Somogyi Néplap, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-27 / 151. szám
A VÖLGYBEN A börtöntől a trónig A tárgyi emlékek között van a Barass gőzös tájolója es gőzsípja. a Phönix vitorlás jelző ágyúja és a balatoni hajósok egyesületének regi zaszlaja. Fényképek, grafikák és modellek szemléltetik a hajózás legutóbbi három évtizedének fejlődését. Deseda patakon a to- ponári városrész alatt egy völgyzáró gát épül, amelynek kivitelezése megkezdődött. A gát révén egy nyolc kilométer hosszú, 245 hektár vízfelületű, átlagosan 300, helyenként 500 méter szélességű tó keletkezik.-» (Stadler Józsefnek, a megyeszékhely zöld- és üdülőterületeivel is foglalkozó tanulmányából.) A tó vége a halványkék párákba burkolózott messzeségbe vész. Ezt az elfogultság mondatja velem. Még csak a hírét hallottam a jövő szép vizének, amikor már megszerettem. Most, hogy a leendő mederben botladozunk, s az elnyúló zöld völgyet csodálom, a türelmetlenség hango- sítja meg a gondolatom: — De szép ez a tó! A messzeség nyolc kilométerre szűkül, ám a halványkék párák valóban ott csimpaszkodnak az ég alján. A tó se tó még: szétterült ugyan a kis patak vize, s új paradicsomunkban versenyt nőnek a zöld nádcsomók, de még az erdő, a mező az úr. Hirtelen szakad vége az útnak. A talán húsz-Viarminc centimétére& víz egy homoru- latban-miár légyőzte a nagy fák mellett vezető utat. Minden kanyarulat után gólyák röppennek föl a közeledtünk- re. néhol egyszerre négy. A nád között réce locsog, s visszhangos az erdő széle a vízimadarak hangjától. Valójában itt még minden keveredik. A szemközti dombon már sárgul az árpa. A völgy széle még mindig a volt mező jegyeit őrzi, apró bogaraival, fülledt levegőjével, a magasba emelkedő pacsirtákkal. Ám már szivárványosan rebben a rengeteg szitakötő szárnya, s a sekély vízben apró halak csobognak. Sráckorom Desedája! A nagy-» kirándulások — engedéllyel vagy anélkül, biciklivel vagy anélkül — célja. Amikor a patakparton vágott vessző volt a horgászbot, s izgatottan vártuk: csíkhal akad-e a horogra, mert a csíkhal — csíp. A nagy őszi esőzések . idején valóságos folyóvá dagadt. Sárgán, piszkosan rohant a víz, partját marta, sebbel- iobbal tűnt el a Kapósban. És úgy emlékszem, hogy a Deseda partján mindig sütött a nap. Hozzánk nő a gyermekpatakból fejlődő tó. Nyolc kilométer hosszú vize a megye egyik kék virága lesz. Üdülők, horgása- állások, villanó vitorlák, szabad levegő. Mindez végigszalad a fejemben, ott a 67-es út lefele szaladó csíkján, miközben autók rohannak a »mindig ködös« jelzővel illetett Deseda-vöigyön át. Az út mellett, már a leendő mederben fűrészgép sír. Süvítő hangjára meghajolnak a fák, földre eresztik zöld koronájukat, némán vagy döng- ve zuhannak. Az emberek, a lovak szinte elvesznek a rengeteg gally között. A vastag, sudár törzseket egyenként vontatják a rakáshoz: az erdő ravatalához. A toponári oldalon már megváltozott a táj képe. Itt nagyobb a víz, közelebb a jövő. Még dolgoznak a földgyaluk, még sima a földút a sok nehéz munkagéptől, még nagyon nagy a gát a sekély vízhez képest, de már tó! Amikor lecsap rá a nyári délután heves zivatara, a ' vízen apró fodrok szaladnak a gátnak. De csak akkora a tarajuk, mint egy törpekakasé. Nemsokára ide költöznek majd a kakukkok. Mert nincsen vízpart kakukkszó nélkül. S ha megszólalnak, jelzik: készen már a tó. Nyolc kilométer hosszan. 300. helyenként 500 méter szélesen, kitöltve a kék párákba burkolózó völgyet a gyerekpatak Deseda helyén. Mészáros Attila Kiállítás Keszthelyen Hajók a Balatonon Keszthelyen, a. Balatoni Múzeum és a Közlekedési Múzeum rendezésében Hajók a Balatonon címmel állandó kiállítás nyílt szombaton. A két múzeumi helyiséget megtöltő kiállítási anyag szemléltető képet ad a tavi hajózás fejlődéséről, a római kortól napjainkig. Külön kiállítási rész hangsúlyozza Kossuth és Széchenyi szerepét a tavi hajózás megindításában. FJODOR ABRAMOV PELAGEJA — Még ő beszél az emberekről! — dohogott Pelage- ja. amikor a léptek nesze elhalt az ablak alatt. — »Mit szólnak az emberek?« É6 arról semmit se mondanak, hogy minden nadrág után eszi a fene? — Hát azt mindenki tudja — mondta Pavel. — Nem sikerül neki. Azért egy kicsit mégis törődni kéne vele. A nővérem... — Csak ne védd! ö a hibás. Azt kapja, amit érdemel __ P avel erre nem válaszolt. Áp ágyába feküdt, és könnyes szemmel a mennyezetre meredt. Olyan házakat, amilyen az Amoszovéké, manapság már nem építenek. Régebben, a háború előtt sem volt sok ilyen a faluban. Hatalmas ház. Kétszintes, hatsarkos, széles tetőgerinccel, nagy udvar színnel meg szénapajtával, azonkívül még a mellékepület, a telelőkunyhó. Éppen ennél a telelőkuny- hónái kezdték bontani a házat — negyvenhatban megkaparintotta a legidősebb meny (Zahar Amoszovnak négy fia volt, és közülük csak egyetlenegy, Pavel jött haza a háborúból). Azután a másik menye is kérte a jussát — elfelezték az udvart. Végül az utolsó csapást Pelageja mérte a házra, elhatározta, hogy a hátsó kertben újat akar építeni. Addig-addig erőszakoskodott, mígnem a hatsarkos házat kettéválasztották. És a régi csodaház hol volt, hol nem volt... A helyén most egy hatalmas, gerendákból készült, imakönyvtartóra emlékeztető, rendetlen ház áll. Rossz időben csikorog, inog, annak ellenére, hogy két oldalról gerendákkal támasztották meg. Télen még rosszabb: a hó bevág a pitvarba, bar hátul úgy-ahogy beszögezték ócska deszkával. Anyiszja egész télen. benn tartja a házban a íalapátot. De bármit mondjanak is, azért nagyon kedélyes az Anyiszja tornyában (a földszinti lakrész, melyet a harmadik meny kapott, romokban hever), és Alka szeretett a nagynénjenél lenni. Magas. Szabad. A fecskék a tetőnél repkednek. És mindent látni innen. Látni, ha valaki végigmegy vagy végig- koesikázik a falu utcáján, a hegy lábánál, ^tavasszal meg látni, amint megarad a folyó, a nagy, fehér vitorláshajók előbukkannak a .hegyfok “mögül. Azonkívül a nagynéninél mindig van társaság — nem úgy, mint náluk, a hátsó udvarban. Az asszonyok jönnek a boltból — kinek dicsekszenek el a portékával? A nagynéninek. A munkásoknak szabadnapjuk van. idejönnek a túlsó partról — hol .üldögélnék el egy pohár bor mellett? A nagynéninél. Mindenki a nagynénihez jön -— az átutazó sofőrök, a részegeskedö kolhozbeliek, sőt még a katonák is: alig érkeznek meg, de a nagynénihez már kitaposott úton jönnek. Ezen az ünnepi estén Alka hol kiviharzott a házból az utcára, hol az utcáról a házba. Mindenütt szeretett volna felcsippenteni egy kis örömet — a nagynéninél Is. az utcán is, ahol mar kezdtek feltünedezni az első részegek. —• Nem vagy te már olyan kislány, hogy ilyen fejetlenül rohangálj — jegyezte meg Anyiszja, mikor a lány — ma este. isten tudja, már hányadszor! — berohant a házba. — Jól van, na! — Alka ugrándozva, mint a bakkecske, Százötvenöt éve halt meg Szent Hovai szigeten Bonaparte Napóleon. Három nagy szerelme — „Franciaország... hadsereg... Josephine" — voltak az utolsó szavai. Vajon ki volt ez az asszony, aki tizenkét évvel korábbi válásuk, majd öt év múlva bekövetkező halala ellenére úgy élt az egykori császár emlekezeteben, hogy az ő neve volt az utolsó szó az ajkon? Josephine Tascher de la Pagerte a karib- tengeri Martinique szigetén született 1763- ban. Apja francia kivándorló volt, aki ezen a távoli gyarmaton próbált szerencsét. Itt töltötte gyermekéveit Josephine. Legmeghittebb játszótársa a sziget kormányzójának fia, Alexandre de Beauharnais volt akit szülei Franciaországba való visszaköltözésük után néhány évig Tascherék gondjaira bíztak. A két család között olyan közeli kapcsolat alakult ki, hogy elhatározták gyermekeik összeházasítását. Josephine-nek volt egy tizenhét éves nővére, őt szánták Alexandre-nak. A sors azonban közbeszólt. Röviddel á tervezett házasság előtt a menyasszony meghalt. Tascherék nem akarták elszalasztani a lehetőséget. ezért az akkor még csak tizennégy esztendős Josephine-t kívánták Alexandre-hoz kötni. A család egy szép napon összecsomagolt, és több hetes viszontagságos hajóút után megérkezett Franciaországba. Rövidesen megtartották az esküvöt. A házaspár boldogsága azonban nem tartott sokáig! Két ellentétes ember kapcsolta össze életét: Josephine, a félvad, ártatlan kis teremtés és Aléxandre, a koraérett, élnivagyó, fiatal piperköc, akinek elsősorban azért kellett ez a házasság, hogy vagyonát szabadon élvezhesse. Házasságukból két gyermek született: Hor- tense és Eugene. (A kis Eugene később beírta nevét a magyar történelembe js. Mint Napóleon fogadott fia és egyik hadvezére, ö vezette azt a francia sereget, amely 1809. június \14-en Győr alatt megfutamította a magyar nemesi csapatokat.) A két gyermek sem tudta megváltoztatni a világfivá nőtt ifjji apat. Később már pénzt sem adott haza, így Josephine gyermekeivel egyre nyomorúságosabb helyzetbe került. Martinique gyakran idéződött fel emlékezetében földi paradicsomként. Gyorsan határozott. Kislányával visszaköltözött szüleihez, fiát pedig egy rokonnal Párizsban hagyta. Talán örökre Martinipue-en marad, ha rövidesen nem tör ki lázadás a szigeten, melynek következteben minden franciának menekülnie kellett. Szülei egy szomszédos szigetre költöztek. Josephine pedig valami újat remélve, visszatért Párizsba. Ekkor már Franciaországban is új szelek fújtak — kitört a forradalom. Josephine továbbra is magara hagyatottan állt ebben a forrongó városban, Alexandre-ból időközben nagy ember lett, mégsem segítette családjai. Nem volt mit tennie Josephine-nek, elad iá családi ékszereit, és mint akkor oly sokan, ő is spekulációba kezdett. Szerencséjére nem hiányoztak a jó tanácsadók, ami azért sem csoda, mert Josephine-ból időközben bűbájos, karcsú hölgy lett. Sokat köszönhetett Tallien- nek, a forradalmi párt egyik vezetőjének, aki gyakran meglátogatta, és később felesége előkelő szalonjában is bemutatta. Természetesen nem teljesen önzetlenül. Tallien kocsija gyakran „állomásozott." a szép Madame de Beauharnais háza előtt. Időközben Alexandre-ot — aki szerepet játszott a forradalomban — árulással vádolták, ezért menekülnie kellett. Strassburgba ment, de magával vitte fiát, Eugene-t is. Ott egy előkelő nevelőintézet be adta, melyet azonban a viharos események miatt rövidesen bezártak. Időközben Alexandre-ot a száműzetésből visszahívták és tábornokká nevezték ki. Nem sokáig örülhetett rangjának: öt vádolták a mainzi csata elvesztésével, és ezert néhány nappal később ítélet nélkül kivégezték. Alig törölte le könnyeit Josephine, őt is letartóztatták. A karmeliták párizsi kolostorába vitték, amely az ország legrettegettebb börtöneinek egyike volt akkor. A legelőkelőbbeket. zsúfolták ott össze. Az arcokra halálfélelem ült, mert a forradalmi törvényszék naponta tízesével küldte az embereket a nyaktiló alá. Senki sem tudta, hogy mikor kerül sorra. Egy napon Josephine-nek is kivittek a fekhelyét és. közölték vele, hogy készüljön az utolsó útra. Josephine leszámolt mindennel. Megírta búcsúlevelét, végűi is barátai az utolsó pillanatban megmentették. Josephine életben maradt, hogy odakinn meg nagyobb nyomor várja, mint korábban. Utcai árusításból tartotta fenn magát. Las- san-lassan azután egykori előkelő barátai is visszatérték. Általuk ismerkedett meg a direktórium egyik ismert vezetőjével, Barrasz- szal, nki rögtön szerelmes lett a szép özvegybe. Josephine kitünően kamatoztatta ezt a szerelmet. Nemcsak bútorait szereztette pisz- sza, hanem minden egyébbel elláltatta magot Josephine, a könnyed, fényimádó Josephine, aki nemrég még farkasszemet nézett a halállal, egyre mélyebben vetette magát,, a gazdagság örömeibe. Független, szép, fiatal és boldog volt. Madame Tallien szalonjában ekkor ismerkedett meg a nála hat évvel fiatalabb, kis korzikai tábornokkal. Bonapartéval, aki viharos gyorsasággal beleszeretett. Es Josephine az asszonyok bámulatos ösztönével kikosarazta az elegáns Barrast, aki ugyancsak megkérte a kézét, és igent mondott Napóleonnak. Száznyolcvan éve, 1796 tavaszán volt az esküvő. Ettől kezdve Josephine életútja már világtörténelem. Jutási Róbert Balatoni cerusasorok Gól Mit tegyen a kempingező vagy az, aki egy kis fülledt, belvárosi szobában nyaral ha látni akarja a nem mindennapi la bd a rugó-csemegét, a Csehszlovákia—NSZK Európa-bajmaki döntőt? Vagy el- .utazik Jugoszláviába, vagy keres egy nyilvános televizió- keszüleket. Nagyobb tévedés végigviharzott a szobán, egyenesen a tárva-nyitva álló ablakhoz. Legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozott, hogy kikönyökölt, és nézegetett jobbra-balra. Egyszer csak Alka hirtelen kihajolt, felágaskodott. — Néni, nénikém, nézd csak! — Na, mit látsz már megint? — Gyere már, gyorsan! — Alka felkacagott, ízgeU-moz- gott, a székén. Anyiszja a kemence melle tette a szamovárt, a kis függöny mögé, odament a lány háta mögé, kidugta a fejét. — Aha, szóval ők azok — mondta. — A barátnők. A faluban a Nagy Manvát meg a Kis Manyát elnevezték barátnőknek. Két magányos öregasszony. Az egyik, akár egy anyamedve, hórihorgas — 6 a Kis Manya. A másik top- rongyós öregasszony, de amint mondják, helyén van az esze. Innen a gúnyneve — a Nagy. Itt van például a nyugdíj. A Nagy Manya alig várja ezt a2 ünnepnapot. Először megveszi magának a teát, a cukrot, a kását, vesz tíz egész kenyeret, azután ami marad, elisz- sza. Nem úgy a Kis Manya. ö, ahogy a faluban rebesgetik, havonta egy hetet él — nyugdíj felvetele utáni heten. (Folytatjuk) veszélye nélkül megkockáztatom: az udülövendegek az utóbbit választották. Az ember tehát betér a Fogasba, televíziózni. A presszó mar megtett nyugatnémet és cselrszlovak szurkolókkal. A nemeteket az első pillanatban fölismertem. Piros kepűeik vóltaík és felhevültek. Előttük hihetetlen mennyiségű üres sörösüvegek. A másik szurkolótábor sem tagadhatta le, hogy Csehszlovákiából érkezett. Arcuk piros volt az izgalomtól, s előttük az asztalom megszámlálhatatlan sörösüveg sorakozott. — Jetz, jetzt, jetzt... óooh! — kiabálták kórusban a németek. Poharak, üvegek dőltek, remegtek az ablakok. — Do to ho! Do to ho! — szurkoltak a csehszlovákok. — Do. do. booh! — szakad t ki a csalódott sóhaj belőlük egy- egy ki hagyott helyzet után Poharak, üvegek dőltek. A felszolgáló kislány hangja fel- felcsaltant: — A fene ezt a meccset! Engedjenek, engedjenek ... mindjárt lekapcsolom ! Akadt nehány magyar is. Nem voltak érdekeltek az eredmény alakulásában, snem szurkoltak egyik csapatnak sem. De magyarok voltak, hát rögtön vitatkozni kezdtek: — Tizenegyes! — Ez? Hova tette a szemét? — Helyén hordom mindkettőt. Nem ülök rajta, mint maga. — Nézni az ökör is tud. De nem ért hozzá. — Maga az ökör... — es így tovább. Végül is mindenki kitűnően szórakozott. Szemeteink Idős néni jóízűen szemclgeti a ropogos cseresznyét, a strandon. Magjat magától értetődő természetességgel szórja a zöld fűbe. A lakásában kínos rendet tart: a szobába csak papucsban van bejárás, s a konyha valóságos laboratórium. Fiatal par ölelkezik és cigarettázik rendületlenül. Körülöttük kupacba gyűlnek a cigarettacsubkak. A népes család ebédel. A környék megtelik zsíros lángospapírral, el- taposott zsemlével, s kolbász- darabkákkal, amelyeken megdermedt a zsír. üres napolajos flakonok, elhagyott törött sörös üvegek és csorba kupakok, használ t papírzsebk erdőik. lerúgott csirkecsontok, törött fésű. szétpukkant léggömb árválkodnak a fűben. Másnap mindenki szidja a várost, a stra.hd igazgatóságot, a költségvetési üzemet és a takarító vállalatot. Fölháborító ez a sok szemét! Kesergő — Már embert se bírok látni! — kesereg fiatal siófoki ismerősöm. Neki a nyár — a Siófokra érkezőkkel szemben — tömeget, port, zajt, izzadságot es sok-sok munkát jelent. S ahogy szaporodnak az idegen rendszámú autók a varosban, nő a veszett tülkölés, és egymás sarkát taposáák a .Sió Áruházban, úgy romlik a kedve. — Iszonyú — lihegi, és arcáról sűrűn törli az izzadságot. — Nézze meg! — mutat a Szabadság téri nagy csemegére. — Ezeknek is most jut eszükbe leltározni. Észbontó ötlet. Június közepén egyszeriben lehúzzák a redőnyt. —■ Betörtek az éjjel —mondom csendesen. — Látja, ez az. Ilyen is csak nálunk fordulhat elő ... Cs. T.
