Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-25 / 175. szám

Balatonboglári kápolnatárlatok Sámán és természetfeletti fények Az ősi hitvilág kiválasztott megszólal tató ja: Honty Márta. Az iparművésznő sikeres pá­lyájának számtalan jelentős állomása után is olyan mér­földkőhöz érkezett, ahonnan az új művek fénye szinte egész munkásságát bevilágítja. Ma délelőtt tíz órakor a balaton­boglári kék és vörös kápolná­ban 'Nagy Ildikó művészettör­ténész kalauzolja az új kiállí­tás nézőit ebben a különös vi­lágban, és Ágoston Ernő helyi tanácselnök mond megnyitót. S az már hagyománynak szá­mít, hogy zenei műsorral te­remtenek hangulatot a képek befogadásához: a megnyitón a budapesti Jeunesses Musica- les Brass Quintett működik közre. A balatonboglári kápolnatár­lat — úgy érezzük — az idei nyárra kiforrott. Programja a balatoni közművelődést gazda­gítja. Czóbel Béla hagyatéki művei, Honty Márta iparmű­vész grafikái, két gobelinje s a legújabb tűzzománcok ma­gas művészi élményt nyújta­nak a közönségnek. Az eddigi kiállítás ragyogó sikert aratott, a mától szep­tember 20-ig nyitva tartó is elismerésre számíthat. Annak is újat nyújt Honty kiállítása, aki jól ismeri nép­művészet, népi hitvilág ih­lette munkásságát. A környe­zet szinte meghatványozza műveinek hatását. Különösen a vörös kápolnában, a tűzzo­máncok láttán érezzük ezt. Kevés esetben szerepel a ki­állított művek bemutatásának elején a rendező, most ide kí­vánkozik, hogy Rideg Gábor, a Művészet főszerkesztője az épület és a művek hangulatát képes volt ötvözni. A vörös kápolnába belépve, szemben — mintegy a szár­nyas oltárképekre emlékeztet­ve — a Rutafa és a Meszteg- nyői regősének fogadja a láto­gatót. A kérdés — s ez fel csak előre kívánkozik —: vajon megidéahető-e ez a képszerűen soha nem látott, csupán szö­veg és ének formájában is­mert népi szellem, ősi hitvi­lág? És éppen a mai vizuális nyelv alkalmas-e erre? Lejegyeztem néhány szöveg- forrást Honty Mártától. Szent István-napi tüzének: »Tüzet megrakáljuk, négy szögre vakuljuk, egyik szögén ülnek szép öreg emberek, má­sik szögén ülnek szép öreg asszonyok, harmadikon ülnek szép ifjú legények, negyediken ülnek szép hajadon lányok.« A Szent István-napi szokás közös ritmusvarázsát nem támasztja fel bennünk az ének szövege. Ellenben a szövegis­meret nélkül is vizuális él­ményt nyújtanak Honty tűzzo­mánc képei. S itt kapcsolód­hatunk a kérdéshez, hogy a mai formanyelv alkalmas-e a közvetítésre? Igen. Hiszen ép­pen ennek a formanyelvnek a segítségével, ezen a talaján születhetett meg a csak rész­ben múltidéző, s inkább má­nak szóló művészet. Gondol­junk arra, hogy a századelő divatos népi hullámának a ta­laján létrejöhetett volna-e ilyen egyetemes érvényű kép­zőművészet. Erre nemmel kell felelnünk. A rendezés segítségével az előbbi tüzének »szereplőivel« is megismerkedhetünk. A »szép öreg emberek«-et egy bika alakos sámán idézi, az öregasszonyokat a Boszorkány című tűzzománc mutatja be, Baranyi Ferenc MIDSOMMAR Ingrid Sandgren/ ezerkilencszáz­hatvanhárom nyarán, egy sárga­keresztes selymű délután halk lengedezése ritmusára táncolt elém Eskilstunában. Azóta sem — s akkor se — láttam. Honty Márta Alakoskodó című tűzzománc képe. az »ifjú legényekről« a Táltos beszél, s a »szép hajadon lá­nyok« a Gyöngykoszorús lány című tűzzománc képben jelen­nek meg. Tétlenül álltam a Gircsózó című kép előtt, ameddig a fogalom után kutattam fejem­ben. A mű hatása alatt azon­ban megéreztem, hogy ez az alakoskodó férfi — a szerep­játszó —, a rossz szellemek elűzésére ragadott kardot. A rítus tömegeket kovácsolt ösz- sze, a játék végére elűzettek a természetfölötti lények. Eny- nyiben gyógyító erejük is volt e népszokásoknak. Talán még nem érezzük ilyen eleven hatásúnak Honty művészetét, hiszen a merőben régi és az új találkozása adja képeinek formáját, értelmét. A játékosság, a mély líraiság azonban mindannyiunkat meg­fog, s hiszem, hogy ezek a művek is »gyógyítanak«. | Horányi Barna A szelek szárnyán Csöbörből vödörbe estem. Mindehhez a bevezetés a sió­foki kikötő »hátsó fertálya« volt, ahova már nem nagyon jut el a turista, de még a te­kintete sem. Vashidak vezet­nek át a Sió különböző ágain, a kavicskotrók és a halászok kikötőin, emellett magas zsi­lipek szédítik az embert, vas­kos drótkötelek buktatják az avatatlan járókelőt. Adamcsák Józsefet, a MAHART Balatoni Üzemigaz­gatósága sporthajótárolójának a vezetőjét a vitorlásokról, a vitorlázásról faggattam. S ha a kikötői útvesztő volt a csö­bör, akkor ez jelentette a vödröt: hajózási szakkifejezé­sek áradatába, különböző erősségű és irányú szelek ide­gen elnevezéseibe, a vitorla- és árbocalkatrészek, a bonyo­lult kötélzet szövevényeibe gabalyodtam. Ha most kimen­tem volna a vízre, mondjúk egy 15-ös túra jolléval, bizo­nyos, hogy az árboccal kezd­tem volna el evezni _ L assan azonban minden a helyére került: a bum és a forstag, alterstag és a jungs- tag. Tartozom azzal, hogy ezek mind az árbocon, vagy azzal összefüggésben vannak. Meg­felelő magyar elnevezésük nincs, bár — még a felszaba­dulás előtt — egy folyamőr tiszt megpróbálta bevezetni, de az emlékekből csak ennyi maradt: öregrúd. Adamcsáknak nehezére esik a beszélgetés. Minduntalan meg kell szakítania monda­tait, mert »ha erős szélben a vizet súrolja a schwertje«, akkor mindjárt azt is meg kell ,yaráznia a kissé értetle­nül bámuló hallgatónak: mi az, hogy sehwert. Családjának szinte minden tagja a vízhez kötődik. Csak az egyik öccse jogász, a többiek — testvére, édesapja, sógornője — mind, mind a vizek tudói, szerelme­sed. Apja kikötőőr volt, a bátyja hosszú járatú tenge- rószkapitány, akinek egyéb­ként — csakúgy mint neki — hajóépítő asztalos az eredeti szakmája. 1942-ben kezdte a matrózéveket, itt a Balatonon. Tizennyolc éves volt, és a hí­res szakember Dank bácsinak, a Balatoni Hajózási RT hajó­javító műhelye vezetőjének a keze alatt dolgozott. A szép testű, nagy vitorlások tulajdo­nosai mindig Dank bácsitól kértek »matróznak valót«. Egyszer öt ajánlotta, és ez volt az eljegyzése a vízzel, a házasság: amikor ő fogta meg a hajó kormánykerekét. Az élményeket tulajdonképpen innen számítja. Ezt megelőzően azonban a Balaton sok híres vitorlásán szolgált. A Rupsics furnér- gyáros 50 négyzetméteres »Detta« nevű hajóján kezdett, aztán átment a Kraurer fes­tékgyáros 30 négyzetméteres »Lucifer«-jére. Dolgozott Pir- ker Ferenc 50 négyzetméteres »Kaláris«-án is. Ezek a hajók még megvannak a Balatonon, a legnagyobbak közé számí­tanak. Aligán, Szemesen, Földváron kirándulnak rajtuk az üdülők. — Az igazi — mondja — nem a nagy hajó, hanem a 10 négyzetméteres Kalóz. Ha két hozzáértő ember kezeli, nincs az a vihar, ame’yet ki ne bírna. Kitűnő konstrukció. — Miből készül a jó vitor­lás? — Mahagóniból, vörös és borovi fenyőbőL Ezek 40—50 évig bírják. Tudok itt a Ba­latonon olyan hajót, amelyik 1936-ban épült. Ha most meg­nézné, nem hinne nekem. Mintha új lenne ... Adamcsák József a Balaton mindenfajta hajójával aktívan versenyzett. Magyar bajnok volt többször is, kék szalag második helyezett. — Az igazi vi'harvitorlások — mondja — az alsó partiak. Ha Füreden 5-ös, 6-os erőssé­gű szél van, még nyugodtan kifuthatnak a hajók. A déli parton ilyenkor már nagyok a hullámok'. Kényszerből ta­nulnak meg jól vitorlázni az itteniek. Olyan kitűnő hajók vannak Siófokon, mint az Európa 30-as »Villám«, vagy a Dragon »Pempö«. Bajnok­ságot nyert mindegyik. — Ez döntően a vitorlázó­tól függ... — Uram — tárta a karját —, hiába ül maga egy rossz csatalóra... Megkérdeztem, hányszor borult fel? — Egyszer, tizenhárom éves koromban, egy Kalózzal men­tem ki, Szépiák irányába. Egy kislány volt velem... Persze a vízibe fordultam. Az egész­ben az volt a furcsa, hogy tö­kéletes szélcsend volt. Jól el­vertek mindkettőnket. A ví­zen — talán akkor verte be­lém az apám — nem lehet hülyéskedni. Mészáros Attila Hja Lavrov REGGEL M inden napom kenyér- vásárlással kezdődik. Az én házamban senki sem mondja: „Ma én hadd menjek el a boltba!” Már mindenki tudja, hogy ez az én és csakis az én dolgom. Akár októberi eső suhog az aszfalton, akár lágy meleget lehel a földre a korai nap, akár havat vág arcomba a vi­haros februári szél, akár át­tetsző kis patakok kígyóznak a nedves hóbuckák alól, én megyek a boltba. Ügy örülök, mintha egy kedves emberhez sietnék találkozóra. Az „Orosz Kenyér” nevű bolt egy nagy ház földszint­jén van. A bolt egyik fala csupa üveg. Alig érek oda az ajtóhoz, piáris kitágul az orrlyukam: micsoda illata van a friss ke­nyérnek ! És eszembe jut a háborús évekből egy jéghideg szibériai éjszaka. Toírténetesein egy pék­ség mellett haladtam el. Es hirtelen megcsapott a meleg kenyér illata. Szédülni kezd­tem, úgyhogy megálltam. Már három napja nem volt a szám­ban egyetlen morzsa sem: el­vesztettem a kenyérjegyemet. Megfogództam egy léckerítés­ben, hogy el ne essek, és et­től a csodálatos illattól megré- szegülve sokáig álltam ott. Zúgott, fütyült a szél a csu­pasz nyírfák között. Zúgott a borzongatóan sivár, fagyos, fe­kete éjszaka. Csak ez a szélben gomolygó illat öntött életet belé... És eszembe jutnak a har­mincas évek is, amikor mint kisfiú órákig álltam sorba egy falatnyi barna kenyérért, amely csípős volt valami ke­veréktől. Elviselhetetlen sor- baállni egy kisfiúnak, de kel­lett, hát én álltam is. Csak a „Tom Sawyer kalandjai” adott erőt. Álltam, és olvas­tam ; olvastam, és álltam .;. Eszembe jutnak a háborús évek sorállásai is.. A sületlen, nehéz kanyérszeletek is, a ku­koricakenyér szétmorzsolódó fehér darabkái. De bármilyen volt a kenyér, mindig felséges ízűnek éreztük. öt ember kapott annyit, amennyit egy is rögtön meg tudott volna en­ni. Szent és keserű volt az a kenyér, amelyet katonafelesé­gek, serdülők és öregek te­remtettek elő... Most belépek a boltba. Es rám hömpölyög a meleg ke­nyér illatának anyaian simo­gató hulláma. A tágas üzlet fényárban úszik. Az üvegfal miatt még terjedelmesebbnek hat: az utca a járókelőkkel mintegy a részévé válik. önkiszolgáló üzlet. Csak két pénztárosnő ül a bejáratnál. En a sarokban állok, és meg- illetődve nézem a kenyérrel zsúfolt, teli polcokat. Dombo­rú, kerek fehér kenyér, mákos fonott sütemény, orosz kalács, aranyszínű zsúrkenyér, man« dula- és fahéjillatú zsemle, ropogós kétszersült, laktató, jó szagú rozscipó ... Valósá­gos kenyérparádé! Megnedve- sedő szemem káprázik, és ezeknek a kenyereknek a he­lyén egy pillanatra a paraszt nagy, nehéz, barna keze tet­szik föl előttem. Űristen! Mennyi különféle kenyér! Jegy nélkül. Vedd, vidd! És micsoda illat! Sok pompás szag van a világon. Milyen csodás csu­pán a gomba illata! Hát még a szamócáé! Meg az almáé! És mivel lehetne összehasonlí­tani a görögdinnye szagát? A virágokról már nem is beszé­lek. De milyen remek szaga van például a parthoz kikö­tött tutajnak, a beszurkozott ladiknak. Meg a frissen kaszált fűnek a fejünk alatt! Vagy a szabad tűz füstjének! De á kenyér illata! Az az élet sza­ga... Arcomat és torkomat erősen dörzsölve', attól tartva, hogy el­bőgöm magam. Esetlenül me­gyek a polcokhoz a nyugodt, gyakorlatias emberek között, leveszek egy lisztporos, pufók, fehér cipót, óvatosan, mint • kiscsirkéket, hasuknál fogva fölemelek néhány pehelyköny- nyű, sárgazsemlét, mindezért pár kopejkát fizetek, és kife­lé indulok; igyekszem elfordí­tani a szememet az emberek­ről, akik közömbösen szurkál- ják a kenyeret valami ostoba villával, hogy ellenőrizzék: friss-e. Kimegyek az esőbe, vagy a napsütésbe, vagy a hóviharba, és hazafelé lépkedve valahogy restelkedek, amiért a kenyér templomában járva én, pogány nem vettem le a sapkámat... 't így kezdődik minden egyes reggelem. Azután pedig nekigyűrkőzve munkához látok, hogy holnap­ra is megkeressem mindenna­pi kenyerünket. Makai Imre fordítása. BENCZE ’ÓZSEF Este Alkonyaikor hét csillag fon hold-homályt az égi orsón, felolvad a zsibongó zaj s pereg a fény mint a borsó. Hány kilós a kalapács ? — Pattanj, öcsi mert mind­járt este lesz! Szóval a vésőt és a kalapá­csot. A nagyobbat. Hol is vannak? A helyiség betonját csaknem teljesen beborítják a különböző szerszámok, huza­lok, csavarok, kapcsolók, meg ki tudja, milyen rendeltetésű fém és műanyag vacakok. A véső már megvan. De a ka­lapács? — Na! Mi lesz? Rossz a szemed ? Hozhattál volna ókulát! Hehe. Ókulát. Jó, hogy nem azt mondta: okulárét. Mint a nagypapa. Tényleg, Köcskön most érik a málna. Meg a körte! Jó leveses. Az idén a Sanyi szedi le, már talán el is utazott Pestről. Pedig leg­utóbb azt mondta,vő is sze­retett volna dolgozni. De az anyja nem engedte el. Igaz, két évvel fiatalabb, majd jö­vőre, ha a nyolcadikat befe­jezte. Megvan a kalapács is. — Csakhogy ideértél vele! Könnyű onnan a létráról dirigálni. Csak kiabál, türel­metlenkedik reggel óta, én meg alig tudok eligazodni a kacatok között. — Gyere közelebb! Fi­gyelsz? Így tartod a vésőt, először kis ütögetéssel beil­leszted, nehogy elcsússzon, aztán ahogy kívárt.ja. Itt van, mássz föl, én meg hozom a csöveket. Hűha! Erről nem volt szó. Hogy még vésni is? Pista bá­tyám azt mondta, csak kézre kell adni, amit kérnek, meg cipekedni. Mindegy, én akar­tam jönni és apám megmond­ta» »Jól gondold meg, mert két nap után, ha liiegunod is, akkor sem állhatsz ki a mun­kából. És ne válogass! Amit parancsolnak, tedd meg!.« Iz­zad a tenyerem. Szóval, apró ütögetéssel. A francba! Nem akar megkapaszkodni. Mindig elcsúszik. Talán egy kicsit merőlegesebben. Így már jobb. Hogyan tovább? »Ahogy kívánja.« Nagyobbakat kelle­ne ütni. így. Megy ez, csak el kell találni a módját. Visz- szajött a mester. Nem nézek rá, csak teszem a dolgomat. Érzem, hogy a hátam mögött figyel. A fene egye meg, re­meg a kezem. Most egy erő­teljesebb ütést. Szzzz! — A vésőt üsd, ne a keze­det! Jó duma. Illene rajta rö­högni, ha nem fájna annyira az ujjam. De istentelenül sa­jog. Azért talán nincs baj, legföljebb megkékül a helye. — Te nem szoktál dolgozni otthon ? — Hát kalapács, fogó volt már a kezemben. Meg csa­varhúzó, kulcs, amivel a bi­cajomat bütyköltem. De vésőt ma láttam először közelről. Nem szól rá. Matat a nagy barna táskájában. Lehet, hogy holnap szól a Pista bá­tyámnak, hogy vigyen el in­nen, mert nem tud használni semmire? Ezt a szégyent nem viselném el. Apa káromkod­na, hogy ilyen nyimnyám va­gyok, nincs bennem kitartás, mert a munkához elsősorban az kell, anyám meg diadal­masan állapítaná meg: »Ugye megmondtam, nem neki való még. az ilyen komoly munka! Majd egy-két év múlva. Jobb lett volna, ha itthon marad és nézegeti a másodikos anyagot, meg olvassa a köte­lező irodalmat.« Igen, de a Levis farmer ugrott volna. Mert pénzt nem adnak rá. Ezer forintot egy nadrágért? Azért két nomálisat lehetne kapni az áruházban! Ezt az apám mondta, és még hozzá­tette, hogy neki soha nem volt hatszáz forintosnál drá­gább pantallója. Amikor elő­ször hallottam, meg is kér­deztem: Az mi? A pantalló? Már legalább harminc cen­tit megcsináltam. Ez is vala­mi. A mester megint néz. No, most fog szólni! De nem. Mé­ricskéli a csöveket. Az nem nehéz munka. Én is meg tud­nám csinálni! Hűha! Beton. Ezzel mi legyen? Meg kell kérdezni. — Majd hívunk valakit, nem gondolod? Ott van a be­tonvéső, az a hegyes. Meg vedd föl a védőszemüveget. Ez már komoly dolog. Mint az Igazi szakmunkás. Hogy szikrázik! Csak lecsúsz­kál ez a vacak véső. — Merőlegesebben tartsd, és bátrabban üss rá! Aha. Egy darabka már le­pattant. Jó súlya van ennek a kalapácsnak. Hány kilós le­het? Engedjük csak le szé­pen, de nehogy a mester ész­revegye a lazítást. Így, gon­dosan vizsgálgatom a kezem­mel a betont, mintha keres­ném a véső további útját. Na, csináljuk. Hány óra le­het? Nem merem megkérdez­ni, mert rám mordul: talán éhes vagyok? Vagy már men­nék haza? Tíz óra körül jár. Jó lenne inni valamit. Hideg málnaszörpöt a hűtőből! Tényleg, mit iszunk az ebéd­hez? Meg addig is? És dél­után, a nagy melegben? Több mint kétkilós lehet ez a ka­lapács. Jó a balkezeseknek. Mint a Jóska bácsinak, aki mindkét kezével tud bánni a szerszámmal. Akkor most én is cserélhetnék. Hol van még a vége! Igaz, ha elfogy, hol­nap továbbmegyünk. Aztán még tovább. Egy hónapig. Vasárnap kimegyünk a Bal­csira. Csak jó idő legyen! Nem lehetne tartani egy kis tízórai szünetet? Ügy látszik, itt nem szokás. Később majd megkérdezem. Talán kisebb kalapáccsal is menne. De nem merek szólni. Ha nem hanyagoltam volna el a súly­zózást, most nem fáradnék el ennyire. Mindennap kétszer kellett volna. És sokat. Igen, gyenge a karizmom. A sprfn- telés, amiben szép eredmé­nyeket értem el, csak a láb­izmokat erősíti. Hűtőszekrény. Ahogy kinyitom, ott a szóda. Kék szifonban. Málna nélkül is jó lenne. Nagy pohárral, abból is kettővel. Farmer. Hány forintot keresek ma? Kilencszer nyolc HZ . . . Most már elment legalább négy óra reggel óta, az annyi mint... De augusztusban meg­veszem! Ilyen nem sok srác­nak van. Pihenni kellene. Csak öt percet. Lazítani a karomat. Már a vésőt is nehéz tartani. Hol van itt legközelebb víz? Ha nem is olyan hideg. A far­merhez jó lenne egy dzseki is. De ha nem lesz, az sem baj. A nadrág a fontos. Mit készített anyám ebédre? Hol­nap hozok vizet. Jóska azt ígérte, hat órakor beszól. Bi- cajozunk egyet. Nehéz állni a létrán. Nem lehetne egy ki­csit korábban ebédelni? — Hát ez bizony nem sok. Meg hogy néz ki? Nem baj, ha nem tetszik neki, legalább ezzel az ürügy­gyei meg lehet állni egy ki­csit. Mit szóljak? Legjobb lesz, ha semmit. Inkább be­hatóan vizsgálgatom a vésést. Lehet, hogy anyámnak lesz igaza? Ö nem szólna, de apám ... Hogy micsoda férfi­ember vagyok! Nincs bennem semmi kitartás. Elmegy. Jól van. Tovább, nincs más út. Itt a fal, ebbe csöveket kell helyezni. Én csinálom hozzá a vájatot. Nemsokára dél lesz, pihenünk, otthon meg jegesen iszom a málnát. Paál László Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents