Somogyi Néplap, 1974. október (30. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-27 / 252. szám

A Pécsi Balett mutatta be Gustav Mahler zenéjére, a "Balettek fehérben«! című balettet. Képünkön: az előadás egyik jelenete.

(MTI-fotó — Bajkor József felvétele — KS)

Varga Nándor

A drótos

A

z asszony látszólag magabiztosan. lépkedett végig a presszó termen, de amikor odaért a férfi asztalához elbizonytalanodott s kezével tétova mozdulatot tett:

— Bocsásson meg... Ha nem vár senkit, megihatnék az asztalánál egy kávét?

— Kérem, tessék! Egyedül vagyok.

■ A nő leült, tekintetével a pincért kereste, s a férfi alaposan, de nem kihívóan szemügyre vette. Éjszakára itt ragadt a vidéki nagyvárosban, kivett egy szállodai szobát, és már másfél órája várakozik a presszóban. Ez a nő szép, elég fiatalnak látszik, legföljebb harmincöt éves lehet.

— Ugye, nem gondol rólam semmi rosszat?

— Biztosíthatom, nem.

— Mert hisz elég furcsa, hogy ide tolakodtam, de magának olyan arca van ... magával lehet beszélgetni.

— Csak beszélgetni akar? Az asszony elvörösödött. Láthatóan zavarba esett egy pillanatra, de nyelt egyet, és természetes hangon válaszolt.

Egyszer majdnem beálltam drótosnak ... Pontosan tizenhét éve annak.

Az emlékezés tenyerében melengetem azt a rffepot. Megidézem a szót. A hang színe, melege idegimben szivárog szerteszét.

— Solti lakos vagyok. Solt- Kiskun vármegyének legöregebb drótosa. Rafael Illés a. nevem — így mutatkozott be, amikor utolértem és vándorokhoz illő módon köszöntöttem.

— Iparos ember vagyok én, nem kontár — adta tudtomra hovatartozását, s amennyire csak tehette, kihúzta alacsony termetét.

Hetykére állított kalapján állapodott meg a tekintetem. Rézüstök korma, bádoglemezek pora ... Mesterségének címere ez a kalap.

Mert iparos ő, nem kontár. Erről tudósít. Figyelmemet a kalapról eltéríti, erősen a szemem közé néz, mintha azt fürkészné, kételkedem-e szavainak igazságában. Nem lehetett biztos a dolgában. Ar-> ra kényszerült, hogy benyúljon kabátja belső zsebébe a bizonyítékért, vagyis az iratait citálta elő.

Az újságpapírba csomagolt pecsétes írások között nagy üggyel-bajjal megleltük a drótosiparra jogosító igazolványt.

— Tudja, Nógrád vármegyében is vettem én egyszer egy órát. 1926-ban.

— Akkor születtem.

— Isten éltesse! Szóval beállítok a botoshoz... Előadom, mi végett jöttem.

— Aztán van-e pénze? Mert drága portéka az.óra.

— Felbőszültem erre, levágom a drótosládát teljes erőmből a padlóra — üveg nem volt benne —, s mondom: Minek néz engem az

úr?! Ha nem tudná, önálló vándoriparos vagyok, félig- meddig kartársa magának, a szűzmáriás úristenit neki...

Ügy látszik, ilyen beszéd kellett! Azon minutumban elém pakkolta összes óráit, én meg szépen sorba raktam őket a pulton. Nagyság szerint! Még széket is hozattam magamnak. Ügy vizsgálódtam, ülve. Komótosan! Meghallgattam mindegyiknek a hangját. Kiválasztottam közülük a legnagyobbikát, hogy lássa az ipse, kivel van dolga. Borzasztó nagy összeget mondott. Erre rámutatok a kisebbikre. Annak az árát még többre szabta. A legkisebb óra volt a legdrágább. Ilyet se hallottam még! Végül a legnagyobbiknál maradtam, láncot tetettem rá, és kifizettem. Alku nélkül. A szentségit a botosának!

A nevezetes vásár után három napra megállóit az óra. Hiába rázogatta Illés bácsi, nem mozdult tovább a mutatója. Az óráshoz már nem vitte vissza, a tizedik faluban járt már akkor, így hát búsan bandukolt az úton. E közben találkozott egy ju- . hússzal. Nem árulta el, hogy

becsapták, csak annyit mondott: a rúgóval van valami baj, különben jó óra, régen tartja a szolgálatot. A juhásznak megtetszett a masina, és minek gyarapítani a szót: megcsinálták a vásárt. Illés bácsi kapott érte cserébe egy jókora — üszőborjúhoz hasonló — birkát. "Azt, amelyik legnagyobb’ volt a nyájban !«

De a birkánál is beütött a baj. Pont akitor, amikor a hetedik falunál hajtotta hazafelé. Vagyis hajtotta volna, mert a birka nem volt hajlandó egy tapodtat sem előremenni, körbe járt, mint az óra mutatója. Csak sokkal gyorsabban. Beléesett a kergekór., Csak nagynehezen sikerült hazakísémie.

— De azért — fűzi hozzá — egy héttel később elhajtottam a vásárba. Alkuszom éppen egy bőgatyás paraszttal, már a pénzt nyálazza kifelé a bugyellárisából, amikor elrontja a birka az üzletet. Ott kezdett el keringőzni. Pont a vevő előtt!

— Hát régen sokszor becsapták egymást az emberek — szóltam.

Ütitársam bólogat, és kis idő múltán megjegyzi:

— Mert hát akkor olyan volt a világ.

Később azt fejtegeti, milyen is a drótosipar becsülete.

— Tudja, én már hintón is ültem. Megyek az úton, kerülgetem a pocsétákat — esett akkor az eső —, egyszer csak megáll mellettem egy hintó. Rugós, fgderes, amilyenen régen az urak szoktak járni. Leszól aztán róla olyan állami gazdasági ember, hogy "üljön föl öregapám, gyalogosan soká ér a faluba.«/ Fölkászálódtam. A kocsisnak meg odamondtám: — A tanácsháza elé.

— Mert ha én valamelyik faluba megyek, mindig a tanácsházára térek be. Bejelentem magam az elnöknek, az meg leültet. Egyszer hallja, találkoztam egy nagyon finom elnökkel. Így szólt: "Illés bácsi ! A mi falunk az olyan falu, hogy még kiabálással sem kell fárasztani magát.« És mikrofonba mondta, hogy megérkeztem a faluba drótozni, ablakot csinálni.

— Általában mennyit keres, Illés bácsi? — tudakozódom.

— Hát... — húzza el a szót — az változó. Egyszer többet, másszor kevesebbet. Tudja az úgy van, hogy én potom pénzért nem dolgozom. Még azt hinnék, kontár vagyok. Kérem! Amire én fölteszem a foltot, föl van téve... — és beszél, beszél. Csupán azt nem mondja, mennyit keres voltaképpen.

Üjra próbálkozom. j

— Mondjuk: egy vödör megfenekeléséért mennyit kér?

— Mennyit, mennyit? — mormog, s úgy tesz, mintha erősen gondolkozna, majd hirtelen kivágja: — Legelőször azt nézem meg, milyen háza van az illetőnek. Ha olyan gyenge ház, akkor kevesebbet kérek. Olyan faluba szeretek járni, ahol sok az új ház. Ott vannak ám a gazdag emberek!

— Ügy hiszem, Illés bácsi, hogy ezt az ipart sem könnyű megtanulni.

Ezt hallva, az öreg hirtelen megáll, váltamra teszi a kezét, s mint az első bemutatkozásnál, hosszan néz a szemembe és kijelenti:

—. De maga meg tudná tanulni! Magából jó drótos lenne!

És ezt olyan őszintén, szívből mondta, hogy nagyon, de nagyon jólesett hallani.

— Igen, Elhatároztam, hogy lejövök, itt lakom a szállóban, és keresek egy magányosan ülő embert, és mindent elmesélek néki. Egyszer az életben ezt is megtehetem.

— Miről akar beszélni?

— Mindenről. Magamról és a férjemről, aki most élet és halál között lebeg ennek a városnak a kórházában.

— Mi történt a férjével?

— A szokásos: összetörte magát. A férjem ugyanis motorversenyző.

A férfi összeráncolt homlokkal gondolkodott.

— Persze. Hallottam valamit. Tegnap itt verseny volt, és csúnya bukások történtek.

— Igen, a sérültek között van a férjem is. Többrendbeli törés, a koponyán is ... nem biztos, hogy megmarad.

— Aki ilyesmire adja a fejét, annak vállalnia kell a veszélyt.

— Hát... a férjem vállalja is. Mindenfajta veszélyt boldogan vállal. Idáig nyolcszor bukott, mindig életveszélyesen, de ha egyszer összeragasztják, már megmarad. Megmarad most is. Tegnap óta kétszer műtötték, s ha reggelig nem hal meg, akkor minden kezdődik elölről.

S

zeretett volna közbeszólni, de az asszony fölemelte a kezét.

— Ne szóljon! El akarok mesélni mindent, azután kérdezhet.

— Tessék, hallgatom.

— Ugye, nem látszik rajtam, de tizenöt évvel ezelőtt nagyon szép lány voltam. Egy dunántúli kisvárosban éltem, együtt a szüleimmel, s nem volt gondom semmire. A szüleimnek malmuk és péküzletük volt; nem gazdag, de módos emberekként éltek. A malmot ugyan később leadMilos Macoürek

A hangyászsün

Hajdanában a hangyászsü. nők nagyon boldogtalan állatok voltán. Hangyászsünök vagyunk, tűnődtek, hangyát kéne ennünk. De hogyan? Megesett, hogy az egész hangyászsün család két hónapig lesett egy árva hangyácskára, de a hangyákat sem ejtették a fejükre, hogy a hangyász sünök orra alá másszanak, s így a hangyászsünök meglehetősen nyomorogtak, s gúny és megvetés volt osztályrészük. Mikor például a kis strucc találkozott a kis hangyászsünnel, biztos, hogy így kiabált:

— Te hülye hangyászsün! — És kiöltötte rá a nyelvét.

Ez nagyon bántotta a kis hangyászsünöket, ők is nyelvet öltöttek a kis struccokra, de ebben ki is merült minden ténykedésük.

Ám egyszer egy kis hangyászsünnek az jutott esze be, hogy ha már mást nem tudnak fölmutatni, jó lenne legalább egy tisztességes, hősi zu nyelv, hogy legyen valami pofája annak a nyelvöltöge- lésnek, ment hát és kért az anyukájától két korona hatvanöt és vett magának egy hosszú légyfogót.

Megéri, gondolta, és amikor találkozott a város szélén a struccal, kiöltötte rá új, hosszú nyelvét, és a strucc szégyellte kidugni kis vacak nyelvét, s a kis hangyászsün egészen magánkívül volt, hogy ilyen jól sikerült a hecc, s mivel egészen magán kívül volt, a nyelve is rajta kívül volt, s a kis hangyászsün így futott haza. — Hol az új nyelved? — mordulttá anyuka. — Rakod be a pof ácskádba!? Nincs kidobni való pénzünk ...

És a kis hangyászsün a homlokára csapott, és kezdte a pofájába gyömöszölni az új nyelvét, és amikor úgy tél óra múlva kész lett a művelettel, látta, hogy a nyelve hegye teleragadt mindenféle kacdttal, zörgő haraszttal. cigaretta- csikkel és negyvenhat darab hangyával.

Nem álom ez? Ennyi hangya, döbbent meg anyuka, ezt meg sem bírjuk enni.

Amennyit megeszünk, any- nyit megeszünk, a többit be lehet főzni, mondta a kis hangyászsün. És anyuka ment, és vásárolt dunsztos üvegeket és tizenöt új légyfogót, és ettől kezdve ragyogóan éltek. De mindez nem maradt sokáig titokban, s hamarosan minden hangyászsün kidúgott légyfogóval kapta el a hangyát. Otthon ültek, könnyűzenét hallgattak, a nyelvük körülöttük szanaszét hevert, kényelmes volt, egyszóval az új találmány gyökeres fordulatot hozott a hat- gyászsünök életébe. Ekkor már egy strucc sem merészelte kigúnyolni a hangyászsünöket, ellenkezőleg: a hangyászsünökről az a vélemény alakult ki, hogy intelligens állatok, akik nagyon jól értik a dolgok hogyanját és mikéntjét.

A kis hangyászsünnek meg homokkőből szobrot emeltek, amin a kis hangyászsün rövid nadrágban éppen nyelvet ölt a struccra, s évforduló alkalmával az emlékmű előtt egybesereglenek a hangyász- sünök és nyelvet öltenek a struccokra, persze csak úgy szimbolikusan, mert strucc nem látható a szobron. Még csak az kellene, emlékművet a struccoknak. Hát egy ilyet!

Fordította: Bojtár Endre

ták, a péküzlet azonban megmaradt. Egy napon a lovas kocsinkba, amivel lisztet szállítottunk, belerohant egy motorkerékpár. Ketten ültek rajta: a férjem és a barátja, aki vezetett. Néki nem történt baja, de a férjem ottmaradt a gép alatt, s a fölrobbanó benzintől súlyos égési sebeket szenvedett. Megégett a melle, a válla, s ami a legrettenetesebb, az arca is. Biztosan emlékszik éhhez hasonló történetekre, filmekre. Szökött katona, sebesült vagy

Demény Ottó

A nyolcadik bukás

mit tudom én ... ott marad

egy házban s a házikisasszony addig ápolja, amíg bel észeret.

Nap nap után bejártam hozzá a kórházba, s néhány hét múlva, amikor már valamelyest rendbejött, rábeszéltem az apámat, hozza el a házunkba. Magam folytattam az ápolást, s körülbelül négy hónap múlva teljesen egészséges lett, csak hát... az arca ... az égések nyoma múlhatatlanul rajta maradt.

A férfi meglepetten kérdezte :

— Mégis beleszeretett? — Amíg arra vártam, hogy férjem arcán a sebek behegedjenek, minden nap izgal- ' más változásokat figyelhettem meg rajta. Végülis két ctolog maradt meg bennem a legélesebben: szemeinek tiszta, becsületes nézése és szájának energikus .nyugalma. Mikor fölépült, s eldöntöttük, hogy szeretjük egymást, nálunk maradt. Beállt dolgozni apám mellé a pékműhelybe, s két év alatt újjávarázsolt mindent. Csak épp arról a mániájáról nem tudott leszokni, pedig a baleset kijózaníthatta volna, hogy imádja a moto- . rókát. Hát addig kérleltem apámat, míg vett neki egy jó karban levő BMW-t. Később azzal kezdett el versenyezni.

— Ismert versenyző a férje?

— .Persze. A magyar élmezőnybe tartozik, de jár nemzetközi versenyekre is. Ha a mostani versenyen vezető helyen nem bukik, világbajnoki futamra utazott volna Olaszországba.

— Az előbb azt mondta, hogy fölépül.

— Igen, de most már úgyis mindegy. Ez az utolsó eset, hogy végigstatisztálom a férjem balesetét.

— Miért? Belefáradt a veszélybe?

— Nem. Ahogy a bukások ismétlődnek, mindinkább átragadt rám is férjem magabiztos nyugalma, amivel a gyógyulást várta. Hét esetben fordult ez elő, de én sohasem mondtam, hogy hagyja abba a versenyzést. Annál sokkal jobban ismerem őt. >

A férfi közbeszólt:

— Akkor mi okozza ezt a jelenlegi fölzaklatott állapotát? Hiszen azt mondta az előbb, hogy később már az ismétlődő bukások magát sem zavarták különösebben.

— De történt valami •más is. A tizenharmadik év végén, két évvel ezelőtt rájöttem, hogy a férjem megcsal. A városban, ahol a sportegyesülete van, megismerkedett egy nővel.

— Azok után, hogy szépen éltek?'

— Annak ellenére! Elhi-_ heti, hogy sokat gondolkod-* tam ezen a dolgon, míg jóval később rájöttem, hogy nincs is benne semmi különös. A férjem csak 'azt tette, amit minden férfi megtesz, ha tökéletes biztonságban érzi magát egy asszony mellett. So- kalta a nyugalmat, s valami ártatlan izgalomra vágyott. ■

— Persze akkor még nem értettem ezt. Kiborultam, idegszanatóriumba kezeltek hetekig. A férjem nagyon megijedt, mindig ott lógott a nyakamon s fogadkozott, hogy tévedés és ha megbocsátok néki, akkor soha többé. Mit tehettem?

— S aztán? Soha többé?

— Ugyan! Pár hónap múlva újra kezdődött minden. Csakhogy akkor már nem borultam ki. Vártam, amíg tökéletesen megbizonyosodok a dolgok felől, aztán végképp kiadtam az útját. Nem tudott színészkedni, láttam rajta, hogy valóban felszabadultan ment el. Kitűnő munkaerő, élsportoló, némiképp én is kistafíroztam, hát hamar ösz- szeszedte magát. Lakást szerzett, jó állást, s együtt fut azzal a nővel, bár nem vette feleségül, hiszen törvényesen még el sem váltunk. Nem sürgette sem ő. sem én.

A férfi nézte az asszonyt, aki egyre jobban tetszett neki, annak ellenére, hogy történetét meglehetősen szokványosnak találta. Később odaintett egy pincért, kért tőle két konyakot, majd megkérdezte az asszonyt, hogy táncolna-e vele. Szótlan bólintás volt a felelet, és a férfi örömmel vette tudomásul, hogy újdonsült ismerőse kitűnően táncol. Ezt meg is mondta neki.

— Különös. Pedig lánykoromban táncoltam utoljára, amikor a férjemet nem ismertem — mondta az asz- szony fáradt mosollyal a szája szélén.

Amikor visszamentek a* asztalhoz, a férfi kezdett el kérdezni.

— És most... miért jött ide? Van valami terve... vissza akarja hódítani a férjét?

— Erről sző sincs. Amikor mint törvényes feleség megkaptam a hivatalos értesítést, elmentem férjem barátnőjéhez. Meglepődött, talán meg is ijedt, de nem vállalt semmit. Közöltem vele, hogy ez- esetben kénytelen leszek én eljönni, s bár ekkor kicsit gondolkodóba esett, mégis úgy döntött, hogy ő marad.

— Ha az a nő akkor kapaszkodik a férjem után ... De hisz, ki tudja? Pénzt vettem magamhoz, és elindultam. Beszéltem mindenkivel, mindent elrendeztem, ahogy kell. Láttam a férjemet is, azt hiszem ő is fölfogta a jelenlétemet, de ez már mindegy... Amit teszek, az még a megelőző tizenhárom évért jár neki, amikor boldog voltam mellette... Ha fölgyógyul, beadom a válópert és véget vetek az egésznek.

— Lehet, hogy új életet kezd és megint férjhez megy.

— Maguk, férfiak milyen egyszerűen látják az életet. Nem tudom, mit csinálok, ha majd lesz ilyen lehetőségem. Különben van egy tizenkét éves fiam. Nagyon jól megvagyunk ketten.

K

értek még egy kávét, és nézték egymást. A nő magábamerült tűnődéssel, de egykedvűen, a férfi meg föl-fölcsodálkozó bosz- szúsággal. További beszélgetésük — bár a téma közelében mozgott — lassan eltolódott az általánosságok felé, amikor egy szemüveges, fiatal férfi jött be a terembe, s meglátva az asszonyt, feléje intett.

Az fölállt, odament hozzá. Néhány mondatot beszélt vele, majd bólintott, és visszatért az asztalhoz.

— Ez egy fiatal orvos a sebészetről — mondta. — Megbeszéltük, hogy itt várom. A főorvos azt üzeni de ő is látta, hogy a férjem megnyugodott; valószínűleg túl van a közvetlen életveszélyed.

— Akkor hát mit csinál? — kérdezte a férfi.

— Fáradt vagyok, elmegyek aludni, és reggel hazautazom. A férjemnek már nincs rám szüksége; ha túl van a krízisen, rendszerint nagyon gyorsan regenerálódik.

• — De holnap... holnap

esetleg már beszélhetne is vele.

— Szükségtelen. Tudja, sok év alatt a férjemről átragadt rám néhány tulajdonság. Kemény lettem, és szeretek győztesen kikerülni a bukásból.

— De vele... Vele mi lesz? — Ez már nem tartozik rám. Élete soron következő bukásain már nélkülem kell átvergődnie.