Somogyi Néplap, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-11 / 109. szám
PETŐFI BARÁTJA VOLT Kolmár József A somogyi származású Kolmár József hosszú éveken keresztül közvetlen kapcsolatot tartott Petőfi Sándorral. Életútjuk gyakran találkozott: együtt diákos- kodták Pápán 1841—42-ben, majd 1843-ban mindketten Pozsonyban próbáltak szerencsét, 1845—48- ig Pesten tartották a baráti kapcsolatot; 1849-ben Debrecenben hozta őket össze a l szabadságharc eseménysora, zata. Magyaratád-pusztán született 1820-ban. Egy évig Vi- sontán élt nagybátyjánál, majd Csurgóra került, s itt fejezte be gimnáziumi tanulmányait. ■Szülőföldjére napló töredékében így emlékezik vissza: »... elvezetlek. benneteket szülőföldem erdőkoszorús halmaihoz, hol oly rövid ideig örültem, s oly sokat sírtam ...« A szülőföld azonban nemcsak bánatot, hanem sok derűs percet, örömteli élményt is nyújtott Kolmár József számára. Itt ismerte meg Nobel Terézt — a falusi »boltos« 16 éves lányát —, akihez az első szerelem »leírhatatlan édes öröme« fűzte, s akit »... egy rövid szép tavasz múltával a szülői szigor, a távolság örökre kizárt« a költő látóköréből. Hetvenkilenc éves korában Kolmár így öntötte verebe fiatalkori nagy élményét: Mindön akáclombbal felettem, Rezgő kezed kezembe vettem, S forró keblemre zártalak, Tizenhatnyaras gyöngyalak. 1838 őszétől Pápán folytatta tanulmányait. Alapító tagja volt a »Képző Társaságnak«, . amelyben Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és Orlai Petries Somával együtt tevékenyek edett. Az 1840,41-es tanévben — Baráth József tanár javaslatára — alakult meg az »irodalmat művelők« társasága, s Kolmár mellett még három somogyi származású diák: Kozma Imre, Nagy Sgndor és Sárközy Titusz is az alapító tagok közé tartozott. A »képzőtársaság« célul tűzte ki, hogy a »kiváló ifjak szavalás, dolgosatok, s ezek bírálata által neveljék és míveljék szellemi erejü- ket.K »Próbamunkával« mutatkoztak be a leendő írók egymás előtt, irodalmi alkotásokkal bizonyították tehetségüket. Minden mű interpretálását »előnyilvánító beszéd«, — bírálat — előzte meg. Kolmár József az önképzőkör tagjainak . kritikusi tevékenységét a következőkben summázta: »Ész küzd itt ésszel, ész avatja be gyermekét a polgárjogba, vagy száműzve pálezát tör fölötte. S jaj a bírónak, ki hibásan bírál.'« A legjobb munkákat az »érdemkönyvbe« vezették be, a bírálat próbáját kiállt mű írója saját maga másolta be művét az elismerést jelentő könyvbe. Kolmár József a »Rózsa- mátkák« című balladával mutatkozott be a »képző- társulat« egyik ülésén. »Műve« azonban »könnyűnek találtatott«, s a »cselekmény szegénysége és a benne lévő sok lírai elem« miatt nem került be az »érdemkönyvbe«. A kemény kritika valószínűleg elkeserítette, mert hosszú ideig nem jelent meg a társulat ülésein. Az 1841 '42-es tanévben azonban Petőfivel együtt sikert aratott. Kolmár »Emeljük fel magunkhoz a pórt...« című »daláért«, Petőfi pedig »Tűnődés«, »Zsarnok és eskü« című verséért kapott jegyző- könyvi dicséretet. Ettől az időszaktól — 1841 őszétől — egyre többször található »Kolmár-mű« az »érdemkönyvben«. A költői tehetség első szikrája a »Börtöndal« című versében fedezhető fel. Benne a reformkor nagy »hevületeit« élte át, s ha egy kissé naivan is, de a nemzetért áldozatot vállaló tett- relcészséget énekelte meg. A költemény záróképében, — a következő két sorban — fogalmazta meg a mondanivalót: Csak te légy szabad honom, s nemzetem! Börtönvasam nyugodtan zörgetem. 1843. május 19-én Kolmár József Somssích Pál követ — somogyi földesúr — jósoltából ingyen lakást kapott Pozsonyban. Egy ideig Zá- borszky Alajos által szerkesztett Országgyűlési Tudósítások című kéziratos hírlapot másolta — ívét 20—25 »váltó koronáért«. Pozsonyban találkozott a két barát másodszor. Petőfi a Pozsony melletti Ligetfaluból gyalogolt be a városba. Ott tanyáztak a színészek, s ő is szerencsét próbált — színész szeretett volna lenni — de az igazgató .nem vette fel a társulatba. A mindennapi megélhetés Petőfit Kolmár »mesterségére« . kényszerítette. Együtt körmölték az' Országgyűlési Tudósításokat. Szabadideje nagy részét az országgyűlés üléseinek látogatásával töltötte a két fiatalember. Kolmár az ( ország- gyűlési élményeket is megörökítette egyik versében: Ellenzék szavait toliunk röpítette világgá, S »Éljent!« dörgeni volt karzati drága jogunk! A »pecsovics« követet — bár érte leszidtak elégszer — Zúgó — pisszegetön terrorizálta szavunk. A folytonos másolás kimerítette Petőfit, — el-elmara- dozott a társától —, majd elhatározta, hogy Pestre megy. Kolmár le akarta beszélni az utazásról, próbálkozása azonban hasztalannak bizonyult. Petőfi könnyű szívvel hagyta ott a »tisztes írnok- ságát«, s helyette a költői életutat választotta. A kifürkészhetetlen sors és Vahot Imre »jóvoltából« 1845 tavaszán ismét egymásba kapcsolódott Petőfi és Kolmár életútja. Petőfi ekkor hagyta ott Vahot lapját — a Pesti Divatlapot —, ahol segédszerkesztő volt. Az or- szágszei'te ismert költő a lap külső munkatársa lett, Kolmár pedig elfoglalta Petőfi megüresedett helyét. Kolmár József Pesten is segítette barátját, Petőfinek a Külföldi Regénytárba fordított műveit segítette sajtó alá tisztázni. Az 1848-as márciusi forradalmi eseményekben Kolmár József is részt vett. Tagja volt a Tízek Társaságának. A forradalom győzelme után továbra is újságíró maradt. A kormány debreceni működése idején figyelte meg Kolmár a Petőfi és Kossuth közötti »ellenérzést«. »Kossuth és Petőfi sohasem közeledtek egymáshoz — írta — nem tudtak egymásról semmit, vagy legalább tudni nem akartak. Petőfi lírájának nem volt egy árva dicsőítő hangja Kossuth számára«. 1849 júliusában Noszlopy Gáspár kormánybiztos meghívására Kolmáp elfogadta a Somogy megyei főjegyzősé- get. Noszlopy Antal visszaemlékezésében a következő jellemzést adta az új főjegyzőről: »Kolmár József, a Debrecenből meghitt újságíró, az arisztokraták előtt elveiért volt gyűlöletes. Tiszta előadása, remek tolla, hazafi lelkülete magas reményekre jogosították.« A szabadságharc bukása után visszatért Somogyba. Néhány hétig a környék szőlőhegyeiben és a környékbeli rokonoknál húzta meg magát. 1861-től a pozsonyi gimnáziumban tanított. Művei: »A világról«, »A nők könyve«, »Petőfi Sándor emlékezete«, Mikrobiotika«. Bóra Ferenc E gr fiatalember ült * presszó fonott székén és nem volt rajta semmi feltűnő. Sem hosszú haja, sem elég hosszú körmei, amelyeknek némelyike gyászolt is egy kicsit, sem kissé gyűrött ruhája, hisz ez manapság holmi hanyag eleganciának is tűnhet, sem pedig letaposott sarkú cipője, ami észre sem vehető, ha nem esik rá valakinek véletlenül a pillantása. Szóval normál külseje volt, mint afféle modern fiatalembernek. De mégis végtelen keserűség és csömör töltötte el. Nem a világgal, hanem önmagával szemben. Ez új volt, hiszen eddig csak a világgal volt baja. És most beiényilalt a tudat, hogy ez nem mehet így tovább. Fölugrott a kényelmes, fonott székről, átszaladt a trafikba; vásárolt levélpapírt, borítékot és egy csomag Belvedere cigarettát. Nem éppen olcsó, de igazán kellemes egy fekete mellett. Miért ne telt volna neki? Tegnapelőtt vette meg az akkumulátort öreg Fiat 500- asába, most meg az imént, parkolás közben, alaposan behorpasztotta az ajtaját. Mert nem jól volt bezárva és nekicsapódott valaminek. Egy hét múlva kész az új ruhája, vagy azt fizeti ki, vagy a kocsi ajtaját javíttatja meg. így kif osztottan, zakójában karcsú szellemként lötyögve, ez sok lánynak tetszik, mégis gazdagnak érezte magát. Visszaült helyére a tükrös ablak alá, kért gyorsan egy feketét és rágyújtott a Bel- vederé-re. Füstje sűrűn go- molygott, s akkor maga elé képzelte azt a fiatal tanórse- gédnőt, aki a középiskola utolsó évében tanította, s most a szegedi egyetemre került tanársegédnek, Egy hónapja találkoztak össze véletlenül. Tóni úgy festett, mint most. Anna, volt tanárnője, (aki alig volt idősebb nála, ő legalábbis így képzelte), sötétszürke jerseyszoknyát viselt, halványkék ingblúzából kidomborodott a melle, ahogy a kardigán szétnyílt rajta. A haja fel volt tornyozva, s matt szája olyan szép volt, mintha festették volna, csábításul. K icsit az egész nő olyan festményszerűnek látszott, olyan Mádon- násnak, de most épp ez ragadta meg, ahogy maga elé képzelte őt, hogy olyan más volt, mint a csajok, a pajtásai. Nagy, hosszúkás combjára már nem is mert pillantást vetni. Az ember mégsem méregetheti a tanárnője combját, habár ez is olyan csábító. Nem sokat beszélgettek. A tanárnő a sorsa felől érdeklődött; ő mondta, hogy a Képzőművészeti Főiskolára próbál bejutni. A lány elcsodálkozott. — Maga, aki olyan jó matematikus és nyelvész volt? Ihász-Kovács Éva Akkor Vénusz és csodálója mikor évezredek-'előtti paradicsombéli vágyam előtört J s nem a kígyó hanem a szerelem ösztönzött szerelemre mikor fölibém hullt csókos, kőlándzsás-szavú tested s a csontjaid ezüstös lobogása akkor lettem asszony először tűzijátékod áltál Szerelem kerékbetört önön-szép akarattal Egy nyárnak-tűnő őszön Akkor Először Úgy| Úgy mondom ki a hűséget, 1 olyan áhítattal. | mint ahogyan a tél mormolja I J fehér imáit I a barna-bozótú gyülekezetben, i j ahogyan a decemberi i;öld | félti és óvja magzatait: | a rügyeket és a magokat — j öntudatlan — magától értetődő anyasággal. Ügy rajzoltalak belső egem kéktitkú látóterére, ahogyan a vak mondja, önmagának a fényt. — Hol ran az már — legyintett. És elmondta, hogy cimborái is vagy a Képzőművészetire vagy a Szíaművészetire pályáznak, s közben dolgoznak is ezt-azt. Anna rosszallóan csóválta a fejét. — Vétek így elpocsékolni az életét. Jöjjön le hozzám Szegedre, és beiratkozik a matematikaszakra vagy magyar és idegen nyelvre, valamelyikre fölveszik. — És hol lakom majd? — kérdezte. A lány eltűnődött. Aztán így: — A város szélén van egy szép kis házunk. Egy szobát kiadna magának az anyám. Persze ... persze... ő nem kedvéli ezt a hosszú hajat, a hosszú körmöt, a gyűrött ruhát ... ő olyan maradi még egy kicsit. Vagy ha úgy tetszik, más az ízlése. Örvös Lajos Tóni elmosolyodott; — Én modern vagyok. Anna elbiggyesztette a száját: — Tudja egyáltalán, hogy mi az a modern? Na, ne vitatkozzunk ezen! Itt a címem. Ha meggondolja magát, írjon! Intett, és elment. H át most írt neki. Hogy elmegy Szegedre, hozzá és felvételizik. Megpróbálja egyik vagy másik szakot. Kortyolt a kávéból, szippantott a cigarettájából. Mindkettő igen jólesett. Lábak, melle, hasak, nyakak úsztak el előtte. Azelőtt mindig csak ezt stírölte. Most viszont észrevette az embert a maga személyiségében, és ez csodálatos voit. Nem is merte hirtelen úgy külön részenként nézni őket, mint azelőtt. Es valahogy nagyobb biztonságban is érezte magát. Hiszen pénze is lesz. Mert eladja ezt a nyavalyás kocsit. Mindene ráment már. Az a kevés is, amit keresett. Nemsokára kész az új öltönye. Ki tudja fizetni majd; vesz szép ingeket, zoknikat, cipőt. Levágatja a haját, legalábbis rövidebbre, levágja a körmét, ha egyszer Anna édesanyja nem szereti ezt a divatot. Talán maga Anna sem. Ezek a komoly, tudósforma nők ilyenek. Pedig milyen csinos! Kicsit ugyan tett, de ahogy most fölmagasodott előtte, úgy vált karcsúbbá is. Olyan megközelíthetetlen. Ez benne az igazi! Nem olyan mint a csajok. Valaki befogta hátulról a szemét. A keze tapintásáról megismerte: Brigitta volt. Az igazi neve Kati, de a Brigitta név jobban tetszett neki, és ezt használta maguk közt. — Most érkeztünk — fújta a lány. — A fiúk meg Évi bevásárolnak ebédre, majd jönnek ők is. Finom szivart szívsz? Feltörtél? Tóni kicsit zavartan mosolygott. Aztán titokzatossá vált az arca. — Nem. Csak nagy terveim vannak. — Nagy terveid? — csodálkozott el a karcsú, magas lány. — Tegyél le róluk! Megismertünk egy új havert. A nagyanyja ott lakik egy közeli faluban. Odamegyünk három napra. Képzeld el, milyen buli lesz! A fiú odaintette a pincért, kért a lánynak is feketét. Nyugalmai próbált erőltetni magára. — Meg kell mondanom, Brigitta, nem tudok veletek tartani. A lány tágra meresztette szemét: — De hát mi történt? — Vissza kell utaznom Pestre, és onnét hamarosan Szegedre. — Szegedre? — Igen. Felvételizek az egyetemen. — Hisz ott nincs művészeti szak? — Nem is oda. Matematikus vagy nyelvész leszek. — Bediliztél? — Nem, céak nem folytatom ezt tovább. — Mit? — Hát ezt a tengést-lengést. Nincs tehetségem a rajzoláshoz és nem is vesznek föl soha a Képzőművészetire. A volt tanárnőm, egy fiatal nő, most a szegedi egyetemen tanársegéd, és azt mondta a múltkor, hogy elpocsékolom az életem. A legjob matematikus és nyelvész voltam az osztályban, és most marhaságokat hajszolok. Nem így mondta, de ez volt a lényege. — Tónikám! Hogy, neked nincs tehetséged a rajzhoz?! Hát elfelejtetted már, hogy én voltam az első modelled, amikor még nem is tudtál rajzolni? És milyen klassz képet adtál rólam! Olyan voltam rajta, mint egy szomorúfűzfa a szobám közepén. Máig is csodálom még, el-elnézegetem. És most cserbenhagynál ? — Dehogy is! Csak tanulni szeretnék valamit. És lenyí- ratom a hajamat, levágom a \ körmömet, jó ruhát csináltatok, ingeket veszek, cipőt... — Miből? — Eladom a Fiatomat. Kapok érte vagy tízezer forintot. Már teljesen tönkretett ez a kocsi. Állandóan javíttatni kell. — Eladni egy ilyen járgányt? ! És min utazunk majd? Vonaton bumlizunk a tömegben? — kiáltotta Brigitta csalódottan. — Hát persze! Sokkal olcsóbb még az étkezőkocsiban is, finom kajákkal, mint egy ilyen járgányon, üres gyomorral. Maholnap meztelenre húzhatom a gyűrött zakómat ... — Tudod milyen stőr lennél? — vágott közbe a lány. — Nem akarok stőr lenni! — tiltakozott a fiú. — Már elegem van belőle... Megyek Annához, náluk is lakom majd. — Kihez? Annához? — Igen. Tudod, milyen csudi nő? Belepistul az ember, ha csak ránéz. A haja, a szája, az alakja... — Micsoda? — döbbent meg Brigitta. — Az a kövér, kontyos spiné, aki az utolsó osztályban tanított? Megbolondultál ? Tóni elhűlten nézett rá, csaknem sírva fakadt. — Hát neked nem ragyogó nő ez az Anna? Az igazi nő! A megközelíthetetlen! — Mit? Hogy megközelíthetetlen? Majd elveszi tőled a pénzed, hogy majd ő vigyáz rá, és a rabszolgájává tesz. A lába előtt kúszhatsz legföljebb. — Nem igaz! Utálja a csúszómászókat. Már az osztályban is utálta ... Mindent megtennék érte ... Én leszek az évfolyam legjobb matematikusa vagy nyelvésze. — Majd kirúgnak az egyetemről, ha egyáltalán felvesznek, és jó ha valami segédmunkát kapsz. — Matematikus leszek! Nyelvész! A lány az asztalra csapott: — Megbolondított az nő. Csak tudnám, mivel! Idehallgass! Maradj velünk! Nézd a lábam! — És felhúzta kicsit a szoknyáját. — Egy láb önmagában csak egy láb. Az még semmi! — biggyesztette el gunyorosan a száját Tóni. F ölugrott a székről, a pincérhez rohant, és a kezébe nyomott egy húszast. Nem is várta meg a visszajáró pénzt, — Várj, te bolond! — kiáltotta Brigitta. — Megyek Annához. A legjobb nő a világon ... — lihegte. — Az a kövér, kontyos spiné? — röpítette feléje alánv. — Hová tetted az eszed?! Mi lesz belőled? — Nyelvész leszek! — süvítette vissza Tóni. — Leszel a fenét... Mintha valóban eszét vesztette volna, csúfondárosan lövellte a szavakat. — »Leszel«, a mondat elején hangsúlyos állítmány! Minden szórendi csere megváltoztatja a mondat kifejező értékét. »Igen, leszek!« A »leszek« ez az egyetlen szó, itt egy mondat. Érted? Önmagában egy mondat, egy világ! — süvítette már, és hosszú, lengő hajával, nyitott, gyűrött zakójában. letaposott sarkú cipőjével elrohant. Brigitta álmélkodva nézett utána. Még sajnálta is. Mit sem értett az egészből, amit a fiú mondott, de azt biztosan tudta, hogy begőzölt. x
