Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
Rang és feladat Tóth Imre, a népművészet mestere »A kulturális miniszter a népművészet terén kifejtett kiváló alkotómunkájáért a népművészet mestere címet adományozta kilenc népművésznek, köztük Tóth Imre kísbárapáti énekesnek.« Hetvenöt év terhével a vállán egy kissé görnyedten jár. Tekintetével mindig a másik arcát keresi. Azután valami vidámat mond, jóízű nevetés hullámzik körötte. Belső ragyogása átsüt énekén is, amiért most a magas elismerésben részesült. — Ki és mikor fedezte fel Tóth Imre bácsiban a tehetséget? — Tóth Lajos kisbárapáti Iskolaigazgató, 1967-ben. Én mondtam a felköszöntőt a közönségnek a színjátszócsoport élén. Hamar túljutott a falu határán eredeti tehetségének a híre. Tabon, Kaposváron, Szarvason, Balatonföldvá- ron, Pécsen, Csabacsűdön, Csopakon, Dörgicsén, Budapesten szerepelt később, de már mint énekes. A tévé képernyőjén kedden este ismét láthattuk, jellemző pillanatokat örökített meg a kamera Tóth Imréről a kitüntetés utáni ünnepségen. Annak az embernek az arcát és mozdulatait véshettük emlékezetünkbe, aki nemcsak az énekhagyománvok tehetséggel áldott őrzője, hanem akiből az emberség is úgy árad, mint a nóta. Olyan népművész, aki nem magának, hanem mindig másnak, másoknak alkot. Énekét széles karmozdulatokkal kísérve szinte az egész publikumot magához öleli... Egy epizóddal megtoldja a legutóbbi tv-szereplést. — A kitüntetés után odajött hozzám egy fehérnép a népművészek közül. Kérdi: »•Maga lesz a férjem?-« »Van otthon nekem egy asszonyom-« — feleltem neki, de elkaptam a derekát és jól megtáncoltattam. Ezt is akarta. Pásztorcsaládból származik, maga is ezt folytatta. Tőlük tanult, s most az ő emléküket is őrzi. Valóságos kincsesláda birtokosa. De vajon a népművészet mestere mestere-e az éneklésnek a szó hagyományos értelmében is? — Vannak tanítványaim. Csizmadia tanárnő, az Ibolya tanárnő és a diákok. Együtt jönnek a munkahelyemre, hogy énekeljek nekik. Mindig van náluk magnó is. — Ügy látja, hogy szívesen tanulnak? — Ügy bizony, ha nem szívesen csinálnák, felém se néznének. Meg aztán úgy tisztelnek, mint az apjukat. , — És hogy gondolja: mit jelent a népművészet mestere cím, rang? — A teendőimben mesternek érzem magamat. Gúnynak vettem eddig, ha úgy tiszteltek meg: Imre bácsi, a művész... A népművészet mestere, ez más. Igazi elismerés, nem? Ű maga mondta ki, amit talán csak képzelhettem róla: rangjának megfelelni a legfontosabb feladata, vagy ahogy ő nyilatkozta: »teendője«. H. B. Irodalmi tanulmányok a Helikonról A Somogyi Almanach 25. számában Helikoni tájakon címmel öt tanulmányát adja közre Laczkó András. A somogyi kisvárosban, Nagyatádon, csöndben és szorgalmasan dolgozó tanárnak olykor a rádióban is hallani könyvelemzéseit, s cikkeit gyakran közlik a folyóiratok is. Lacz- kó András irodalmi tanulmányai arról a próbatételről vallanak, amely nagyon fontos az indulás éveiben: a horizont megválasztása, illetve a meglevő ismeretek gazdagításával a látóhatár szélesítése. Vörösmarty Szigetvár című versét elemzi, s veti össze Berzsenyi nemesi hazafis&g- eszményével, Ady és Csokonai párhuzamba állításával — a »Vitéz Mihály ébresztése« alapján — a nemzeti költészet folyamatát vizsgálja, illetve arra a kérdésre keres feleletet, hogyan folytathatta Ady azt, amit Csokonai elkezdett. Babits Vörösmarty-képét magyarázza és értékeli, mellette Takáts Gyuláról olvashatunk egy műhelytanulmányt, s végül Fodor András egyik verse alapján a költő kaposvári iskolai kötődését, felnőtté, költővé érését elemzi. , Tulajdonképpen mind az öt résztanulmánynak tekinthető — abból a szemszögből, hogy életművön belüli kérdésekre irányítja a figyelmet. Ez azonban nem hiba, ha a mondanivalója fontos. S hogy nem hibátlan a Helikoni tájakon, azt itt kell elmondanunk. Fodor Andrásnak Az iskola udvara című verse olyan bonckés alá került, amely »anatómiai« összegezést adva zsúfoltságot kelt. Nem így a »Vörösmarty Szigetvár-ja«, amikor a vers születésének egyéni és társadalmi hátterét elemzi. S itt még azt is hozzátehetjük: nemcsak módszere helyes, hanem stílusa is megfontoltságra, hangulatteremtő erejére vall. Ugyanezt mondhatjuk az Adyról és Csokonairól szóló párhuzamáról is. Költő költőről szólva vajon burkoltan nem önmagáról szól-e a legvilágosabban? — ez a kérdés bújik meg Laczkó András Babits és Vörösmarty című tanulmánya mögött. Ba-. bits Vörösmartyról szóló tanulmányait, illetve ezek fogadtatását elemzi. »Ne magyarázzunk Vörösmart yba semmit« — idézi a szerzőt, s hozzáfűzi: — E mondat értelme nemcsak az, hogy Babits nem önproblémáinak visszavetítéseivel rajzolt képet Vörösmartyról. A figyelmeztetés ennél mélyebb, bizonyos Vonatkozásban előremutató jelentésrétege is van, amit a Vörösmarty-tanulmányok értelmezői eddig nem ismertek föl. Babits ugyanis belülről, Vörösmarty életművének sajátos viszonyrendszerérői, a lelki fejlődés megértésével bontja ki mondanivalóját — fűzi hozzá. S itt nemcsak önmagának bizonyít Laczkó, hanem Lukáccsal, Waldapfellel vitatkozva kifejti saját véleményét. Végezetül a Takáts Gyuláról készített pályáképvázlat- ról csak annyit: feszessége, anyagbősége szinte sejteti, hogy Laczkó Andrásnak több mondanivalója van a Kaposváron élő költőről. S azt is bizonyosra vehetjük, nemcsak a táj ölelése fogja össze kettejüket; a Takátshoz vezető szálakat a versekben lelte meg! Hórányi Barna SZEREPÁLMOK - MEGVALÓSULÓBAN Az operaszínpad lépcsői Jön sietve, mosolygósán, napfénybarnítottan, könnyű, sportos ruhában. Haja simára fésülve. — Anyámnál jártam néhány hétig, Somagyban. Arcán a bemutatók, hangversenyek izgalmának, a hosz- szú próbák fáradalmának semmi nyoma. Gesztusaiban magabiztosság, nyugalom, derű. Valahol azt írták róla: »Mutatós jelenség a színpadon.« Hogyan lesz valaki művész, eredeti egyéniség? Titkát időtlen idők óta szeretné tudni a világ. S a titoknak mégis csak kevesek a tudói. Tudói? Inkább részesei. Ha megkérdeznék: hogyan? — ahány kérdezett, annyi egymásnak el- lentmofidó válasz. Mégis ez a sokszínűség teszi az igazi művészt, ettől lesz teljes és harmonikus az élete. Takács ^ Klára igazán nem panaszkodhat. Neve mellől ma minden kritikában elmaradhatatlan jelző: »tehetséges«. S, hogy nem előlegezett bizalom ez a fiatal operaénekesnőnek, nem is udvarias buzdítás» hanem őszinte elismerés, arra sok más bizonyságot is szerzett. Huszonhárom szerep az Operaházban három év alatt hatalmas munka és még nagyobb siker. Hangja nélkül nehéz elképzelni ma barokk muzsikát — Monteverdit, Bachot, Vivaldit — s a bécsi klasszikus mesterek műveit a magyar hangversenytermekben. Szaporodnak lemezei is. Két legújabb fölvétele: Liszt Esztergomi miséjében és Cantatibus or- ganis című művében énekelt, a dirigens Ferencsik János volt. Az operában két éven át egymást érték a bemutatók, s volt egy örömteli, sikeres »beugrása« is Wagner zenedrámájában, a Siegfried- ben. S az első főszerep: Gluck Orfeusza. > — Nem így őrs a tempó, nem sok, amit vállal? — Cseppet sem. így érzem természetesnek. így érkezett meg 1965-ben az akadémiára is; nem számolva az emberi teherbírás határaival. Négy könnyen suhanó kaposvári év volt mögötte és két pécsi. A somogyi megyeszékhelyen kezdett énekelni, korhatáron alul, 14 évesen, B. lttzés Irmánál. — Mindig szívesen emlékszem Irma nénire. Gondosan vigyázott, sohasem rakott vál- laimra földig görnyesztő terheket. Egyszerű, régi szép dalokat tanított, s észrevétlenül szerettem meg a zenét, ismertem meg titkait. — Ekkor döntött úgy: énekesnő lesz? — Nem. Amíg csak vissza tudok emlékezni, mindig az akartam lenni. A tehetség az akadémián kap színt, karaktert, és válik csillogóvá, magabiztossá a szép hang. Am a hang még nem minden. Még nem énektudás. Az előadói készség, stílusérzékenység, fegyelem tartós összpontosítás képessége a sok-sok zenei élményből, • vasakaratú céltudatossá gból ötvöződik. — Az első években nem valami otthonosan mozogtam az akadémián. Azt mondták rám, zárkózott, tartózkodó vagyok, s én nem tettem semmit, hogy ne lássanak annak. Bajok voltak éneklési technikámmal, tanáraim nem tudták eldönteni, valójában altot, mezzót, vagy szopránt énekeljek-e inkább? S ez a hangfaj-bizonytalanság időnként hallatlanul elkeserített. Opera tanszakos társaimnál mindez rég eldöntött kérdésnek számított. Ök már a zeneirodalom nagy alt vagy szoprán szerepeire készültek, s nálam még mindig semmi. Mégsem adtam, nem adhattam föl. S ekkor egy év alatt minden megváltozott. Dr. Sípos Jenőhöz kerültem énekelni, és ma is hozzá járok. Ö megtanított a jó légzési technikára, s egyáltalán, hogyan bánjak hasznosan a hangommal. Közben Szekeres Ferenc meghívott a Budapesti Madrigálkórusba. Elmentem. — A kórusban kapott rendszeresen pódiumot, s így jutott el külföldre is. — Nem ez volt a legfontosabb. Egy eszményi közösségbe kerültem. Zenei és emberi alapélményeim közül a legszebbeket, a leghasznosabbakat a kórusban szereztem. Az együtt éneklés élményét, de fegyelmét is, a ma is jól kamatoztatható kottaolvasási készséget és a közös s’kerek örömét. Bejártuk egész Európát, s Nápoly, Bologna, Genova, Salzburg, Linz különösen emlékezetes nekem — szólót énekeltem e városokban. Első lemezfölvételeim — természetesen a kórussal együtt — ebből az időből valók. Külön örülök, hogy Haydn Tóbiásában — amelyért nagydíjat kapott a kórus — én is énekelhettem. S következtek a már valóban személyes sikerek. Második díj az Erkel-énekverse- nyen és a sokasodó hangversenyek, operaszerepek. A múlt évadban nagy sikerrel énekelte Zairét Rossini: A török Itáliában című vígoperájában és Marinát a Borisz Godu- novból. — Két magas mezzo szerep. S az Orfeuszban altot énekelt... — Igen. Mégsem okoz ez gondot. Ebben a pillanatban kezdem érteni tehetségének titkát. Akadémista éveinek bizonytalanságai, amikor helyét, egyéniségét, művészi karakterét kereste, benne nem múltak el nyomtalanul. Képes volt arra, hogy a szükségből erényt kovácsoljon. Eredeti és meglehetősen ritka énekesi tudás bontakozott ki benne. Igen, Takács Klára hangja otthonos a felső és az alsóbb hangtartományokban, sajátos hangszíne különleges drámai erőt sejtet, ősszel a Zeneakadémián Berg: Wozzeckjéből Marie áriáját énekli, ami drámai , szoprán szerep. Az Operaház színpadán viszont Magdaléna alt hangját szólaltatja meg a Rigolettóból — Lam- berto Gardelli vezényletével. Kitágult előtte az operairodalom, kevésbé jelent határt — mint másoknál — az adott hangszín, és hangtartomány. Nagy szerepálmai — Eboli, Amneris, Carmen, Azuoena — is ezt bizonyítják. — Az operaelőadás nemcsak zene, hanem játék is ... — Arra gondol, milyen színésznő vagyok? Hát... ha látott már fakezű, falábú, dermedt alakot a színpadon, akkor az én — voltam. De ma már nem fáj emiatt a fejem. A mozgás az opera színpadán zenei intelligencia dolga is. Ha a zenei értelmezéssel nincs baj, a játékkal sem lehet. — Az operaénekes-pálya zenitje harminc-negyven év között van. Mit vár magától? — Mindent el tudok képzelni, ami egy énekes életében szép és nagyszerű lehet. Csupor Tibor MUNKÁSPORTRÉK Mező Sándor: Föld alatt. Fényes Tamás: Mester és tanítvány. Balogh László: Műszak végén. Féner Tamás: Olajbányász.
