Somogyi Néplap, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-27 / 151. szám

Leskó László B ognár Ambrus megfi­gyelte: a hivatalt vi­selő emberek olyan szépen formálják a mondó- ká.juhart, ahogyan ő a fát. Az elnök Is, mintha a ketpofá- jú oldalgömbölyítővel kere- kítgetné a közlendőjét — öreg, szűk már ez a műhely hármótoknak. A bognármunka meg nem ha­sas menyecske régtől, csak lapos öregasszony, igaz-e? Maradj otthon. Pihengess! Két évvel úgyis megtoldtad a szolgálatot... Ami a szavak kőrgvalulá- sa nélkül anv­nyit tesz: »Ne —1 ------------­r ontsd tovább a bognármű hely levegőjét, vén salabak- ter!« Hogy ne kelljen a sze­mükbe néznie, Bognár Amb­rus munkát adott magának. _____________ P edállal for- — ■■ gásba hozta a tengelyagyig vízben járó, ci- pón.yi köszörű-követ. . Érzék­csalódás játszott vele, mint­ha nem is ő nyomta volna a vonókést a pörgő kőkerék­hez, hanem az kínálta két tőgysima nyelét kapaszko­dóul. Csillagok röppentek a keze közül Az elnök — akinek a ne­vébe akkoriban ragadt a lótifutí szó — mentében még x-odagömbölyítette« Bog­nár Ambrusnak: — Holnaptól már vígan hajkurászhatod . a bőskéket, öreg. Csak én tartanék már ott, ahol tel Hirtelen Varga ős Kese Pali sunyi bólogatással iga­zította a maga véleményét az elnökéhez. Júdások! Eladtá­tok a mestereteket harminc ezüst pénzért! Sokkal több úgysem nyomja a pénzes bo­rítékotokat, ha én már majd __! Hát ezért egyez­t ek ezek ketten úgy össze mostanában, mint a kocsi fenékdeszkái. Nem kellett hozzá ceruza, hogy kiszámít­sák: a kevés munkából több lesz, ha csak ketten végzik. a szeme a bognárt. Félvákan tapodta a zserregő szijáesot. A szerszámok elhagyottan hevertek. Bognár Ambrus arcát rancoéra húzta össze a szája ecetes íze. Ezek így üzennek neki, hogy már nem ő a gazda! Nem az, hogy visszaheocelődök, hanem: örökségbe hagyom a rendet — így gondolkodott, amikor kezdte a helyére glédázm a cifrázó mellé a plattgyalut, a körgyalu párjául a falc- gyalut. Fül^s, lapos, félgöm­bölyű vésőket. A tenyere sírt búcsút a sima szerszámnye­na a kocsmáméra. Galamb­vörös bajszára fehér réteget havazott a sörhab. — Hatvan kocsit csinál­tam, érted, Gyula? Hatva- nat! Hol vannak?! A lelkem volt bennük. tönkrementek, — Régen öreg. — Ti vagytok az én tudá­som gyilkosai! — bökte mu­tatóujját a zavartan röhécse- lő overailosok felé a bognár. — Inni, azt tudtok! Legázol­tatok! — Ne Kétszerbognár szekerei leknek. Mintha halottra csukta volna az ajtót, úgy ' óvatoskodta be maga mögött. A forgácsszáraz gazba ta­posott gyalogút szelíden ve­zetett Nem nézett hátra, de nyitott szeme mögött látta a műhelyházat. Tüskeként szúrta a homlokán belül az, amit most először gondolt át: a béna kis épület végénél lomdombbá magasodtak a foghíjas saroglyák, rozsdáso­dó kapaekék, törött szárnyú jármok, ö csak a földre dőlt, tizenkét küllősugarú, szép kocsikerekeken szokta legel­tetni a szemét mindig, ma­gában istengyerekek elha­gyott pörgőinek beeerézve azokat. — Kétszerbognár! — A kocsmáros hangját hullám­tarajára kapta a hitetlenke­dés. — Véri kerékbába, te itt? — Kitelt..; — A vendégem vagy egy fordulóra. Sört? Bort? Pá- jinkát? — Sört. Bort Pájlnkát A kocsmáros hőkkenve vizsgáztatta a szemével. Kiült a műhely előtti kis- Bognár Ambrus olyan volt, padra. Még kövér volt a nap. A déli harangszó viszont vesztett tömörségéből, ahogy kitüremkedett a keskeny to­ronyablakon, és szinte testet­lenné vékonyult. De lehet, hogy csak Bognár Ambrus hallotta lélekharang szapora sírásának. Hiszen ráláthatott volna ő már erre a napra! Amikor a megroppant tenge­lyű szekerek helyett traktor­pótkocsik deszkaoldalait kezdték javításra küldeni. Vagy amikor a kontároknak is gyönge munkaként ládákat szegeitek a kertészet részé­re. Lesből támadt rá az igaz­ság: halódik a mestersége! Az öt ágra rokon mesterség. Mert aki bognárol, asztalos­ként sem vall szégyent, és kádárnak sem az utolja. Helytáll ácsként, de kerék­abroncsozáskor sem kiált ko­vács után. Aki pedig kicsit is kuktató ember a szak­mákban, az lakatosként a legkezesebb szerszámait ma­ga formálja tenyérhez. > Hiszen fölfigyelhetett vol­na arra. hogy a rongyos kis gépműhely — amely először még légy kölyöknyi ‘ UTOS- traktort is képtelen volt el­nyelni — mint asszonyosodik mammut gépikreket méhébe fogadni képes épületóriássá. És szinte észrevétlenül so­kasodtak meg azok az ove- rallos, hegyes fiittyű legé­nyek is odaát. Egy napon — valahogy olyan valószínűtlen volt ez Bognár Ambrusnak, mint az álom — Jani fiát látta egy traktor csészeülé­sében. — Ambrus bá! Velünk tart ? v A két júdás ebédelni in­dult. Menjetek isten hírével, sunyi iskariótiaiak! De csak a hátával mondta. Fordult be a műhelybe. Máskor megszo­kásból nem érezte az orrá­ban, most hirtelen Illata lett újra a. gyajita# deszkának. Szürkés-zöld homállyal csalta mint máskor, ha nagyritkán betévedt a Gyilkosba. (Ezt a nevet bélyegezték az ital­boltra a falubeliek egy régi, halállal zárórázott kocsma- záskor.) A csapos csak asz­tal-szék közelből vette észre a bognár arcába repedezett fe­kete ráncokat Olyan kuszán ágaztak szét az orr mellől, mint a gyerekrajzokon a ka- raosanyi fenyő ágai. — Na — isten, isten! — koccintottak. A kocsmáros hamar hozzáhangolódott Bognár Ambrus vé­kony kedvehez. Mas dolga nem volt, négy-ót jumbósap- kás szerelőgyerek csapkodta asztalközépre a kártyalapo­kat, nemigen rendeltek. — Kitelt? — kérdezte a kocsmáros, mintha a bognár korábbi szava légyként röp- dösve csak most telepedett volna meg a fülében. — Tudod te, milyen mun­kát végeztem én mindig? — Bognár Ambrus már a stam­pedlinél tartott, a másik előtt még peremig haboß volt a söröskorsó. — Elsőrendű prí­mát! Magam jártam az er­dőt: ez a szil kerékagynak lesz alkalmatos, szívós fa, beharapja a küllőt. Ebből az agácából elsőrendű príma küllőket gömbölyítek. Ez a kőris, ez nem issza a vizet, nem répedezilt: jó lesz ol­daldeszkának, saroglyának. Rúdnak a szép menyasz- szonyka, a szűz nyíri... Hozz még egy fordulót, Gyu­la. A másik odakínálta érin­tetlen sörét. Hirtelen zavaro­sodéit meg Bognár Ambrus szeme. Mintha piros hajszál­erek hálója mogul nézett vol­igyál, Kétszerbog­nár. A saját-----■ boltomat ron­’ tóm, hogy ezt mondom, be­láthatod. Üres gyomorra, ren­deltél, vagy mi az ördög?-t Te se szólj az életembe, Gyula! — Bog­............................. nár Ambrus " elmarkolta a kocsmáros elől a pálinkát is. — A fia­mat én imádkoztam vissza a traktorra az elnöknél. Ivott, mint ezek. Legázolt a tulaj­don fiam is, Gyula. Ahogy emelte a kupicát, éppen a fia rá látott. Spión- kodhatott valaki Bognár Ambrusra, hogy a gyerek ilyen hamar itt termett — Jöjjön, édesapám. — Menj, öreg. Nincs sem­mi hiba, csak menj. A z öreg és a fiatal olyan volt, mint a templom előtti hábo­rús emlékmű két alakja: a sebesültet megkarolta a sér­tetlen. Már az italbolt kor- hadástól hullámos kerítésé­nél jártak, amikor a bognár kiszabadult a fia kezéből. Volt benne erő: lécet szakí­tott és vadul csépelte a fia­talabb Bognár Raba—Stei­ger traktorát, amely sárga, hegykent lomhálkodott, az út szélén. Minden csapással kurtült a fa, végül már a puszta kezével dörömbölt a gép embermagasságú kere­kén, az ütések előtt puffern t- ve szájával. Vér piros feke­te fonala szőtte be a karját környékig. Az árokpartra ros- kadt. Ajkai keskeny réséből soványka nyálcsíkként szi­várgott ki a sírás. A vonalait vesztett világ­ba hatvan pár hajnalszínű lovat, hatvan robogó paraszt- szekeret hazudott a szeme. A Zsolnay-kerámia Áttört fülű váza. A Finom ke­rámia-ipari Művek buda­pesti stúdió­jában nyílt meg a pécsi Zsolnay Porce­lángyár július végéig nyitva tartó történeti kiállítása. A Zsolnay gyár művészi gyártmányai előkelő szere­pet töltenek be a mai ma­gyar kerámiá­ban. A Nem­zeti Védegylet mozgalommal hozható kap­csolatba a gyár alapítása, mert a Kossuth ál­tal pártfogolt védegyleti moz­galom eszméin fellelkesülve, vásárolta meg 1852-ben Zsol- nay Miklós fia, Ignác számára a lukafai kis kemény cserép­manufaktúra berendezését. A kis manufaktúrában először tűzálló téglát, terrakottát és használati edényeket készítet­tek: korsókat, tálakat. Zsolnay Vilmos, a gyár fel­lendítője a legnagyobb magyar keramikus 1828-ban született Pécsen. Az alkotás- és becs­vágy egész életén át végigkí­sérte. Töretlen szorgalma, ki­tartása. üzleti tehetsége és aka­ratereje mellett ez tette lehe­tővé, hogy élenjáró technikai tökéletességű, a kor minden művészeti áramlatának jelleg­zetességeit magán viselő, sa­játosan magyar alkotásai vi­lághírt szerezzenek. 1864-ben társult öccsével, majd 1868-ban átvette az üzem vezetését, amelyet nagy rátermettség­gel, szorgalommal, szervező­erővel korszerű, világhírű ke­rámiaüzemmé fejlesztett. Több éves felkészülés után 1873-ban a bécsi világkiállítá­son mutatta be munkáit. Gyártmányai ekkor már föl­vették a versenyt a monar­chia nagy múltú kerámiagyá­rainak termékeivel. Zsolnay a kiállításon rajnai modorú söröskorsókkal, naturalisztikus díszítésű virágos vázákkal, máz alatti kék színezésű mosdófel­szerelésekkel jelentkezett. Edényed iránt Bécsből, Fran- ciaországból, Angliából. sőt Amerikából is jelentkezett ke­reslet.. A saker szarnyakat adott Zsolnaynak. 1876-ban technológiai kísér­leteinek eredményeképp beve­zette a keménycserép és porce­lán között álló földpátos mázd, magas tűzben égetett Zsolnay- féle keménycserép (porcelán- fajansz) gyártását. Ez a rend­kívül nemes, lágy csillogásé, csontszínű alapanyag különle­ges tulajdonságai révén ki­emelte a pompás díszítmény hatását. A minták gazdagságát fokozta az aranyozás, A gyár termékein a kor minden ural­kodó áramlatának hatását megtaláljuk: a történeti és keleti stílusok felújítását, a gótikus modorú jeleneteket, a figurális reneszánsz díszítése­ket, a japán ízlésben fogant virágmintát, a saláta-, káposz­talevél formájú és fatörzsből képzett tálakat és vázákat, valamint az úgynevezett Pan­nónia típusú edénysorozatot, mellyel a Dunántúlon kiásott bronzkori kultúra mészbetétes edényeit népszerűsítette Zsol­nay. Díszítményeinek egyike- másíka a század végén az egész európai kerámiára jel­lemző volt, a zsúfolt gazdag­sággal és a keleti meséket idéző színpompával együtt. A Zsolnay nővérek, Teréz és Júlia 1874-ben kezdték el ter­vezni' a magyaros és perzsa modorú díszítményeket, me­lyek a Zsolnay-kerámiának az 1880-as évek végéig a legjel­legzetesebb mintái voltak. Zsolnay Vilmos haláláig ál­landóan kísérletezett, új kerá­miaanyagok és mázaik után ku­tatott. Áz 1878-as párizsi Vi­lágkiállításon átütő nemzeközi sikeirt aratott, aranyérmet nyert, a francia kormány be­csületrenddel tüntette ki. A si­ker megnyitotta számára a vi­lágpiacot. A gyár rohamosan fellendült, az üzemet állandóan bővítették. Az 1880-as évek végétől kezdve kísérletezett a folya­tott, redukciós tűzben égetett mázakkal, melyekkel az idő tájt Wartha Vince műegyete­mi tanár és Petrik Lajos, a magyar agyagtechnológiai ku­tatás nagynevű mesterei fog­lalkoztak. 1891 szeptemberétől kezdve Wartha Vince Zsolnay ’ Vilmossal együtt folytatta kí­sérleteit, melyeket 1891-ben si­ker koronázott. Ekkor állítot­ták elő a piros redukciós má­zat, amelyet a görög hajnalpír szóról eozinnak nevezték el. Az eozinkészítés titkát Wart­ha Vince átadta Zsolnaynak, aki azt Petrik receptjeivel együtt továbbfejlesztette, új színváltozatokat hozott létre. Az eozinos edények gyártásá­val a Zsolnay kerámia legje­lentősebb korszaka kezdődött meg. Zsolnay Vilmos 1900. már­cius 23-án meghalt. Halála után a gyárat fia, Miklós vezette tovább. Az első világháború után a gyár részvénytársaság­gá alakult át, régi hírét azon­ban nem tudta visszaszerezni. A két háború közötti időszak­ban a porcelángyártásra is át­tért a gyár, és a negyvenes évek elején magyaros diszű edényekét és szobrokat is ké­szített, főleg porcelánból. A felszabadulás után a gyár átmenetileg főleg nagyfeszült­ségű szigetelőket gyártott, majd az utolsó évtizedben a nagyarányú rekonstrukció után fiatal művészek kerültek az üzembe, akik korunk stílus- törekvéseinek szellemében újították föl a régi formákat és edényeket, figurákat, vala­mint pirogránit építészeti ele­meket. szökőkutakat tervez­tek. Ma a Zsolnay-gyár újra a régi magas színvonalon gyárt­ja Zsolnay Vilmos nagy sike­rű, kézi festésű, gazdag ara- nyozású díszedényeit, teás-, kávéskészleteit, míg a tehet­séges művészgárda a mai élet­nek megfelelő szellemben az eozinnak és a pirográmtnak korszerű kifejezést ad. Brestyánszky Ilona En, a hivatalnoki ranglét- Aziz Nesín rán éppen felkapaszkodó kez­dő, és az öregedő, őszülő, köztiszteletnek örvendő Asim bej egy asztalnál ültünk a klubban. j — Hallom, nősülni akarsz — szóit hozzám Asim bej, és öntött magának az ánizspá- linkából. Szó nélkül bólintottam.. Harisnya kezett, de a határozottsága, vele született szerénysége egyenesen lefegyverzett. — A boldogságodra'. Én már megettem a kenyerem javát. így ha megengeded, egy jó tanáccsal szolgálnék: sohá, semmilyen körülmé­nyek között ne vásárolj ha­risnyát a feleségednek. Tu­dod, én egész életemben szo­lid, szelíd, 'engedelmes fele­ségről álmodoztam, Türelmes voltam, és végül megtaláltam azt a lányt, akire l.i even at vágytam. Sabihának hívták. Huszonegy eves volt. Világ­szépe ugyan nem volt, de ne­kem rögtön megtetszett: olyan szerény, kedves terem­tés, hogy az nem igaz. össze­házasodtunk. A hozomány- nyál nem dicsekedhetett, de engem ez nem érdekelt, sőt örültem neki. »Majd veszek neked mindent.. .- — mond­tam, de ő közbeszólt: »Isten ments, drágám, én így is elé­gedett vagyok.« Odáig voltam a. boldogság­tól. Íme, egy igazt ideális asszony, aki nem. kíván semmi cifrangot, akinek nem kell drága parfüm, szempillafes­ték, rúzs, krém, púder meg a többi. Beszélhettem neki tiltakozott: »Mi vagyok én, bennszülött, hogy fel akarsz cicomázvi'’ Nekem semmi csíngi-lingí mütyür nem kéll!*< Be kell vallanom: az én Sabihám valami nagy mű­veltséggel ugyan nem rendel­Egyszer aztán az utcán sé­tálva, Sabiha körül kalan­dozó gondolataim. közepette elhatároztam: bármennyire ellenkezik is, megörvendez­tetem valamivel. Betértem az egyik üzletbe és vettem neki egy par harisnyát. Természe­tesen a legdrágábbat. Haza­vittem, átnyújtottam, és kép­zelje: szegény majdnem, el­bőgte magát. »Miért pocsé­kolod ilyen draga holmikra a pénzt?« Eltelt egy hónap, kettő. Ne­jem. egyetlenegyszer sem húz­ta fel a harisnyát. Elszomo­rodtam. — Majd fölveszem, fölve­szem, de ... — mosolyogva abbahagyta mondókéját. Fur­dalt a kíváncsiság, és egy fél óra. múlva megkérdeztem, mit jelent az a »de«? Kide­rült, a cipője nem illik eh­hez a finom holmihoz. »Hát rajtam aztan ne. múljon.« El­lenkezett, de én erőszakkal elcipeltem egy cipőboltba.. Megvettem a. legelegánsabb, legdrágább cipőt. Igaz, ami­kor kifizettem azt a renge­teg pénzt, vadul kalimpalt a szívem, de hat az én draga feleségem kedvéért ennél na­gyobb áldozatta is képes let­tem i'ólna. A következő hónapban tel­húzta. a harisnyát, a cipőt, mivel vendégségbe mentünk. Aztán ezzel kész. Megkérdez­tem, mi baja? Miért nem hordja a cipőt? — Tudod, drágám — sut­togta szégyenkezve —, ez a cipő és harisnya annyira szép. hogy az én kopottas ruhámhoz egyszerűen , . . Még aznap vettem neki egy gyönyörű kosztümöt es ruhát. A következő hónapban új kalapot. Később kabátot, amely olyan drága volt, hógy majdnem infarktust kaptam. — Drágám, — mondta el- ' bűvölő mosollyal, miközben a tükör előtt Megette magát —, én tőled soha, de soha nem kérek semmit, de nézd meg a fejemet: hát harmoni- zál-e ezzel a sok gyönyörű holmival? Egy pillanatra megkövül­tem. Csak nem. azt akarja, hogy vegyek neki egy új fe­jet? .,. Azonnal kiderült: a frizurájával elégedetlen. Summa summárum: egy hónap múlva már az áhított új lakásról folyt közöttünk a szó, amely kifejezetten illett volna az én drága kis sze­rény feleségem új arculatá­hoz. — Tudod, édesem — mond­ta Sabiha —, én inkább meg­halok, mintsem, megenged­jem ezt az utolsó fényűzést, amelyben részesítesz, ellen­ben ha, egyetértesz velem, be kell látnod, hogy ebben az ócska házban lakni. . . Egyetértettem, Ügyannyira, hogy később vásároltam neki hitelbe egy Volkswagent, mert ugye mit meg nem tesz az ember azért, aki annyira aggódik érted, aki annyira szeret, aki irtózik minden fö­lösleges kiadástól... Egy idő után aztán az én aranyos Sabihám olyan fur­csa, kutató pillantásokkal né­zett rám. hogy majd megsza­kadt a szivem. — Drágám — mondta fi­nom, halk hangon —. te annyi jót tettél már velem. Elegáns nőt csináltál belő­lem, megtanítottál kocsit ve­zetni, nagylábon élni. Hidd el. ahányszor csak kérni sze­rettem volna valamit, sztn(e a szívem szakadt meg, hi­szen tudod, hogy en . .. — Ne folytasd, drágám, tu­dom. — Nos. akkor most egy utolsó kérésem lenne ,. . — Mit szeretnél, draga sze­relmem? — Csak annyit, hogy vál­junk el. Te egy olyan elne­hezült, öregedő, topis szivar vagy, hogy be kell látnod: egyszerűen nem passzolsz hozzám ... Asztaltársam újratöltötte poharát, és szomorkásán el­mosolyodva folytatta: — A bíróság neki ítélte a házat, a kocsit. Nekem pedig az emlék maradt, amely sze­rint volt egy szerény, szolid feleségem,. S mindez egy pár selyemharisnfjával kezdődött. Hát ez az, amiért még egy­szer megismétlem: soha, sem­milyen körülmények között ne vásárolj a feleségednek ha­risnyát! Baráté Borába fordítása Somogyi Néplap 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents