Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
|A is János, az ügyes kezű, nyílt tekintetű árva gyerek megtetszett Dani bá- csinaik, a vízmesternek. Maga mellé vette figuránsnak, a négy elemijével. Nagy ünnep volt. Űrnapja vagy István király? Kinek ér odáig az emlékezete. Még a régi világban volt. A kubikosok azt mondták, ők dolgoznak, mert keresni akarnak. Igen, de nincs előttük szintezve a terep. Addig egy fél ásónyomot se tudnak előremenni. Dani bácsi megkérdezte a figuránsoktól: — Ki lesz, aki feláldozza az ünnepet? Senki sem állt elé. Dani bácsi maga is szenvedett, mert hívő katolikus volt, és eszébe jutott parancs, — Ebből? .:: — Ä legény fölnézett. Fölnézett, és zavart volt a pillantása. A mosolya piros volt, mint a félálom. — Ebből... síp. Nem mert még egyszer fölnézni. A szőke lány ott állt, s nézte, hogy készül a síp. A vastag szőke fonata a vállán nyugodott, meg a kapa is a vállán nyugodott. Kis János nyelvet faragott a sípnak, aztán készen volt. — Hadd fújjak bele — mondta a szőke lány. Kis János fölnyújtotta a sípot, és a szőke lány belefújt Szeberényi Lehel ZÜLETIK hogy úr napját megszenteljed. De volt egy még erősebb parancs: a kubikosoknak keresniük kell. — Senki nem áll elé — mondta magának Kis János. Dani bácsi szomorú szakálla homyadozva rezgeti. Csalódni kell az emberekben. Kis János erre-arra nézett, a földet nézegette. — Azt hiszik még, hogy akarok valamit — s állt a helyén, égett a talpa. — János fiam — mondta Dani bácsi. Felszólította, kérdezte együtt. Kis János hallotta benne a bíztatást. Megbiccentette a fejét, s megkönnyült a lelke. A többiek úgy néztek rá, mint az árulóra. A mozdulatlan pilláik alól néztek úgy. A kocsmában összedúgták a négypolgáris fejüket, s azt mondták: — Szolgaiélek. Kis János Dani bácsi mögött baktatott Vitte a műszert meg az állványt Fölkapaszkodtak a gátra. — Azt hinné az ember, hogy a négy polgáriban tudományt tpltenek a fejbe — mondta Dani bácsi. Előre beszélt, maga elé. Kis János meg hátul baktatott a keményre taposott keskeny földúton. — Merthogy a tudomány nehéz dolog, lefele ^kellene húzza a fejet Ezeké meg inkább fölfelé száll, a többiek fölé, akár a lufbalon.. Urizálni, azt tanultak ezek. Sárga kesztyűvel a markukban handabandázni. Így eldönmögte a magáét Dani bácsi. A figuráns meg mögötte baktatott, s azt gondolta, hogy Ilyeneket neki az öreg még sohase beszélt. Ilyen bizalmas beszédeket — No, ide bemegyünk — mondta a vízmester, ahogy a bátori gátőrházhoz értek. A szőke arca behuppadt. Két kerek lyuk lett a két arcán. Akkora vékonyát szólt a síp, a fül majd berepedt. A szőke lány elnevette magát. A legény szintén nevetett. Kicsit a földet nézte, és nevetett — Maga a Jani? — kérdezte a szőke lány. — Honnan ismer? — Ott lakik a révházban. A legény ült, a szőke lány állt. A szellő a hárslevelek- közt bujkált Aztán a legény felbökkintett fejével a sípra: — Azt magának adhatom. — Köszönöm — mondta a lány. Vékony ujjaival markába zárta a sípot A gátőr és a vízmester kijöttek a házból. A lány elköszönt a legénytől. Azt mondta: — Jó estét! A legény is azt mondta. A lány vitte a vállán a ka- pét, meg a vastag szőke fonatát Meztéláb lépegetett, átal az udvar gyepén. A barna lábaszára hajladozott Ujjai belerfészkelődtek a tenyerébe. Vitte a sípot a markában. A gátőr és a vízmester egyenesen a legény felé tartottak. Nézték őt és jöttek feléje. Mit akarnak velem? — mondta magának Kis János. De aztán látszott, hogy csak a világba! néznek, a rámpát beszélték, az hogy legyen, mert ahol) most van, ott nincs jó helyt. A műszer miatt jöttek Kis Jánoshoz. Dani bácsi mindjárt fölemelte a szomszédos tüskéről, ahová a figuráns helyezte. Közben meg beszélt hogy a bekötőút merre jön. A gátőr oda-odanézett a legényre, aki belső parancsot érzett, hogy most föl kell áll- aléposő volt belecövekel- nia és meg kell mondania a ve a gátba. A hátsó kis- nevét, csak az zavarta, hogy kapuhoz vezetett a falépcső; a kiskapunál piros fejű dáliák nyíltak. Sárga volt a ház, belesüppedve a földbe. Az ablakban mosolygott a piros muskátli. A szilvafák kéken mosolyogtak, mintha az égbolt nézegetné magát bennük. A két hárs két árnyéka beterítette az udvart. A nap lefele szállt, s az estike illatozott. Az öreg gátőr kijött a házból, megállt a vízmesterrel szemközt, és tisztelgett. — Hunya Mihály gátőr, a hármas számú őrháztól, alázatosan jelentkezem. A járáson minden rendben. Mai nap a töltésen felverődött hajtásokat irtottuk. A vízmester morgott valamit, és legyintett. Aztán elindultak a házba. Kis János az udvarban várakozott. Nekitámasztotta a méterfának az állványt, s letelepedett egy tuskóra. Letelepedett, nézelődött. Unta a tétlenséget, hogy csak ül. Meglátott hirtelen egy fűzhajtást zölden virítani a rő- zsekazalban. Azt kihúzta. Azt faragcsálta. Szeretett faragcsálni. Faragcsálni, és semmire se gondolni. Előbb lecsapta a levélkéket, aztán lecsapta a vastagjáról a vékonyát. Aztán a bicska nyelével elkezdte kopogtatni a kérgét. Szépen körbe kopogtatta. A szellő a nyakát körbe simogatta. A szőke lány kijött a kertből. A gátőr lánya. Vállán volt a kapa, vállán volt a vastag szőke fonata. •— Mi lesz abból? — kérdezte a szőke lány. Dani bácsi közben a bekötőutat beszélte. Végül mégis fölállt, készülődött a bemutatkozásra. — No persze, a kisszógám — vette észre magát Dani bácsi. A figuráns és a gátőr kezet nyújtottak. — Már a bölcsőben a vízügyi szolgálatra termett — nevetett Dani bácsi. A gátőr is elmosolyodott: — No fene. Kis Jánosnak is elfutott egy kicsit a szája, kicsit ille- tődötten. — Maga úgyis mén Csör- bölyre, merthogy eleget ugrált Bátoriban, ott ellesz, amíg él, itt meg ugráljon egy fiatal. E szavakat Kurinszky tanácsos úr mondta a minap ^ bátori gátőrnek, s mos.t a víz*! mester ironikusan idézte a gátőr iménti elmondása után. A gátőr a legényre nézett: már tán meg is van az utód. De hamar. Arcára ráhajolt az árnyék. Tán a hárs árnyéka. De inkább a szívről lopakodott föl az arcra. A legény érezte a hűvöset a gátőr szeméből feléje áram- lani. Az ünnep hajnala odaki* virradt rájuk a nádasban. Kis János vállalta, hogy bemegy a dudva közé a léccel. Mert oda be kellett menni. Itt másképp mérni nem lehetett. Ahogy ment, térdig elmerült a sárban. — Fiam, nádpallót vágunk — mondta Dani bácsi. Csapott is le mindjárt a sarlóval egy kévére valót. De Kis János meg ment — Á, jó lesz az... Térdig ment a sárban. Meg- fogódzott a göcsörtö6 füzek aláhajló ágaiban. Az inge ázott volt, rátapadt a hátára. A hajnali lég kövér vízcsep- pektől volt súlyos. Egy helyen a sárnak nem érezte a fenekét. Már a combját körülkerítette. Nem tudta kihúzni a lábát. — Állj meg, állj meg! Kis János megkapaszkodott a kákában, amely csomósán, zsombékosan nőtt. Dani bácsi maga elé haji- gálta a nádat, pallónak. — Megkergültél? Tűntek el itt már emberek! A legény vigyorgott, s kimászott a pallón. Az öreg csóválta a fejét. Nézte kuta- tóan a legényt, behúzódva a ravasz szakálla mögé, akár a leskelődő pók a hálója mélyére. — Még nem is láttalak ilyennek, ilyen hősködőnek. Eztán ahogy léptek előre, nádpallókat raktak maguk elé. Elérték a vizet. Ott ladikon dolgoztak. Kis János vigyázott, hogy be ne merüljön nagyon az a léc az iszapba. Dani bácsi azt mondta: vigyázni kell, mert akkor az emberek nem keresnek. Kis János homlokához szorította a léc felső végét, úgy szilárdan állt, nem imboly- gott. Amikor így a homlokához szorította, olyan volt Kis János, mintha gondolkozna. Dani bácsi kétszer szólt Kis Jánosra: — Tovább!... — Tovább! Akkor meghallotta. Dani bácsi nézte a szakálla mögül a legényt. A szemét is behúzta a bozontja alá. A ladik mind beljebb járt a nádi utakon. Kúszott a víz fölött hangtalan. Csak a folyondár surrogott, mindőn szétnyílott a csónak orra előtt és rátapadt az oldalára. A víz fölött reszketett a hajnali félálom. Dani bácsi semmit nem mondott többet. Végezték a munkájukat. A ztán fölkelt a nap. Gazból tüzet raktak; szalonnát früstököltek, szárít- koztak. A munkával jószer int készen is lettek. Dolgozhatnak a kubikosok. Dani bácsi váratlanul megkérdezte: — Aztán az a kislány húz-e hozzád? — Nem tudom én azt — mondta Kiss János, és forgatta a nyársat. Dani bácsi szakálla csendesen mozgott. A falat a szájában egyik oldalról járt a másikra. Nézegette, atyai szemmel körüljárta a legényt. — Na, holnap bemegyünk a városba, keresünk valami tisztésséges öltözéket rád. — Rám? — így nem járhatsz lányokhoz. Illyés Gyula: MÁKGUBÓK Szemelte, érlelte a mák fekete sok gondolatát. Most zörgeti, már zörgeti. A szél segít neki. Rázza — mily ös csönd ellen 6? — mint csörgőjét a csecsemő; füleli, újra csörgeti. A szél segít neki. Jogar, mellyel a király legyez; kézigránát, még a fanyeles; szenteltvíz-szóró, hinteni — A szél segít neki. De volt gyümölcsünk is a mák, tiltották pedig az anyák. Vágtuk a kontyos koponyát fakardos katonák. Éppen mert csak lopva lehetett, nyitogattuk a fejeket; faltuk a fekete velőt, ifjú emberevők. Itt van a nyár, érlel a nyár, zörgeti főnket a halál; füleli, mivel van teli — A szél segít neki. Szobor a villányi alkotótclcpen. Veres Péter Vihar a tarlón Az utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána még nagyobb lesz a szárazság, mert kisoványodik a levegő és még harmat 6incs. Egyszer- másszor már rimánkodtunk is | az esőért, hogy csak jönne már, mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg, hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutottunk hozzá... Annak, hogy »valami idő lesz-«, már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bágyadtság, levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember körül levő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embert. Meleg és fülledt volt az éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt és nem nyomta el őket Egész éjjel nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, Art Buchwald ^Mennyei maíaszt Történt pedig vala, hogy- — Hűha! Akkor Jack Cunningham kuko- képzelni, mennyi ricatermelő farmer menynyei hangot hallván az ég felé fordította arcát és ekeszarvát, s eképpen könyör- gött ijedtében: — Uram félek, mert ily dörgő hangon szólasz hozzám ... — Ne félj, földi szolgám, mert én a te istened vagyok. Vállamon a föld összes terhe, mindenkori elnöködé, de a tied is, hogy minél több kukoricád teremjen és dollárhoz juss. — Ha ily közvetlen vagy hozzám, uram — bátorodott föl a derék farmer —, mondd meg nekem: hány szem földi kukorica egyetlen szem meny- nyei kukorica? — Egyetlen szem, fiam? Egymilliárd földi kukoricaszemnek felel meg. — És mérj egy kérdést engedj meg, uram: hány perc itt a földön egyetlen mennyei perc? — Nem tudod te azt percben mérni, fiam. Egyetlen mennyei perc a földön ezer esztendá. el tudom egyetlen mennyei cent itt a földön. — Pontosan ezermilliárd dollár, én földi szolgám. Fel tudod mérni ésszel, mennyi pénz ez? — Ö uram, nagyonis. Éppen ezért könyörgöm hozzád: adj nekem itt a földön csupán egyetlen mennyei centet, uram! Jehova megvakarta a sza- kállát, gondolkodott, majd felelt: — Rendben van, fiam, csak légy türelmes. Termeld a kukoricádat, és add el, ameny- nyiért a mindenkori elnököd pénzügyminisztere az árbefagyasztással csak engedi. Aztán na érdekeljen sem a Watergate-ügy, sem más korrupciók tisztázása, az nem a te dolgod. Teveled továbbra 'is csak kukoricáznák... Hanem mégis teljesítem azt a kérésedet, hogy adjak neked fiam egyetlen mennyei centet itt a földön. Megadom. Csak arra kérlek, légy türelemmel, és várj csupán egyetlen mennyei percig. Dénes Géza Zorditáaa izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidúgta, felmarták a szúnyogok.., Aztán pár órával a vihar előtt egészen megzavarodtak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szájához vitte az ételt, rászálltak. Ügy kellett ujjhegygyei lefricskázni őket, mert egyszerű fúvásra és hessege- tésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyílást. Általában az ara- tóembemek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is. Már ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürdötünk az izzadságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felső ruhát, ingre-gatyára vetkőztünk. A vizet literszámra ittuk. Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az ember. Délután amikor munkába állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargóit. Reggel délkeletről indult, azóta már minden irányból fújt, néha pedig egészen elállóit. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a »Bundi-iug«, a »rohadt sarok« — ahogyan a délnyugatot nevezik — elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük. De azért még jő pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott egy-egy felhődarab megzen- dült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthígult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, mint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele. Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása alatt * fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, hön- dörögtek. Lent, délnyugaton már zengett, villámlott, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a föld színén, de egyelőre nem felénk, hanem \keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyából jut, a vastaga — mint szokott — elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan terült északr;»Tjgat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső, a félben levő mun- Kákat hirtelen összecsaptuk, a kévéket bekötöttük, bekereszteltük. a kereszteket lekötöztük, de a marokszedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát és szaladjanak befelé a tanyába, az üres hodályba... Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől futkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán a következő pillanatban már úev nustolt, szinte sodródott hömpölygött a földön, hogy 20—M lécesen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodályról a nádat és cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak: — Jaj istenem, micsoda ítéletidő ! — Jaj, most agyonveri a csirkéimet! * — Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák? — Vajon a csürhe merre van? — Jaj, a háztető! — Jaj az állatok! — míg csak nem csendesült. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán ahogy csondesedett a szél, átváltozott bugyboré- kos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földibe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a csalamá- dé meg úgy lesimult, mintha lehengerelték volna. Mi csak megvoltunk, mert szárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künn maradtak, bizony, jól eláztak... Lassan cammognak befele az uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban, vízben. Az asszonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő, arcuk a víztől murcos. Most át kellene öl- tozniök, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn a hodály előtt tüzet gyújtanak, és nagyjából megszárítkoznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás.
