Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
A felkelő nap fényével bőkezűen elárasztotta az erdőt és a sztyeppét. A hegyek között még élesebben kirajzolódtak a magasba törő sziklák, a szakadékok szédítően mély hasadé- kainak körvonalai. A sztyeppén viszont a napsugarak egyenletes sugárban, békés nyugalomban ömlöttek szét. Verőfényes őszi reggel volt. Egy GAZ—69r-es haladt a halhingoli kísérleti állomástól a Hamar-hegy felé vezető úton. A sofőrön kívül még ketten ültek a kocsiban: Ce- velszuren, a fiatal agrono- musnő és egy ifjú kertész, Naszan. A kocsi kelet felé tartott, a napsugarak a szélvédő üvegen keresztül kimé.- letlenül betűztek a fülkébe, vakították á gépkocsivezetőt. Dugar tüstént lehajtotta a napellenzőt, és ezt mormolta: — Látszik, meleg egy napunk lesz ... Cevelszuren elmosolyodott, arca fölragyogott, akár a nap- és így válaszolt: — Naszan és én is így gondoljuk! »Hiszen erről szó sem esett köztünk!? — suhant végig Naszanon a fölismerés. A hátsó ülésről tisztán látta a lány félig feléje forduló arcát, a füle mögül előbukkanó hajtinesek lágy vonulatát. Arany ember, csak ne volna olyan cudar nehéz természete! Cevelszuren mintha kitalálta volna gondolatát, újból elmosolyodott, majd váratlanul így szólt: — Na, Dugar, itt megállunk egy kis időre. — Igenis, főnökasszony — felelte a sofőr, és kikapcsolta a motort. Mindhárman kiszálltak. A bőséges hajnali harmat még nem száradt föl, a fű nem őszies, hervadt, hanem tava- sziasan friss, zöld színben pompázott. Naszan egy szárazabb halmocskát keresett magának, a földre huppant, s tovább figyelte Cevelszurent. A lány széles vállú, telt csípőjű volt, dereka viszont sudár, egyenes, lábai nyúlánkak. Kecses nyakán büszkén hordta a fejét, amelyet sötétfekete haj keretezett. Egész alakjából csak úgy áradt az üdeség, egészség. Cevelszuren úgy tett, mintha hátra akarna pillantani s Naszan azon nyomban elkapta róla tekintetét, az előtte elterülő sztyeppét kezdte nézegetni... E gykor háború tombolt itt. A sr.ögesd rótok maradványai még most is látszanak, a Halhin- gol keleti partján pedig végeláthatatlan sorban lövészés közlekedőárkok, fedezékek húzódnak. A fű ugyan már mindent benőtt, zöld takarója azonban nem volt képes teljesen elrejteni a földet eltorzító iszonyatos sebeket. A japánok álltak itt 1939-ben. És ott, ahol az Etne völgye húzódik, ott helyezkedett el a szovjet—mongol csapatok védővonala. A Bajan-cagan tetején egy hatlamas, mozdulatlanságba dermedt harckocsi az állások bevehetelen- ségének szimbóluma. Naszan tudta: ez a tank a hős szovjet harckocsizó, Jakovlev emlékét őrzi, s a dombon még vasrácsos kerítéssel övezett, alig-alig észrevehető kis hal- mocskák is sorakoztak, rajtuk ágakból formált keresztek. Naszan észrevette, Cevelszuren a mezőn át egyenest a kis magaslaton emelt emlékmű* felé tart. Ha látta volna a lány arcát, biztosan meglepi az azon végbement változás: bánat és gyász ült Cevelszuren szemeiben. Ami azt illeti, Naszan gondolatait sem lehetett volna éppen vidámnak mondani. 1939 nyarán éppen ezen a helyen halt hősi halált az apja. Csak azt nem tudja, sírhelyét hol keresse. Naszan azon a nyáron töltötte be a hetedik évét. A határ mentén éltek akkor, az apja határőrparancsnok volt. Néhány szörnyű kép maradt meg benne abból az időből. Fullasz- tóan forró nyári nap. A kis Naszan — mint rendesen — egyedül .játszik a jurta árnyékában, ő az őrsön az egyetlen gyerek. Hirtelen néhány puskával .fölfegyverzett 'ovas bukkan elő: katonák. Lovaik tajtékosak. Egyikőjük a nyeregből leugorva arccal a földre zuhan — annyira kimerült, hogy nem tud a lá*) Mongol író. bán megállni. Apja kirohan a jurtából, kezében szintén puska, és szigorúan ráparancsol Naszanra: azonnal menjen haza. Még egy részletet megőrzött. Mikor az összeesett harcost fölemelték, hogy a hátára fordítsák, akkor látta: merő vér a gimnasztyorkája. Nem, nem a fáradságtól esett össze.. . Éjjel Naszan fölriadt, s látta, hogy anyja sír, könnycseppek gördülnek végig arcán. "Valami történt apával?« — kiáltott föl rémülten. "Aludj, fiacskám, semmi sem történt! Apád hamarosan hazajön, s ahogy megígérte, ajándékot hoz: nekem új teáskannát, neked cukorkát.« Erdene Szengin* Az almafák alatt Ú gy is lett. Apja hamarosan hazatért, s anyjával együtt fölültette őt egy ponyvás teherautóra. Búcsúzóul egy pillanatra magához ölelte a fiát... Naszan egész életére megőrizte apja borostás állának érintését, a belőle áradó erős dohánysza- got. A kocsi sokáig rázkódott a hepehupás országúton. Valahonnan a távolból dübörgés hallatszott, akár a tavaszi mennydörgés, ha vihar közeleg. Majd váratlanul egészen közelről megismétlődött a dübörgés, és fehéres füst kúszott szét a földön. A teherautó, mintha megrémült volna, nekiiramodott, majd az útmenti árokba fordult... — Naszan! Akarsz almát? — hallatszott Dugar hangja, s az emlékek sora megszakadt. A férfi hátrapillantott, és meglátta a sofőrt, amint éppen almát szed elő a táskájából. Dugar meg sem várta a választ. Kiválasztotta a legszebbet, s a legnagyobbat, földobta, majd ügyesen elkapta, s beleharapott a har- sogóan zamatos gyümölcsbe. Miután végzett vele, tenyerével megtörölte a száját, s ezt mondta: — Te meg mit ülsz itt? Cevelszuren arra számított, hogy veled fog sétálni! Naszan elengedte a füle mellett a sofőr szavait, nem vette föl a célzást. Túlságosan megrohanta a múlt. S az emlékek vékony fonala a gyermekkortól a máig húzódott. Akkor, 1939-ben vesztette el az apját. A hír, hogy hősi halált halt a harcmezőn, csak a háború vége felé jutott el hozzájuk. Anyja egyedül nevelte emberré. Egészsége azonban néhány .éve megingott; be kellett költözniük a városba. S ugyan miféle muntka akad ott egy állattenyésztőnek? Beiratkozott hát a kertészeti tanfolyamra, s új szakmát tanult. Ő maga is meglepődött: váratlanul megszerette új hivatását. S amikor megkezdődött a szűzföldek meghódítása a halhingoli körzetben, azon a helyen, amelyet a háb.orú alatt oly bőven öntözött vér, Naszan társaival együtt elsőként érkezett ide. Munkát a halhingoli kísérleti állomáson kapott. Utat építettek a bombáktól, lövedékektől szaggatta földön, s a Halhin-gol mindkét partján kertek borultak virágba, településsé szaporodtak a takaros kis fehér házak. Úgy rémlett, maga az élet tör utat magának, bújik elő a földből visszatart- hatatlanul... Cevelszuren tavaly érkezett az állomásra. Azt suttogaják: nem ok nélkül kellett távozni# a földművelésügyi minisztériumból, hibát követett el, s lám, leutazott a világ végére. Dolgos munkás volt, de nem könnyű természetű. Nem mindig jött ki az emberekkel, csípős nyelvétől nem egy lány szenvedett. Igaz, ha doligozni kellett, amúgy istenigazából, akkor mintha kicserélték volna, rögtön akadt társai számára kedves szava, bátorító tekintete. Kezdetben nem tetszett Naszannak — nem szerette az olyan embereket, akiknek jellemét azonnal nem ismerte ki. Figyelni kezdte ezt a szertelen teremtést, s Cevelszuren fölkeltette az érdeklődését. S azután ... azután hirtelen lángra lobbant, olyan erővel és szenvedéllyel, hogy maga is megijedt. Bármennyire próbálta is leplezni szerelmét, időnként úgy érezte, Cevelszuren mindent sejt. Például tegnap is, a lány teljesen váratlanul így szólt hozzá: — Holnap a Hamar-hegy mögötti hágóhoz utazom l'öldmintát venni. Talán te is velem jöhetnél. . . — Igen, természetesen — a férfi rögtön beleegyezett, s zavarodottan elfordult, hogy leplezze örömét. — De vajon elengednek-e veled? — Ezt én már megbeszéltem. S íme, most együtt utaztak . . . — Gyerünk, Naszan, menjünk Cevelszuren után! — javasolta Dugar. A sofőr nyilván már unta Naszan szótlanságát. Cevelszurennel a halhingoli sírnál találkoztak. Arcán megindulás, mély bánat nyugalma. — Indulunk, főnök? —kérdezte Dugar. Cevelszuren fölsőhajtott, majd válaszul elmosolyodott, s némán a kocsihoz indult/ A Hamar-hegy hágójához vezető út további részét némán, gondolataikba merülve tettélv meg. A gépkocsi megállt a há- -gónál. A közös sír fölött emelkedő obeliszk csillogott a reggeli nap fényében. "Hiszen ez apám emlékműve is« — gondolta : büszkén, de egyben szomorúan a férfi. A völgyekből a napsugaraktól fölmelegített hervadó fű édeskés, átható illatát hozta a szél. Cevelszuren megszólalt: — Látod, Naszan, boldog emberek vagyunk mi ketten - ] csak a háború sebeit kellene j még begyógyítani. Hány év is múlt el azóta, s a megkínzott föld még egyre emlékezik... De mi fölszántjuk ezt a sokat szenvedett földet, betemetjük az árkokat, letöröljük színéről a háború szörnyű nyomait. S kertet ültetünk az emlékmű köré... Naszan maga sem tudta, mitől vezérelve hozzátette: — Én is erre gondoltam. Itt kell élnem, ahol apám hősi halált halt 1939-ben. — Az én apám is egész fiatalon ment el a háború ba, húszéves volt. És ő sem tért vissza . .. Amíg nem gyógyítjuk be a föld sebeit, nem gyógyul be e megsebzett szív sem. Egymás mellett álltak, vál- luk összeért, s nézték az áldásos őszi nap verőfényében vakítón csillogó gránitoszlopot. * Oroszból fordította Földeák Iván Sólyom László tyalaki j Tegnap reggel, amikor ki- \ léptem a kapun, mint tíz eset j közül kilencszer, Csemetke [ Lajos szomszéd is kilépett az ! ő kapujukon. Máskor már messziről V köszön hangosan, j most csak éppen motyog valamit az üdvözlésemre. Job- \ ban megnézem, s döbbentem látom, mintha tíz évet öregedett volna: az arca fakó, mindig vidám szeme vörös és kialvatlan, járása bizonyta- talan. — Mi a baj? — kérdezem. — Most már semmi... Csak borzalmas éjszakám volt... És meséli: — Kis családommal a szokásos időben lefeküdtünk aludni. Én jó alvó imgyok, ahogy mondani szokták: ágyút süthetnek el a fülem mellett, akkor sem ébredek föl. Bezzeg az éjszaka rögtön fölébredtem, amikor a feleségem kétségbeesetten megrázta a váltamat. — Mi történt? — akartam kérdezni, de nem tudtam szólni, mert tenyerével betapasztotta a számat. — Pszt! — súgta a fülembe. — Valaki jár az előszobában. 5. /avúhulan Éjszaka vártalak Meg az éj előtt kinn valék a pusztán s hogy vártalak kedvesem ... a tündöklő hold hegyek ormán alászállott csöndesen. Koromsötétig várakoztam, és csillaglámpást gyújtott az ég. Csaló neszekre füleltem ... Tán te vagy! Mindhiába... későre járt, későre rég. A mennybolt megfordult velem, s keleten lassan hajnalodon, csitíthatatlanul vert Vad szívem; de lettél vádjaitól is íöloldozott. Virrasztásom a hajnalt hozta, utolsót lobbanó, kihunyt csillagok alatt a füvet harmat mosta, hiába vártalak; egyedül vagyok. A holdra fénylő nap köszön, lám, találkozik két égi vándor! — Mért nem jöttél? — Ö nincs öröm; megláthatnád riadt szomorúságom. Nagy Gáspár fordítása Barátkozas (T-Otó: UPI—MTI—KS> Marcali a török araiam idején A MOHÁCSI veszedelem után megsokszorozódó török becsapások több évtizeden keresztül Somogy megyét sújtották a legjobban. A török csapatok a Balatonig, sőt délen Kanizsáig jutottak el. A parasztok Somogybán már szántani sem mertek, sőt a mezőre is féltek kimenni a leselkedő portya miatt. A török 1555 előtt Marcali közvetlen környékét is fenyegette; Somogy vár és Mesztegnyő várának újjáépítését is tervezték,, s ezzel közvetlen veszélyt jelentettek a mezőváros népére. A XVI. század közepén a törökkoppányi megye (szandzsák) járási székhelye Marcali lett. Sorsát véglegesen Szigetvár 1563-ban történt el- .este pecsételte még. Ekkor ugyanis az egész megye török kézre került. Marcali népessége erre az időre jelentősén megfogyatkozott. Ez nem véletlen, hiszen míg 1534-ben 66 portáját említik, közel tíz év múlva már teljesen elnéptelenedett helységről szólnak, az adatok. A fölégetett és újjátelepüiő Marcaliban 1546-ban csupán 43 porta szerepelt. A végső hódoltatás 1555— J564 között történt; sok esetben tűzzel és vassal. Kiépült a török közigazgatási rendszer, amely legsokoldalúbb formával az adózást intézte. Jellemző az adózási rendszerére a közel százféle adó (a gabona-, a kert-, a sertés-, a hal-, a porta-, a fejadó és még sok felsorolatlan). Ekkor már teljesen ébren voltam. Felültem, s a-felesé- gem tekintetét követve, riadtan láttam, hogy az előszobába vezető ajtó alatt fény szűrődik be. — Az előbb motoszkált is — súgta a feleségem. — Telefonálok a rendőrségre — súgtam vissza, s már bújtam is ki a takaró alól. .— Nem! — fogott vissza a nejem. — Meghallja, beront, és... Beláttam, hogy igaza van a feleségemnek, valóban nem kockáztathatom meg a tele-, font, mert mire »kicsengene« a rendőrségnél a hívásom, már hátamban lenne a kés. Mit tegyek hát? — Mert szerinted, ugye, fölösleges a kulcs ebbe az ajtóba! — szipogta a feleségem szejnrehányóan a fülembe. — Az előszobát akkor is ki tudná rámolni — sziszegtem vissza dühösen. ■ — De legalább nem tudna bejönni — lebegi a feleségem, s megint jajistenkedik —, és Lujzíkát . . . Jaj, nekem, Lujzikám, egyetlen kislányom! — Nem fog bejönni! — mortdom, s elszántan talpra ugrottam, puszta kezemmel A lakosság akkoriban főképp búzát, árpát és rozsot termesztett. Kedvelt állataik, a birka, a sertés, a tehén és a baromfi, gyakran a magyar végvári vitézeknek jutott zsákmányul. A XVI. század második felében készült török összeírás szerint akkor öt utcából állt a mezőváros. Az Újfalu, a két Felső, Alsó és Eresznek (Érsek) utcában összesen 85 ház állt. S ekkor lehetett érvényes a Verancsics Antallal utazó külföldi Duna menti leírása: "nagy falu, de a magyarok szerint város. Városuk nincs fallal bekerítve. Nagyan szép és jó házai vannak. Majd mind szalmával fedve, de kőfalakkal és magyar módra készült kályhákkal.« A TÖKÖK URALOM gazdaságilag is teljesen tönkretette Somogyot. Régi nagy vásárai és gazdagabb mezővárosai szétzilálódtak, elpusztultak. Például a kál- máncsai gazdag tőzsérek, iparosok és földművelők Észak- Dunántúl viszonylag békésebb területeire húzódtak. A század végére és a XVII. , „ , * század elejere a mezőváros jelentősen átformálódott. A betelepülő török lakosság — a bosnyák és a rác — a mezőváros belsejét, különösen a főteret formálta át. A keresztény templomokat kisebb dzsámikká, illetőleg mecsetekké alakították. Fürdőik csupán kisebb épületeket foglaltak el. A város szélén egy-egy fogadó karavánszemégsem vehettem föl a harcot a rablóval. Az asztalon I lévő jókora ólomkristály vázát ragadtam meg. A víz ki- I loccsant belőle, a virágokat j én hajítottam a padlóra, s az I előszoba felé lopakodtam. Ott megálltam a falhoz lapulva. A vázát magasra emel- | tem, s elhatároztam, hogy ha nyílik az ajtó, teljes erővel j lesújtok a belépőre. — Jön — súgtam hátra a mellém óvakodó feleségemnek. A hangom remegett az izgatottságtól. — Nehogy mellé üss! — biztatott a nejem, s bátorításul megpuszilta a fülcimpámat. Aztán nyílt az ajtó, surrantak a léptek, majd eloltotta az előszoba lámpáját. . . És ez volt a szerencsém, mert. . . Mert ha világosban jön be a kislányom, eltaláltam volna ... Így azonban a levegőbe ütve nekiestem a falnak, Luj- zika átbukfencezett rajtam, a váza ripityára tört, s a feleségem hajnalig zokogott, hogy »mit fog szólni Malvin néni, ha legközelebb eljön, s nincs meg a váza. amit tőle kaptunk nászajándékul.« ráj igen jellegzetes tartozéka volt városálakításuknak. A magánosok házai azonban nagyon gyengére épültek. Evlia Cselebi török történetíró szerint a közepes nagyságú mezővárosokban ... -egészen fából épült, deszka- tetejű házak vannak. Udvaruk nincs, s a földszinten van az istálló, míg a felső rész a lakás.« Általában a sok kőből és sárból épített ház is piszkos vityillónak tűnt. A hosszabb török itt-tartóz- kodás után egy teljesen balkáni kép alakult ki. Az 158Q- as évekre Marcali népességé tovább csökkent. 1660 tájára már szinte a fele lakosság elmenekült, illetve elpusztult. A fenti képhez kiegészítő: hiába került Marcali 156G-ban végleg török uralom alá, a közeli végvárak császári katonasága és magyar vitézei állandóan portyázták- és hó- doltatták a területet. Polgáraik és a jobbágyok többnyire tőlük is készpénzben váltották meg magukat. Ehhez hozzájárult a földesúri adóztatás is, amely 25 forintra és több lábbeli készítésére terjedt ki. Ennél fogva a jelentős szőlőművelést folytató lakosság gazdaságilag egyre jobban tönkrement. Az 1651- ben kiadott Nádasdy urbárium szerint Marcali "népe kézpénzzé], karmazsinpapucs- csal és hegyvámmal tartozott. Ugyanakkor kb. 40 hold- nyi területet búzával és zabbal vetettek be a földesúr számára. A malomadótól kezdve még számos terhes szolgáltatást sorolhatnánk föl. MARCALI XVIII. századi | földesurát, Nádasdy Ferencet 167t-ben a Habsburg-ellenes összeesküvésben való részvétel miatt kivégezték. Vagyonának nagyobb része Habs- burg-kézbe és -zsebbe« került. Marcalit régebbi rész- birtokosainak, a Széchenyieknek adták, s ők a török kiűzése után birtokukba is vették. A lakosság egy szegény, alig-alig fejlődő mezővárosban élt ebben az időben. Ráillik erre amit Ottendorf világutazó és császári kém az egykor virágzó Tolnáról mond: -valaha szép helynek kellett lennie, amint ez ma is látható egyes kőrakásokból, néhány régi épületből és rombadőlt templomokból...« . Marcali tornyos büszke vára és díszes román, gót stílű templomai is elpusztultak. Köveiből épült a XVIII. században rohamosan fejlődésnek induló település. A török kiűzése után pedig egy széles halárral rendelkező, jelentős földműveléssel és iparűzéssel foglalkozó lakosság formálta újjá. Ennek nyoma és gazdagodó eredményei a mai napig is szerencsésen követhetők. Dr. Magyar Kálmán régész-muzeológus 'Somogyi Néplap ""T ...................CTiy—«MM I —a»^— • * jár az előszobában
