Somogyi Néplap, 1974. október (30. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-20 / 246. szám

Déri Tibor 80 éves

A köszöntő SZÓ elhalkul az, idő. múlására eszmélő csodálkozástól.: lehetséges, hogy az; író. aki fiatalokat megszégyenítő munkabírása folytán új meg új művekkel s mindig érettebb, teljesebb alkotásokkal gyarapítja irodalmunk kincsesházát, 80 éves volna?

Déry Tibor kivételes jelenség, nemcsak a páratlan alkotóerő tekintetében. Kivételes a szintetizáló képessége is, amellyel mint valami fókuszpontba, . gyűjti önmagába a j a szektás korszázad annyi kiemelkedő író- { szak szerkezeti . d^lmi 'irányzatát, hogy aztán e sugarakat felfogva, egészen újat, s egyénit teremtsen, a Xpt. század európai emberét kifejezőt, de úgy, ahogy kort és embert csak a Duna tájáról lehet meglátni.

Az irónia derűsebb színeivel, de épp ilyen mély gondolkodtató szándékkal írja meg A kiközösítő című "áltörténelmi regényt«, amelyet szatirikus kulcsregénynek,

Déry Tibor balatonfüredi otthonában.

(MTI-fotó Molnár Edit felvétele— KS)

ábrázolásának is tekinthetnénk, ha az író enyhén gúnyos távoltartása és a valóságos történelmi tények nem folytatnák a káprázat játékát velünk: mégiscsak a régi. időkről van szó. viszont eszme és megvalósulás, ideológia és

r Ha röviden akarnánk jelle- 1 rpezni, moralistának és humanistának neveznénk, akinél az írás a gondolat szolgálatában áll, a gondolat pedig az emberi szenvedés csökkentésének kérdésére keresi a választ. »Az emberi szenvedésnek se kezdete, se vége, s hogyha egyik közbülső szakaszán meg is akasztják — mint a vándorló hangyák menetét — egy pillanat múlva újra összefut és sürgősen folytatja útját a történelem változatos, sajnos mindig vérszagtól bűzlő síkján« — írja. Élete deléig az emberiség nagy kérdéseire adandó írói választ tekinti életcéljának. Versek, novellák, kisregények az életút e szakaszának kilo- rínéterkövei, majd két nagyregény zárja e korszakot: A be- *ejesetlen mondat a magyar nagypolgárság és a, munkásmozgalom körképe, melyben a két szélső ^pólust a főhős önéletrajzi ihletésű személye kapcsolja össze; és a magyar ilnunkásság időben-térben ha- tjalmas ívű ábrázolásának szánt, ám befejezetlenül maradt Felelet.

A Felelet megírását követő korszak élményei fordultot hoznak az író gondolkodásában, szándékaiban. Válaszoló emberből kérdezővé vált, önmagában, sőt saját kételkedésében is kételkedővé. »Minek írsz? — kérdi önmagától. — Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyek fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen válaszért, talán ez a kulúra.«

Új korszaka kis remekművekkel indul, ekkor születik a Nikki, (a kort egy kutya sorsában tükröztető kisregény): a filmen is tökéletes hűségű elbeszélések, a Szerelem s a Két asszony; majd a G. A. úr X- ben. a modern anti-utópia. a Regény, amellyel a tudományt évtizeddel megelőzve előlegezi korunk világméretű problematikáját: a nagyvárosi lét . veszélyeit, a természeti világ pusztulásának ökológiai következményeit, a technika emberpusztító lehetőségét, a manipuláció egyéniségsorvasztó hatását, ,stb.

Mégsem adja meg magát a kísértő pesszimizmusnak.

»Hogy milyen lesz a jövőnk? Ez az ember sorsdöntő kérdése, én csak azt írtam meg, hogy milyen ne legyen. Az emberiség és a szocializmus iránti bizalmamról tanúskodik, hogy megírtam.«'

cselekvés ellentéte a központi kérdés.

Fő művének azonban mindmáig az Ítélet nincs című önéletrajzi írását érezzük. Őszintesége a világirodalom nagy | gyónóitól, főként Rousseautól j kapja 7 a példát, szerkesztés- j módja a középkori Haláltánc I énekét követi: szeretett halót- I

tait vonultatja föl, és személyükhöz 'kapcsolja emlékeit. Aztán újabb regények következnek: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. A túlipaíbsodott kapitalista világ Dante-poklát idéző kéne: majd az öregség pontos kórképe, a Kedves bópeer, melyben a kontraszthatást a jelenlévő fiatal nő tündérbáia adja. Közben folyamatosan készül a napló, A napok hordaléka. Tanúbizonysága szüntelen, minden apró eseménytől indítást nyerő töprengésnek.

»A természet vétette el bennünk célját, ha ugyan volt célja, vagy mi hamisítottuk meg amit kezünkre bízott? — kérdezi az író, a kozmikus rettegés azonban mégis mindig és újra a reménybe torkollik, mert számára »az ember szinonimája a remény«.

Világméretű kérdésekkel viaskodik Déry Tibor, világirodalmi jelentőségű alkotásokban; léte, alakja egész szellemi életünk büszkesége. Köszöntéséhez forró óhaj társul: őrizze meg egészségét az emberi lét legvégső . határáig, s hirdesse példájával a teremtő akarat diadalát a múló évek fölött!

B. É.

Iby András

179A

Budai este ... Magas ormú házak.

Az utcasarkon olajlámpa leng.

Fényében szédült pillangó kereng, s az ablakok bús álmokat vigyáznak.

Bágyadt meleg van benn és gyertyafény, zenélőóra ezüsthangja csendül.

Sápadt leány sző álmokat a csendből, miktők pirul a polgári erény.

Olvas ... Kezében új magyar »román«, rózsás folt gyűl ki fehér homlokán, míg Fanni sorsán fájón könnyez ö.

Az utcán künn a szél zúg és a vén hold rőt fényében, mint óriási vérfolt nyújtózik némán lenn a Vérmező.

ÚJ KÖNYVEK

A Kossuth Könyvkiadó a Népszerű Történelem sorozatban megjelentette Vaszilij Zabákon Ostromgyűrűben című könyvét, amely Leningrad kilencszáz napos fasiszta ostromáról és arról a hősi helytállásáról szól, amellyel a szovjet katonák és a leningrádiak megvédték -városukat. Kerékgyártó György A KGST-országok tudományos-műszaki együttműködése című könyvében vázolja a szocialista országok e területen kialakuló, mind szorosabb kapcsolatait. A nyelv keletkezésének kérdéseit vizsgálja a marxista szemmel az a tanulmánykötet, amely szintén most került a könyvesboltokba.

Sok érdekes könyvvel jelentkezik a Szép- irodalmi Könyvk!adó. Megjelent Illés Gyula újabb drámáinak kötete, . amely tartalmazza a Tiszták, a Böcsek a fán, a Bál a pusztán, a Testvérek, Az ünnepelt című drámákat is.

Barcs János

Fölkiáltójelek

Szirmai Endre

Barangoló

Bebarangoltam Európát: zuhogó fényeit megcsodáltam, romjainál és óutcáiban jártam

— a múlt arca-hűvösen sugárzott.

Porát és füstjét felkavartam: s ha néhány törött szót elhadartam, nem sejtették, hogy mit akartam

— éreztem, most is hideg a kő.

Nyüzsgő terek és álmos templomhajók ivei fölött — ha fuldokolott a kék hazám egének szelíd fényeinél meleitgettem a fázós szobrokat.

A szenvedély szava messzire futott; s hitünk lángja úgy felragyogott, hogy népünk véres tüzű álmain Európa is elcsodálkozott.

Párizs, 1974. augusztus

Fura ember .vagy te — mondom magamnak. — Bármerre is futnak alattad az országutak, sínpárok, mindenütt otthon érzed magad.

Olyan jó utazni! Régen volt együtt a nagy család; valaki mindig hiányzott.

A vonaton elolvasom megint apám levelét. Különös melegség futkos az arcomon: »Föltétien gyertek! Mindnyájan együtt leszünk.«

Szép írása van apámnak (bár csak az enyém lenne ilyen). És nem is sejtik, már vonaton ülnek a pestiek. Elteszem a levelet. Szólok nejemnek — figyeljen egy pillanatra —, mondani akarok valamit. \

— Dolgozom. Nem érek most rá — mondja föl se tekintve. Klári lányunknak csillagos mintás pulóvert köt a legközelebbi politechnikai órára. »Ötös osztályzat kerül majd érte az ellenőrzőbe« — gondolom. Közben elmosolyodom ennyi türelem és szabálytalan akarat láttán. Mit meg nem csinálnak az édesanyák gyermekük előmene- .eléért?

Gyönyörködünk a dunántúli mezőkben, a pannon táj harmóniáját immáron ki tudja hányadszor megcsodálva ...

Éjfél van, amikor berobog vonatunk a kis állomásra. A síneken túl az öreg szeszgyár, melaszillatú ‘ lombjai alatt öleljük át egymást.

Anyámnak reszket a keze gyermekei, unokái átkarolásában. Megfáradt tekintetével, anyásán végigsimogat mindnyájunkat.

Korán ébredek. Gyorsan megmosakodok az udvari kerekeskút mellé állított káposztáshordóban. A család még alszik

Ismerősök, egykori osztálytársaim köszönnek rám, ahogy- kilépek a kis kapuba.

— Szervusz. Megjöttél? Hazajöttél?

Nagyon boldog vagyok és egyre csak váiaszolgatok.

— Meddig maradtok otthon? Mi van a versekkel? — kérdi egy volt osztálytárs. Tizenéves kislánya mellette áll és tekintetét várakozón arcomra irányítja.

— »Itthon vagyok, itthon, megyek át a tájon, eltűnt ifjúságom itt még megtalálom.« Idézem egyik versem zárósorait. Barátom és kislánya egymásra mosolyog ...

Nagyszüleimhez megyek a Dráva-partra. A Nagyhíd utcába. Ásítón üres lesz az utca. A gyárba igyekvők lassan mind elhagytak.

Üjra otthon.

Kopár utcák. Az öreg vadgesztenyefák mind meghaltak. Csupasz helyük, horpadó gödre ásít csak a járda mellett. A saroktól már jól látni a fűrészüzem új jjtarno- kait, az egykor csípős füstöt okádó gyárkéméhyt. Gyermekálmaim tündérfolyója ott surrog a gyár alatt. — öreg Dráva — suttogom lépteim ütemére. Fölötte ivei a kecses híd, mely két országot köt össze.

Nagy szerepük van a hi- daknak. Rokonokat, barátokat, szíveket, közös gondú embereket kötnek össze. Mint szivárvány az égen, úgy feszül karcsú teste a kékes zöld víztükör fölött.

Amikor legutóbb itt jártam, még szorgos kezek munkálkodtak a vasbeton pilléreken. Altkor is melegség^ futkosott bennem, hát még most. amikor az egykori álom után a valóság feszül előttem.

Néztem a csonka hídpillé- reket.

— Meddig álltok még ilyen \ árván? Meddig? — mondtam

volt akkor. Előttem a mála- dozó betonpillérek, a rozsdaSomogyi Néplak

Atéhány hete már meg- ART BUCHWALD

v" írtam: a szupermarketok olyan gyorsan emelik az árakat, hogy amíg az ember a parkolóhelyről az üzletbe ér, addigra kétszer-háromszor is változnak az árak. Felhívtam a figyelmet arra, hogy némely áruházban stemplizö fickók üldözik az ember kuliját a folyosókban, s mielőtt még a pénztárhoz érhetne, átpecsételik az árat a cuccán.

A ‘minap Joe Krell barátom értesített az árháború legújabb fejleményéről. Felhívott, és megkért, keressem föl, mert telefonon nem mert beszélni.

Ahogy kaput nyitott, úgy festett, mint egy idegroncs.

— Menjünk innen! —mondta. — Ez a ház bepörgött.

Mászkáltunk az utcán.

— Valami van — mondta.

— A napokban vettem egy doboz tonhalat, 55 centre volt árazva. Hazavittem, betettem a kamrába. Amikor másnap elővettem, már 63 cent volt az ára. Azt hittem, tévedek. Visz- szatettem a tonhalat a spájz- ba, s a következő napon azt olvastam le róla: Ára: 70 cent.

— Menjünk innen — mondta —. Ez a ház bepörgött.

Mászkáltunk az utcán.

— Valami van — mondta. —■

(fépesit élt infláció

A napokban vettem egy doboz fontját 2.50 dollárért, s■ ami\

tonhalat. 55 centre volt árazva. Hazavittem, betettem a kamrába. Amikor másnap elővettem, már 63 cent volt az ára. Azt hittem, tévedek. Visszatettem a tonhalat a spájzba, s a következő napon azt olvastam le róla: Ára 70 cent.

Krell igen józan cimbora, emlékezetem szerint még sohasem viselkedett így. Valószínűleg összekeverhette a különféle tonhalkonzerveket. Ezt meg is mondtam neki. A fejét rázta.

— Semmi esetre sem. Mert amikor ma reggel előszedtem a tonhalat, az állt rajta: 1.50 dollár. Azt mondom, itt valami bűzlik.

Krell elmesélte: először úgy vélte, csak a tonhallal áll így a dolog, ezért, hogy bizonyoskor másnap elővettem, hogy kisüssem, 3.25 dollárra volt átárazva.

Elgondolkoztam. Lehet, hogy Krell bedilizett a mértéktelen áremelkedésektől? Nagyon cikis volt a helyzet.

Fölkerestük az egyik barátomat, Thurston Cravent, aki kémikusként dolgozik a korKülönlegesség: ára 1.20 dollár.

Craven a mikroszkópja alá tette.

— Hm — mondta —, sejtettem. Körforgó lézer. Nézzük csak: az ár ultraibolya tintával var rápecsételve, s a fény- *erösségnek megfelelően, hol eltűnik, hol föltűnik.

De az áraknak kizárólag a boltban szabadna emelkedmánynak, egy szigorúan titkos niök. Krell kamrájában vagy!

megbízatáson. Amikor elmeséltük neki a sztorit, azt suttogta:

— Ügy lászik, áttörés az

OO-nél...

— ÖÖ? Mi az? — kérdeztem.

— önműködő önfelárazó. A legújabb fegyver az árazástechnikában — mondta Craven. — Tudtuk, hogy a szupermarketek egy icíeje már kutatásokat folytatnak ezen a téhütöjében nem. Fiadd zem meg: Krell, van a konyhában?

— Persze, hogy mondta Krell.

kérde:

tévéje

Ságot szerezzen ez ügyben, ren . . . Arra számítottunk, hogy

másféle árut is elhelyezett a poicain. Megbizonyosodott róla, hogy naponta 2—3 centtel mindennek fölmegy az ára.

— Bármit raktam a hűtőbe, reggelre megváltozott az ára. Vásároltam például karajt, a

ez legföljebb 1970-re sikerülhet nekik.

Craven megkérte Krellt, hozza föl neki a tonhalkonzer- vet. Krell kisvártatva megjött, átadta Cravennek. Most a következő arjelzés wdt rajta:

raven elgondolkozott.

— Nos, akkor megvan a magyarázat. A katódcsőnek ugyanolyan hatása van az árfeliratra, mint a lézersúgqr- nak. Azt javallom, vigye' ki a konyhából a tévéjét.

Aztán még hozzáfűzte:

— És még valamit, Krell. Ne beszéljen erről - senkinek! Hogyha a szupermarketok rájönnek, hógy maga tud az öö-ről, egy lyukas garast sem adok az életéért.

tllonioródi József fordítása)

sodó vasívek mint óriási felkiáltójelek ágaskodtak árván az égbúra alatt.

Emlékszem, légiriadó volt. Nem mentem a többiekkel a rönkfával burkolt bunkerba. Űzött a kíváncsiság, a mindent meglátás vágya.

Ott álltam a Rinya és a Dráva torkolatánál, én, a kis sovány lakatosinas. Ha Tikos úr tudta volna, biztos, hogy értem jön és fölképei. Ö volt a mesterem.

Szürke kis kavicsszemeket dobáltam a csöndes víztükörbe. Vártam az onnan visszatérő hangokat. Szerettem a vizet, beszélgettem a folyóval. A gyári sziréna hangja már messzire szállt a felhők között. Aztán hirtelen hat sötét Liberátor vált ki a Balaton felé tartó kötelékből. Félelmetesek voltak. A halász- csárdától veszettül lőtték őket a légvédelmi tüzérek. Egy • csík már volt az ágyújuk csövén. Fejem fölött fényesen szikrázó ég alatt robbantak a lövedékek.

A körülem nyújtózkodó fűzbokrok alá menekültem — féltve negyvenöt kilónyi életemet. Onnan néztem végig a pusztítás akkor még számomra érthetetlen tényét.

Akkor úgy láttam és éreztem. hogy megrepedt körülem a világ, a levegő. Felhőkig nyújtózkodó fűrészporfelhő kavargott. Arra gondoltam ott,' hirtelen félelmemben, hogy hörögve menekül előlem a Dráva. Láttam a piros lángnyelveket, ahogyan repültek a megvadult hullámok füsttarajos hátán parttól partig.

Amikor remegő, inakkal fol- egyepesedtem ,a Bokrok között, már nem volt összekötő híd a folyó fölött. A nagy leírhatatlan színű lángoktól, a sűrű, idegen szagú füsttől csak alig láthattam a túlsó partot. Arra gondoltam először, hogy már soha többé nem ülhetek Margitkával a hídláb betonpárkányára. Margitka első diákszerelmem volt.

Most, ahogy itt állok a vízparton,, akaratlanul is magam előtt látom a szétroncsolt hidat és á túlsó part felőli vasvázakon ég alatt és víz fölqtt csüngő három hor- vát határőrt.

Fölkiáltójelek! Nem lehet elfeledni!

Szörnyű kép volt. Cipelte az inasgyerelr, bármerre is dobálta a sorsa. És még ma is cipeli. Azóta, ha fölkiáltójelet teszek mondataim végére, akaratlanul is mindig egy határőrt látok. Ha meg három fölkiáltójel kívántatik, akkor egyszerre látom mindhárom szerencsétlent.

Akkor ott leszakadt a híd, úgy rezgett, mint a denevér kitépett szárnya. Sötét moha lepte be a hídláb párkányát, szétrobbant az első diákszerelem is.

Azóta már a kis Margitkát Margit néninek szólítják a fiatalok. Nem tudom melyik sarkában él a világnak. De sietnének tiszta lángját, szívének tisztaságát őrzöm.

Hömpölyög a folyó, zöldell a füzes. A fűrészcsarnokból idehalli’k a gatterek, körfűrészek ismerős . muzsikája. Déli szél kavarja körülem a szürke Dráva-parti homokot. Párát lehelnek a határban a fekete barázdák.

*W4.)