Somogyi Néplap, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
Szellemi követeink Hírünk a nagyvilágban Idestova negyedszázada írta Illyés Gyula: »A vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett Nyugaton ma a magyar név: nagyotmondó és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz.« Cikkének összegezése tulajdonképpen írásának címe is: »Hírünk a világban riasztó«. Azóta viszont — mint mondani szokás — sok víz lefolyt a Dunán. Egy világ választ el bennünket a 30-as, 40-es évek pöffetegségeijől. Immár csakugyan nem »egy kicsit parádésan, egy kicsit kérke- dőn« állunk ki a világ tekintete elé. Korántsem csak Rákóczit, Kossuthot emlegetjük, hanem inkább köznapjainkba igyekszünk beavatni a határainkon túl élőt. Lehetőleg tárgyilagosan, kérkedéstől és rózsaszínűségektől mentesen. Önmagunk józan megítélése nem ritkán mégsem találkozik hasonló tárgyilagossággal. A hazánkba látogató idegen naív rácsodálkozása éppúgy tanúskodik erről, mint a külföldet járó magyart körülfogó kíváncsisko- dás olykor meglepő tájékozatlansága. Mindez persze érthető, hiszen mi is csak az utóbbi években döbbentünk rá mulasztásainkra. Erről a többi között a következő adatok tanúskodnak: még 1962- ben sem érte el a határainkon kívülre szállított könyvek értéke a hazai forgalom egy százalékát. Három évvel később a 778 millió forintos évi forgalom 7 százaléka már a külföldre jutott kötetekből származott. Egy év múlvá. újabb 1,5 százalék volt a forgalomnövekedés, és a 70-es évektől kezdve a magyar könyvekre költött pénz minden 100 forintjából mintegy 10—12 a határainkon túli olvasó kezébe kerülő kötetek óra. önelégültségre ugyan semmi okunk, de az tagadhatatlan, hogy az idézett adatok jól érzékeltetik szellemi horizontunk fokozatos szélesedését. A Kultúra Könyv és Hit- lap Külkereskedelmi Vállalat a megmondhatója: évről évre örvendetes gyorsasággal növekszik — különösképpen az ünnepek előtt — a külföldre feladott könyvek száma. S ez csak a forgalom egy része; igen sok magyar kötet a jugoszláviai, csehszlovákiai, romániai és a kárpát-ukrajnai kiadókkal kialakított közös könyvkiadás keretében indul útra Budapestről Újvidékre, Pozsonyba, Erdélybe és Kárpát- aljára — örvendetesen gazdagítva az ottani könyvesboltok választékát. Ne feledkezzünk meg a szintén évről évre terebélyesedő idegen nyelvű könyvkiadásról sem! Tavaly például már csaknem 700 kötet több mint 2,5 millió angol, francia, német, orosz nyelvű példánya hagyta el nyomdáinkat. Ezek a könyvek az előbbieknél javarészt hosz- szabb utat tesznek meg, hírt adva rólunk azokon a távoli földrészeken is, ahol mostanáig azt sem igen tudták, hogy a világon vagyunk. Hiba volna azonban a könyvek hatását túlbecsülni. Rajtuik kívül is vannak szép szóimmal szellemi követeink a nagyvilágban. Szinte lehetetlen megállapítani, közülük melyek hatása a leginkább számottevő. De annyi bizonyos: aki némileg alaposabban akar tájékozódni felőlünk, nem nélkülözheti az olvasnivalót. Másrészt az ízléses, jó könyv föl is kelt; az érdeklődést irántunk. Erről tanúskodik a többi között az ősszel Belgrádban 1 rendezett nemzetközi könyvkiállítás sajtóvisszhangja: »Magyarország kicsinységét megcáfoló könyvnagyhatalom — írta a jugoszláv fővárosban látottak alapján a nyugatnémet Frankfurter Alike-, meine Zeitung. — Nagy kár," hogy ezt időnkint újra és újra föl kell fedeznünk. Magyar könyvékkel ugyanis csak nemzetközi könyvbemutatókon lehet találkozni. Pedig jó volna máskor is...« Csakugyan jó. Ámbár ez sem kizárólag rajtunk múlik. Éppen Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja mondta el a párizsi Le Monde-ban nemrég megjelent nyilatkozatában: »Nekem például különösen szívügyem volna, ha híven mutatnák be Franciaországban a magyar kultúrát. 1974- ben Magyarországon 71 francia művet adtunk ki, Franciaországban pedig csak három magyar . könyv jelent meg.« S tegyük tüstént hozzá: jónéhány más országban is hasonló a helyzet. Hogyan lehetne változtatni rajta? Szinte közhelyszámba illő módon: hatásosabb propagandával, sokrétűbb tájékoztatással, átgondoltabb kereskedelempolitikával. Egyebek között jobban ki kellene használni azt a lehetőséget, amelyet a »második« Magyarország megtestesít. A határainkon túl, szétszóródva a világban hozzávetőleg tízmillió magyar él. Minden bizonnyal túlnyomó részüket mindmáig rokonszenv fűzi az óhazához, s csak az elenyésző kisebbség nem hajlandó megbékélni szocialista rendszerünkkel. A többség azonban kapva kap á többi között azokon a könyveken, amelyeket címükre ezekben a napokban-hetekben indított útnak a posta. Vajon ésszerűen választották-e ki a nékik szánt köteteket az ajándékozó rokonok, ismerősök? Csakugyan azokat küldik-e el, amelyek az ő ízlésük szerint valók, az ő kíváncsiságukat elégítik ki? S gondolnak-e például az itteniek arra, hogy nemcsak klasszikus alkotásokkal szerezhetnek örömet, hanem az új magyar irodalom, az új magyar művészet könyveivel is? Sőt, népszerű- tudományos, ismeretterjesztő művekkel vagy éppen világszerte megcsodált gyermekkönyveinkkel is? Fölhívja-e valaki a figyelmüket rá: történelmünk fordulópontjainak — például a honfoglalásnak, Mohácsnak — újszerű értékeléséről szóló műveink mennyit segíthetnek a külföldön élő magyarok világ- szemléletének, magyarságtudatának formálásában? Ekekre a kérdésekre nemigen tudunk válaszolni. De már az sem haszontalan, ha eszünkbe villannak, amikor szellemi követeinket útjukra bocsátjuk. T. M. József Attila BETLEHEM A gyolcs ködökbe puha varjak Cinek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére difinek két botos pásztor és három király. Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Mennyből az angyal! — zeng öt atyafi. Az öreg kapás az ólban g&nét hány, kántálva sírnak lompos tyúkjai. Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, borostás állal komorul a asupp s fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely m danával mennyezetre fut. Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül. De ez nem Igaz. Zsellér-szalmát hajszol az űri szél és gőzük a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakak Dórin Gélep: Ősz (A Barátság Hídja nemzetközi fotószalon anyagából.) Tél (O. G. Verejszkij grafikája.) Leskó László Páternoszter Ferdinand l_ eselkedsz? Pirosra érett, kopasz törpe pottyan a fáról Ferdinand elé. A fiú visszahőkölve ne- kifarolt valakinek. Kapta hátra a fejét: perec firmára font kezű kövér gyerek gátolta őt a rákmozgásban. — Mit keresel itt? A kopasz mellbe bökte mutatóujjával. Egyik szeme folyton kacsingatott, y — Hogyan kerültél Ájtatos Tenci kertjébe? — hallotta a válla mögül. — Hová lesz a séta? — ezt megint a törpe kérdezte. Vallatás, ismerte föl a helyzetet Ferdinánd. — Az Ángyinál nyaralok... Lazult körülötte a másik kettő pántközelsége. A verdeső szemhéjú gyerek bólintott, mint aki előre tudott Ferdinándról mindent, csak kíváncsi volt, igazat mond-e. — Városi vagy, mi? — Ülhüm. A kopasz hullámosra préselte homlokán a bőrt, mintha habozna a következő kérdés előtt. — Van ott katonaság? — Ja. — Akkor a bátyám ott bakec. Tamkista... Mi a neved? — Ferdi. — Feri? i — Ferdinánd. — Olyan nincs. is!, Minek hazudsz? Ferde, ferde... seggbe bök a kecske. Ezt a hordófonma gyerek is átvette: »Ferde, ferde, seggbe bök a kecske!« Nagy élvezettel ismételgette. — íja, fia nevét apja, anyja adja — bölcselkedett szája sarkába fintort gyűrve a sima fejű nagyosan. — Fer- deránd: nem embernek való név az! Sanyi, az enyém, az jó. Ezé a Lalos, az is jó. — Lalos? — Azt hát! Lala. E mésztettéfc a frissen hallottakat. A fiú úgy látta, hogy a hosszú kert egy nagy, de félbeszakadt futóverseny mezőnye, amely nem jutott tovább az első akadályon, a patakon. A színes trikójú versenyzők — az alacsony kukoricaszárak, az indákkal is béklyózott óriástökök, a kiterjesztett karú fák —ösz- szetorlódva dermedtek mozdulatlanságba. Túl a bokáig érő vízen, a tágas, széljárta határ...! Enyhe dombsor — megannyi anyamell — kínálta nedves zöldjét az álmos teheneknek. — Bajsza van az ángyodnak, hallod-e? \ Amiatt fordult volna visz- sza Ferdinánd tegnap azonnal, amikor az anyja Vancsu- ra rokonékhoz hozta falura! Jani bátya — minden íérfi- rokont »báttyának« emlegettek — nem szólt hozzá semmit, de Tenci ángyi nagy, ruganyos tömlőire szorította az ő fejét és két oldalról arcul pecsételte nedves szájával. »Jani báttyád is mellbajos volt takonypóc korában, mégis ember lett belőle. A jó, vidéki levegő megorvosol téged is!« Akkor vette észre a lágy, fekete bajuszkát az ángyi ajka fölött. Miért nem szólt az anyja, hogy ő nem tüdőbajos, csak hirtelen nyúlt meg? A völgyi doktor — ez a név ragadt a villabeli orvosra — tanácsolta a falut. Ferdinán- dot a rendelőben vetkőző asszonyok a falnak fordították. »De ravasz kisfiú; a tükörből les ránk!« — gyanúsította vérpiros hangon az egyik. Pedig Ferdinánd a saját arcát kutatta, anyja gyakori mondatán tűnődve: »Penészvirág színed van, fiam.« — Mi a jó a városban? — kezdeményezett újra a diny- nyefejű, akinek bal szemhéja szünet nélkül köszönge- tett annak, akire ránézett. Ferdinánd aszalódott arccal töprengett. E’ejüket a térdükön nyugvó karjukra hajtva ültek. — A gyárkémény, az jó. — Miért? — Csillag ég a tetején. Látni az ablakunkból. fi kövér Lalát orrpiszkálás közben - is érdekelte a város. — Mi még a jó? — Az állatkert — mondta áhítattal a városi. — Ott sok muris majmok vannak. — Oroszlán is? — légycsapóként csattant a kopasz kérdése. — Ühüm. Sárga ló, az Irigység rug- kapált közöttük. A kövér arca — mint nagy darab vaj — olvadni kezdett a melegtől. Lágy volt a levegő, szinte simogatni lehetett a hüvelyk és a mutatóujj között, akár a selymet. — Mi még a jó? — A páternoszter, apa munkahelyén. Ahogy a nagyothallók — feszült arccal, dülledő szemmel — néztek rá. Értetlenül. — Milyen termosz? — Páternoszter. — Cirkumdederunt me-e-e! — csúfolódott a pislogós. — Páternoszter Ferderánd. Hallgattak. Ferdinánd legszívesebben nyúlcipőt húzott volna, de az ángyi tilalmai rácsot építettek vágyai köré. Alighogy a fiú anyja elment, rozsdás lett Vancsuráné hangja. »Még jó, hogy egy Adyt itthagyott« — ezt a mondatot az uránák 6zánta: az integetés a hátra-hátrate- kingető távozónak szólt. Van- csura János hallgatott A hallgatás — a kisfiú érezte, de eszébe sem juthatott még megfogalmazni — mindig irányul valaki ellen. Akit szóra sem méltatunk, az ellen. Ferdinánd a lefekvés után kalapáló szívvel, ria- dozva fülelte az egerek kaparászást és Jani »báttya« testes horkolását. — Ki tud szebbet köpni? — kérdezte Lala praktikusan, mert nem volt nála zsebkendő. Köpték. — Az enyém felhőformájú! — Ni, szarvasbogarat pök- tem! — Én... biciglit. Már megint a város győzött. Kopasz Sanyi nem állta szó nélkül: — Ez bicigli? Ez a poloska? A kövér gyerek ügyes békebírónak bizonyult; alamuszisága csak máz volt akciókészségén. — Menjünk csibedöglesz- tőt szedni a Parasztdombra. — Tenci néni nem enged — Ferdinánd szégyellte kimondani. Csak »Te gyerek« !-kel kezdődő tiltásokat hallott azóta, hogy az anyja elment. Az ángyi orra' alatt megkeményedtek a bajuszka fekete szálai. Cérnavékóny hang cincogott a fiúban: »Tenci, tinci, tánci!« De ahogy — szinte lesből — az asszony fáradt, hajszálerektől kuszáit arcába pillantott, bűntudat kezdett terebélyesedni benne. Az ángyi szeme olyan színtelen és repeckes volt, mint az eső nélkül fuldokló föld. —A! Kombány! — hallgatott bele a világba töprengve a kövér. A Büdösnyárasnál nincs is közös föld ... A golyófejű megint tudálékoskodott: Écsapám a Maradék János búzáját kombányozza. — Maradék János? — kuncogott Ferdinánd. — Köpj magosat, ülj laposat! — húzta vissza szavával a törpe a felülkerekedés diadalában. A Tenci ura azért maradék, mert visszamaradt a közösből, amikor leváltották, mint brigadérost. Ferdinánd nem -érteti ebből semmit, de. a kopasz hangsúlya olyan volt, mint amikor azt mondta: »Ferderánd; nem embernek való név az!« A hangsúly palánk-, ként zárta el őt a kopasztól és a kövértől, abba az udvarba szorítva, amelyben Tenci ángyi fásult »pitye! pitye« pitypalattyolással hívta, a tyúkokat. Amikor nekilódult, hogy átugorja a palánkot, visszahuppant: — Elmennék veletek a Parasztdombhoz mégis... . — Ájtatos Tenci nem enged, azt mondtad. A rokona vagy, gyeplőn! Künn a bárány, benn a farkast játszottak a hangsúlyok. Ferdinánd olyan becsapottnak érezte magát, mint amikor édesbátyja — otthon — átfúrt, gumira fűzött forintost kínált neki, és ő a semmit markolta meg. — Az Ácsegy maradéka, mi?. Ezt Parasztdombra indultában vetette oda neki a kacsingató szemű. Ferdinánd már csak közönyös hátakat látott. Megverten kotródott vissza az ölelkező lécekből álló kiskapun a hosszú udvarba Maradék János a szekér mellett állt, egy zsákot bontogatva. Tenyere völgyét búzaszemek pettyezték. — Azoké megint jobban sikerült — mondta elégedetlenség nélkül, belenyugvóan az asszonynak. Az ángyi nekitámaszkodott az istállóajtó szárfájának és olyan arccal görgette rajta a fejét ide-oda, mint amikor az előző délután a jószándékkal felhúrozott lelkű Ferdinánd a szívós mácsonyá- val együtt két csene/ész kukoricát is kikapált. »Ki minek nem mestere, annak megölő je!« Akárcsak akkor, most is fuldoklást hozóan üresedett ki a fiú szíve a honvágytól.
