Somogyi Néplap, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-11 / 187. szám
Mezei András Egy pedagógushoz Ki volt, ki újra írt számot és betűt feledve bugyrod iszonyát, történelem? S ki szólított a nevemen? Miféle pádból ugrottam talpra combhoz szorított karral, s kiáltva: jelen! Miféle angyal írt számot és betűt? Milyen türelem kötött megállni, helytállni helyemen? Ki az, ki nem lankad mindig újrakezdeni az alapműveleteken? Hadd lássam tiszta arcodat! Itt vagyok, jelenj meg nekem, híved a fényben lélegezve lát, ahogy megindulsz népet és hazát menteni vizen s kenyeren — Értek én minden vonásaidból, eltűnődöm minden kis jeleden: fenn az iskolatábla fényes feketesége. Homlokod fényessége is áldott legyen: ki mindig újra írsz számot és betűt, hazát teremtő értelem! Cgyütt a zöldben P uff! Ezt jól becsapta. Dzseki az ajtóra szegezte tapasztalatokban elmélyült, öreg szemét. Nem nyüszített, nem kapart — tizenöt év megtanította, ha Bella becsapja nagymami mögött az ajtót, jobb hallgatni. Nagymami is ezt teszi. Az ajtó mögött távolodtak nagymami léptei, előbb a folyosón, majd a lépcsőházban. Dzseki nagyot hallott, mégis úgy tett, mintha követni tudná ezeket az édes, csoszogó hangokat a lépcsőn lefelé. S látta is nagymamit — akár egy perccel előbb —, látta régi tollas kalapjában, melyet kedve lett volna megugatni, de sosem tette; látta olyan színű kabátjában, amilyen az ő szőre; makacs kis botjával reszkető sírása ütemére veregette a folyosó kövét, a szél pedig, ez a láthatatlan, goromba ismeretlen, aki az őszi levegőben lakik, már az ajtóban rátört, és ■a folyosón tova döntögette. — Csak menjen! — kiáltotta dühösen Bella. — Ilyen időben!... Dzseki nem értette, mit mond, de látta Bella arcát: akár egy tál, hirtelen magába gyűjtötte mindazt a haragot, fölényt és megvetést, a^ni egy tupírozott hajú, tizenhárom éves lány • testében szunnyad, s most szája vonalából és szeme gödréből előtörve haja tövéig íelismer- hetetlenné tette. Dzseki nagymami szoknyája szagán, akár egy ódon kis utcán, végiglépdelt, lógó orral nagymami karosszéke alá bújt, karikába csavarodott, állát lábára fektette, s lapos, neheztelő pillantásokat küldött Bella felé. Bella máskor már odamenne hozzá, simogatná és faggatná: »-Mi bánt, Dzsekikém, mondd meg Bellának!« — most azonban azért se szólt neki — tudta jól, miért szomorú. Még egy csattanás! Ez a szobaajtó volt. Aztán: »Pim-pam-pam, pam-pim- pim ...« — Bella zongorázni kezdett. D zseki füle rándult egyet, mintha legyet rázna le róla. Bella azt hiszi, ezekkel a fényes, kerek dolgokkal kiveri fejéből nagymamit. De téved! Mikor kisvártatva Bella kijött a konyhába, hogy kenyeret kenjen magának, Dzseki ugyanúgy fogadta. Sőt úgyabbul: — most már rá sem nézett. Nagymami megsértése után ezzel a vihogó pimpegéssel — kezében vajaskenyérrel — Bella testetlen tárggyá változott Dzseki előtt. De a testetlenség résein a vajaskenyér illata szállt Dzseki felé; lehunyta hát szenvedő szemét, hogy ne is tudjon róla; orrát azonban nem hunyhatta le, szuszognia mégiscsak kellett. Van mélyebb pokol az éhség poklánál? Az emberek mással is foglalkozhatnak, de egy állatnak mégis az evés a legfőbb foglalkozása. Dzseki nyögve meghemperedett a vajaskenyér szagának lángjain, meg sem mozdult — erőt adott neki az a valami, amit állat létére csak pedzett, a nagymamihoz való hűség és ragaszkodás, az érte kiállt aggódás és szomorúság; nem merte még szeretetnek nevezni, mint az emberek, akik azt hiszik, csak ők képesek rá, de tudta már, közeledik hozzá, s fölemeli a vajaskenyér lángjairól, Hogy boldoggá tegye. — Dzseki, gyere ide! E rőlködnie kellett, hogy ne halljon semmit, 3 ne lássa a vajaskenyeret, csak nagymamit: nagymamit a lépcsőn, nagymamit az utcán — de aztán már könnyen ment az egész. Akkor jelent meg nagymami első ízben, mikor Bella egyéves volt. — Jaj, de jó, nagymami, hogy hozzánk költözik! — mondta az asszonyka. Gazdi pedig azt dörmögte: — Meglesz mindene, mama! Csak a gyerekre kell vigyáznia, mert mi este járunk haza. És főzni... És takarítani.. Persze, mosni is. Vasaljon is, mama, mert ma moziba megyünk, holnap pedig értekezlet van! Bevásárolhat, mikor Bellát az óvodába viszi! Fél egyre legyen az iskola előtt, hogy Bellát átvezesse az úton! Jaj, nagymami, eltörte a készletem második poharát is, a másikat két hete ejtette le! Ha ez így megy!... Ne Idegesíts, nagymami, látod, hogy tanulok, nem érek rá neked lejárni a boltba! Jól nézünk ki, most meg beteg! Dzseki, akár a szagok és illatok virágát, ezeket a hangokat is magába zárta, emlékezett minden hangsúlyra, amint kérésből követelőzésbe, lelkendezésből türelmetlenségbe és veszekedésbe hajoltak, végül pedig... Lehunyt szemhéjára rásétált nagymami, amint a gyerekkocsiból kiveszi a Bellának nevezett ostoba kis teremtést, aki se ugatni, se beszélni nem tudott, de Dzseki nagy csodálkozására két lábon akart járni, Később nagymami ráültette Dzseki alacsony, hosszú hátára, persze csak játékból, de Bella aztán komolyan folytatta. Dzseki egy ideig tűrte, majd lehasalt, — egyre kevésbé bírta Bella súlyát. De hogy a hátát verje, fülét cibálja és a száját összefogja, ezt bírnia kellett. Melyik kutya szereti, ha két kézzel összeszorítják a száját? Dzseki azonban ilyenkor nagymamira nézett, és Bella minden szeszélyét elviselte. Azt is, ha igazán verni kezdte. Most már késő. Akkor kellett volna morognia, mikor Bella nagymamit kicsi korában először visszaütötte. Alikor most nem csapta volna be nagymami mögött az ajtót, nem kiabált volna vele... Dzsekihez egy érzés som- polygott, a bűntudathoz hasonló, csak hát nem ismerte, s megnevezni sem tudta. Mintha valamit elmulasztott volna, mintha fizetnie kellene érte... Észrevétlen gyűlt benne az elmúlt évek tétlensége, s valami ellenkező tettre készült. F elugrott, az ajtóhoz futott, fakón felvakkan- tott, mintha várna is, ugatna is valakit, majd dol- gavégezetten visszafeküdt nagymami széke alá. Hányszor figyelmeztette nagymamit, asszonykát, vagy Bellát, hogy jön valaki, ellenség, tolvaj, idegen —, mert mindenki ellenség volt egy kicsit, aki nem tartozott ide. Előbb figyelmeztette őket, mint a csengő — valami fontosat mégis elfelejtett: figyelmeztetni őket egy egészen nagy ellenségre! Mert az utóbbi években, melyek szokás szerint tavaszi, nyári, majd őszi és téli szagokkal váltak el egymástól, s felváltva más-más szelek ficánkoltak bennük, ilyen szavakat hallott: — Nem tud vigyázni a szőnyegre ? Máskor meg: — Mi mossuk már a zsebkendőjét is! Utoljára pedig Bella: — Maga hallgasson! Nem kérdezte senki! És hallotta nagymami reszketeg hangját: — Elmegyek, elmegyek 11: Dzsekinek egyszerre úgy rémlett, nagymami újra a széken ül, s ismétli ezeket a szavakat, ő pedig fölkel, nagymami térdére teszi fejét, s érzi, hogy a ráncos kéz megkeresi sima homlokát, végigsiklik öreg nyakán, és a ráncok közt megpihen; ő óvatosan megmozdítja örökké nedves állát, megnyalja a nagymami kezét, aztán nézik egymást hosszan; nagymami szeméből fényes kis gömbök gurultak elő; Dzseki nézi őket, de sehogy sem feidja megkülönböztetni azoktól, melyek most már orra hegyén is megjelentek; aztán hirtelen hátrakap, egyenesen oda, ahol a csípést érzi; átadja magát az üldözés ádáz gyönyörének, s mire foga közt roppan valami és magához tér, nagymami már az ajtó felé tart, kabátban, tollas kalapban. Újra felugrott, hallani vélte az ajtócsapódást. Most már ugatott, bolondul, céltalanul. Pedig a.z ajtó üvegén egyetlen árnyék sem mozdult. Ö azonban más árnyakat látott. Képek borultak rá, nagymami képei, sűrű egymásutánban. Alig hagyta ott az ajtót, újra vissza kellett térnie — minden percben nagymami állt az ajtó előtt, nagymami kért bebocsátást, s ő ment el ismét messze valahová. Végül már be sem akart jönni, csak Dzsekit hívta arra az ismeretlen helyre. Bella rákiáltott: — Dzseki, mész helyre! Dzseki morgott,. ugatott, az ajtót kaparta. Bella megragadta a fülét, s a konyha felé vonszolta. Ekkor Dzseki — igen, ez volt az elégtétel pillanata! — a kétségbeesés, fájdalom és megaláztatás aljáról feldobta magát, s keményen, hosszan belemart Bella kezébe. — Veszett dög! — ordította Bella. E lőkapta nagymami másik botját, s verni kezdte Dzsekit. Dzseki a szék alá bújt — máskor is bújt ide Bella elől, akkor azonban nagymami mindig megvédte. Most csak a szék két lába fogta fel Bella ütlegelt. Az ütésektől mintha egész ősi természete fölébredt volna, szeme vérben forgott, körmei megfeszültek, s fogai végre készek voltak a harapásra. Elsőnek a botot marta meg, aztán kirohant a szék alól, Bella lábába kapott, s az ajtóig kergette. Puff! Az ajtócsapás kijózanította. Kívülről Bella sírását hallotta, és embereket, a.mint azt mondták: — Megveszett! Dzseki megveszett! Dzsekit ez már nem érdekelte. Véres száját nyalogatva visszafeküdt a szék alá, orrát nagymami szoknyája tegnapi ráncaiba dugta. Váratlanul gyöngeség szállt rá, álomhoz hasonló. Mire a sintérautó kijött, a szürkülettel fáradtan és elégedetten Dzseki is elballagott arra, amerre nagymamit sejtette. Mikor rányitottak,’ már kinyúlt. Unitász Ernő a békesség angyala. Kicsit köpcös és kopaszodó angyal, de szíve el- nyűhetetlen, midőn az összefogásért kell tenni. A családot nem érte hát váratlanul három havi tervező munka után tett közlése, miszerint kirándul a lakótömb. — Tudjátok, az elidegenedés! Vagyunk, e kockában kétszázan és sejtelmem sincs, ki él felettünk. De összemelegítem a népet. Kis kirándulás,' csurdítás némi riz- linggel, aztán keblemre világ. Másnap már számítást végzett, körözvényt szerkesztett. Majd egyik lépcsőházból ki, a másikba be. Este holtfáradtan rogyott ágyba. De homlokán dicsfény. — Teli a két Ikarusz. Nincs, ahonnan ne jönnének. Ezt fűzd össze, asszony! Etelkának, ki azért nyitott szemmel őgyeleg a házban, került ellenvetése. Ernő, megható, amit mívelsz. Tíz év után együtt a zöldben. Mégis aggódom. Mert a korhely könyvkötő mit kezd egy sakkbajnokkal, az átlátszó fülű atomtudós a vadevezős divattervező nővel, te meg a kéjenc pityke- gyartóval, aki hétvégeken, ha vidékre megy a nej, más cafkát hord otthonába? Unitász szelíd mosollyal gyürögette a paplant. — Ha valamit akarunk, sikerül. És nincs sintér, ki báránnyá ne válna a közösség tenyerén. Aludj jól, Etelka ...! Az asszony. hajlott a szóra. Buzgalommal sürgőit vasárnap reggel is, csomagolván az élelmet, napolajjal, három rejtőjenövei. Egy óra múlva pedig a természet lágy ölén nyüzsgött a lakótömb. S röpült az idő. Mert volt fut- balltorna lépcsőházak között, a divattervezőnő új modellekkel bűvölte asszonyhíveit, az aggastyánok nagy ivásza- tokra emlékeztek, a kéjenc Tajti pedig bokrok alján Bo- caccioval delejezte Nyuszikát, a hétvégi ügyeletest. No, itt borult fejtetőre minden! Mert ki-ki megsütvén ebédszalonnáját, s leöntve pár pohár dörgicseit, kezdett újdonság után nézrd. Férfiszemnek pedig mi lehet különleges? Persze a tűzve- res, csupa domborulat gépírónő. És máris valahány, hogy feltűnjék, Nyuszika körül produkálta magát. Zauber kártyatrükkökkel tündökölt. A podagrás Zsömléi kézállásban cserkészte magát a bokorzöldbe: Az atomtudós kocsiderék kökörcsint szedett a tűzveres hajfonatba. A könyvkötő Tsiriz, mint sivatag, szívott fel egy demizson dörgicseit. Mások Tarzan- ként lökték magukat ágról- ágra, vizsla tekintetükkel mindétig a domborulatokon legelve. Míg Ernőnk, boroskorsó és gépírónő szemek mélyére nézvén, olyan boká- zásba fogott, hogy dongott a pázsit. De mégha csak így cifrázza, s mámorában nem tapos Tajti hasára! Ám odatette csülkeit. Minek következményeként a judo hajdanvolt bajnoka úgy csapkodta valahány széptevőt facsonkhoz, szírihez, hogy perc után csak embergubanc díszlett a bodzák alatt. A helyzetet tovább mérgesítette az elődübörgő asszonyhad, mindenért Nyuszikát, s Tajtit okolva. Etelka sem csűrte-csavarta, lesúj- tón kékmonoklis férjurára nézett: — Ernő, tudod mostmán, kikkel élsz a kockában. Vén szoknyapecér ... ! Otthon Unitász evett im- mel-ámmal pár falatkát Liza lánya eléjük rakott étkeiből. Utána azonban rögtön elfoglalta a fürdőszobát. A tükörképe megrázó volt. Utődött, ragyás sárgadinnye nézett rá vissza. Ráadásul csikordult a kilincs hirtelen, hogy az ajtóban délcegen felmagasul jón egy pizsamás férfialak, ajkán vtgyorral. — Mi az, tata? Zöldvendéglő, trink, bunyó? Na, jól bevásároltam én magával __! U nitász megszédült. Majd kiveresedett. Hogy pillana- naton belül lerohanja lányát, asszonyát a harmadik szobában. — Ti cédák! Hát kit eresztettetek az én fészkembe? Honnan ez a szőrmók vadidegen, aki rámtört a fürdőszobában? Magyarázatot! Etelka közelebb lépett élete párjához, s kezét homlokára helyezte lágyan. — Szőrmók vadidegen ... ! A vöd, édesem! Immáron harmadik hónapja ... Amióta se láttál, se hallottál a kirándulót szervezésétől... Moldvai Győző hász-Kovács Éva Belépők Kezemben egy piros falevél, ezt kaptam a fától: hasonlót kaptak milliók. Sokadmagammal állok itt, Acsorogva, beletörődve, betartom a sorom. Igen. a nyár várószobát nyitott, kiosztotta a belépőket s odaszaladt, aranycipőben. Sokadmagammal tudom én, hogy a számot össze is gyűrhetem, bejutok vele: verítékkel a tenyeremben. Igazítok a hajamon, lesimítom szoknyám, állok világnagy tündöklő nyárban, aranybaöntve fürdet meg a fény, kezemben piros falevél: jelei elmosódtak... Nem is tudom, mit szól majd az ősz, amikor a könnyes munkakönyvembe belelapoz? Káldi János Egy tévéantennára Egy világ mögötti faluvégen, sóhajos jegenyék szomszédjában, a kéményhez kötözve, félszeg-szerényen rám mosolyog az új televízióantenna. Tudja talán, mily örömet okoz a költőnek friss-ezüst mosolyával, szélbe-bólintásával, * azzal a nem is hallható mondattal: "Íme, itt vagyok már!« Mohácsi Regős Ferenc: Csendélet. Gerlei lózsef ö ÍZ S © le i \
