Somogyi Néplap, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-09 / 34. szám
TENISZEZŐK (Fotó: TASZSZ—MTI—KS) Darvas József színművei Drámaírói pályáját Darvas József Szakadék című (1942) színművével kezdte. Az indulás nemcsak sikeres volt, hanem a későbbi művekhez alapot teremtő is. A Szakadékban ugyanis a főhős, a tanító nemcsak nevelni akarja a népet, hanem gondolkodását és életét is szeretné megváltoztatni. Ez a cél a megváltozott körülményeknek megfelelően módosult formában felismerhető az író utolsó négy színpadi művében is, amelyet kötetbe fűzve a Szépirodalmi Kiadó jelentetett meg. Darvas embereszménye színműveiben a dialektikusán gondolkodó, változásokra érzékenyen reagáló típus. Az író — mint művei bizonyítják — nem gondolkozott sohasem sémákban, és ezt hőseivel ki is mondatja: gyorsan változó, olykor meglepetést okozó világunkban másként eligazodni nem is lehet, csak olyan gondolkodási móddal, amelyik alkalmazkodni tud a változásokhoz. Kötetnyító drámájában, A térképen nem található címűben egy Szabolcs—Szatmár megyei kisközség elmaradott viszonyait teszi országos üggyé. A szélesebb távlathoz persze alapozásra, gondolati előkészítésre van szükség — annak bizonyítására, hogy a sematikus gondolkodás egyik lehetséges ellenszere a kétkedés. A drámatörténet világirodalmi rangú képviselői (Madách, Katona József) bizonyították már, hogy milyen mozgató, történelmet alakító erő a kétkedés. Csakhogy Darvas a jelenről írt drámát. S mindjárt fölvetődik egy lényeges kérdés: miért és mennyiben van létjogosultsága világunkban a kétkedő hősöknek? Az író mondandói megalapozása érdekében elsőként azt tisztázta, mi az alapja a kétkedésnek : öncélú tagadás vagy előremutató, határozott szándék. Itt is a tőle megszokott magasságra állította a mércét, és csak akkor tartja jogosnak a kétkedést, ha alapja és célja az igazság. Ismert ebben a vonatkozásban József Attila verssora: »az igazat mondd, ne csak a valódit-«. Darvas ezt a gondolatot úgy módosította, hogy nem mindig igaz az, ami annak látszik, csak a mindent elrendező igazságosság dönti el, mi a látszat és mi az igaz: a történelmi távlat, a változó körül, mények. Ennek figyelembevétele nélkül értelmetlen a kétkedés. Ezt bizonyítja a kötetnyitó dráma, amely ebből a nézőpontból érthető igazán. A térképen nem található konfliktusa ugyanis az igazság másmás megközelítéséből ered. Az egy táborban levők, a javíta- ni-változtatni akarók vitázó összecsapása a. legfőbb gondolati elem. A hangsúly az egy táboron van. Ebből következik, hogy a kérdés nem az, kinek van igaza, hanem az igazság megközelítésének eltérő módja és a közös álláspont kialakítása. Miként lehetséges ez? Perrel? Vitával? Az álláspontok egyeztetésével. f A megoldás persze mégsem ilyen egyszerű. Mert a vitában nemcsak az érvek, nemcsak gondolatok vesznek részt, hanem az azokat megfogalmazó emberek. Érzéseikkel, indulataikkal, egyéni jellemvonásaikkal. S ez megnehezíti az egy táborban levők álláspontjainak egyeztetését.' De ha az egyéni jellemvonások nehezítik is,, valami azért segít, hogy a más-más nézőpont ne további és feloldhatatlan ellentétek forrása legyen. Ez a valami: a vitatott valóság. A színműben az író— főszerkesztő mondja el, hogy az előrehaladás érdekében szükséges a valóság szüntelen vallatása, a szembenézés a realitás teremtette új és új ellentmondásokkal. Vagyis szükséges a szakadatlan kérdezés. Mert ha az egy táborban levők, a forradalmárok nem őrzik meg érzékenységüket az ellentmondások iránt, akkor — mondja az író — annak nemcsak az egyének látják kárát; a közösség lesz szegényebb a történelmi tapasztalatok összegeződésének hiányával. A Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat bevezetőjeként közölt tanulmányában Darvas József így írt a szándékáról: »írói eszközökkel feltárni, milyen a mai magyar valóság. Szigorúan reális számvetést tenni arról, hogy mit értünk el; mik az eredmények, a hiányok, mulasztások, hol tartunk a szocializmus építésében, s mik a feloldandó ellentmondások«. E hitvallásnak megfelelően kereste Darvas két pont között (múlt és jövő) a legrövidebb utat, az egyenest. Egyik méltatója leírta, hogy nem őt, hanem bonyolultan drámai korunkat »terheli« a felelősség, hogy a keresett egyenest időben és térben előre-hátra mozogva lehetett meghúzni, úgy, miként a RésZeg esőben tette. A Részeg eső azt is bizonyította, hogy az egyenes az egyénen, az írói énen át vezet. A dráma két főhőse lényegében az író személyiségének két lehetősége. Darvas végül is az életben maradó Szólóik mellett szavazott. Mert ő korunk hőse, aki a jó ügyért szenvedett, küzdött, és kész volt szembenézni megtévedt önmagával. Egybefogja a kétkedő, igazságvágyó, ellentmondásokra érzékeny, hittel dolgozó ember jellemvonásait. Az ő szavaival kezdődik és ér véget a dráma. A valóság faggatása: megkeresni és megőrizni az élet egyszerű hangjait. Ez a gondolat foglakoztatta az írót akkor is, amikor Hunyadi Jánosról írt drámát. A legtöbb ember tudja, milyen volt Hunyadi a törkvero hős, a hadvezér és államférfi. Darvast az foglalkoztatta: milyen lehetett Hunyadi, az ember. A színmű olvastán megállapítható, hogy ő is a kétkedők típusához tartozik; harcaihoz, tetteihez új és új megerősítésre van szüksége, kételyeinek feloldására Darvas műveiből az is nyilvánvaló, hogy a kételyek feloldása nem lehet végletes. Nem lehet, éppen az »ides ország«, a haza érdekében. Szükség van kompromisszumokra is. Nem megalkuvásra, nem az elvek feladására, hanem józanul mérlegelt érdekegyesítésre. Ez olykor — mint Hunyadi példáján bizonyítja az író — az ellenféltől is megtanulható. Hunyadit éppen Ciliéi gróf «-oktatja ki«, hogy az az »okosság«, ha érdeke kívánalmainak megfelelően kormányozza életét. Ez persze így cinikusan egoista tétel, de a történelmi dráma főhősének végül meg kell értenie: a haza, az »ides ország«, a nép érdekében és boldogulásáért néhány ellenfélnek történő kéznyújtás is szükséges. A drámai csúcsokhoz képest a kötet vígjátéka, a Pitypang gyengébbre sikerült. Ennek egyik oka a formában keresendő: a vígjátéki irónia akkor éri el célját, ha nem szükséges hozzá külön magyarázat, amikor az olvasó azonnal tudja, érti, miről van szó, mire vág. A Pitypangban a szereplők egymást magyarázzák. Vígjátékban és drámában egyaránt a követendő vagy elvetendő példák megmutatása vezette Darvas József tollát. Összegezésként kimondhatjuk: színművei közös ügyekről: ügyeinkről szólnak, s olvasásuk segít a tisztán látásban és a megoldásokban is. Dr. Laczkó András tf"*sak csendesen — esi- títottá az öregasszony a sietve belépőt. Még alszik. — Akkor jó — fúj a jövevény, és lekuporodott a zsámolyra. Tudta, várakoznia kell még. — Minden megvan? — kérdezte suttogva az öregasszony. Annyira sípbit a hangja, hogy a férfi idegesen fölkapta a fejét: — Meg hát. Várj egy kicsit, hátha kérdez még a néne valamit. Az hallgatott. — Jó csönd van itt magánál. A konyha barna kászlija mellett csak a falióra tikk- takkolása törte apróra az időt. A tiszta térítők, a festett tányérok között lustán terült szét a délutáni csend. Az anyó bóbiskolni látszott, szaporán bólintgatta fejét, mintha nem hallható kérdésekre intene örökös igent. Árkos szemhéjának ideges remegése mutatta csak, hogy a vaskos csomóban megkötött fekete fejkendő alatt a nyugtalanság vert tanyát. — Imádkoztam érte. — Azt jól tette. — Nem követtek? — Ki a fene?! Hallgattak egy sort megint. Álló idő. Viharok, sorscsapások, háborúk szünetében esik olykor ilyen hosszú, zavartalannak tetsző, fulladá- sos lélegzetvétel, amikor az emberek mellkasában és ereiben is néma kérdés dörömböl: jobbra vagy rosz- szabbra fordul-e ezután a dolgok sora. — Azért jő, ha vigyáztál... Sok az aljas ember, köny- nyen terem a besúgó. — Mi van besűgnivaló azon, hogy az ángyomnak egy zacskó mészport meg egy öveg pálinkát hoztam? — Azért benned is ott a félsz: kész már a válaszod, ha kérdenek, mivégre... — Eh, hagyja kend ezt. Bentről mocorgás hallatszott. — Rövidet alszik. — Tán azt hiszi, megint a nyomában vannak? — Rossz az álma, Az elébb még kátozott is ... Biztos azt hiszi, hogy járnak utána. — Járni járnak. Az öregasszony óvatosan benyitott. — Már fölébredt? Ebhajtott-vad szempár nézett rá a párnáról: — Ennyi is elég volt. Sok is ... — Hiszen pár órácska volt csak... — Elég'volt! Meghozták? — Meg. — Küldje be azt az embert! f\ fekvő felmelkedett az ágyból: ruhásán feküdt le, csak a poros csizmát támasztotta az ágy lábának. A falubéli ember belépett a szobába. Köszönni készült, de az ágyban levő megelőzte: — Húzza el afirhangot! — hallatszott a parancs. Parancsosztáshoz szokott hang volt, katonaélű. Az ember elhúzta a függönyt, a fénypászta kévébe fogta konya bajuszát, vastag száját, őszes haját. — Hozta Isten! Derék magyar ember kend — hallatKORMORANOK (Totó: UPI—MTI—KS) szott megint keményen, mintha alakulótéri kaszár- nyadicséret lett volna. — Ha teheti az ember ... A másik közbevágott: — Hirt hallott-e kend? — Mondanak sokfélét... Az aradiakat tán méltózta- tott... — Azokat igen. — Hát különben ,.. firtatnak mindenkit. Ha ismerik, ha nem. — Engem is? — Hát... az attól függ ... honnan gyött? ...ki vöt? Tröszt Tibor Mész törköly A fekvő felpattant: — Hogy ki vótam? Hogy kik voltunk? Hát csak per- fektumban létezünk már mi, akik még tegnap az eleven jövő idő voltunk?! Csitította a másik: — No ... hiszen nem úgy gondoltam. Az idegen tudta, hogy nem úgy gondolta. Hirtelen csendesebbre váltott: — Persze, tudom. De most, hogy lát, mondja: kutatnak-e errefelé utánam is? I) lépett most a fény ké- véjébe. A pofacsontokra barna, pergamenfényű bőr fesszült: hosszan, szemközt nézett a falubélivel. Az a kabát zsebében kotorászott s három körözvényt vett elő. — Ez ... Ez illik magára. — Hangosan olvasta: — Termete kicsiny, sovány, nincs öt lábnyi, ábrázatja hosszúkás, barna, orra nagy, hajlott, mit sasorrnak neveznek, ajaka keskeny, szemei feketék, haja setét, gesztenye színű, szemeforgása és tekintete alattomos«... — itt abbahagyta. — Tovább! Olvassa tovább! — hangzott megint a parancs. — »... hangja beszédében éles, bajusza kevés, szakálla ritka, barna. Beszél magyarul, németül rosszul, deákul középszerűek.« Ne haragudjon! — Nem hargszom. Fáintos körözvény, pedáns kopó szerkesztette. Az öregasszony látta-e? — Nemigen ... — Jobb is. Hadd higgy«: egyszerű hadfinak adott szállást... Mi más is lennék?... De hagyjuk ezt! A vízmentén jöttem, a nádas száraz felin. Van út a zsombékoson át? — Van. — Kend pákász is talán? — Nem. Földmíves vagyok ... ide valósi. Ha sötét lesz, átalviszem. — Az jó. Mondja csak: Komáromot is hallották, Klapka dolgát? — Azt is. — Kitől? — Ulánusoktól.' — Hopp! Minek erre a környékre ulánusok? — Hírlik, hogy a vízen túl szervezkednek megint... — Az baj. — Nem értem. — Az a baj, hogy hírlik. — Hát megpróbálják megint? — Nem próbáljuk. Folytatjuk. Ezt értsék meg kendtek: folytatjuk! — Értem. Ha mégis kedve lenne kihúzódni az országból, akkor tudok utat... — Nem. Még nem. — Csendes volt a szó, de indulatos. összeszorított fogak gyeplője tartotta vissza a hangerőt, de éle így is ostoros volt. — Jó természete van kendnek? — kérdezte az idegen. — Attól függ ... Böllérked- tem mán. —No, majdnem. Itt beretválkozás lesz — nevetett hegyesen. — Miféle a pálinka? — Jóféle. Törköly. — Erős? — Kóstolja meg! — Nem inni kértem. — Hát? — Borbélykodáshoz, kölnivasszer helyett. — Tréfál __ — Majd meglátja. Kést fent, a pormcelánla- vőrban ott állt a tükörszéken a víz, langyosan, mellette tiszta törüiközökendő. Az idegen a tükör elé lépett. Kicsit mustrálta a vonásait, aztán a beretvával váratlanul az arcába húzott. Keskeny barázdát' vágott a feszes bőrön, kipersent azonnal a vér. Vizes kendőt nyomott rá, A falubéli kikerekedett szemmel kérdezte: — A hétszentségit! Mit ciánál kend?! — Láthatja. Igazítom as ábrázatomat. Deá'kos közép- szerűséggel: fizimiska-metamorfózis. — Aha. Megint egy vágás. Ez mélyebb volt, hosszabb is; vérpatak szaladt le, egészen a szája szögletéig. — Megtenné kínvallatásnak is... — Jobb, ha magam végzem helyettük... És vágott, újra meg újra. Ha indult a vér, törölte a vizes kendővel. Hat-hét vágás éktelenkedett az arcán, mikor végleg leeresztette a beretvái. — Az úristenit! Nyomja kend a 'kupámat, mert igen szédülök. — A falubéli igyekezett. Bütykös hüvelykujját a tarkóra nyomta, és az idegen feje elegendő vért kapott megint. A sebeket pálinka marta tisztára. Leült az ágy szélére. —• Ettől még ugyan felismerhetik. — Ettől igen. Csak most adja kend a mészport! A meszet zsíros kenőccsel keverte, s ezzel dörgölte be az arcát. — Fájdalmas snmkkolás ex, — Jobb mint az akasztás. De most várni kelL Egy ideig nehezen tudok szólani majd a sebektől... Ha intek, akkor elindulunk. Kisérjen át a zsombékoson! Az öregasszonynak pedig 'köszönje meg a jóságát, a nevemben. Most pihenek kissé... —r Sebláza lesz. — Tudom. Van nálam kinin. Majd a vízen túl elérhet a láz ... Szóval ha intek, indulunk. Addig mondjon kend valamit. — Hát..; nem hittem vo43 na magáról, hogy ezt... Szemöldökrándítás vágott közbe, az idegen azt »mond-* ta«, hogy másról kíván hallsH ni. — Tegnap este futott át a* ángyom. Mondta: »gyött valaki. Kajtatnak utána biztosa Kutya ez a világ most. Mindenki kereskedik. Vagy az övéi után, vagy azért, hogy; feladjon valakit. Sok az áruló. Nekem tartozásom van. Egyik fiam Itáliában szolgál, a másik, a kisebbik még nem jött haza a honvédseregből... Talán majd... — Abbahagyta a beszédet. Az idegennek a fáradság lenyomta a szemhéját. Beesteledett. Az öregasz- szony kint tüzet rakott, csoszogott föl-alá, ahogy az öregek szokása. Az idegent mintha vekker ébresztette volna, amikor felállt. Kiléptek a konyhába. A néne éppen a tejet szűrte, és megdöbbenve eresztette le a fejőkannát. — Szűzanyám! Előző este harminc év kö- “ rüli ifjú ember kért szállást, most pedig egy majdnem hatvanasnak látszó megviselt, ótvaros arcú férfi lép ki sietve, szó nélkül az ajtón. Arcára különös, mély ráncokat véstek a nehéz idők — önmaga parancsolta árkokat. Ötvarossá piszkította a mész, barázdássá vájta a kés, csúffá betegítette a bujdosás. Jó vártatra jött vissza csak a falubéli. Még égett a gyertya. * — Azt izeni, hogy köszöni a szállást. — Imádkozok érte... De ki ez? Az ember elővette a körözvényt, s teljes szövegét felolvasta az öregasszonynak. — «...beszél magyarul, németül rosszul, deákul középszerűen. 1849 januáris hónapban a magyar táborhoz vándorlóit s április végén Somogyba visz- szatért és a rebellis kormány védelme alatt mint Biztos foglalkozott és sok csínyt, vétket követett egyén.« —Jó. De kicsoda? — kérdezte az öregasszony. — Hogy most* ki, azt nem tudom. Noszlopy Gáspár volt, es az a hite, hogy meg az lesz egyszer.
