Somogyi Néplap, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-17 / 40. szám

Rossz szomszédság

Nemcsak pénzkérdés

Éviké, nevelőanyjával.

jövője nem biztosított — vádol Bujbác István —, hiszen csak azért kellették neki, hogy abból a pénzből, amit utánuk az államtól kap, megéljen. Csak azért...

(»Compó Ilona a lányokat rendesen járatja, egyszerűen, de tisztán élnek. Vád nem érheti őket« — mondja Marék József.)

És rmégás egymás után ez

történik. Pedig Bujbác István — saját szavai szerint —. nem kötekedő ember. Csupán azt hogy hagyják békén, ő sem bánt senkit, de most kötelessége segíteni a kislányokon. És ez a kedvenc kifejezése. Erre hivatkozik, ha vádol, erre, ha védekezik, ö nem békétlenikedSk senkivel, ám mégis, valami kifürkészhetetlen. oknál fogva nagyon kevés emberrel van jó viszonyban.

Cuba László körzeti tanácstag:

*::: égy

érezzük, valami baj van az igazság körül, pedig az igazságnak győznie kell, csak nehogy késő legyen.« Részlet egy levélből, melyben egy asszony segítséget kért egy másik asz- szonynak és tót kisgyermeknek, alaknak. élete egyre elviselhetetlenebb, napjaikat megkeserítették. De lássuk a történetet, amely, ahogy múlik az idő, egyre

többször vesz drámai fordulatot. La don, a Zrínyi utcában lakik Compó Ilona hetvenhat éves édesanyjával és két állami gondozott kislánnyal, a tízéves Beával és az ötéves Évikével. Bea már nyolc éve otthonra lélt itt, Évikét pedig alig több mint egy esztendeje vették magukhoz. De a szomszédok »jóvoltából« ide költözött a békétlenség, a nyugtalanság és a baj is. Compóék- kal szemben laknak Bujbá- cék. Bujbácné régóta rossz viszonyban van Compóékkál, hosszú évek óta nem beszélnek. Bujbác István pedig — aki Bujbácné második férje ., .

— még inkább elmérgesítette a viszonyt.

— Bujbác István azt állítja rólam, hogy én a gyerekek jelenlétében férfiakat fogadok.

Ez természetesen nem igaz.

Tárgyalás is lett belőle, Bujbác Istvánt 1000 forintra büntették becsületsértésért. Ö ebbe

nem nyugodott bele. Most a másik szomszédot jelentette föl, akit én állítólag fogadtam. Hát ez nem igaz. Legalábbis nem úgy, ahogy Bujbác mondja. Néha valóban bezörög, mert beteg a félesége, és én szívesen segítek sekik.

Meg,gyúrom a tésztát, megteszem azt, amit bárki szívesen megtesz a másiknak. Bujbác István most azt hangoztatja, hogy ő elviteti tőlem a gyerekeket, majd ő megmutatja, hogy elveszik őket. Ilyenekkel csúfít bennünket. Hát mi az én -bűnöm? Hogy otthont adtam két kislánynak? Most már a gyerekeket is üldözi.

Hogy a bíróság nem néki adott igazat és megbüntette, csak olaj volt a tűzre.

A szemközti házban, Bujbá- céknál a hang nem könyörgő, nem kétségbeesett, hanem harsányan vádló, »majd én megmutatom«. Sőt fenyeget0»Majd kihívom én a Nép- to találkoztunk,

szabadságot, meg a Nők Lapjában is meg lesz írva az igazság. Elmegyek akár az Igazságügyi Minisztériumig. Nem hagyom annyiban.«

Trágárságok következnék, olyanok, melyeiket nem tűr meg a papír. A korábbi tárgyalás nem érdekes, hogy őt büntették meg. Az, hogy a vádiakat bizonyítani kell...

— Bizonyítva vannak. Majd meglátja mindenki, mi lesz

itt.

— De hát mégse magának aditak igazat a bíróságon.

Újabb vádak következnek.

Itt mindenki összejátszik ellene, a »becsületes« ember ellen, aki negyvenkét évig keményen dolgozott a volán mellett. De most eljött az ő ideje. Mert ő a becsületért, az igazságért küzd. A két kislány érdekében, mert mostani nevelőszülőjüknél csak a rosz- szat kapják.

(Marek Józsefnek, a ladi tanácsi kirendeltség vezetőjének a szavai: »A két kislány Compó Ilonánál nagyon jó helyen van. Szeretetet, szülői gondoskodást kapnak Compó Ilonától, akinek soha nem volt saját gyereke; igazi édesanyára leltek. Régóta ismerem őket, és úgy látom: otthont

találtak. Ez a gyámh 'gok

— Az egyik szomszédjának a telkére vezette a szennyvizét. Két évig nem volt hajlandó elvezetni onnan, pedig a tanács is felszólította. (Persze más kérdés, hogy a községi közös tanács akkor hogyan ellenőrizte, miként hajtják végre utasításait?) Aztán feleségével együtt megbüntették őket halottgyalázásért, azért, amit az én huszonhat évesen meghalt fiam koporsóiénál mondtak. Egy másik dolog miatt birtokháborítási per lesz ellene. Velünk is olyan a viszonya — nemcsak neki, hanem a feleségének is —, hogy találkozni sem jó, mert amiket kiabálnak nekünk... De ezt csinálja az utca többi lakójával is. Mindenkivel veszekszik, mindenkit fenyeget és rettegésben tart. Évek óta megy ez. A gyerekek nem játszhatnak a járdán, de hogy ő ott autózik, az természetes. Senki nem tesz ellene. Hát mikor lesz itt végre rend? Meddig keserítheti még az emberek életét?

Ez az állapot évek1 óta tart. Mindenütt elismerik, hogy Bujbác Istvánnak nincs igagaz, megróják, de ő nyugodtan teszi, amit addig. Gyermekek sorsáról van szó, becsületes családok életéről, akik közül néhányan ott tartanak, hogy nyugalmuk érdekében elköltöznek a környékről. Ez lenne az egyetlen megoldás? Otthagyni csapoi.-pa.pot, újra kezdeni valahol? Vagy van más is?

»Ügy érzem, emberi kötelességem segíteni ezeken az embereken — írja Szekeres Dezsőné Pécsről —, mert nekik nincs más bűnük, amiért ennyit kell szenvedniük, minthogy otthont adtak két szerencsétlen gyermeknek.*

Beáról és Évikéről van szó, az ő nyugalmukról elsősorban. Meg a többiékéről, akik a rossz szomszédságtól szenvednek. Mikor ér hát véget ez a dráma, és vajon mi lesz a befejezés?

Dán Tibor

A közgazdasági fogalmak lexikona azt mondja, hogy az életszínvonal — szűkebben értelmezve — »a társadalom tagjai szükségletének kielégítésére fordított anyagi javák és szolgáltatások mennyisége, minősége és összetétele«. A Tömegkommunikációs Kutató Intézet a közelmúltban közvéleménykutatást végzett az életszínvonal fogalmáról és megállapításai szerint az emberek a következőképpen vélekednek: »Az életszínvonal a

pénztől függ, amelyet megkeresek. Minél többet keresek, annál magasabb lehet az élet- színvonalam, ha közben nem emelik az árakat...«

Legyen szabad visszaidézni az iménti — lexikonból származó — definíció második felét: »... és szolgáltatások

mennyisége, minősége, összetétele«. Ami nagyjából azt jelenti, hogy nemcsak az a fontos, mit vásárolunk és fogyasztunk, hanem az is — sőVegyre inkább! —, hogy milyen körülmények között. Még egyszerűbben, fogalmazva: lehet magas a jövedelmem, nem érzem és nem érezhetőm magasnak, sőt még kielégítőnek sem az »életszínvonalamat«, ha a pénzt nem tudom igényeim szerint elkölteni, ha nem tudok kulturált körülmények között hozzájutni azokhoz a javakhoz — és nem csupán árucikkekhez —, amelyekhez szeretnék. S a tétel fordítottja is igaz: sokkal magasabbnak érzem az életszínvonalamat és jobb a közérzetem, ha esetleg a nem éppen zavarbaejtő bőségű árukészlet mellett magas színvonalú, jól szervezett és megbízhatóan dolgozó szolgáltató intézményeket találok.

Szolgáltatáson persze nem feltétlenül csak a cipőjavító ktez-t vagy a GELKÁ-t, a Patyolatot kell érteni, hanem valamennyi társadalmi szolgáltatást: az oktatásügyet, az egészségügyet, a különféle — jobb magyar kifejezés híján — »infrastrukturális« ágazaHathónapos aratás

Eb

berek a jégben

A városokban már néhányan a »tavasz lehelletét« érzik, a Balaton-parton azonban még dermesztő a nádasok mélyéről fújó szél. A nádaratók szerint nem eléggé. Gk jobban örülnének mínusz hat-nyolc foknak.

— Amikor kemény a jég, gyorsabban haladunk. Ha így olvad, lassan rá sem léphetünk a »vízre« — mondta Bodri Antal, a Dél-dunántúli Nádgazdaság dolgozója, akivel Balatonmária közelében a

véleménye is.*)

— Compó Ilonánál :

yok

November eleje óta vágjuk a nádat szárazföldön és vízen csónakból, jó két hete pedig — három év után először — itt a jégen. Naponta 100—120 kévére valót is levágunk, ha kemény a fagy, többet is. Huszonkét éve mindig jó kenyeret adott a nád. Házat építettem...

— Fiatalemberként kezdte. Van-e fiatal, aki ma ezt a munkát választja?

— Nincs, hiszen ma már bárhol találnak biztos megélhetést. Azt mondják, nem jönnek el »reumát szerezni«. Már csak tízen vagyunk ilyen régről maradt kézi nádaratók.

Sokkal hangosabban recsegett a nád néhány kilométerrel arrább, a megye sarkában lévő berekben. Itt gépek vágták a nádat, 20—30 kaszás munkáját is elvégezve.

— Besegíteni jöttünk mi, fa» teleipek — így Futó Imre gépkezelő —, hogy még olvadás előtt befejeződhessen az aratás itt a mocsárban. Sajnos nagyon gyorsan olvad. Percenként megsüllyednek a gépek a latyakos jégben.

A gépes brigád 22 ezer kévét vágott le eddig a vörsi területen. A múlt héten még a tel^p 12 asszonya is kijött. Segítettek rakodni a nádat.

A munkát irányító Tüttö Viktor telepvezető szerint az elmúlt két hétben többet arattak, mint az azt megelőző két hónapban. A legfagyosabb napokban kétszáznál is többen — javarészt alkalmi munkások — dolgoztak a nádasokban. Igaz, legtöbbjük két-há- rom nap után Elmaradt«. Nem csoda. Maró szélben haj- longani a gyalázkával vagy kacérral (területenként másképp nevezik ezt a rövid nyelű nádkaszát), emelgetni a súlyos kévéket... Afféle »fog- csikorgató« munka ez.

A gépeket néhány óra alatt »menekülésre« késztette a ta- vaszias szél.

— Mi lesz az itt maradó náddal?

_— Majd jön a »mocsárjáró«. A lánctalpak azonban könnyen kárt tehetnek a már sarjadó jövő évi termésben. Egy kis fagy sokat segítene.

viszik a battyánpusztai feldolgozó telepre, ahol nádpalió és nádszőnyeg készül belőle. Mindkettő igen keresett, főleg külföldön. Termékeiknek csaknem felét exportálják. A holland és osztrák üzletfelek által küldött prospektusok tanúsága szerint az építkezéseknél hang- és hőszigetelő »panelbetétként« használják a balatoni nádat.

Májusig tart a nádaratás.

Ha az időjárás kedvez — ez ebben az esetben kemény hideget jelent —, a majd hathónapos munka eredménye 700 ezer kéve nád lesz. A gazdaság évi termelési értéke 14 millió forint.

tokát, intézményeket, sőt talán még azt is, hogy miként foglalkoznak, törődnek velünk, állampolgárokkal ezekben az intézményekben, hivatalokban.

Vagyis: bonyolult dolog az életszínvonal, s akik hosszabb vagy rövidebb távú tervezésével, alakításával foglalkoznak, régóta, és jól, tudják: nemcsak a pénztől, a keresettől függ, hogyan, élünk.

H

a visszatekintünk az elmúlt egy-másfél évtizedre, könnyen bizonyítható, hogy soha ekkora reálbér- és reáljövedelem-növekedés nem volt Magyarországon, mint éppen ebben az időszakban. S miközben emelkedtek a bérek és jövedelmek, miközben soha nem remélt rekordösszeg gyűlt össze az OTP-fiókokban »lakossági betét« címén, kicsit megfeledkeztünk az életszínvonal-emelés egyéb lehetőségeiről és módszereiről. Még csak nem is a különböző társadalmi szolgáltatásokra gondolok — amelyek erőteljes fejlesztése, bővítése és korszerűsítése hatalmas összegekbe kerül, s éppen ezért csak hosszabb idő alatt megvalósítható feladat —, hanem a társadalmi közhangulatot és áttételesen vagy éppen közvetlenül az életszínvonalat befolyásoló intézkedésekre, és gyakorlatra. Arra például, hogy ki kellett találni a szak- szervezeti jogsegélyszolgálatot ahhoz, hogy emberek ezreinek kíméljék a hivatalokkal való hadakozásban megrokkant idegeit. Arra, hogy nem nagy befektetéssel köny- nyíteni lehet a gyárban dolgozó asszonyok helyzetén, nem kell hozzá más, csak I

megállapodni az Illetékes kereskedelmi vállalattal, települjenek már be a gyárba, vagy legalább a gyár mellé, álljanak az asszonyok rendelkezésére. Arra, hogy egy üzem gondolkodó és lelkiismeretes vezetői nagyon sok apró ötlettel segíthetik munkásaik életkörülményeit, hétköznapjaikat, következésképpen emelhetik az életszínvonalukat.

De gondolok — például — arra is, hogy bizonyos társadalmi szolgáltatások, amelyek szocialista társadalmunk tradíciói szerint mindenki számára ingyenesek vagy csaknem ingyenesek, egy kicsit differenciáltabban osztódjanak szét; kinek-kinek jövedelme szerint differenciáltan. Az átlagosnál magasabb jövedelműek nyugodtan megvásárolhatnák mondjuk a gyógyüdüléshez, a gyermekek napközi elhelyezéséhez való jogot, nemcsak azért, mert így kívánja a társadalmi igazságosság, hanem azért is, hogy ily módon több pénz jusson ezeknek az intézményeknek a fejlesztésére és több hely jusson — ingyen! — a rászorultabbaknak. Ez is az életszínvonal emelésének egyik — egyelőre kihasználatlan — módszere.

b rdekes, hogy mindez p fölismert szükségsze- ““ rűség, amivel elvileg mindenki, mindenütt egyetért, s azt is okkal tételezhetjük fel, hogy bizonyos intézkedésekhez még csak kormányrendeletekre, párthatározatokra sem lenne szükség. Csupán némi kezdeményezőkészségre, annak felismerésére, hogy az életszínvonal nemcsak pénzkérdés.

Vértes Csaba

Nagy emberek mint tanulók

A ZSENIK az iskolában is zseniálisak voltak — ez az egyik elmélet. A másik ezzel szemben azt állítja: a híres

emberek átlagosan vagy rosz- szul tanultak, osztályt ismételték, sőt, elég gyakran kicsapták őket az iskolából.

Az igazság — mint rendszerint — valahol a középen van. Kutatók állítása szerint sok nagy ember volt rossz tanuló, persze nem azért, mert buta lett volna. Jellemük, egyéniségük nem állta a merev iskolai kereteket.

»Az iskolai évék: szomorú,

szürke folt az életemben ' — írta Churchill. — Csupa szenvedés, megaláztatás, kényszer, unalom és értelmetlenség«.

Franz Kafka is sokat szenvedett az iskolában: »Éjszakánként ma is kísértenek a vélem foglalkozó tanári értekezletek« — írja naplójában. Hadd áruljuk el: nagy nehezen csúszott át egyik osztályból a másikba.

G. B. Shaw, aki szinte betegesen félénk természetű volt, ezeket írta az angol iskolarendszerről: »Az egész

nevelési rendszer egy nagy csalás. A tízéves oktatás végén még anyanyelvemet sem ismertem jól. Legföljebb derék sportolókat neveinek, de minden erkölcsi tartást kiirtanak az emberből...«

A fentiekkel ellentétben kitűnő tanuló volt Descartes, Voltaire, Kant, Hegel, Lenin, Richard Strauss, Erich Kästner.

Descartes-ról ismeretes, hogy nyolcéves korában tökéletesen beszélt latinul, matematikai tudása pedig bámulatba ejtette tanítóit.

Kant az ötödik osztálytól kezdve osztályelső volt, és végig az is maradt.

_ Hegéi évről évre kitüntetést kapott az iskolában, tízéves korától tizennyolc éves koráig. Tizenöt éves korában latinul írt naplót. Zseniálisnak azonban egyáltalán nem látszott. Barátai egyike így nyilatkozott erről:

— Nem számítottunk arra, ami később lett belőle.

Lenin kitüntetéssel végezte az. iskolát. Érettségi bizonyítványába bejegyezték: »Rendkívül tehetséges, szorgalmas és alapos. Sem az iskolában, sem az iskolán kívül, sem szóval, sem tettel soha nem adott okot tanárainak a megrovásra ...«

Annál több volt a baj Darwinnal. De nem ő, hanem az ángol iskolarendszer volt a hibás ebben, amely megtörte a tanulók jellemét, a többi között súlyos testi fenyítésseL Dokumentum van arról például, hogy Churchillt annyit verték az isíkolában, hogy emiatt egy ideig dadogott és selypített.

Tallózva híres emberek életrajzában, meglepő dolgokra' bukkanhatunk. Ki gondolná ugyanis, hogy rossz tanuló volt Albert Einstein, a relativitás- elmélet atyja, Richard Wagner, a zseniális zeneszerző, sőt Mahatma Gandhi is.

Tizenöt éves koráig igen rosszul tanult Napóleon. Egyszerűen nem ismerte a helyesírást, a francia nyelvet pedig — egyik tanára szerint — »barbár módra használta«. Ragyogó tehetségnek bizonyult azonban a katonaiskolában: az előírt három év helyett egy év alatt elvégezte az iskolát.

Komoly sikereket értek el az iskolában Friedrich Schiller, a két Grimm testvér, Gustave Flaubert, Emilé Zola, Marx Károly és Ho Si Minh.

Kevesen tudják, hogy Mark Twain csak elemi iskolát végzett, akárcsak Jack London. Alberto Moravia 60 éves korában érettségizett, /ákkor is csak azért, hogy megkaphassa hivatásos újságírói igazolványát.

Honoré de Balzac állandóan különféle büntetéseket kapott az iskolában. Majakovszkijt tizenhat éves korában kicsapták az iskolából; tizenkilenc éves, amikor bejut a képző- művészeti főiskolára, de a rutinszerű foglalkozások hamarosan untatni kezdik és otthagyja az iskolát.

BEFEJEZÉSÜL még egy

rendhagyó példa; William Faulkner amerikai regényíró csak két évig járt középiskolába. Apja jó kapcsolatai révén, érettségi nélkül, bejutott ugyan az egyetemre, de ott egy évig sem bírta ki. Mégis Nobel-díjas író lett belőle ... v

L. Zs,