Somogyi Néplap, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-11 / 109. szám
Tavaszy Noémi linómét szete. Pavel Mater Széthullt a meggyfa virágsátra Széthullt a meggyfa virágsátra, I j oda az ifjúság, oda. ! Okára nem nézek, se hátra | nem lesek vigasztért soha. De jól van, megnyugszom a sorsban, csókoltam zászlót, csillagot. Siker és balsiker a sorban \é \ nyugodni soha nem hagyott. | Nem látok majd homályt a sírban. | A bátorságot tisztelem. ! Akihez életemben sírtam: I a mama volt s a szerelem. Nagy László fordítása Zenekultúránk harminc éve II. Kibontakozás Bartók 1945 őszén bekövetkezett halála fájdalmas vesztesége volt az országnak, az emlékünnepségeket, hangversenyeket a munkáspártok szervezték. Kodály segítőtárs nélkül, egyedül, ám mégis megújult energiával folytatta közös tervük valóraváltását Elnöke lett a Művészeti Tanácsnak, majd a Magyar Tudományos Akadémiának is, amely 1945 előtt tagjai sorába sem volt hajlandó felvenni. A Zeneművészeti Főiskola elnökét lesz, s részt vesz a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megalapításában és későbbi munkájában. 1946-tól kezdődik az Operaház fellendülésének időszaka. Hazatér külföldi emigrációjából legnagyobb zenekritikusunk, Tóth Aladár,- s ő lett az Opera igazgatója. Korábban sok írásában fejtette ki, hogy virágzó operakultúra csak ott születhetik meg, ahol az operajátszás a néphez szól. Tíz éves igazgatása alatt meg is valósította régebbi elképzeléseit, megteremtette az Operaház két színházában a nép operáját. 1948 tavaszán jött létre a Gördülő Opera, amely vidéki városokba vitte el az opera- előadásokat. A hangversenyélet addig nem látott fejlődésnek indult. Megkezdődött a külföldi művészek látogatása, vendégszereplése — többoldalas listát töltene meg csak a nevek felorolása. Elsőként Yehudi Menuhin érkezett Magyarországra, s azóta is gyakran látogat el hozzánk. Szvja- itovszlav Richter első külföldi, vendégszereplése 1954-ben Budapesten volt! A koncertélet széles körű kibontakozását segítette a külföldi művészek látogatása mellett a magyar művészek határainkon túli siker sorozata. A világ különböző rangos zenei versenyein szerzett díjak, szereplések a nagymúltú fesztiválokon, s az itthon rendezett nemzetközi versenyek is erősítették zenekultúránk hírét a világban. Különösen az utóbbi öt évben feltűnt fiatal zongorista nemzedék ért el rendkívüli sikereket, de énekeseink és egyéb hangszeres művészeink szereplése is kiemelkedő, figyelemreméltó. A különböző zenei intézmények a Filharmónia, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, a Hanglemezgyár és nem utolsó sorban a Rádió játszik igen fontos közvetítő szerepet e sikerek elérésében. Az Országos Filharmónia a zeneakadémiai koncertek mellett nagy figyelmet szentel a vidéken rendezett hangversenysorozatoknak, amelyeknek száma és színvonala évről évre emelkedik. A Hanglemezgyártó Vállalat az elmúlt nyolc év alatt csaknem harminc felvételével nyert nagydíjat neves nemzetközi fórumokon. De a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat követítésével azok a lemezek is megtalálhatók a világ valamennyi országának üzleteiben, amelyek nem szerepelnek a díjnyertesek között. A Magyar Rádió, amely a kortárs zene fóruma, megrendelésekkel segíti elő a zeneszerzők alkotó munkájának kibontakozását. A műsorok nemzetközi cseréje lehetővé teszi, hogy ezek a művek ne csak itthon hangozzanak el, hanem lehetőleg eljussanak a világ valamennyi rádióállomásához. A Bartók és Kodály útmutatása nyomán felnőtt fiatal zeneszerző generáció tagja Balassa Sándor aratta az utóbbi évek legnagyobb nemzetközi elismerését, a külföldi rádiótársaságok által évente rendezett »Tribune«-öt Kassák requi- emjével, a fesztivál történetében egyedülállóan magas pontszámmal került az első helyre. Korda Ágnes Ember és írás Zömök törzsek, göcsörtös ágak, dús levélkoszorú. A húsos levelek körülveszik és belepik a szárakat — mint az emlékek a múltat. Az árnyékok huillámzanak, megsűrűsödnek. Már nem is tudni pontosan, mit takarnak. A szegénység eszmélkedő gyermekéveit? ... A lázadásokat cs a megnyugvásokat? ... A poros utakat, a zizegő napfényt? A kullogó estéket s a bakacsin éjszakák hallgatását? ... Ki tudja már? ' Az első gesztenyesor — az igazi gyermekkor. Az ámuló kíváncsiság, a védelmező te- rebélyesség és a biztos menedék: és és föld összefogója. Az álmok sátra, a szél kemencéje. Innen is, onnan is a megszokott aráyok, az eligazító sorolás. A gyermekség útjainak vonalzói. És a készülődés. Mert innen mindenki eljut egyszer valahová. Mégis el kellett hagyi őket. | — Vagy ők vesztenek el minI , kel? — Mert az igazi geszteToldalági Pál A GYERMEKEK A gyermekeknek külön életük van amit felfognak furcsa keverék, ezért forgatják szünet nélkül, egyre kérdéseik kopott kútkerekét; a fényt imádják, tenni, futni, mászni szeretnének, kitolnák messzire az alvást, pedig kifáradt a testük, nem tudják, hogy ennek pihennie kell, de a szemük mégis becsukódik és álom nélkül mélyen alszanak. A gyermekeknek külön életük van s behatolni hozzájuk nem szabad. SIMON EMIL Szövőnő Fáradt kezéből tkifutott a szál. Színes vonal lett, irkasor a megvilágított teremben. Futott, mint vízbe a zsinór, menekülve az orsó rabságából, vagy mint mesék gomolyagfonála csalogatta magával, s vezette: »Ugorj föl a zörgő szerkezetre, egyszer úgy magadból is kiválva, tedd párnára gép rész-kezedet.« Aztán csomózott. — Két perc telhetett. KÁROLYI AMY Szökés Kétszer tizezer napja készülődöm,' nem hagytam pillanatot próbálatlanul: mint aki folyton ugrani tanul. Javamra vált a rossz, ha repülhetek, ő bennem repül. Hajtóerővé változott belül. Itt az idő, a hely,' atsüvitek kék gyűrűiken. Messziről látom piciny önmagam. Hogy visszatérek, már alig hiszem. A háború Véget ért. Estefelé köd és aprószemű eső hullott. Csendes, ráérős eső, belefolyt a tankok nyílásaiba, a halott katonák arcáról lemosta a sarat és a vért, a rozsdás drótokról vörösen csöpögött alá. Eljött hát a béke, a béke első napja. Ogyincev egyedül baktatott a balti német városka szélén a tengerparti úton. Nők haladtak el mellette. Leszegett fejjel, mintha nem akarták volna látni a szovjet katonát. A sarkon, a gyógyszertár előtt féllábú katona álldogált. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, de aztán egy ci- g arettacsikké rt akart lehajolni a földre, a mankók miatt azonban a mozdulat nem sikerült. Amikor ismét felnézett, szemében gyűlölet izzott. Ogyincev szótlanul kínálta meg cigarettával a rokkantat. Most döbbent rá először, hogy ha vége van is a háborúnak, a németek közül sokan nehezen fogják megszokni az új helyzetet. Amint kiért a városból, megállt. Szétnézett. A közelben valamiféle raktár lehetett, a gödrökben mindenféle lim-lom, ócska vaságyak, üvegdarabok, rongyok halmaza. A távolban, a tengeren két német hajó még mindig égett... Sátorlapját leteritette egy borókafenyő alatt és leült, hátát nekitámasztotta a fának. Egy darab kenyeret falatozott. Szeretett volna egy kis időre egyedül, csendben, nyugalomban maradni. Előtte széles mező terült el, agyonégetett lövészárok, távolabb szétlőtt tankok. A sáros földön német katonák holttestei hevertek. Papírdarabokat sodort erre-arra a szék A halottak között hirtelen észrevett két szovjet katonát is. Tankosok voltak, egymás mellett feküdtek, bőrsisakban, kezeslábasban — a háború utolsó napján. Legszívesebben rájuk szólt volna: »Mit csináltak itt, fiúk! Ugorjatok talpra, béke van! Béke van!« ... Ebben a pillanattan géppisztolysorozat hallatszott. A kiégett tankok felől lőtt valaki. Hirtelen lekapta a fejét és elkeseredetten várta a következő lövést. Most nem az bosszantotta, legjobban, hogy megölhetik. A halált már természetes dolognak tartotta, de felháborította, hogy most lő rá valaki, a béke első napján, hogy esetleg itt kell meghalnia, nem a csatában. Néhány perc múlva valóban ismét lövés dörrent. Aki lőtt, valahol a tankok alatt bújhatott meg, de most nem nyesor ma is zsong, ma is dudorász, csak a mi gyermekségünk foszlott köddé. Emlékeink pontosan tudják minden roppanásukat. Féltik, babusgatják, védik őket. És íme; évente kivirítanak bennünk, s minden őszre megteremtik a megálmodott csodát. Csak az árnyékuk nem a régi már. Valahogy fakóbb, valahogy foltosabb. Mintha mind levetni készülnének az emlékek köntösét. Hogy ágaikon át láttassák a sejlő messzeség szelíd ragyogású arcát. Mert ahogy telnek az évek, a gesztenyék úgy varázsolód- nak át. Lesz belőlük zöld szitakötő és fekete madár, fújtató bika és zakatoló vízimalom; a gond bányája és az öröm tornya. S ha fülledt júliusi éjszakákokn nem kél fel üstökük mögött a bronzarcú hold, az árnyékok mélyén valaki halkan dudorászik. A második gesztenyesor — a háború! Az indulatok féktelen nekivadulása. Az eszte- lenség lombolása, a könyörlea századosra lőtt, hanem az úton motorkerékpáron közeledő katonára. Ez a sorozat hosszabb is volt, mint az első. Amikor a sorozat elhallgatott, Ogyincev megállapította, hogy a bajtársának nem esett baja. A századostól néhány lépésre hasalt le a lövészárokban, miután leugrott a motorkerékpárról. — Szóval még lőnek ... ? — kérdezte Ogyincev. — Lőnek — felelte a katona, — már kétszer próbáltak lelőni... pedig már béke van. Ez így szándékos gyilkosság! Nem így van, százados elvtárs? — De igen... — válaszolt Agyincev. — Kis híja, hogy le nem lőttek mindkettőnket. — És éppen ezen a napon ... a béke első napján — folytatta keserűen a katona. Cigarettatárcát vett elő és rágyújtott — Felháborít ez a dologi Egyre csak azt hajtogatom magamban, hogy béke van, béke van... és akkor egy- szercsak golyók fütyölnek a fülem mellett... Feliáit, eldobta a cigarettáját és nehézkes léptekkel elindult arra, amerről a lövöldözés történt — Százados elvtárs, legyen szíves, nézzen a motoromra, én megnézem ki lövöldözött — Veled megyek — mondta Ogyincev és elindult a katona előtt. De a lába, mintha sarat taposott volna, nehezen mozdult. Szinte hallotta saját szívének dobogását és szájában a halál közelségének keserűségét érezte. Lassan, feszült figyelemmel lépdeltek a sáros mezőn, az ap- ró&zemű esőben. Elmentek már egy darabig, amikor rádöbbentek, hogy aki eddig messzebbről lőtt rájuk, most bevárja, hogy közelebb érjenek és biztos célpontként lőheti le őket. Levetették magukat a földre és kúszva haladtak tovább. Talán egy órája kínlódtak már a mezőn, benéztek a tankok nyílásain, megnézték a halottakat, kinyitották a gépkocsik ajtajait, de sehol nem találtak senkit. A katona azt ajánlotta, hogy pihenjenek egy kicsit, de ő máris indult egy távolabbi tank felé. Átlépett egy halott németet, aki nyitott len pusztulás. — Mert ha letörik az ág, a virágnak lehetősége sem marad. Elvész a testvér, a biztonságos törzs, a tápláló anyaföld. Nincs haza többé! Nincs szülőföld, és nincs otthon. Az ág nem simulhat össze többé társaival. A levél nem suttoghat, nem lappoghat a többiekkel. Elfonnyad, elszárad, letörik, lehull — minden életerő. Nem marad más, csak a gyökér a föld alatt. Az egyetlen lehetőség, hogy újra kezdhessünk elölről mindent. Mire hazaér a tüzes derekú nyár, lábunk elé gurul a harmadik gesztenyesor gazdag termése — a kiteljesedés. Az asszonyérés, a férfikor. Még javában ragyog a fény, de a tüskés gubó már lobogó igéretű termést ölel. Védi és kínálja. Készíti az őszre, amely az újjászületés anyaöle. Az ágalc még szívósak, rugalmasak, de belül feszül már valami üveges szigorúság. A levelek arca puha, zöld bársony és simogató engedetem. Csak az erek mentén vibrál valami nyugtalanság. A szélszemével mintha Ogytneevet nézte volna. A százados egy gépkocsi lépcsőjére ült és várt. Csakhamar pisztolylövést hallott és utána kiáltást: — Jöjjön százados elvtárs, elfogtam! Futott a tankhoz, ahol a motorkerékpáros katona guggolt és vele szemben egy fiatal német hadnagy, kigombolt, sáros köpenyben. Hátát a tank lánctalpjának vetve, cipőtlen lábával nyomorultul nézett ki. Időről-időre oldalra bukott. A katona megfogta erősen a vállát, egyik kezével üres hüvelyeket markolt fel a földrőL — Itt a bizonyíték! Szagolja csak meg, még mindig füstszagú! — A németre ordított: — Miért lőttél ránk? Vége a háborúnak! Felállt, néhány lépést tett hátra. A német rémülten könyörgő tekintettel nézett Ogyincevre. — Várjon — parancsolt a katonára. — Hagyja, hadd térjen magához! — Jól vöm, várok. De azt mondja meg, hogy miért lőtt ránk? Talán nem tudja, hogy már béke van? Ki parancsolta neked, hogy ránk lőj-;' jél? — fordult ismét a katonához. Felemelte a pisztolyát, de nem lőtt. — Még nem volt elég a vérből? Ha kevés volt neked, áldozd fel a magadéti Én is tudok lőni... De leengedte a pisztolyát Egy ideig szótlanul álltak^ majd a katona szólt rá a né-; metre: , — Gyerönkl ' Elindultak. Elkísérték a foglyot az egyik egységhez: Amikor az átadás megtörtént^ megálltak a folyó partján: Lehúzták a csizmájukat és térdig gázoltak a vízbe: Olyan jól esett a friss vízj mint valamikor gyermekkorukban. Hosszan, alaposan megmosakodtak, mint valami nagyon nehéz és nagyon piszkos munka után. Talán észre sem vették, hogy elállt az eső. Amikor felöltözködtek, rágyújtottak és elszívtak egy cigarettát a nagy csöndességben. Még mindig alig tudták elhinni, hogy véget ért a háború. Antalfy István fordítása ben ezüstöt szitál a délután, és a bizonyosság csöndje körülrajzolja a földre kuporodó árnyékokat. S aki áthalad a sötétedés tócsáján, már tudja, hogy a negyedik gesztenyesor következik: az öregkor. Még látszólag minden a régi, de már nincs biztatás, nincs szépítgetés. A levelek ernyedtebbek, az ágak koccanása keményebb. A ferdén érkező sugár élesen kirajzolja az ágak ujjait, amelyek a tűnő fény arca elé szitát tartanak. A tisztaság egyszerűséggé vedlik. A földre koppanó termés a gyökér vonulatát keresi. Bebocsátást kér az ölelő föld ajtaján. Bizonyos benne, hogy oda kell visszatérnie. Amióta tudom, hogy van föld és vannak utak, mindig velem vannak a vadgesztenyék. Ügy ismerem őket, hogy már egyszerre ők vagyok —• meg én. Sátoros virágkupolájuk reménységem pagodája, amit villogó ágak nyugtalan ritmusával a felhők fölé emelek. Ö nekem a messzeség kékje, meg a földbe fogódzó valóság ringatása. Kedves gesztenyéim: ne hagyjatok el! Szimiay Endre Dimitrij Osztrov A béke első napja
