Somogyi Néplap, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
Szabó Lőrinc Valami szép Egész héten köd nyomta téli hegytetőnk: magas jellegek fogták fazekukba a tájat s rácsukták a fedőjüket. Ma se mozdultak meg. De este fent, tág körben, kinyílt az ég, mintha egy nagy kéz felemelte volna a fazék fedelét. Más nem történt. A ködfal állt, és a csöndben csak a céltalan úveghold úszott a magasság még üvegebb habjaiban; de a zord táj már fölfigyelt rá, s bámult, mint mikor a sötét kétségbeesésnek eszébe jut hirtelen valami szép. Bencze József Dal a dérben Elmegyek a földre, sűrű csillagútra, a kócsagos égen látom kosarukat, • rajtakapom magam titokban a gondon, és a dalt a dérben sugarazva dongom. O ÍÁwtM Anya gyermekével. (Szőnyi Gyula' grafikája.) Móricz Zsigtnond ■ r Ragyogó hóba borult a Ids falu. Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázott. De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át, kisiskolás koruk óta ők voltak a karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt, mint az ércsíp, s náluk nélkül nem is volt karácsonyeste a kis kálvinista faluban. Még aratáskor is emlegették, hogy az a karácsony, amikor Páva Sajó meg a Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal... Az idén nehezen is várták, mert ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gazdának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akarták fe- jeltetni a kántálási pénzből, mert most csak ügy szortyo- gott a hóié a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt járt az Isten angyala. De ahogy elindultak az énekes útra már néhány házzal előttük erős hangok fújták a karácsonyi zsolozsmát. — Ki lehet az? — döbbent a két legény. Mikor az első ház eresze alá beállítottak és rázendítettek, hogy »■Mennyből az angyal«, kijött a gazda ingujjban a tornácra, s azt mondta: — Nohát, tí is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret. — Milyen kenyeret? — Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret. A két fiatal legény elvörösödött a sötétben, s úgy kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kutyák. A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek. Hallgattak .sötéten, szédülve. — Mék lehet az? — A Buga.., — Jól van. A nyáron is elvállalt tőlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak voníts! Azért még bementek a következő házba. Ott is rá- kezdték. Kijött a gazdasszony: — Ki az? ... Tik vagytok, Páva Sajó ... Ej, ej... Jól van na... Nem híjta be őket, mint tavaly, hogy megkínálja mézes borral és fonott kaláccsal. És nem adott pengőt, csak egy-egy tízfillérest nyomott a markukba. — Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén. Szegény a világ... Nagyon le voltak törve, nagyon szégyellették magukat. Hogy ezek a cigányok... Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus. Lassan kullogva mentek előre a hóban. Szédül a fejük, és most elkezdték érezni, hogy a hóié hidegedik a lábúkon. Már a kapca is fagyni kezdett. Ha nincs meleg az ember szívében, a fagy is kifog rajta. A cigányok meg csak vonítottak valahol, hogy Mennyből az angyal Bementek a kocsmába; egy-egy pohár pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket, s megoko6ítóttá a fejüket — Na, próbáljuk meg még eccer. Nagy portára mentek. Nagy tölgyfakaput nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták őket... — Mennyből az angyal... Eljött hozzátok... — Már megint itt vannak ezek a cigányok? — nyitott ki a gazda. — Vagy tik vagytok, Páva Sajó? — Mink vagyunk, gazd- uram. A gazdasszony azonban kiszólt: — Hogy nem szégyellik ilyen nagy legények. Nem való a mán, csak a cigányoknak. A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt. A vérük kigyúlt. Utána a cigányoknak! Éppen jöttek ki, sustorog- va, egy udvarból, mikor elérték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát — Hé! — kiáltotta Sajó Pista. A vezető cigánylegény, a Buga, hetvenkedve mondta: | — Nekünk is eljött az angyal! — Nohát, ha eljött, el is visz! — ragadta torkon Páva Sajó. •—Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus. — Hát akkor te is meghalsz érte, büdös cigány! Te eszed el a faluban a mi kenyerünket Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karót törött a Páva Sajó kezébe. — Én is tudok énekelni karácsony éccakáján — rikácsolt a cigány. — Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján. S a két legény agyonverte a két cigányt. S azok ott maradtak a szép, fehér hóban, a csillagok ragyogó koronája alatt, karácsony éccakáján. (1931) Kosztolányi DezsS %/artí Fétw; a Usryti t»* nító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek néki, s 6 az ajándékkal ki akarta fejezni mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket. Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet — kancsót és poharakat —, tavaly meg egy kínaezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott Mit vásároljon az idén? ^zzzrzzzzzzzz Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd _______________ v esz még egy —““—““ söröskés zletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett. Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda ráncigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszkafa, gará- dicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kertes egy másik üzletbe nyitott. Így csetlett-tootlott, határozatlanul. A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt »behúzó«, aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a ringár, tétova vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba. Ott egy gipszangyalt mutatott neki. — Gyönyörű!, — kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján. Aztán föltette csíptetőjét is, és úgy nézegette a gipszangyalt. A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcukar- ból faragták volna ki. A tanító szűk homlokát ráncolgatva visszamo- solygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott s a tanító ily szerencsésen egymásra talált. Huszonöt pengőre tartották: — Nem lesz drága? — kérdezte. A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak. Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett — szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon —, de minthogy nem bfabtt a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra és hosszan bámulta a homályos villanyfényben. A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint a Somogyi Néplap Fiilöp Ilona; Hajó. Á gipszangyal az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni. A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telistele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnőt ábrázol és sokkal kisebb, mint ez. Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővei, hogy ne is lássa. Ez volt az 6 rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint ráborította. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki. — Ha nem mosolyogna — mondogatta magában —, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog. Ebbe aztán meg is nyugodott. Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent. — Milyen kedves vagy — mondogatták. — Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe? — Tetszik? — kérdezte a tanító. — Nagyon szép — biztat- gatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lo- bogását. — Az a szép rajta — szólt a tanító zavartan —, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körülötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkodott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nőn áll jól neki. Éjfél felé, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve. — Nézd, sógor — mondotta kötekedve. — Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte? Érzem, hogy te lenézel engem ... Igenis, megvetsz engem, te is, a húgom is. Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte. — Hallgass! — folytatta emeltebb hangon. — Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben sem látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szé- gyelled. Valid be, hogy szégyened. — Részeg----------- vagy — mondta a sógor. — Nem vagyok részeg — kiabált a tanító. — Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyülöl..................tök engem. Igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok... Ne tagadd: mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket ...; — Részeg vagy — ismételgette a sógora. — Részeg. Vizet, feketét itattak vele. Lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára. Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a »karácsonyi botrány« miatt. Azt írta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza a tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt. Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Cűrű hó esett. A hóravé- kony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott . boglyákat, kukori- cagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el, és sírni kezdett. Könnye lecsorgott és azonnal megfagyott. De jól esett sírnia! Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetűvel van ráírva; Emlék; a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval, és a' gipszangyal is, amely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelange- lóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, amelyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, ga- rádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, amely mindig vak volt és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, amely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizserget- te tagjait, és lassan elálmo- sodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hé, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről és vigye-vigye, fölfelé.
