Somogyi Néplap, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
özv. Takács Józsefné Hatvanhatban új elnök került hozzánk, és akkor lett az a jelszó: ne nagyot, csak egy kis kakaslépést tegyünk előre. Akkor megjön a tagság bizalma. Hát így is lett. Most már évek óta nem is túl nagy, de biztos kenyerünk van. Özvegy Takács Józsefné néhány éve vesztette el a férjét. Addig a növénytermesztésben dolgozott, Akkor, hogy jobban kereshessen — hiszen két gyerekről kellett egyedül gondoskodnia — a borjúnevelőbe helyezték. Csillogó MameUe géppel dolgozik. A Böhönyci Állami Gazdaság sertés szaktelepe A z első szovjet katonát az elsötétítő függöny rései közül pillantottam meg december 5-én reggel. (A községet előző este foglalta el V. S. Ivanovics zászlóalja.) Néhány óra múlva — pisztollyal a kezében — egy tiszt nyitott be a konyhánkba, németek után érdeklődött. Fölment a padlásra is, azután sietve távozott. Ettől kezdve természetes vblt, hogy az utcán — csapatosan, gyalog és szekéren — szovjet katonák közleked- nek.-Annak az arca azonban, akit három nappal később láttam, örökké emlékezetes marad a számomra. Ott feküdt Marcali főterén, a mai presszó előtt, egy bombatölcsér alján. Feje a vállára csuklóit, jobbkezével görcsösen szorította géppisztolyát. Legföljebb húszéves lehetett. Meredten néztem a sápadt arcot, szüleim alig tudtak elhívni a gödör széléről. December nyolcadika volt, a német ellen- támadás napja. Ekkor szakadt ketté három és fél hónapra a járás, és vált súlyos harcok színhelyévé több település. Számos épület romba dőlt, és a front még hónapok, sőt évek múlva is szedte áldozatait a mezőn dolgozó felnőttek vagy vigyázatlan gyermekek közül. Jó néhány hajdani iskolatársam is megrokkant vagy belepusztult a gyilkos szerkezetek okozta sérülésekbe, szaporítva a lövedékektől, a bombázásoktól vagy a hiányos orvosi ellátás miatt elhunytak számát. A túlélők, a pincékből előbújók, a kiürített falvakba visszatérők vasakárattal láttak munkához. Pedig nem volt vetőmag, szerszám, az állatállomány csaknem teljesén elpusztult, cserepet, téglát, ablaküveget hol árultak volna? még abban az évben, beiratkoztam a mező- gazdasági technikumba. 62-ben fejeztem be. A tsz megalakulásakor elnökké választottak. De nem húztam ki egy évet: összeroppantam. Nyolc hónapig voltam betegszabadságon. Aztán újra kezdtem. Elölről. Minden ágazatot végigjártam. Voltam raktáros, állattenyésztési brigádvezető, azután agronómus. 1968-ban ismét elnökké választottak. Ma 18 felsőfokú szakember dolgozik a 4100 hektáros gazdaságban. Büszke vagyok arra, hogy sose kellett sorbaállnunk a banknál. 106 forintot osztottunk egy tízórás munkanapra, 13 forinttal többet, mint tavaly. Hadd egészítsem ki életrajzát: megalakulásától megszűnéséig tagja volt a marcali járási tanácsnak. Három gyereke van, a legidősebb tavaly végezte a szakközépiskolát, és itt dolgozik a szerelőműhelyben. A középső, a kislány, a marcali szakközépiskolába jár. A család szép házat épített itt a községben, és van egy Trabantjuk. Persze, nem minden falusi fiatal lett vezető. De a termelőszövetkezet lehetőséget adott a tanuláshoz és a kezdeti nehézségek után biztos kenyeret a becsülettel dolgozóknak. Igaz, az első évek kegyetlenül kemény megpróbáltatásait át kellett vészelni. — Bizony, kezdetben 10—-12 forintos mun- káegységet osztottak —' emlékezik vissza a nehéz évekre a vései Leposa Józsi bácsi. — Ötödmagammal voltam, és bár rendszeresen dolgoztam a közösben, jóformán kizárólag a háztályiból éltünk, őszintén mondom, nem nagyon bizakodtunk akkor. Hiszen az ötvenes években alakult három vései tsz sem produkált semmit. — Könnyen megtanulta a kezelését? — Tanfolyamra küldtek, meg a brigádvezetőm is segített. Megszoktam. Igaz, sok itt az elfoglaltság, de kell a pénz. Az egyik gyerek Csurgón gimnazista, a másik érettségizett már . és Fehérváron szakmunkástanuló. A föld már a felszabadulás utáni években sem adott megélhetést minden falusi embernek. Sokan próbáltak elhelyezkedni az iparban, amelynek első bázisai a mezőgazdasági termelést forradalmasító gépállomások voltak. Fecske József több mint negyedszázada jár be az öreglaki hegyből a lengyeltóti MEZŐGÉP gyárba, mely a hajdani gépállomásból fejlődött készterméket előállító, 280 fős üzemmé. Traktorosként kezdte, Hofherrjával szántott egyéni gazdáknak, tsz-nek. Azután tanfolyamra került, brigádvezető, majd szállításvezető lett. No meg ő a pártszervezet titkára. — Talán hatan vagyunk az induló gárdából — mondja. — Sok fiatal dolgozik itt, hatvan százalékuk szakmunkás. 15—20 kilométeres körzetből is járnak be, saját buszjáratunkkal. Nyílászárókat meg vasszerkezeteket készítünk a mezőgazdaságnak és az építőiparnak. Hesz Mátyás tíz éve áll a gyáregység élén. — Mi szerezte a legnagyobb örömet vezetői munkájában? — Az, hogy az idén a fizikai dolgozók közül tizen tanulnak tovább a szakközépiskolák levelező tagozatán, önként, mindenféle meggyőző munka, rábeszélés nélkül. Az üzem jelentős szerepet játszik a szépen fejlődő Lengyeltóti életében. Az állami gazdasággal és a nemrég ide települt kötszö- vő üzemmel együtt nem kis része van abban, hogy a járás harmadik legnagyobb községe nemcsak munkahelyként vonzza a környékbeli lakosokat, hanem otthont kínálva, letelepülésre is, és építési kedvet ad a helyi lakosságnak. Az északkeleti lakótelep csupa új háza, a foghíjas telkek teljes beépülése ezt bizonyítja. A közeli Öreglak is teremtett ipari munka- lehetőséget, elsősorban a nőknek. 1967 óta működik itt az állami gazdaságtól bérelt épületben a Május 1. Ruhagyár telepe. Százhúsz, többnyire fiatal leány és asszony dolgozik itt a női ballonkabátok összeállításán. Közülük negyvenen a szomszédos nevelőotthon lakói. Gál Jánosné pontosan 1967. október 2-től, a megalakulás óta dolgozik az üzemben. Addig a tsz kertészetébe járt. — Nem bánta meg a cserét? — Egyáltalán nem. Itt, ha nem is olyan magas a kereset, de mindig biztos a munka. A tavalyi átlagom egyébként 1870 forint volt. Nem kívánkozom el innen. Azt Tamás Miklós telepvezető teszi hozzá, hogy az egyik legjobb munkást szólítottam meg, akinek a lánya is itt dolgozik. Ő azonban most Kaposváron, pártiskolán tanul. A Május 1. Ruhagyár igazi nagyüzeme azonban Marcaliban lesz. Már épül az üzemcsarnok, és tanulják a szakmát a jövő évi induláshoz. Igaz, a járási székhelyen nem ez lesz az első jelentős munkahely. A bőrdíszműüzem, az Óbudai Gépipari Szövetkezet helyi telepe és főképp a Mechanikai Művek olajkályha- és elektrolitkondenzátor-gyára alaposan megváltoztatta a nagyközség képét, és teremtett munkalehetőséget a helyi, sőt környékbeli asz- szonyoknak, férfiaknak is. Az akkor még mesztegnyői Kalsecz Józsefné az utóbbi gyár elődjénél, a finommechanikai vállalat üzeménél állt munkába, szinte az elsők között. Akkor babakocsikat, mosdóállványokat gyártottak. Igaz, később egy évre — bejárási nehézségek miatt — megvált munkahelyétől, de mihelyt lehetett, visszatért. Férjével is itt ismerkedtek rheg és kötöttek házasságot, éppen egy évtizede. Először vonattal jártak be szüleiktől — de keserves évek voltak! —, azután a kedvezőbb buszjáratok már nagy változást jelentettek., Laktak egészségtelen, szűk albérletben is. 1971- ben a KISZ-lakásépítő akció keretében jutottak háromszobás, szép otthonhoz a Berzsenyi lakótelepen. Kalseczné két műszakban dolgozik, a fúrógépet kezeli. — Kicsit piszkos munka — mentegetőzik —, de megszoktam, és jobban meg is fizetik, mintha a nagy szalagon lennék. Átlagos jövedelme 2200 forint. Egy kislányuk van. Ahogy nőtt a lakosság foglalkoztatottsága és mind többen találtak kedvező munkahelyet a járás mezőgazdasági, ipari üzemeiben, úgy gazdagodtak a községek. Járdák, utak vízművek, óvodák, iskolák épültek, új utcák nevét kellett megtanulniuk a postásoknak, és nemcsak a rohamosan iparosodó járási székhelyen. Dr. Németh István tanácselnök huszonegy éve áll a kéthelyi lakosság szolgálatában. — Amikor 1954. augusztus 15-én idejöttem^ egy négyzetméternyi járda se volt a községben. Közútjai elhanyagoltak, dugadőlt intézményei szinte álkalmatlanok voltak a feladatok ellátására. Mit mondjak? Az első időkben néhány hangadó hatására a villanyt se akarták bevezetni. De hát ne emlegessük a régi éveket, mert az emberek maguk sem hiszik el — különösen a fiatalok —, hogy honnan indultunk. Inkább a ma Kéthelyéről néhány szót. Közismert, hogy nálunk működik a megye egyik legnagyobb és legjobb eredményeket felmutató tsz-e. Szőlészetével és állat- tenyésztésével egyaránt hírnévre tett szert Ez természetesen kedvező hatással vsán az egész község fejlődésére, általános képének alakulására. Nagy figyelmét kíván az elektrolit kondenzátorok szerelése A tanács és a tsz együttműködésével ugyanis sok mindent meg lehet oldani. - Gondolok itt az útépítések földmunkáira, a víztársulatban való részvételre, fuvarokra, az öregek napközi otthonának létesítésére és fenntartására — a tsz segítségével tudunk például napi háromszori étkezést nyújtani az ide járó idős embereknek — és más, elsősorban a közintézmények létesítéséhez nyújtott támogatásra. Hasonlóan keressük az együttműködés lehetőségeit más szervekkel is. A nemrég elkészült ABC-áruház például a Belkereskedelmi Minisztérium, az áfész és a tanács forintjaiból épült fel. Alig néhány év alatt azonban eltűntek a pusztítás legrútabb nyomai. Csak egy-egy templomtornyon, magasabb tűzfalon éktelenkedtek még sokáig a repeszdarabok, aknák, géppuskalövedékek ütötte, téglavörös sebek. A felnőttek erejüket megsokszorozva dolgoztak otthonuk újjáépítésén, a termelés megindításáért, a fiatalok meg útnak indultak. A minap találkoztam annak a barátomnak a nevelőapjával, akivel együtt töltöttük a pincehónapokat Marcaliban. Tudtam róla, hogy gyerek a jogi doktorátussal a zsebében diplomáciai szolgálatba lépett. Egyetemi társa, a hajdani cipészinas, járásbírósági elnök. Folytassam? Hadd álljon itt egy második életút a járás nyugati részéből. Király Istváné, a so- mogysámsoni Egyesült Marótvölgye Tsz elnökéé. — A balatonszentgyörgyi Barpusztán születtem, ahol ma már egy ház sincs. Apám cselédember volt, többfelé megfordultunk. Ahogy kijártam az elemi iskolát, dolgozni kezdtem. Vörsön Nemestóthy bérgazdánál voltam mindenes. Amolyan háziszolga. Negyvenháromban kerültünk a Sámsonhoz tartozó Marótra. Itt béres lettem. Negyvenöt január hatodikán leventeként elvittek. Szeptemberben kerültem haza. Földosztáskor nyolc holdat kaptunk, abban dolgoztunk négy testvéremmel- együtt. De aztán én negyvenkilencben, a gépállomások megalakulásakor traktorosnak álltam. Két év múlva hazajöttem, apámékkal gazdálkodtam. 58-ban kezdtem tanulni. Ekkor végeztem el a hetedik meg a nyolcadik osztályt, utána, tizennyolc éves korában kereskedősegédként tanulásnak adta fejét: szakérettségire jelentkezett, majd egyetemre került és -orvos lett. Idős nevelőapja büszkén mondta: — Jól van, járási főorvos Fejér megyében. És a többiek? A mindig kitűnő tanuló, gyótapusztai cselédFoglalkozás a böhönyei óvodában.
