Somogyi Néplap, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-29 / 280. szám

Popriscsinről — Darvas Iván Beszélgetés az öltözőben »Vgrandozok, pofákat vágok, négykézláb mászkálok, ugatok, üvöltök, nyüszítek, röhö­gök. Ráadásul időnként még öltönyt, sőt téli­kabátot is öltök közben. A szünetben bizony már facsarni lehet az inget. Akárhonnan is nézem, nehéz fizikai munka ez. Fizikai is.« (Darvas Iván. jegyzeteiből) — Hosszú idő a nyolc év. Az emberi szerve­zet sejtjei, ösz- szetevői is vál­toznak. Tény­leg nincs két egyforma elő­adás, és nyil­ván Popriscsin is együtt válto­zik velem. De nem törekszem tudatos változ­tatásokra ! Sőt, tudatosan arra törekszem, hogy — jóllehet az előadás, az itt és a most ket­tős tényezőjé­től meghatáro­zott — az 1967- es premier elő­adását alkossam újra. A közönség hatalmas vas­tapssal köszönte meg Darvas Ivánnak — Popriscsint, az Egy őrült naplója megrázóan ma­gányos főhősét. Előadás előtt az öltözőben kerestük fel Dar­vas Ivánt. A székre már kiké­szítették az elmebeteg péter- vári csinovnyik egyszerű öltö­nyét ... — Hányadik előadás a mostani az 1967-es premier óta? — Pontosan nem is tudom. Azt hiszem elhagytuk már a háromszázhetvenediket, és a háromszáznyolcvanadik körül tartunk. — Tud-e arról, hogy mi­lyen óriási érdeklődés előzte meg á kaposvári fellépését? — Az idejövetelig csak tele­fonon beszéltem a színház igazgatójával, úgynevezett ad­minisztrációs dolgokról. Ügy látszik, jó híre ment a Pesti Színház-beli előadásnak. Ez a nagy és jóleső érdeklődés ter­mészetesen megsokszorozza az ember felelősségérzetét, maga­sabb követelményt jelent. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem afféle véletlenül betérő »me­zei színháznézőkről-« van szó, hanem az előadást tudatosan megválasztó közönségről. — A darabról legtöbbet az előadás mond. Mi, a mostani nézők különösen szerencsés helyzetben -vagyunk, hiszen megismerhettük az Egy örült naplója színpadi változatá­nak 1973-as kiadását, a ren­dezőpéldánnyal, Mezei Béla fotóival, a főszereplő illuszt­rációival és vallomásával együtt. Milyen volt e könyv fogadtatása, és ebben elmon­dott-e mindent a darabról? — Valóban az előadás mondja a legtöbbet. 'Minden más egyéb ehhez képest jelen­téktelen, afféle mellékkörül­mény. Komolytalankodás. A fogadtatásról nem mondhatok különösebbet, nagyon kis pél­dányszámú kiadványról van szó. Természetesen nem mond­tam el mindent benne, azóta is nyilatkoztam már, és bizo­nyára még lesznek új, elmond­ható dolgok. — Azt írja a rendező, Horvai István, hogy nincs két egyforma előadás. Meny­nyit változott ez az előadás nyolc év alatt? — Rendszeresen találko­zik az akkori színre vivő al­kotóközösség? —A fordító és színpadra al- i kalmazó Czirner József — aki a Gogol-novellát adaptáló Syl­vie Luneau és Roger Coggió alapján dolgozott — munkája a premierrel véget ért. Nem így Horvai Istváné, aki szigorú és következetes ellenőre, visz- szajelzője az előadásnak. Most is itt van Kaposváron. — Készített az említett könyvben egy képzeletbeli interjút önmagával, s egyik sarkalatos kérdése — amely- j re végül is nem tudómmal felelt — a belső átélésre és a külső ábrázolásra vonatko­zott. Sokszor találkozik ezzel a kérdéssel? — Sokszor felteszik és telje­sen feleslegesen. Mint ahogy felesleges volt, amikor még a próbák idején megkérdezték tőlem, hogy hiszek-e ebben a darabban. Hát hogyne hittem volna! És legbelül hittem ab­ban is, hogy ilyen lesz majd a találkozás a közönséggel. Ilyen tartós, az előadást követő ked­vezőtlen kritikák ellenére is. A belső átélés és a külső ábrá­zolás afféle látszatkérdés. Nincs értelme feszegetni. Sok mindent el lehet mondani róla, de mégsem vezet egzakt meg­határozáshoz. Ezt csinálni kell. Igen, csinálni! Teremteni. Le­het, hogy mint minden példa, ez is sántít: de a legjobb fizi­kusok sem tudják, hogy mi is pontosan a villanyáram, a lé­nyeg az, hogy világítunk vele. Mindegy, hogy mit mondunk Popriscsinről, az a fontos, és egyedül az, hogyan áll a kö­zönség előtt estéről estére. — Több mint három évti­zede alkot együtt Horvai Istvánnal. Végezetül hadd kérdezzem meg, készülnek-e közös bemutatóra? — Igen. Előreláthatólag a kö­vetkező évadban kerül színre Edward Bond drámája, amely­nek még Bingo a címe. Való­színű, hogy Fej vagy írás lesz a hazai cím. Shakespeare éle­tének alkonyáról szól: akkori körülményeiről, harcairól a hatalmasokkal, a hivatalokkal, a hivatalnokokkal. T. T. Tersánszky /. ]en5 A havasi selyemfiú III Egy idő múlva aztán a pár kiölelgetőzte • és kiértekezte magát, A pakulár tüszőjébe nyúlt, s valamit, nyilván pénzt számlált párja tenyerébe. Az­zal még egyszer hosszan ösz- szeborultak, és a nő jött to­vább az országúton, a paku­lár pedig felugorva a szekér­re, felhajtott a dűlőn. A vén- asszony még most sem csa­pott lovai közé. Ott akarta bevárni a nőt, kíváncsiságtól emésztve. A kis nő szapora léptekkel, s láthatólag gondtalan közel- getett. Csak akkor lassított kissé léptein, mikor a piros keszkenővel nyakába kötött kicsikéjét hajukázta meg né­ha keblén, s összecsókolgatta. Mikor közvetlen a szekér elé ért már, a vénasszonyban kétségei között valahogy in­kább a jóremény felé hajlott érzése a nő láttán. A vetélytársnő oly csep­pecske volt, s hozzá oly fia­Somogyi Néplap talnak nézett ki, hogy a vén­asszony el nem tudta képzel­ni a keblén hordott pirinyó anyjának. Azt gondolta, talán pesztonikája. Ám a következő pillantás már meggyőzte az ellenkező­ről. Megismerte, hogy a kis teremtés: asszony, kendővise­letéről, mely a vidék szoká­saként homlokára volt húzva, ahelyett hogy szabadon hagy­ta volna kunkor fürtjeit azon. A kis nő, a vidéki szokás­ként, illedelmesen ráköszönt a szekéren ülő, termetes asz- szonyságra, anélkül hogy fi­gyelembe vette volna firtató tekintetét, s tovább akart ha­ladni. De a vénasszony meg­szólítására megállt. — Hová mégy? — ezt kér­dezte tőle a vénasszony. — A városba — felelte. — Mi járatba? — Piócát és pokolvázet ve­szek apámnak és piros szala­got ennek a kicsinek. Látod, hogy nincs a pólyáján — mu­tatta a kis nő bizonyos büsz­keséggel kicsikéjét kebléről a vén asszony nak. Oly bájos volt. A hangja is, mint valami fecskefiókáé. Maga is gyermek még, s már gyermekéről gondoskodik. A vénasszonyban akaratlanul enyhültek a rosszindulatok, ahogy nézte. — A tied a kicsi? Ilyen korán csináltad, hiszen alig látszol menyecskének. Hány éves vagy? — kérdezte a vén- asszony. * — Ö, tizennégy elmúltaim mér. Olajos héten betöltőm a tizenötöt — felete a kis nő. — Hm, hm! Hamar szapo­rítottad a nyomorúságot a vi­lágra — csóválta fejét a vén­asszony. — És kitől van a ki­csi? Tőle? Akivel itten talál­koztál a szekérrel? — Tőle, igen. — Az urad. Meg vagytok esküdve? A kis nő kissé elpirult. De nem látta érdemesnek haboz­ni a felelettel, csak sóhajtott egyet borúsan: — Nem vagyunk, nagysága. Mostan fog összeesketni a pap, ha az Isten is megse­gít. Mostan már megígérte. — Hát mi az, nem akart öszeesketni benneteket? Na, beszéld csak, hát miért? Már kíváncsivá tettél, hogy látlak, olyan kicsi vagy. Várj leszál­lók a szekérről. Ülj le te is egy kicsit, ráérsz. Tudom, jól­esik elmondani az embernek a baját. — Köszönöm, nagysága, a jóságodat. De azt sok volna elmondani. — Csak mondjad, mondjad, hátha én is segíthetek rajtad. Látod, öreg vagyok, sokat megértem. Hát látom, nem laksz az uraddal? mert onnan a bérctől láttalak jönni. — Nem, nagysága, az uram itt szolgál, nagyon jó helyben, egy nagyon jó nagyságánál, de talán mostan visszajöhet már a faluba, azért jöttem hozzá éppen megmondani. — Hát hogy? — kérdezte a vénasszony, miközben nyájas kérdéseire a vett hallomások úgy érték, mintha rusnya pat­kányok kapnának szíve ele­ven búsába. De erőszakkal Szenvedélyesen, reálisan Falugyűlés Csokonyavisontán A falugyűlés kezdete előtt arról beszélgettem a köz­ségi tanács vezetőivel, milyen gondok foglalkoztatják a la­kosságot, milyen kérdésekre számítanak. Könnyen vála­szoltak, mert egy gyűlést már tartottak a visontai községré­szen. Az idén határoztak így, hogy két részletben találkoz­nak a több mint háromezer lakos képviselőivel, hiszen nincs akkora helyiségük, aho- j va százegynéhánynál többen beférnének. És éppen ebből adódik az egyik igény: műve­lődési ház építése. Igen ám, de a község saját erejéből gondolni sem tud erre, mert jó néhány, ennél sokkalta fon­tosabb feladatot kell megol­daniuk: bővíteni, korszerűsí­teni az iskolát, új óvodát ki­alakítani, bekötő utakat, jár- í dát építeni, öregek napközi j otthonát létesíteni, és megte- j remteni a jobb áruellátás fel­tételeit. Elsősorban ezekről szóltak a gépjavító társulás mozitermében csütörtökön es­te összegyűltek, és a vezetők megkönnyebbülésére itt senki nem tette szóvá a művelődési ház ügyét. ( Lehet, hogy ennek oka a részvevők meglehetősen magas korátlagában keresen­dő: a fiatalok közül ugyanis kevesen jöttek el e fontos gyűlésre.) Igaz, így is volt mit föl je­gyeznie Scheffer Ernő tanács­elnöknek és Csík László vb- titkámak. És ők örömmel hallgatták nemcsak az egyik cigány fiatalember röviden és szabatosan megfogalmazott köszönetét azért, hogy a ta­nács — bérlakások juttatásá­val, építési kölcsönök biztosí­tásával — egészséges, ember­hez méltó lakáshoz segített tizenhat cigánycsaládot, ha­nem szívesen fogadták a bí­rálatokat is egy-egy tervfel­adat nem teljesítése miatt. Pedig ők csak alig egy esz­tendeje viselik vállukon a barcsi járás második legna­gyobb községének gondját, de a felelősséget nem kívánják elődeikre hárítani. Ehelyett azt kutatták a reális számve­tést tartalmazó előterjesztés­ben és az V. ötéves terv köz­ségi elképzeléseinek felvázolá­sával, hogyan lehetne dinami­kusabb ütemű fejlődést bizto­sítani, messzemenően figye­lembe véve a lakosság véle­ményét, ötleteit, javaslatait. És ezekből e falugyűlésen nem volt hiány. Már a két nappal korábban, a visontai részen tartott gyűlés is azt bi­zonyította: teljes bizalommal támogatják az új vezetőket. Ennek legfontosabb jele volt az ebben a községben szokat­lanul magas megjelenési arány: száztízen vettek részt — és igen aktívan — e fóru­mon, s a ceokonyaiak sem maradtak el tőlük; teljesen megtöltötték a mozi nézőterét. És nemcsak ott ültek, hanem | mindvégig érdeklődéssel fi­gyeltek. ha kellett vitatkoztak, bíráltak és önkritikus meg­jegyzéseket is tettek. Kemény hangon szóltak az elmaradott bolthálózatról, az áruellátás gondjairól, elsősorban az áfész felelősségét emlegetve, korábbi ígéretekre hivatkoz­va. De a balesetveszélyes út­szakaszok megjavítása, a gyermekek biztonsága, a ci­gánycsaládok további segíté­se, a szocialista támogatás kü­lönböző formái is hasonló szenvedéllyel kerültek nyilvá­nosságra. Aminek külön is örültek a község vezetői: nem kíván­ságlistát nyújtottak be a fel­szólalók, nem felelőtlen köve­telések hangzottak el, hanem olyanok, amelyek átgondolt gazdálkodással, megfelelő szervezéssel, a helyi gazdasá­gi szervek és a lakosság sok­oldalú támogatásával a közel­jövőben megvalósíthatók. És mivel az utóbbiból a múlt év­ben sem volt hiány — elisme­réssel említette a beszámoló a tsz, a gépjavító társulás és igen sok lakos lelkes, nagy ér­tékű társadalmi munkáját az óvodánál, a parkosításnál, a járdák rendben tartásában —, ez a készség továbbra is bizto­sítéka lehet a régóta húzódó és az újabb igények fokoza­tos kielégítésének. P. L. T 1M ÉH-jubileum Tisztelet az alapozóknak Összegyűjtött csontok, régi ! könyvek és elsárgult újságok. | És ma már meglepően kis szá- I mok a begyűjtött fémhulla- | dékról. Ez volt negyedszázada a Somogy megyei Mellékter- ! mék- és Hulladékgyűjtő Vál- i lalatnál (1951-ben még így i nevezték). A május 1-i felvo­nulásokon valamelyik dolgozó fia beöltözött Ludas Matyi- nak, s az öreg Jeherautókon ott feszített a legényke — a vállalat, ki tudja miért, vá­lasztott emblémájaként. A teherautó azonban már a fej­lődés egyik lépcsőfokát je- I lentette. Mert kezdetben csak í két lovas kocsi és kézikocsi | volt csupán a »szállítókapaci- i tásuk«. Kevesen voltak, és egymásra voltak utalva. Min­denki ismerte a másik gyen­géit és erényeit is. Két motorkerékpár, három í asztal, egy iratszekrény és két egyengette el a rántásokat vonásain. — Beszélj csak el mindent. Én szívesen hallga­tom. — Hót, az én uram a pap­nak őrizte a juhait — kezde a kis nő —, apámmal együtt. | De őneki nem apja az én j apám. Nekem más anyám j volt, de meghalt, és én kiesd j voltam, mikor elvette apám | az ő anyját. Így vagyunk csak testvérek. Hát1 aztán mink azt j gondoltuk, jól vagyunk egy- j másnak, és nagyon szerettük | egymást. És most már több | egy éve, elment az én uram | af paphoz, és kérte, hogy es­kessen össze. De a pap. áznem j jó ember. El akarta kergetni. Azt mondta: — hogy veszed ] el a testvéredet? — Hiszen | nem testvérem. Nem egy az | anyánk, sem apánk — mondta j az uram. Erre meg a pap azt j mondta: — hogy veszed el, hiszen még szopni kell neki ; is, semhogy asszony lehessen, j Persze, a pap nem ezekért, j hanem azért nem akart ösz- szeesketni. mert azt gondolta: akinek felesége van a falu­ban, az után jár az esze, nem a juhokon. Engem pedig az­tán hitt a pap oda magához cselédnek, de nem mentem, mert nincs felesége, és féltem tőle, és az uram sem enge­dett. Hát nagyon búsultunk az urammal. A pap aztán pe­dig csak abban járt, hogy hi­bát találjon a bércen a ju­hokkal, és lehúzza az apám meg az uram bérét. darab tizedesmérleg — ez volt 1951-ben az eszközállo­mány. Az átlagbér pedig 620 forint, illetve 590 a munká­soké. Egy idézet a huszonöt év előtti mérlegbeszámolóból: »A működéséhez szükséges be­rendezési tárgyak felkutatása egész évben nagy gondot oko­zott, a létszámunknak meg­felelő íróasztallal sem rendel­keztünk.-« Ketten egy asztal mellett — nehezen elképzel­hető ez 1975 végén __ A z anyagtakarékosság és a MÉH nyersanyag-hasznosító vállalatok tevékenysége szo­rosan kapcsolódik egymáshoz. A Központi Bizottság 1974 decemberi határozata nyomán ezeknek a vállalatoknak — így a nyugat-dunántúlinak is — nagy szerep jut a hulla­dékanyagok hasznosíthatósá­gának megoldásában. Ennek pedig az a feltétele, hogy fel­kutassák ezeket az anyagokat, és össze is gyűjtsék. Gyakor­latilag azt jelenti ez, hogy a vállalat feladatai nagyjából azonosak a kezdeti időszaké­val; fokozniuk kell a haszno­sítható hulladékok gyűjtését, és kielégíteni az iparágak nyersanyag iránti — e^yre növekvő — igényét. A negyedszázad alatt azon­ban sokat változtak á körül­mények. Nyugdíjba mentek már a vállalat tevékenységét megalapozó, nagy tapasztala­té, idős szakemberek, eltűntek természetesen a lovas és kézi­kocsik is. Modem gépek bá­láznak a telepen, s a rakodást 85 százalékkal gépekkel vég­zik. Űj fogalmak jelentek meg, mint például a másodnyers­anyag vagy a haszonárubolt. Tizenhárom szocialista brigád dolgozik a vállalatnál, s a több mint 250 dolgozóból 189-en törzsgárdatagok. A »méhesekre« különben is jel­lemző: teljesen elszakadni nem tudnak egymástól. A volt kollégák iránti megbecsülés és szeretet mellett ebben szere­pet játszik a törődés is: mint dolgoznak az újak, sikerült-e a negyedéves mérlegbeszámo­ló, jól megy-e a munka a két megye — Somogy és Zala — területén mindenütt megtalál­ható telepeken, átvevőhelye­ken. A tegnap tartott vállalati ünnepségen mindez szóba került: a kezdet, a régi és az új körülmények összehasonlí­tása, az újabb feladatok. A sok adat, ami elhangzott, mind azt bizonyítja: az ész­szerű takarékosságot szem előtt tartó népgazdaságban komoly szerepe van a Nyu­gat-dunántúli MÉH Nyers­anyag-hasznosító Vállalatnak is. * A feladatok adottak, s a vállalatnak a jó munkaszer­vezéssel, az ésszerű gazdálko­dással kell ezeket megolda­nia. Immár negyedszázados hagyományokra támaszkod­hatnak, s így befejezésül mi is Havas Pál igazgató beszá­molójából idézünk egy gondo­latot: »Tisztelettel emlékezünk a régi, többnyire most már nyugdíjas vállalati dolgozóink alapozó munkájára.« (Folytatjuk) M. A.

Next

/
Thumbnails
Contents