lát­tam. — Kevés márvánnyal ren­delkezünk, ezért Olaszország­ból, Svédországból szállítunk, így ezzel az anyaggal kevesen és nem sokat dolgoznak. — A japán művészet egyik jellemzőjeként tartják, hogy az alkotók nagy tiszteletben tart­ják a különböző anyagokat, s hűek is hozzájuk. — Ez így van. A mi szobrá­szaink abban a különös hely­zetben van, hogy történelmi hagyományokkal nem rendel­— Talán a korábbiakról... — Tíz nagyméretű emlék­művet készítettem. Ezek közül a legnagyobb huszonöt méter magas, s az egyik hegy nevé­nek írásjelét használtam fel szimbólumként. Lerajzolja a szobor vázla­tát. A mi nyomtatott »e« be­tűnk hanyatt fekve, száraival fölfelé. Aztán szóba került a design, a formatervezés művészete is, a városrendezés. Erről külö­nösen sokat beszél tanítvá­nyainak. Mintha most is itt lennének körülötte, ezért kike­rülhetetlenül és egyértelműen szavakba formálta, mi a művé­szet célja: — A szobrászatnak is az a célja, hogy hozzájáruljon az emberek jó közérzetéhez. Min­dig lehessen érezni: az ember csinálja az ember számára. Búcsúzom Issei Ameniyá- tól — azzal, hogy egyszer meg­lepem alkotás közben is, Nagy­Argentin, olasz, francia szobrász után japán vendég érkezett a nagyatádi mű­vésztelepre. Tervét, elkép­zelését az it­teni táj, a szo­borpark «ter­mékenyítette meg; a makett, amelynek ki­vitelezéséhez eztán fog hoz- 2á, ízig-vérig japán szobor lesz. A jelleg­zetes japán építészet hajlé­kony formáit — egy nép ősi kultúráját — idézi majd a »soknemzeti­ségű« szobor­parkban Issei Ameniya alko­tása. Mészáros Mihályt, a telepen dolgozó szobrászmű­vészt kértem meg. legyen se­gítségemre a beszélgetésben. A japán vendég szavait ő tolmá­csolta. A rövid bemutatkozás pár szóban összefoglalható: Issei Ameniya negyvenkét éves, Párizs.ban végzett, s Tokióban tanítja a fiatal japán szobrá­szokat. Elkísérte magyarországi útjára egyik tanítványa is. Most itt ül mellettünk, figyel, és ha valami érdekeset talál, fényképez. Az angolban is se­gít. — Tokióba is eljutott volna a nagyatádi művésztelep híre? Mi hozta Magyarországra? atádon. Ezüstszál a szivekig Egyszemélyes csodaként lett rögtön első fellépésekor — az 1962-es Ki mit tud? ve­télkedőn — a közönség ked­vence Hacki Tamás. Egyedül­álló füttyechnikáját magas zenei műveltség egészítette ki, ez rnűsocszámainak megvá­lasztásában nyilvánvaló volt. Keresték, kutatták hangszer­nél szebben szóló füttyhang­jának titkát, de nem találták. Aztán »beletörődtek«, hogy magyarázat nélkül hallgassák e csakugyan páratlan produk­ciót. Füttyhangja ezüstszál a szivekig. — Célod volt a zenei isme­retterjesztés kezdettől ? — Siófokon kérdezzük ezt tőle, egy nagy sikerű hangverseny után. — Természetesen. S az is maradt. A Filharmónia szer­vezésében ma is nagy szere­tettel lépünk föl gyerekek előtt, hangversenydobogón, s itt, a dé’i parton is Express- táborokban. ifjúsági kempin- | gekben, üdülőhelyi klubok­ban. Gyakorló orvosként dolgo­zik, úgy tudjuk. De — nem túlzás —, gyógyít a műsorá­val is. A nézőtéren az a fel­fokozott ’ hangulat érezhető, amely oly ritka, hogy igazi ajándéknak tekinthetjük. Tu­datos építkezés figyelhető I nieg Hacki Tamás és az Ex I AnUquis együttes műsorában. Három kislemezüknek anyaga szervesül a még nem hallott, számomra újnak ható feldol­gozásokká!. Händel Vízizene- részlete, Brahms V. magyar tánca, Haydn Szerenádja, XVII. századi virágének — Apolló és Diána —, régi ma­gyar tánc, Mozart ismert Gyermekdala, Beethoven Tö­rök indulója, Monti Csárdás, Strauss Kék Duna keringője alkotja műsoruk első részét. Igazi antik show ez! Néme­tül, ocroszui is köszöntik a közönséget, hisz sok a kül­földi vendég, és — németek­kel beszélünk — vannak, akik tudják, mire »jönnek be«: is­merik, szeretik Hackit és az Ex Antiquist. A Kék Duna a legnagyobb siker. Mert sike­rült sok típusú,. sok népre jellemző zenévé perszifálni. Ütemes tapssal ér véget az első rész. S aztán? Hajdú táncok. Vi­valdi Négy évszakának rész­lete. majd a Gavott. Mozart ! melódiái, a Rákóczi-induló, Hacsáturján Kardtánca. Liszt II. magyar rapszódiája. Bizet Carmenjének . nyitánya, Johahn Strauss »pletyka« pol­kája. Fegyelmeznem kell ma­gamat, ha nem akarom le­írni az újságírói közhelyet: »szenzációs«! Micsoda társai vannak Hackinak! Az ismert zeneszerző, Wol Péter. Nem egy dalt ő »szabott át«. A fafúvós hangszerek talán leg­kiválóbb magyar megszólalta- tója, Czidra László. Gyönyörű Vivaldi-nagylameze forgalom­ban yan. Kószás László,i aki öt éve csatlakozott hozzájuk basszusgitárjával és hegedűjé­vel. Várnai dobos, aki való­ságos showman! Örömmel ze­nélnek együtt — ez érződik az est műsorán —, s ettől érezzük olyan jól magunkat mi is a széksorokban. Hacki egy csöppet sem ve­szített 1962-es fiús ■ bájából, »csak« éppen tudatos felnőtt művésszé vált, előadói eszkö­zeit valóságos ská’ává sokasít- va. Nem »sajnálják« a rá­adást sem. A közönség nem tágít. »Kikényszerít« belőlük egy gyönyörű — szép Czidra- szólóval gazdag — kólót is, majd Dinien »slágere«, a Pa­csirta fejezi be az estet. — Tamás! Három íViagwar kislemezed van. Mikorra vár­juk a nagyot? — Hat nagylemezem van forgalomban Nyugat-Euróná- bsn. A Magyar Hanglemez­gyártó Vállalat azonban még nagylemez tekintetében »hem fedezett fel« bennünket. — Itt az ideje! Leskó László Horánvi Barna Barcs János: Pajtásom lesz Egyszer majd halálom fölé magasodom. Szellős rétek virágerdeje fölött szállók. Pajtásom lesz a Hold. meg a Nap... s markomba peregnek rsillagbogarak. Száll a szél Száll a szél, zenél: a nádas táncra kél, mint jókedvű lány s a félhők szélinél az ég fekete láng. Száll a szél. zenél s mind ki alatta él, hozzám futhatna: kapaszkodni belém, szívós iszalagba. Száll a szél. zenél a kókadt falevél, rémülten remeg .. . fellegekkel beszél a nádas rengeteg. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents