Somogyi Néplap, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-09 / 34. szám

Szomróky Sándor Ki tudja Csak járj, bolond, ki tudja meddig érsz el, ma ne kérdezz élöt, gondolj halottra inkább, többet tud ő, örök és nem beszélő, ki a mindentudásba hullt, és csak csontot hagyott neked, a kérkedés szégyene marja itt a szádat, és ritkán figyelsz azokra, kik lenn a mélyben várnak, míg ifjúság vénül eredben, hű « föld, magának őrzi meg szerelmed, csak járj, oly szép az ősz, jó lesz a földbe érned. Bencze József Vadgalamb Szép galamb, vadgalamb, jer az én házamba, gyász-gyűrűt nyakadról változtasd aranyra. Szeretem a tollad bóbitás szép kontyát, kiköltesz a csendből, ha kedvemet rontják. Káldi János versei A platánfa téli monológja Milyen idő ez? Csupa-kő esték, csupa-fagy hajnalok. \ Láttok szomorú-meztelennek, ágaim kopáran lengnek. Csengőim elszórtan a szélbe és hallgatok. Milyen idő ez? Márvány-merev ünnep. Fehér-bánatú naptalanság. Semmiségbe temetődnek a lankák. A jég sípjai fütyülnek. De: látom már, ami tudható. Kinyílik új szárán a Nap, lombjaim sikítva parázslanak. S hallhatom a rigót, amint halhatatlan dalt kezd a parkban. Két képeslap DUNAALMÁS Itt járt Lilla, , a szélvészek tündére; itt vette kezébe a Napot, s azt mondta mosolyogva: semmiség! Mennek, mennek a hegyvonulatok, belefúlnak a nyáralkonyba, s valahol, távol dörög az ég. LEÁNYFALUI PILLANAT Lángragyúlnak a dunai aranyfák. Izzik e délelőtt. Rázza már millió harangját az ősz, s hegy-völgy meleg, rozsda-rőt s halványsárga hangokkal tele, Hull a világ lombja-mosolya, foszlik a kórók éneke. Elszáll a csoda, télbe, semibe. H armatos, üdezöld fű és sárga októberi fény. Józsi bácsi a rönkön ül, térdén szalvéta, kezében egymásra borított zsíros ke­nyér. Lassan rág, a pirosra sült kenyérhéjat bár levágta reggel az asszony, mégis las­san megy már az evés. Meg aztán minek az a nagy sietség. Reggel van, világos őszi reggel. A bicikli amott, a fá­nak támasztva áll. Csomag­tartóján az aktatáska, hosszú szíjjal, amit éppen negyven éve tett rá, hogy hajnalon­ként a vállán vihesse az ele­mózsiát: a bütyköst a fél li­ter tejjel meg a dupla zsíros kenyeret. Igaz, hara­gudtak is rá, hogy nem ___________________ f röccsöt vitt, mint a Mózsi, vagy sört, mint jákó, de hiszen Kamp is Péter azért is hara­gudtak rá, hogy olyan szolgálat­kész volt. És egy kis mellé­kes keresetért építkezett a nagyságos úr­nak. — A keverő egy pillanatra megáll. Józsi bácsi fölnéz. Innen egész jól látni a folyót. Hej, de jó volna ott gubbasz­tani valamelyik bokor alatt, a pecálóval! De máma ennek kész kell lenni. Az ablak, aj­tó már bent van, föl kell rak­ni a falakat. Kevés hiányzik. Kész kell Jenni, hiába van vasárnap. Tegnap beemelték a geren­dákat, ma egymaga dolgozik. Szép kis munka lesz, de meg­éri. Megveszi az unokának az orkándzsekit. A nagyob- biknak meg csizmácskát ígért. Legyen! Friedrich tísak hordta a bort az első időben. A nagy­ÉPÍTKEZÉS akkor! Igaz, hogy nyomni kell, de megéri. Meglesz a fal is, a dzseki is, a csizma is ... Hadd örüljön a Kisjózsi! Fodor elmegy,- elvillan a narancs autóval. A Fodor nagy úr ám a vál­lalatnál, jó vele *5óban len­ni. El tud intézni az igazga­tónál ezt-azt. Apróságokat. Mert az igazgatót ritkán látni. Ünnepségeken. Mesz- sze van az iroda, meg aztán minek is menne oda az em­ber? Idős Szabó József tűnődik: itt se láttam még. Igaz, mondták, hogy egyszer hét­köznap kijött, s megnézte a házat. És azt ' is mondták, hogy elégedett volt.. . Hát le­het is, mert szép ház lesz, tetőbeépítés_ sei, nagy te­rasszal. Az övé lesz a legszebb ház ------ itt a soron. F elsóhajt, és néhány aprót bólint. Régen volt az már, a harmincas években. Az ám, a Mózsi. Meghalt szegény, öt éve. Vagy hát? Szél fújja meg a bokrokat. Egy papírnyár citromszínű levelei zörögnek. A fákon túl megvillan a folyóvíz. Józsi bácsi a kezében tar­tott kenyérre néz. Becsoma­golja a szalvétába, leszáll a rönkről, és a biciklihez megy. A kenyeret beteszi az akta­táskába, előhúzza a félliteres üveget. Jóízűt húz a tejből, aztán rámered az üvegre, visszadugaszolja. — Hagyjunk valamit ebéd­re is! — mondja, csak úgy | magának. Végignéz a kerten. A fű j haragoszölden világol — egy I kis felhőt hozott a nap elé a } könnyű szél —, mögötte ha­barcstól csepegő, téglavörös ! fal emelkedik. Józsi bácsi j elégedetten szemléli: szépen ! raktam a termésköveket. Mu- I tat! Ezt bárki megnézheti. Jobban senki sem tudja meg­csinálni ... T íz lapát homok, há­rom vödör víz, s a megrepesztett cemen­teszsákból a fandlival ki­mért portland. Kezébe veszi a keverőt, lassú mozdulatok­kal nekiáll. A nagyságos úr villájánál, : igaz, más volt a lábazat. Be­tont öntöttem, és mozaikkal kellett kiraknom. De egy művész se csinálta volna jobban. Egy művész se! Hű, hogy haragudtak a többiek! Jákó egyszer maga mellé is köpött, s azt mondta: disz- i nó... Kellett a pénz, nagyon. Józsi még kicsike volt, s meg­ígértem az asszonynak, hogy kis bekecset veszek neki. Hímzettet, amilyent a vá­sárban láttunk. Hogy a télen ne fázzon. ságos úr sofőrje volt, nagy úr maga is, valóságos kegyenc. — Ne hozzon bort, nekem! kérte a sofőrt tisztelettudó­an. — Ha lehet, inkább azt is pénzben __ F riedrich nevetett, s attól kezdve minden szombaton kapott tőle egy pengőt. És amikor álltak a falak, a nagyságos úr eljött, szemé­lyesen. Nem szólt, körbejár­ta a készülő villát, zöld va­dászruhában, bilgeri csizmá­ban, s utána meg is szólítot­ta: — Na, hogy van, Szabó? És ő ott állt előtte, egy kissé zavarodottan, megille- tődve, kemény bőrű kezében mészfoltos sapkáját gyűröget- ve. J ózsi bácsi fölnevet, mint a napfény. Egy mukkot sem bírtam szólni, egy mukkot se! Hej, de régen volt! Fent áll már az öreg, hegy­ben az állványon a tégla, vödrökben a malter. Akkurá­tusak a mozdulatok. Szépen kell dolgozni, becsülete van ennek. Nem ám csak úgy odahányni, kispórolni az anyagot, ferdén rakni a tég­lát. Szeretettel simogat végig a fal tetején a vakolókanál­lal. Sokszor szépen meg is kell a téglát faragni. — De meg ám — dünnyö- gi­Autó áll meg a kert végé­ben. Narancsszínű Polski Fi­at. Biztosan a Fodor jött, a vállalati sofőr. Ha megint sört hoz, hát elküldöm a po­kolba. — Meglesz ma? — kérdi Fodor köszönés helyett. Lent áll a zöld füvön, rásült a nap. Józsi bácsi bólint: — Meg. — Sör helyett ötvenes? — Jöhet. Józsi bácsi magában szá­molgat: mára négyszáz lesz Késő dél­előtt van, a nap1 sütésnek már inkább csak fénye van, melege alig. Idős Szabó József a rönkön ül, térdére terítve a kockás szal­véta, kezében a kenyér. Ebé­del. Nézi közben a papírnyár vakító-sárga leveleit, az őszi napsugárban lángoló bokrok közül idevillanó folyót. Só­hajt, odaballag az aktatáská­hoz, iszik. Marad egy kevés. Készülne vissza az állvány­ra, de előbb a vödörben meg­mossa a szerszámokat, a ka­nalat meg a fandlit. Autózörgés halíil?, pöfög befelé a narancs autó a kert- be.'Tapossa a füvet. Idős Sza­bó József a fandlival a kezé­ben áll és nézi, ahogy Fodor, az igazgató és még valaki ki­szállnak. Körbejárják az épü­lő házat, magyaráznak vala­mit, módosításról, telekköny- vezésről beszélnek. És mielőtt beszállnának a Polskiba, az igazgató megáll és megszó­lítja: — Na, hogy van, öreg? bm s idős Szabó József megzavarodva topog. ™ Bütykös, kemény bő­rű kezében a fandli, de úgy érzi, mintha a mészfoltos sapkája volna. Egy mukkot se szól. Már rég- elmentek, nevet­gélve az öreg zavarán, aki­nek most csak egyetlen do­log jut az eszébe: amaz leg­alább tudta a nevemet... Föltámad a szél. Józsi bá­csi elrakja a szerszámokat, mert hiszen akárhogyan is van, rendnek kell lenni. Az­tán leül a rönkre. Nézi az őszt. Félóra múlva föláll, és csak annyit mond, jó han­gosan: — Elég volt. Sólyom László *4 csodaszer Veréb György vegyészmér­nök hosszas munkával elké­szített egy olyan kenőcsöt, amely — mint számtalan kí­sérlete igazolta — a bőr felü­letén keletkező minden rend­ellenességet: pörsenést, csí­pést, »kifújást« stb. néhány óra alatt eltüntet. Veréb Györgynek ugyanis a gyógyszervegyészet volt a hobbyja. A kenőcsöt elnevez­te Antipörsnek, majd egy té­gelyt megtöltött belőle, s el­vitte régi barátjához, Odom Ákoshoz, a Superimpex vezér­igazgatójához — azzal a céllal, hogy a szer legyen használa­tára az emberiségnek. Odom Ákos a keblére ölel­te régi barátját. Megkérdezte tőle, hogyan javasolja adjusz- tálni a világszabadalmat s mi­lyen részesedést óhajt a bevé­telből. Ezután. hosszan elbe­szélgettek a régi szép időkről, majd miután Veréb György eltávozott, a nagyhatalmú ve­zérigazgató hivatott egy se­gédlaboránst. — Hát... — mondta a se­gédlaboráns, miután az Anti- pörsbe beleszagolt. — No igen... — bólintott Odom Ákos, és becsengette a titkárnőjét: — Matildka! — mondta a tégelyt átadva. — Ez a sze­gény Veréb megint csinált va­lamit. írja meg neki a szoká­sosat, majd aláírom. Harmadnap Veréb megkap­ta a levelet, amelyben régi barátja, Odom Ákos sajnálat­tal közölte, hogy a hosszas és tüzetes vizsgálat nem tartja jónak a kenőcsöt, de azért csak ... és szeretettel öleli. Veréb György nem adta föl a harcot. Fogta a visszakapott tégelyt és elvitte egy másik barátjához, a Csini Ktsz igaz­gatójához. Az igazgató keblére ölelte régi barátját, s elbeszélgetett vele a régi szép időkről. Majd személyesen kikísérte az elő­szobába, ahol elköszönve tőle a saját orrával beleszagolt az Antipörsve, és nagy sóhajtva a titkárnőjéhez fordult: — Licike! Ez a szegény Ve­réb megint csinált valamit, írja m«(| neki a szokásost... Veréb György még mindig nem adta föl a harcot, s eluta­zott Hegypercesre. Ott egyik régi barátja vezette a nelyi termelőszövetkezet melléküze­mét, amely kozmetikai cikke­ket is gyártott. Ott is szíves fogadtatásban, ölelésben és beszélgetésben részesült. Másnapra a hegypercesi ba­rát már meg is feledkezett az Antipörsröl. A tégelyt véletle­nül lesodorta az asztalról. Ma­ri néni, a takarítónő pedig miután beleszagolt, a kamrá­ba vitte a cipőtisztító szerek közé. Néhány hónap múlva egy külföldi vadásztársaság vető­dött Hegypercesre, ahol a he­lyi termelőszövetkezet elnöke, a község fővadásza fogadta a vendégeket. Nagy vacsorát adott tiszteletükre, majd el­szállásolta őket. Másnap reggel az egyik nyugati vadász, bizonyos Felix Novipell, aki civilben patikus volt, ki akarta pucolni a ba­kancsát. Mari néni benyúlt a kamrába, s találomra odaa­dott neki egy tégelyt. A nyu­gati patikus csodálkozva lát­ta, hogy nemcsak a bakan­csa lett meglepően fényes, ha­nem kezének évek óta ered­ménytelenül kenegetelt pörse- nései is eltűntek. Valami ősz- szefüggést gyanított, tehát zsebre vágta a bakancstisztí­tót. Alig egy év múlva Veréb Gyöngy egy presszóban talál­kozott régi barátjával, Odora Ákossal. Megölelték egymást, s elbeszélgettek a régi szép időkről. Majd kezét rázva el­köszöntek. — Milyen a te kezed? — fogta vissza a jóságos Odom az ö szegény barátját, akinek a keze csupa pörsenés volt. — No, segítek én a bajodon, adok neked egy tubus Novi- pellt, ez egy külföldi csoda­szer, most importáltuk. Veréb György megkapta a Novipellt, s bekente vele a kezét. A pörsenések hamaro­san eltűntek, de a kenőcs sza­ga ... Amikor azt Veréb György beszippantotta, agy­vérzést kapott. Orosz templom Farsangi böngészde Farsang! Leányok és fiúk minden gondolata a vi­dámság, a tánc felé fordul ilyenkor. A fiatalság száz vagy százötven év előtt ugyanúgy lelkesedett az új táncokért, mint napjainkban. Hogy mit táncoltak az egyko­ri farsangok vidám napjai­ban? Járjuk végig képzelet­ben a »Farsangi böngészde« című táncpalotát, s elénk tá­rulnak a régi báli emlékek és erről szól krónikánk. A mulatni vágyó fiatalság egykoron külföldről hozta be a ritmikus vigadás módját. Csokonai Vitéz Mihály Do­rottyájában csinos beszámolót nyújt erről: Kezdődik a minét. — Há­rom gavallérral, / Három deli dáma kiáll szép manérral. .. / Opor kilenc anglus kontratán. cot jára; / Mégsem szállt lan­kad tság vagy görcs az iná­ra.../ Bongorfi egynéhány személyt öszveszede, / És alia polacca a táncnak erede ... / Végezvén a lengyelt, stájeren forognak, / A szála közepén tipegnek, tapognak... / Jártak galoppátát, straszburgert, ha- nákoj, / Valcerest, mazurkát, szabacsot, kozákot... A farsang eredetileg a né­met fasching szóból szárma­zik, és pajkoskodást jelent. A vígság időszakát-jelzi, amely vízkereszt napjától húshagyó keddig tart. Már 1773-ban nagyban vi­gadtak Buda városában, de úgy látszik, a táncos lábú fi­atalok akkoriban nem kevés bajt okozhattak, mert a pest­budai helytartótanács jónak látta kiadni a következő ren­deletet : »Ö felsége Mária Terézia királynő kegyesen megenge­di, hogy a közönség a maga nagyobb gyönyörűségére mas­karában hálózzék. Megkíván­ja azonban, hogy mindenki tiszteségesen viselje magát, mert az illetlenkedőket irga­lom nélkül kivezetik.« A rendelet értelmében a mulatságok este nyolc órá­tól hajnali három óráig tar­tottak. Februárban — farsang derekán — öt óráig. Farsang utolsó napján pedig éjjel fél tizenkettőig volt szabad mu­latni. Aki a rendelet ellen vétke­zett, az őrség kivezette, és a vendéglőst száz arany bírság: lefizetésére kötelezték. A mi- nétet — eredeti nevén menü­ettet — Jósika Miklós is meg­örökíti emlékirataiban. Itt Wesselényi Miklóst is elénk állítja, mint minéttáncost. 8 »Emlékszem egyszer egy I táncmulatságra, hol a menu- ette-ben annyi grace-t fejtett ki, hogy nyelve végét lehetett látni. Sógorom, Kendeífy Ádám, ki nagyon szeretett ne­vetni, majd megcsattant. A furcsa az, hogy Miklós bará­tunk térdig érő nagrágban volt, fehér, hosszú harisnyák­kal .. .« 1793-ban a budai Vigadó­ban volt farsangi bál, amely fényesen sikerült. A táncot Schilder József karmester igazgatta, aki ez alkalomra új menüettet és más német tán­cokat komponált. A bálok hi­vatalos táncrendjében ekkor csakis idegen, főleg német táncok szerepeltek. Például ezen az 1793-as bálon tízféle tá'ncot léjtettek. Milyen volt az 1793-as báli divat? A német polgárok nyakig érő bugyogóba voltak öltözve, nyaktól a mell aljáig érő pruszlikokkal és széles, há­romszögletű kalapokkal. A vagyonosabb polgárok és a beamterek — hivatalnokok — toalettjét köcsögkalap — ci­linder — egészítette ki. A ma­gyar urak, akik megjelentek a táncmulatságokon, igaz, hogy színes nemzeti viselet­ben ékeskedtek, de németül (!) társalogtak. 1804-ben a pesti Beleznay- kertben tartottak nagyszabá­sú táncmulatságot. Ez azért nevezetes emlékű, mert ez al- kalommra Chladck táncmes­ter egy eredeti verbunkost ta­nított be, amelyet nagy hév­vel jártak a táncosok. Az első jogászbálról a Je­lenkor című lap 1832. évi 16. számában olvashatunk: »A medikus bálon felbuz­dulva az egyetem törvényta­nulói az idén legelőször ön­költségiken táncmulatságot adtak a »Hétválasztó«-nál, olyan csínnal, ízléssel és szel­lemmel, mely a művelt ma­gyar nemes ifjút nagyon ked­vessé, szeretetre méltóvá te­szi.« A medikusok báljáról — akik megelőzték a jogászokat — egy Pesten járt angol hölgy, bizonyos Miss Pardoe kellemes meglepetéssel írta: »A medikusok bálján a kis­teremben egy parfüm-szökő- kutat állítottak fel. a táncos­nők zsebkendői számára ...« Budán 1838-ban a Batty- hányi-palotában táncolták előszói; a csárdást, és a követ­kező főúri bálon már nyolc pár lejtette a tüzes magyar táncot. A harmadikon pedig már húsz párnál több állott ki. A negyedik bál táncrend­jébe már be volt állítva e. tánc Csárdás név alatt. Ekkor már alig fértek el a pá­rok. S az ifjúság nem érte be még ezzel sem, hanem kihagy­tak egy német táncot, helyet­te egy második csárdást jár­tak ... A csárdást Pesten 1841-ben táncolták először nyilvános estélyen. Révész Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents