Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 4. szám
{ ' T jS? HÓOLVADÁS. Tímár József festménye. ____________ _______;_______________t______L ( A Vasza'ry János Kiállitóterem anyagából.) Ha költő lennék... Századunk megújulást kereső zenei életében milyen g .mdolatok kísérik alkolóút- ,án Szokolay Sándort? — Féltem a zenét — mondja. — A dallamot, a ritmust. A művészet lendületét, amelynek lassan helyére lép a töprengés, tápelődés . . . Az idő rostájából régen a kicsiny vullott ki; ma,.úgy tűnik nintha csak a mikroelemeket gyűjtenék s a nagyobb azaltokat szemügyre se ven- rék . .. Hiszek a belső sugál- '.at diklálta hang vállalásában. Ez a hang az a szűrő, amely . lassúbb járásra késztet talán kortársaimnál, de amely egyedül biztosítja jó alkotó közérzetem. — Hogyan vélekedik korunk zenéjéről? — A modern zene nehéz, differenciált alkotóelemekből tevődik össze. Ez egyik védőpajzsa: kizárja ugyanis a dil- iettantizmus lehetőségét. A kí- sérl'trzés feltétlenül jogos, de vés • ilyes is. A művészet nem laboratóriumi játék! Aki a korszerűséget csak az eszközök válogatásában véli megtalálni, könnyen építménynek látja azokat az elemeket, amelyek pedig csak beépíthetők az alkotásba. — Csak a zeneszerzők lennének felelősek a közönség közönyéért, amellyel az új zenemüveket fogadják? — Korántsem! Súlyos hiányosságai vannak e téren az oktatásnak, a sajtókritikának. Mindenekelőtt, az elmélyült kritikusi munkát hiányolom. Egy-egy új mű elbírálásánál gyakran az derül ki, hogy zenei ízlésben hol tart és személy szerint mit igényel a kritikus. Egyedül Kroó György zenékritikus volt, aki rendszeresen, minden operabemutató előtt elkérte a partitúrát, áttanulmányozta, hogy ne csali egyetlen benyomásáról, hanem valóban a mű egészéről írjon véleményt. — Mi vonzotta önt az opera műfajához? — A szöveg bűvöletébe estem. Kantátákat, oratóriumokat komponáltam, s ezeknek csodálatosan szép szövegei, a belőlük áradó gondolatok valósággal sodortak, a színpad felé. A színház számomra az élet egészének szintézisét jelenti, ahol helyet kapnak a‘ valóság, a vágyak, az álmok; ahol nem idegen a pátosz, az elementarítás ... Valójában nem a zene a fontos, hanem a mondanivaló. Ha kiütő lennék, ugyanazt írnám, ha festő lennék, ugyanazt festeném, mint: amit ma a zenémmel próbálok kifejezni. — MI az a legfontosabb mondanivaló? — Minden fontos, ami az emberről s az emberért szól. Operáimban a Vérnász az érzelmek lázadását, a Hamlet az igazság, a Sámson az elhivatottság gondolatát, buktatóit, szépségét példázza, minden kor emberére érvényes tanulságokkal. Bgyik új müvem Baranyi Ferenc költővel közösen készül. Mátyás bolondja címen történelmi daljátékot írunk. A régi anekdoták ebben sem csak a poros történelmet idézik, hanem a jelen kort is. Mert néha ma sem ártana, ha egy-egy álruhás igazságtevő leleplezné a hazugokat, csalókat törtetőket. — Véleménye szerint mit tehetnek a zeneszerzők azért, hogy megnövekedjen a kortárs zenét kedvelők tábora? — Legnagyobb baja a mostani új zenének, hogy nincs elég pedagógiai darabja. így azok is idegenkedve hallgatják a modern műveket, akik tanulnak zenét és igénylik is. A csak klasszikusokon nevelkedők nem értik a modem zene nyelvét. Éppen ezért érdeke minden zeneszerzőnek, hogy gyermekdarabokat is írjon, ha nem akar elszakadni közösségtől. Hiszen a most felnövő nemzedék lesz a jövő hangversenylátogatója. Ahol az ő műveit is játszani fogják. — Hogyan képbeli «1 » rene jövőjét? — Nagy változások tanúja volt eddig is életem. A felszabadulás utáni lelkesedés a művészeteknek is lendítő ereje volt. Ma gyakori az érdektelenség. A művészet pedig mindent elbír, csak a közönyt nem. Jó volna megérni, hogy azok a kísérletek, amelyek ma egyaránt toboroznak híveket és ellenzőket, idővel egyfajta rendbe tömörülnek. A szépnek jelentése, igaz, megváltozott, de azért a XX. században sem kötelező csúnya zenét írni. A harmónia igénye örök az emberben, és ezt lesz hivatva szolgálni a jövő zenéje is. L. I ghívót kapott az elnök, szombatra szóló meghívót, szemeskukorica-f ajtakí• sérleli bemutatóra. Hétfőn hozta a postás, ugyanazzal a másik meghívóval együtt, amelyik viszont csöveskukorica-fajtakísérleti bemutatóra invitálta. Ugyancsak szombatra. Máshova persze, mint az előbbi. Amaz északi irányba szólította volna a székhelyről, emez utóbbi pedig déli irányba. Amaz délelőttre, emez délutánra. Szerencsére. Valamint egy harmadik meghívót is rejtegetett a napi posta: vasárnap hibridkukorica-kísérleti bemutató lesz a keleti nagyüzemben. Valamint egy további meghívó darált- kukorica-termesztési fajtakísérleti tapasztalatcserére szólította igen szívélyesen, szintén vasárnapra ... Persze amaz délelőttre, emez délutánra. És természetesen másmás sarkába a járásnak. Gondolkodott az elnök: ez mind igen fontos. De elmen- jek~e? Talán el kellene menni, hiszen amint tapasztaltam, általában mindig elmennek a meghívottak. Elvégre egy fejlődő nagyüzemi gazdaságban, de más üzemben is, tudni kell: mi az új a technikában, a technológiában, no és a fajták világában. Máskülönben nem léphet megfelelő ütemben előbbre az emberiség. Érdekelte egyébként az elnököt úgyszólván minden, ami a nagy termelés szélesedő skáláján feltűnt. Ezért hát a lehető legbuzgóbban igyekezett mindig a tanfolyamokra, a különböző bemutatókra, tapasztalatcserékre vagy — uram bocsá’ — szimpozionok- ra. Igyekezett — mondom —, amíg tehette. Amíg bírta, amíg győzte. De hát az a tudást, tapasztalást, újdonságokat ígérő skála immáron hatalmassá dagadt. íme, kilenc meghívó szólította csak kukoricaügyben! Szemes kukorica, csöves kukorica, darált kukorica, hibrid kukorica, kukorica lábon, kukorica háton és a hónod alatt. • Jó, hogy ... Mi a jó? Hiszen van még meghívó. Amíg tovább bontogatta az elnök a napi postai levélhalmazt, újabb m""\:'-0kat talált. Volt abba: ’. 'lenféle. Még padláson termeszthető, nemzetiszínű kukoricapalán-' tázó gép kísérleti példányának a bemutatásával is kecsegtették. Sőt azzal is, hogy az elnök végre megismerheti az elektronikus libatömés és májdagasztás (már mint libamáj) módozatait. Sajnos, nincs mód arra, hogy a további meghívók tartalmát is közreadjuk. Azokat a meghívókat sem lehet — sajnos — ismertetnünk, amelyeket előző napon kapott az elnök, és amelyek úgyszintén egy-egy nagy fontosságú kukorica-, répa-, burgonya-, búza- vagy csirke-, nyúl-, fácán-, vadászpuska- és egyéb bemutatóra, tapasztalatcserére invitálta — az égvilágon mindenüvé. És természetesen valameny- nyi meghívón ott állt nyomtatott, kövér betűkkel a napirend ismertetésében is kiemelt pont: EBÉD. Vagy esetleg: VACSORA. Attól függően, hogy a nagy fontosságú rendezvény látogatóit délelőttre hívták-e össze vagy délutánra. Eev Mi rejtek» seepniása 1944. december 17. Egy tizenkét éves hidasnémeti fiút kihajt a kíváncsiság a menedéket nyújtó pincéből. A kapuhoz lopózva a szomszédos porta előtt egy német katonát vesz észre, aki jobbjában pisztolyt szorongat, bal kézében az elvágott gyújtózsinór végét. Igen dühös,' ugyanis parancsa van rá, hogy a folyó fölött átívelő hidat a levegőbe repítse. Valaki megakadályozta ebben: elvágta a zsinórt. Mozdulataiból kitetszik, hogy — német katonához illően — a parancsot mindenáron végre akarja hajtani. A hídon magyar katonák futnak a gönci oldalról Hidasnémeti irányába; valószínűleg egy utóvédharcot folytató kisebb egységhez tartoznak. Elöl egy fiatal hadapród őrmester. Amikor meglátja a német-1 és felfogja, miben sántikál, a híd alá bújó zsinórhoz ugrik, és' egyetlen biztos mozdulattal elmetszi. Bajtársai életét félti, akik még a hídon odaát vannak. A német nem teketóriázik: pisztolyát rásüti a magyarra. A lövés halálos volt. A hadapród őrmester. bajtársai körülkapják a gyilkost; dulakodnak, lelövik a németet, és hogy nyoma se maradjon, a folyóba vetik. A fiú rémülten rohan vissza a pincébe. Néhány perc alatt szörnyűséget kellett átélnie: szeme láttára két ember halt meg. A falubeliek közül ő volt az egyetlen szemtanú. I! háború átmonajlott Hidasnómetin. A felszabadító román csapatok előőrsei nem akartak hinni a szemüknek: az alkonyati félhomályban egy teljesen ép híd körvonalai sötétlettek előttük. A németek még néhány lépésnyi pa lakúidnak sem irgalmaz- tak pusztító szenvedélyük dühében... Cseltől tartottak, s biztos, ami biztos, csónakokon keltek át a folyón. Az egyetlen hiteles szemtanú igyekezete hiábavalónak bizonyult, igaz történetét »mesévé-« szelídítette a hitetlenkedő közvélemény. Csak annyit vett ót belőle, ameny- nyi egyetlen mondatba sűrítve ma is olvasható a jobb parti hídfőn: >-A híd ismeretlen megjmentő jenek emlékére, aki élete feláldozásával védte meg az esztelen rombolástól 1944. december 17- én.« A kis márványtáblát Albert Józsefnek, az MKP- alapszervezet titkárának, egy-ben a Nemzeti Bizottság el nőikének kezdeményezésére helyezték el a hídon 1948 nyarán, ö és elvtársai biztos ösztönnel találtak rá arra a hősre, aki méltó az új, népi Magyarország tiszteletére: életáldozatával -megmentett egy olyan hidat, amelynek akkor rendkívüli hadászati Amint ezen így morfondírozott az elnök, kopogtattak az irodaajtón, és belépett egy másik elnök. — Szervusz! — Szervusz! — Mi járatban? — Küldetésben — ezt mondta a jövevény, majd meghökkentő ajánlatot tett: — Téged a térség valamennyi elnökejnevében kinevezlek képviselőnek. — Miféle képviselőnek? — Bemutatókon, tapasztalatcseréken képviselsz bennünket. Elvégre te vagy a legfiatalabb, és még egyszer sem mondtad egyikünknek se, hogy nem szívesen jársz ezekre a ... nyakkendős alkalmakra. — Tényleg, nem mondtam — nyögte az elnöft —. de ... gondoltam ... Sőt: most mondom is. Es kitette az asztalra a maréknyi meghívókártyát. A jövevény úgyszintén megnehezítette az asztalt jónéhány maroknyi meghívóval, amit a táskájából zúdított ki. jelentősége volt, másrészt nem kellett újjáépítenünk, a mai napig szolgálja a közúti forgalmat (három év híján kerek ötven esztendeje). Ez a kis emléktábla hívta fel a figyelmem a múlt homályába burkolózó történetre. 1970 februárjában cikket írtam róla a Kortáreban; azt mondtam el, amit egyetlen délután össze tudtam gyűjteni az emberek negyedszázados emlékeiből. A történet annyira meghatotta Kothai Nándor pesti szobrászművészt, hogy .társadalmi munkában elkészítette az ismeretlen , katonahős domborművét. fc E niigy fokú, pártfogoló igyekezetét nap mint nap tapasztalva,' kötelességemnek éreztem, hogy az eltűnt hős nyomát , szüntelenül kutassam. A véletlen vált segítőmmé a kutatásban. A múlt hónapban belgyógyászati kivizsgálásra a Semmelweis Kórházba utaltak. Egyik betegtársamban, a kórház gazdasági igazgatóhelyettesében, Boncsér Lajosban szűkebb hazám, szülőmegyém, Abaúj kitűnő ismerőjére bukkantam. Elmondta: 1945 végétől 1949-ig Hidasnémetiben lakott. Nos, nekem rögtön eszembe jutott a hidon elhelyezett tábla, s faggattam, emlékszik-e elhelyezésére. Emlékezett, ott volt az ünnepségen, s mennyire meghatotta Albert József szép, emelkedett beszéde. Valósággal “-lecsaptam« rá: nem tud-e valamit a híd ismeretlen megmentőjéről. Nem tudott. Én azonban nem tágítottam, mindent elmondtam, amit eddig összegyűjtöttem. Boncsér Lajoson különös változást észleltem a történet elmondása után. Izgalom kerítette hatalmába. Hirtelen megállva ágyamnál, ért kérdezte: “-Az az egykori ifjú azt állította, hogy őrmester volt a magyar katona, akit a német lelőtt?« Bólintottam. “•Tudok ón erről valamit« szólott. “•1940-től 42-ig a kassai kereskedelmi főiskola hallgatója voltam. Évfolyamtársam, barátom és albérlőtársam volt Kolos Sándorné Kassa, Kálvin tér 4. szám alatti lakásán Végvári János, aki kb. 1920-ban vagy 21-ben született. Termetre inkább sovány, mint hízásra hajlamos, magassága egyezett az enyémmel, 176—Í77 cm lehetett. Arcát különössé tette, hogy sötétbarna haja volt és világoskék szeme, ami valóban eltér az átlagostól. Lassú, megfontolt beszédű, hallgatag fiú volt. 1942-ben végeztünk. Ekkor elváltak útjaink, ő visszament a Dunántúlra (a falu neve itt a nyelvemen, majd eszembe fog jutni), én maradtam, mert születésdleg kassahámori vagyok. Elég az hozzá, hogy 1945 nyarán fel— Mérgemben vettem a fáradságot, végigjártam valamennyi elnök kollégát, és mind elküldte a napokban kapott meghívókat neked ... Menj el! Képviselj bennünket, szépen kérünk, pajtikám! Alit volt mit tenni? Az elnök vállalta a küldetést. Szépen különválogatta a meghívókat, s aszerint, hogy szemes, csöves, hibrid-, darált, őrölt vagy pattogatott kukorica fajta kísérleti bemutatójára szóltak, vagy esetleg elektronikus tökindaszaggatásra, vagy esetleg másra. zután pedig végigjárta az elnök szépen az ősz- \ szeset. Ott volt a délelőtti tapasztalatcserén, és ott volt a délutánin. Elment szombaton, vasárnap, hétfőn és a többi napokon. — Egyedüli? — kérdeztem tőle ennyi tortúra után. — Dehogy egyedül! — újságolta. — Képzeld, elnöktár- saim'közül ugyan senki se jött el tényleg, és mégis népes volt minden rendezvény. Te}t ház! És ami fő, mindenütt kitűnő paprikást főztek. S mit gondolsz: megmaradt belőle akár egy tányérra való? Bizony nem, cimbora! Elmaradt sok meghívott, de a sok paprikás mégis elfogyott... kerestem volt házinéninket; aki ezzel fogadott: Hallotta mi történt Jánoskával? (Én Lajoska voltam, ő Jánoska volt Kolos néninek, úgy szeretett minket, mint saját gyerekeit.) Mondtam: mióta végeztünk, semmit se hallottam róla. Mire ő: Nem engedte felrobbantani a hidasnémeti Hernád-hidat, és a németek ott, a hídnál agyonlőtték.« Boncsér Lajos tehetetlenül tárta szét a karját, nem tud többet Alig pihent le, befutott a felesége — szintén egészségügyi dolgozó —, s szóba hozta, miről beszélgettünk. Leírhatatlan örömömre az aszsony folytatta a történetet. »Kolos néni azt is elmondta, hogy Jancsi- hadapród őrmester volt. Márta nevű leánya,Kolos Tibor nevű tanárhoz ment feleségül, s 1945 nyarán Hidasnémetiben laktak. Jánost ő azonosította egy akkorban feltárt négyes magyar katonasírban. Még teljesen felismerhető volt. Én úgy tudom, amikor megindult a vonatközlekedés, a hozzátartozol hazaszállították. Jánoson nem volt lábbeli...« Mondhatom, engem is izgalom kerített hatalmába, hogy 30 év után végre megoldódik a rejtély, s mivel Lajos bácsinak eszébe jutott a falu neve, rögtön írtam Igáiba a községi tanács elnökének. Fehér István tanácselnök lelkiismeretesen, a jó ügyhöz méltó buzgalommal látott kutatáshoz. A november 28-án keltezett levélből egy fénykép is előkerült, amely Végvári János főiskolai igazolványában volt, a testvérbátyja. Végvári Pál bonnyad tanító bocsátotta ideiglenesen rendelkezésem-, ne. A hivatalos levélből a kő-' vetkezők derülnek ki; »A kassai házinéni Márta nevű leányára hivatkozva közölte a halálhírt. Hidasnémetiben, egy négyes sírt tártak fel, • a négy holttest egyike —• Márta beazonosítása szerint — a Jánosé volt. János való-; ban hadapródórmester volt. A feltárt sírból két katonát hozzátartozói hazaszállítottak; de Jánost a másik katonával együtt a faluban temettek el, mert nem tudtak oda eljutni abban az időben. Hidasnémetiben mw»«* nyoma, hogy ott 1945. január 15-én magyar katona elhunyt volna. De Márta, a kassai házinéni lánya honnan, kitől szerezhetett tudomást arról; hogy Végvári János azonos azzal a hadapród őrmesterrel, akit a német a hídnál lelőtt? Kolos Tibomé született Telléry Márta minden bizonnyal maguktól a katonáktól, Végvári János bajtársaitól értesülhetett róla. Feltételezésem szerint ' János nem halt meg rögtön, s mert tudta: barátai, Márta és Tibor Hidasnémetiben laknak (az igali tanácselnök említi, hogy Végvári János levei között találtak egy esküvői fényképet, amelynek hátlapján ez áll: “Szeretettel Jánosnak, Márta és Tibor, 1943.«), megkérte bajtársait, keressék fel és értesítsék őket a történtekről. Bár háborúban forgandó a katona sorsa, alig hihető, hogy a hídmentő magyar katona bajtársai mind elestek volna a további harcokba,n. Ladomérszki Tibor, egykori hidasnémeti főjegyző említette nekem, hogy vagy két éve összeakadt egy odavaló vasutassal, aki elmondta neki: nagyon rnegdühödött bajtársaira, mert azok lehúzták kedves parancsnoka. egy hadapród őrmester lábáról a bireerlibőrből készült hegyi- vadászbakancsot Hidasnémetiben. A feltárt sírban egyetlen hadapród őrmester feküdt, s az Végvári János volt, lábbeli nélkül .. A volt bajtársak tudnák igazában bezárni a kört, amelynek középpontjában egy húszesztendős, szomorkás arcú fiatalember tekint ránk — az utókorra, amely harminc év alatt sem volt képes kiemelni őt az ismeretlen hősök névtelen sorából. Gulyás Mihály Kaczúr István MEGHÍVÓ — EBÉDDEL
