Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-13 / 163. szám
Zámbó István alkotása. (A balatonboglárl szoborpark anyagából.) Simon István Égzengésben Nézd, villám; a villám gyönyörű szép cikázása, s az éjféli ütést tornyok helyett elkongó döreje, a lapuló táj megzendül bele; ragyog a villám, suttyan úgy szeli keresztül-kasul az éj dzsungelt fülledtségét, mint kaszahegy hajol ki a föléje sodort rend alól; hallani, ahogy fűmagként pereg az eső, mert a zápor megeredt; és csap a villám, csapdos fényesen, nem tudom levenni szemem mintha valami tiltott ördögi kéjjel tűrném, hogy vonzza és löki reszketteti és gyönyörködteti bennem azt ami még ősemberi, amit éreznek tán a gyerekek, ha babrálgatják a fegyvereket, s legyűrhetetlen szenvedély miatt kockázatot vállaló férfiak és mind, akik a vak. véletlenek esélyével néznek farkasszemet; ez a borzongás tarthat fogva most, hogy túléltem, hogy nem belém csapott, föllélegezve várom már az új ragyogását és hallom, elgurul M'"’’ a hangja, el, a semmibe zuhan, *1 s átérzem, de ezt már szomorúan] hogy így vész el, mert amire leírnám, hanggá foszlik csak távolba halón az is, ami a tündökletes villám mása: a legfénylőbb gondolatom; Gyógyuló A burgenlandi Mogersdorf (a hajdani Nagyfalu) lakossága a szentgotthárdi csata (1664) 300. évfordulóját ünnepelve elhatározta, hogy az ütközet évről étfre visszatérő jubileumait a pannon térség békés és jószomszédi törekvéseinek a szolgálatába állítja. Később, 1969-ben pedig már azt is elhatározták, hogy évente — felváltva — egy-egy hetes nemzetközi kultúrtörténeti szimpozion keretében tudományos tanácskozást szerveznek, amelyen az itt élő népek a múlt eltorzított történetírása helyett egy új I hangú történetkutatás eredményeiről számolnak be. A fő téma A térség politikusainak a találkozóit is segítő történésztalálkozó azóta már termékeny ülésszakot bonyolított le Kőszegen (1972), a szlovéniai Mariborban (1973), a horvát Sziszeken (1974) és a burgenlandi Mogersdorf- ban az idén. E tanácskozáson az előre meghatározott program szerint " .4 pannon térség iskola- és művelődés- ügye 1918-ig, különös tekintettel az alsófokú iskolákra« című fő téma került napirendre. A burgenlandi iskolaügy referensei az eisen- stadti (Kismarton) Láng László dr és a bécsi Rudolf Wassitzky volt. Figyelemreméltó referátumot tartott Stájerország népiskoláiról Fritz Posch grazi professzor is. A szlovén népiskolázás történetéből Guido Stress és Miroszláv Kokolj lajbachi professzorok adtak elő. A horvátországi elemi iskolákról pedig Jaroslav Sidak zágrábi professzor tartott előadást. A magyar előadók két korszakra tagolták mondanivalójukat. Vörös Károly, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa a két Ratio Educationisról és a népiskolaügyről (1777—1867), az Eötvös-féle népoktatásügyről — különösképp annak Vas megyei vetületéről pedig Horváth Ferenc szombathelyi levéltárigazgató. Különösképpen nagy érdeklődésre tartott számot Vörös Károly előadása, amely megkísérelte számszerű adatokkal ábrázolni a népiskolák helyzetét az Ausztriával szomszédos magyar vármegyékben is. Szerencsés módon tudta érzékeltetni a népoktatási szervezetnek az 1777 és 1867 közötti kilenc évtized alatti fejlődését — a korszak kezdő és zárópontján készült országos összeírások alapján. A Lexicon Locorum szerint 1772/73- ban Magyarország összeírt területén 4414 tanító működött, gyakorlatilag ugyanennyi iskola is, az egy tanítóra jutó népesség átlagos létszáma 1279 volt A Dunántúlon azonban már 1041 főre jutott egy tanító, ezen belül Győr, Moson, Sopron, Vas, Zala és Somogy megyék területén pedig 1001. Az ország többi részén, az átlag mór jóval kedvezőtlenebb volt: már csak 1389 főnyi népességre jutott egy tanító. ségükben; igen hiányosak az iskolamesterek képzettségét és műveltségét illetően, mégis tanultak és tanítottak bennük. Hogy a töröktől éppen hogy csak felszabadult Somogybán mit talált a Ratio Educationis (1777) annak felmérésére elegendő említenünk, hogy a megye 263 falujának 57 százalékában — — azaz 150-ben — volt már iskola a Ratio életbeléptetése előtt. Az egyházak által fenntartott népiskolák tekintetében megállapíthatjuk, hogy az iskolalátogatás a megyei átlagMogersdorfi szimpozion Pannónia művelődéstörténete Ezek a számok tehát bizonyítják Dunántúl nyugati és délnyugati részének kétségtelenül meglevő, kedvezőbb tanügyi helyzetét, amelyet még a következő 9 évtized alatt is meg tudott őrizni. Bár ez az előny némileg csökkent, az 1864/65-ös tanévtől felvett országos tanügyi statisztika adatai szerint — a nagyjából azonos nagyságú államterületeken — már csak 917 főre jutott egy iskola. Ugyanazokban a megyékben, amelyeket már felsoroltunk, az akkori egy tanítóra jutó 1389 fő helyett már csak 1023 jutott. E reformátumhoz fűzte mondanivalóját e sorok írója is a XVIII. század somogyi népiskoláiról. A mondanivaló főbb tézisei az alábbiak voltak. Somogyi népiskolák A népiskola a feudalizmus téli iskolája volt, amelybe a mezőgazdasági munkák időszakában senki, de télen is csak alig egyharmada járt a tanulóknak, az igen szegényeknek pedig mindössze tíz százaléka. E népiskolai rendszerben, amelyben az még nem találta meg a társadalom legalsó régióiban élő parasztok nevelésének és oktatásának a legkedvezőbb módozatait, amelyek rendkívül szegényesek voltak felszereltnél jobb volt a protestánsok körében, rosszabb a katolikus népiskolákban. Míg a század első felében a római katolikus egyház állott előbb lábra az egyházszervezésben is, de az iskolázásban is, a század második felében már az iskoláztatás növekedése és intenzitása a protestantizmus javára tolódott el. E második időszakban a protestáns iskoláztatás fejlődésének az üteme kereken húszszorosa volt a korábbinak. A bécsi udvar kultúrpolitikája: a Ratioval csakúgy, mint a józsefi iskolareformok elsőrendben csak a kulturális felemelkedés elveinek a meghirdetésével törődtek és csak másodsorban gondoltak a népre, a nemzetre. Ezért érezte a magyar árukapcsolásszerűnek e tanügyi reformokat is. Az előbbinek: a Rationnak a modern elvei is akkor váltak gyanússá, amikor a tereziánus politika a rekatolizáció szolgálatába szegődött, a józsefi iskolareformok pedig dúgáruként hozták magukkal a német nyelv kötelező tudásának a népiskofa útján való fejlesztését, amelyet a nemzet elutasított magától. Jobbágyi tudat A XVIII. század, de még a XIX. század külföldi utazói is: -iskoláztátíianníak«, »szörnyen tudatlannak« nevezték Bába Mihály Tíz medencehossz M egállt a korlát mellett, rákönyökölt a vasrúd- ra és sokáig nézte a medence kékes vízét. Tudta, hogy a víznek ez a kellemes, nyugodt színe, amely mindig olyan jó hatással van az idegeire, hamis: a medence színes betonfala tükröződik vissza a vízben. Hátrasimította őszes haját, bal lábára nehezedett, nem volt kedve a vízbe menni. — Majd később — gondolta — olyan jó itt álldogálni, nézelődni. A medencében gyerekek ficánkoltak: fröcskölték egymásra a vizet, vi- songattak, kiabáltak, kerge- tőztek. Mosolygott ügyetlen mozdulataikon, merev csapásaik, kapáló lábaik láttán. Tekintete ide-oda röppent, néhány méteren el-elkísért egy-egy gyereket, aztán keresett egy másikat és azt nézte. Már harmadszor figyelte meg az egyik kislány könnyed, játékos karcsapásait, hevesen előre sikló ékalakú testét, amikor öreg úszómester barátja megállt mellette. — Na, mi van,' Fricikém? Miért lógatod a fejed? — Bámészkodom. A te csoportod ? — Aha. Ügyes kis békák, mi? — Hm. Mondd csak, azt a fehérsapkást régen ismered? — Melyiket? — Most emelkedik ki a vízből. — Á, a Nusit? Három hónapja. Ügyes. — Azelőtt tudott úszni? — Még vizet se látott — ^ nevetett az öreg úszómester. — Két hétig nem merte elengedni a korlátot. Egyszer aztán bedobtam a vízbe; visított, mint a malac, ha a farkát, csavargatják. De azóta nincs vele baj. Ügyes. Somogyi Néplap *..7 * ,v* < . . Äz edző megsimogatta az állát, tekintetét sokáig nem vette le a kislány karcsú alakjáról. Az úszómesterhez fordult: — Megkérhetnéd valamire? — Parancsolj, Fricikém! — Üsszon tíz medencehosz- szat; szeretném megnézni. — Kérlek, ennek semmi akadálya... — Tóth! — hajolt a víz fölé. — Szólj Nusi- nak. Egy tüskés hajú fiú lebukott a vízbe, aztán eltűnt. Nusi mellett bukkant föl, valamit mondott neki, a kislány a két férfi felé fordult, és már tempózott is hozzájuk. — Tessék, Sanyi bácsi — emelkedett ki a vízből. — Lubickolj tíz medencehosszat! — Oda-vissza? — kérdezte a kislány, arcáról törölgetve a vizet. — Lehet vissza és oda, ahogy tetszik — tapsolt nevetve úszómestere. — Na, rajta! A kislány felvonta a szemöldökét, huncutkodva félrebillentette a fejét, aztán elrúgta magát a faltól. Lassan, tempósan úszott végig a medencén, aztán vissza. ■ Az edző a korlátra könyökölt, állát a tenyerébe ejtette, és feszülten figyelte a kislány minden mozdulatát. Az ötödik hossznál megkérte Sanyi bácsit, szóljon a gyereknek, hogy fokozza a tempót.' Sanyi bácsi kettőt tapsolt és hullámzó mozdulatot tett a kezével. A kislány megértette, mert fokozta a tempót, gyorsabban hagyta maga mögött a métereket. Szinte ráfeküdt a vízre, és siklott, mintha nem is karjának mozdulatai vinnék előre.’ Az edző homlokán két ránc jelent meg. Kiegyenesedett, leengedte hosszú karjait, de egy pillanat múlva bal kezével elkapta az állát, és nem engedte el. — Mondd neki, hogy visszafelé finiseljen! Sanyi bácsi leguggolt, tölcsért csinált a tenyeréből: — Utolsó két hossz! Visszafelé hajrázz! Fokozd a tempót! Érted? A kislány csak egyszer pillantott föl, hogy érti. Amikor elrúgta magát a faltól, mint a kilőtt nyíl szelte a vizet. Az edző az állát csavargatta, s mint a medve, egyik lábáról a másikra nehezedett. Tíz medencehossz, hm, az ördög vigye el, hogy ilyenkor nincs itt az órám! — mérgelődött magában. Nusi megfordult, rákapcsolt, a medence közepétől úgy erősített, mintha akkor ugrott volna vízbe. M egütötte a betonfalat, aztán elkapta a rudat, és kiemelkedett a vízből. Pihegett. — Sanyi bácsi, jól csináltam? — kérdezte kapkodva a levegőt. — Jól, kislányom. Jól. — Gyere csak ki! — intett neki az edző. — Megengeded ? Szeretnék elbeszélgetni vele. — Parancsolj — mondta mosolyogva az úszómester. — Én úgyis megyek a srácokhoz ... Az öltözőben vagy a hallban találkozunk. A kislány kijött a vízből és odaszaladt az edzőhöz. — Szervusz — nyújtotta a kezét —, Géresi Ferenc edző vagyok. — Nusi — pislogott a kis-' Ián* • magas, vállas férfira. i — Mióta tanulsz úszni? — Három hónapja. — Apukád tud úszni? — Nem. — És anyukád? — Nem, az sem. Félnek a víztől... Csuda murisok, ugye? — Valóban... Mondd csak; a nagyapád mi volt? — Nagypapa? Nyugdíjas. — De hol dolgozott? — Otthon. Földje volt, tetszik tudni: paraszt. Most a tsz-től kap nyugdíjat, de apu azt mondja, hogy az csak a dohányra elég neki — nevetett a kislány —, mert nagyapa még most is dohányzik, pedig neki már árt. — Árt? — Hát persze. Nyolcvanhárom éves. Tessék elképzelni. Az edző mosolygott. — Elképzelem ... Szeretsz úszni? — Szeretek. Ha levágok húsz—harminc medencehosszat akkor olyan jó; akkor tetszik tudni, olyan könnyűnek érzem magamat, és tetszik tudni, olyan fürgének, mint a gyík. Tetszik tudni? — Hm — dörzsölgette az állát az edző. — Hányadikos vagy? — Hetedikes. — Hm. Na, jól van, menj csak úszkálni! Ha felöltöztél, megvárunk Sanyi bácsival. Szervusz! — Csókolom! Szinte elröppent mellőle a kislány, figyelte a mozdulatait. Nem, ezt nem szabad itthagyni. Két év se kell, és ifibajnok lesz — gondolta az öltözőbe menet. A hallban — a nagy várócsarnokban — várta meg a kis csoportot. Sanyi bácsi együtt jött a kislánnyal. — Nos, Fricikém, mit sütöttél ki? Na, látom az arcodon, csak ki vele! — Menjünk — mondta mosolyogva az edző. — Sándor bátyám — fordult az öreg úszómesterhez, amikor a sziget fái alatt lépkedtek —, add át nekem ezt a kislányt. Most elmegyek, és beszélek a szüleivel. Az olimpiai dobogón fog állni. Hidd el, Sándor bátyám, én addig nem engedem el a kezét. Akkor vette észre, hogy már kézen fogva vezeti a kislányt, aki ide-oda pislogva hallgatta a felnőtteket. Sándor bácsi arca megrándult — Látod, Fricikém, ez bánt engem a legjobban. Ha ráakadok egy jó úszóra, ti rögtön jöttök és elhappoljátok. Így jártam a Katókkal is. Hiába, kiöregedtem; én már csak arra vagyok jó, hogy megtanítsam őket lubickolni... — Ejnye, Sándor bátyám, hát nem te dobtál engem is a vízbe, mint ezt a kislányt? Mi? És elfelejtettelek én? — Te nem ... De a többiek. — Azok se. Akiket te indítottál el, azok csak rólad beszélnek. Olvasd el figyelmesebben az újságot, no !... Hm. — És ha ő, érted, Sándor bátyám, ha egyszer befut — mondta halkan ő is csak azt fogja mondani, hogy te voltál az első oktatója. E gyütt mentek föl Nusi szüleihez, és a kislány egy hét múlva már az egyesület tagjaival tempózott a medence kékes vízében. Sanyi bácsi néha elment, megnézte a kislányt. Ilyenkor rákönyökölt a korlátra, mint Frici az edző, amikor elhalászta tőle a legfiatalabb úszójelölt csillagot. a somogyi jobbágyot. Ha as iskolai alapműveltség hiánya népünknél sok kívánnivalót hagyott is maga után, mindazonáltal -tudatlannak« ne-, vezni a somogyi jobbágyot, túlzásnak kell tartanunk, a tudatlanság elmarasztaló jelzőjét rávonatkozóan csak az iskolai alapműveltség hiányosságaira utalóan fogadhatjuk el. Aligha kell azonban elfogadnunk az elmarasztaló jelzőt a szó anyagi-műveltségi jelentésének értelmében, hisz a jobbágyparaszt, aki a XVIII. században jeles és tenyésztő állattartást folytatott, irtásföldjén különféle kultúrákat honosított meg és rajta eredményesen termelt kétvagy háromnyíjmásos váltógazdasági rendszerében (ilyen volt a megye területének 80 százaléka!) fonta és szőtte házában a fehérneműjét és végszámra vásznait, hajtotta és vitte vásárra eladó állatait, termelvényeit, háziipari cikkeit, konzerválta, tartósította étkezése számára a húst, végezte a XVIII. század kemi- zációját, védekezve az állati kártevők ellen, másik kezével pedig gyűjtögetve a gyógyfüveket, az aligha nevezhető és mondható -tudat-; lannak«. De az is köztudott, hogy a kétnyomásos gazdálkodás mindig magasabb szintű agrárműveltséget feltételez, az állattartó tenyésztést is már jelentős termelés tapasztalati — iskolán kívül szerzett — ismeretanyag előzte meg. Magyarán szólva, amit a XVIII. század népiskolája még nem tudott hatékonyságában elérni, azt a század iskolán kívüli közművelődésének kellett elvégezni. A jobbágy-paraszti olvasás- és írástudás igen alacsony részesedésű századában a köz- művelődés fellegvárai, a század népművelésének a piacai: a templomok, a vásárok, a csárdák, az ünnepi társas összejövetelek (lakodalom, keresztelő, temetés stb.) voltak, amikor is a nép előremozdulhatott az új irányába, értesüléseit, információit, hagyományos és újra tekintő gazdálkodási és egészségügyi ismereteit megbeszélhette. Á mondottakkal összefüggésben mindazonáltal arra is rá kell kérdeznünk: vajon a XVIII. század népiskolája megfelelt-e egzisztenciálisán a hazai jobbágy-paraszti élet és társadalom követelményeinek! Nem volt-e más az -elvárás« a kor népiskolai rendszerétől, mind a hivatalos államigazgatási szerveknek, mind pedig a jobbágyparaszti népességnek? Nem érezte-e azt jobbágyságunk, hogy olyanra tanítják fiait az iskolában, amelyre nincs is szüksége az életben? A könyv nélkül ledarált, sokszor nem is értett imádságokat, idegen nyelvű, liturgiális fogalmakat nem is tudta megtanulni, nyelvi idiómáira átalakítva megérteni, ahogy ennek hátrányait nem kisebb szakemberek, mint Ma- róthi György, Losonczi István és Tessedik Sámuel is szóvá tették. Mindezek ellenére azonban ezek az ismeretek az anyanyelvi műveltség elsajátítása ' terén igen jelentősek voltak, hisz a régi magyar költészetben is fontos helyet elfoglaló, s a közösséghez kötődő zsoltárok és dicséretek, imaszövegek, prédikációs részletek, hitvallási, káté és bibliai szövegtöredékek ekkor ivódtak be és szívódtak fel népünk tudati világába: népnek és a nemzetnek is kultúrkincsévé válva. E könyvek voltak — a lelkészek, tanítók és a job- , bágyok kezében egyaránt — a magyar műveltség -sine qua non« kötetei. Népiskolázásunk történetében egyfajta kettősség mutatkozott. Egyfelől látnunk kell népünk századokon keresztüli tömeges iskolakerülését is, másfelől azonban észre kell vennünk az emelkedettséget is, azokat az iskolaépítési, iskolafenntartási és iskoláztatási eredményeket is, amelynek következtében, ha nem is voltak nagy és kiemelkedő iskoláink, mindazonáltal -a kultúrának nem a legalsó lép-, csőjén állt« a megye a XVIIL században.’ Kanyar József
