Somogyi Néplap, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-21 / 169. szám

IN MEMÓRIÁM HEMINGWAY

Milyen is

volt Hemig- way az ember? E kérdés megválaszolásához nem kell vastag lexikonokat felütni, tanulmányozná' Azok mind .mesterkélt, vagy száraz tárgyilagossággal csupán néhány adatot közölnek. Ha valaki a kérdésre "álaszt akar kapni, a leg- nbb, ha valamelyik re- ’ gényét emeli le a polcról.

Azt olvassa el és közelebb jut a rejtvény megfejtéséhez, mint száz ismertetés átböngészésével.

Hemigway minden regényében, novellájában önmagát, az átélt élmények, a szenvedélyek, a küzdelmek hősét adja. Sohasem szakad el a valóságtól. Csak azt tudja igazán megírni, hitelesen, élvezetesen tálalni, ami egyszer megtörtént vele. Milyenek hát a hőséi?

Nick Adams — vaksin tapogatózva nekirugaszkodott, megnézni közelről az életet. Bebarangolta a Sziklás-hegység kanyonjait, végigballagott a Nagy Kétszívű folyó pisztrángoktól dús medre mellett, “lunta szerelmét Hortons . iay meghalt öblében, fölkapaszkodott robogó tehervonatok bakterfülkéjébe, hogy minél messzebbre repítse őt az élet.

Szárnyra kelt, hogy megbirkózhasson az ellenséggel a áborúban. Frederick Henry adnagy — hittel, lelkesedve adui ölni vagy halni, minden megfontolás nélkül, a háború, a hősiesség aranyló dicsőségétől hajtva, hogy belássa; így nem lehet élni! Különbékét köt saját magéval, megundorodva a lövészK

hamingwayibb! Santiago, az öreg halász — az öreg, akit valamikor, ifjúsága delén El Campeonnak, bajnoknak hívtak. Most ez a bajnok, aki már elvesztette akkori nimbuszát, esténként viskója előtt ülve olvassa a base- ball-tudóSításokat, éjszaka letűnt fiatalsága fürtös oroszlánjáról álmodik.

Utolsó 84 napja kudarc,

sikertelenség, amely megtöri az álmok csalóka, egységes ívét. De sejteni lehet a nyolcvanötödik napon, Santiago- val, Hemingway-vel történni fog valami.

Az öreg kifogja élete nagy halát, hogy azt elragadják tőle a cápák. A halász veszít, de bebizonyítja, a volt bajnok — az Ember — nem akármilyen öregember.

Hemingway műveinek figurái messzihangzóan kiáltják örökérvényű igazságként az öreg halász tanulságát: »Az ember nem arra született, hogy legyőzzék — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha«. 1961. július 2-án, 62 éves

árkok egyhangú, véres való- korában az Idaho állambeli

ságától. Dezertál, hogy szerelmével végre boldog lehessen. De a háború kínja elől nem menekülhet. Nem ő, hanem a kedves, a szerelem pusztul el. Ezzel állt bosszút a kegyetlenség, fájóbban, tragi- kusabban, mintha ő maradt vn'-in ott a csatatér fűvén.

Túlélték. Életben maradtok, de holtak. Látták a háborút, szagolták a haldokló test rothadását, élték a félelmet. Ezeket nem lehet elfelejteni, nem lehet józanul elviselni. Inni kell! Jake Barnes — a fiesta édes-keserű Harlekinja. Az, aki elvesztette önmagát a háborúban, aki elveszett Amerika számára. Az »elveszett nemzedék« képviselője.

Az élet csordogál tovább. Nem lehet, hogy a fásultság mocsara lehúzza az írót. Eszmélve a kábultságból fölismeri, utat kell törni a haladásnak. Robert Jordan — a spanyol polgárháború önkéntese, az a Hemingway, aki kiállt nemcsak egy nemzet, de az Ember igaza mellett i§.

A halállal egyszer már szemben állt Henry hadnagy. Csak akkor a fiatalság lázas vágya, a harc romantikája, félig az öntudatlanság csábította a harcvonalba. De a II. világháborúba indulást már nem a kamaszos vagányság inspirálja, hanem a fasizmust gyűlölő, az embert szerető szív, tudat. Richard Cantwell ezredes — öreg, megfáradt frontharcos, nagyszerű katona. Ö a győztes, a győző. Utoljára szerelmes. Talán Renátába, talán a fiatalságba, talán önmagába, talán az életbe. Búcsúzóul, mielőtt meghalna.

De nem hal meg. Él, csak új alakot öltött és végérvényesen megöregedett. Üj He- mingway-hős lép a színpadra, mielőtt végképpen lehullana a függöny. Az utolsó, a legnagyobb, a legszebb, a legnggm

Ketchumban önkezével vetett véget életének az amerikai irodalom nagy »öregje«, Ernest Hemingway. Hogy milyen fiatal és milyen öreg volt egyszerre, arra csak ako- kor döbben rá az ember, amikor a két kacskaringózó számot ráírja a papírra. Ma lenne 75 éves ...

(B—s)

ázmér a kőkorláton ült, és a hegyeket nézte. Még gyerekkorában szerette meg őket, a Hárdi- hegyet, a Létrást, Meradna patakot. Elmosolyodott. Az óriási lapulevelekre gondolt, melyek nagy nyugalma alatt villámgyorsan csörgött a Meradna patak, a ráncos kérgű fákra, amelyek övezték, a nagy, lapos kőre, amelyről magasan zuhogott le a viz abba a katlanba, ahol nyüzsögtek a pisztrángok. Hirtelen úgy érezte, hogy nem is a kőkorláton ül, hanem egy farönkön, a Meradna partján, és titkolt rettegéssel, hogy megint elkapja a lópoiájú állami halőr, horgászik. A patak hangosodó zúgással rohant előtte, majd a zúgás elhalt valahol.

Megszomjazott. Meleg ígérkezett, tiszta volt az ég és. a naofény csodálatos bőségben ömlött: lecsurgott a házak oldalán és a kőkorláton, ahol Kázmér ült. Vágyakozva gondolt egy korsó sörre, majd — amikor a vágyakozás összeszikkadt torkú valósággá sűrűsödött — átballagott az úton, s úgy harminc méterre a kőkorláttól bement, a kocsmába. A kocsmában kevesen voltak. Az asztalok mellett mindössze két ember ült, távol egymástól,' mindketten kalapban, előttük sch*. Csend volt. Kázmér vett egy sörös- blokkot, és a habos, hideg sörrel a kezében a kocsmaajtóba állt.

Egy autóbusz pöfögött el az úton. Kázmér kiitta a sörét, visszatette a pultra az üres korsót, és kiment. Végignézett az úton.

Márta még nem jött. Kázmér ezt a lapulevelek nyugalmával vette tudomásul. Márta mindig így szokta. Tudja, hogy megvárom, gondolta. Mindig megvártam. Egy kicsit bizonytalanul erre gondolt, aztán hogy talán nem sokáig lesz kiszolgáltatva mindenféle közbejött dolognak ... Mindenféle dolog. Gyerek, nagymami, mittu- domén. Nagyon nehéz így ..,

V

isszament a kőkorláthoz, és felült rá. A szemközti házakra meredt, aztán a hegyekre, aztán számolni kezdte az autókat, fiatnál tartott, amikor távol az útkanyarban feltűnt egy kék folt: az új kosztümje, gondolta Kázmér, és bólintott. A házak, a hegyek barátságosan vették körül Kázmért. Amikor a kék folt kicsit közelebb ért, a közeledőben kivehetővé váltak Márta mozdulatai — őzszépségű mozdulatok —, Kázmér lehunyta a szemét, és valami nagyon szépet érzett.

Könnyű szél lebbent a

mozdulatlanságban: Kázmér tisztaízű csókot kapott, aztán lekászálódott a korlátról, és elindultak.

— Hová megyünk? — kérdezte Márta.

— Nem tudom.

Egy bizonytalan mozdulat jelezte mindössze, hogy valamerre fölfelé. Hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. Kázmér a földet nézte, apró köveket rúgdosott, és patakcsobogást hallott.

Furcsa érzések zuhogtak benne. Mint mindig, ha Márta mellett volt. Furcsa, megfoghatatlan és gyönyörű érzések, magasról, mint a Meradna lapos kövéről a víz. Kázmér újból a patak partján állt, és lenyűgözve bás minden remegett a hőségben. A hangok nem jutottak ide föl. Mégsem volt csönd. Kázmér befúrta a fejét Márta ölébe, befészkelte magát, és önfeledten lebegett. Elalvás előtti állapot — gondolta még —, aztán semmire sem gondolt. Kontúrtalanul gomolyogtak elő képek és mondatok, minden rendszer híján, s Kázmér nem csinált rendet közöttük. Hagyta, hogy ellepjék, mint a víz, és közben Mártát hallgatta.

— Látod, ma sem tudtam pontosan jönni.

Kázmér megmozdult. LeKampis Péter

Itt szeret a pisztráng...

múlta a tajtékos katlant, amelynek sötétzöld szélében szörnyű nagy pisztrángok lapultak, örökké éhesen. Alig tudtam olyan napot kifogni, hogy ne kapott volna el a halőr — gondolta magában mosolyogva. Apámnak mindig egy húszasába meg egy liter borba került a napi halpecsenye. De azért mindennap megfogtam vagy húsz darabot. Volt köztük harminc- dekás is.

Az út elágazott. Megvártak egy motorbioiklit, aztán elindultak balra, az üszögi úton. Szőlők és gyümölcsösök voltak körülöttük, apró házak, kutyák, s egy-két bámész öregasszony.

L

apulevelekbe csavart eleven pisztrángokkal az ingében óvatoskodott az erdőben hazafelé. A csodakék ég ugyanaz az ég volt, az erdőszagú levegő megtöltötte Kázmér egész testét. Vadakat is szeretett volna látni; szarvast, esetleg őzeket. Soha nem csapott zajt az erdőben, kerülte a száraz ágakat, óvatosan nehezedett a rőtre szikkadt avarra. A halak meg-megmozdultak az ingében, s Kázmér kapkodott.

A mozdulatra megához tért. Csodálkozva vette észre, hogy jó ideje óvatosan lépked az úton és hirtelen a melléhez kapott. Várakozni kezdett, de hiába.

— Mi van? — kérdezte Márta, és megállt.

— Semmi — mondta Kázmér. — Mozognak a pisztrángok.

Márta furcsán nézett, s Kázmér elmosolyodott.

— Csak gyere! — mondta. Lassan kiértek a házak közül.

A város messze alattuk nyúlt el. Füst lebegett fölötte,

hunyta a szemét, és elvigyo- rodott.

— Sose tudtál — mondta.

Márta mondott valamit. A hanglejtéséből Kázmér arra következteti, hogy megsértődött. Nem figyelt, mert behunyt szeme mögött a sokszor órákig tartó, hiába várakozásokra gondolt, s arra az egykedvűen viselt torokszorongató gyötrelemre, amely ezeket a hiábavaló várakozásokat követte. Sok esetben érdeklődéssel vizsgálgatta magát, vad képzeteit, amelyeket nem akart maga elé idézni; gyilkos indulatait, melyek egyébként összeférhetetlenek voltak vele, mégis kivédhetetlenül ellepték. Nem használt ellenük sem ital, sem más.

C

sönd volt. Kázmér kinyitotta a szemét, s látta, hogy Márta valahová a város felé néz, konok s egy kissé haragos arccal. Gyöngéd lett.

— Már nem tart sokáig — mondta.

Márta lenézett. Kázmér, mintha parányi megvetést (vagy kétkedést félét?) fedezett volna föl a tekintetében. A közös elkeseredésnek tulajdonította, és örült, hogy most beszélgetni fognak erről.

— Mikor jössz el? — kérdezte szelíden, de kérdése egy darabig a fejük fölött lebegett, azután lomhán eltűnt a környező fák között. Nem csönd, valami egész más maradt utána. Kázmér hideget meg meleget érzett egyszerre. Kényelmetlen volt, mert nem akarta. Nagyon várta a választ.

— Miféle pisztrángok mozogtak? — kérdezte Márta.

— Szeretlek — mondta Kázmér egy kis félmosollyal, és megsimogatta Márta haját.

Ernest Hemingway

Une génération perdue

(RÉSZLET)

//*

A/

— De mennyire — erősködött. — Maguknak semmi se szent. Holtra isszák magukat ...

— Részeg volt az a kis szerelő? — kérdeztem.

— Dehogy volt részeg.

— Látott engem valaha is részegen?

— Nem láttam. De a barátai mind isznak.

— Volt már, hogy én is leittam magam. De ide sose jövök részegen.

— Persze hogy nem. Ezt nem is állítottam.

— A patron azonban hajnali tizenegykor nyilván részeg volt — mondtam. — Máskülönben nem telt volna tőle ilyen szép mondás.

— Ne vitatkozzon velem, Hemingway — szakított félbe Miss Stein. — Semmi értelme. Maguk elveszett nemzedék, pontosan úgy, ahogy a garázsmester mondta.

Később, mikor első regényemet írtam, megpróbáltam Miss Steinnek a garázsmester szájából ellesett idézetét egy másik, a Prédikátor Könyvéből származó idézettel el- * Ernest Heminway: Vándor- lensúlyozni. Aznap este azon....................... ban, hazafelé mentemben, a

ü

nnep című könyvéből. garázsban dolgozó fiúra gondoltam, és arra, hogy vajon

1. Komoly. szállították-e valaha e men2. Tulajdonos. tőkocsinak átalakított járműMikor mi Kanadából visz- szatértünk és a rue Notre- Dame-des Champs-on béreltünk lakást, s mikor Miss Stein meg én még jó barátok voltunk, akkor történt, hogy egyszer megjegyzést tett az elveszett nemzedékről. Akkoriban éppen egy öreg T- Forddal járt, s történetesen valami baja esett a kocsi gyújtásának, az a fiatalember azonban, alá a garázsban dolgozott, és előzőleg végigszolgálta a háború utolsó évét, vagy ügyetlenül javította meg, vagy az is meglehet, hogy nem volt hajlandó megsérteni a korábban érkezettek elsőségét. Elég az hozzá, hogy nem volt sérieux(l), s a patron©. Miss Stein panaszára alaposan lehordta. Azt mondta a patron: a génération perdue.

— Látja, ezek maguk. Maguk mind — mondta Miss Stein. — Az összes háborút járt fiatalember. Maguk az elveszett nemzedék.

— Igazán? — kérdeztem.

vek egyikén? Emlékszem, hogy égtek le a fékjeik, mikor sebesültekkel túlterhelve gördültek lefelé a hegyi utakon, hogyan kellett először egyesbe, aztán hátramenetbe kapcsolni, hogy végül lefékeződjenek, hogyan küldték az utolsókat üresen a szakadékba, hogy végtére nagy, H-vál- tós, fém-fékpofájú Fiatokkal lehessen kicserélni őket. Miss Steinre és Sherwood Ander- sonra gondoltam, a fegyelemmel szembenálló önzésre, és szellemi restségre, és arra, hogy ki kit is nevez elveszett nemzedéknek? Időközben felértem a Sloserie des Lilas- hoz, a fény ráesett régi barátomra, Ney marsall kivont kardú szobrára, a fák árnyékot vetettek a bronzra, Ney crtt állt egyedül, a háta mögött senki — mekkorát is bukott Waterloonál! — és arra gondoltam, hogy minden nemzedéket elveszítenek, mindig elveszett dk mindig is el fog veszni, majd betértem a \Lilas-ba, hogy a szobornak legyen társasága, és megittam egy pohár hideg sört, mielőtt hazamentem volna a fűrészmalom fölötti lakásunkra. Ültem a söröspohár előtt, néztem a szobrot, és felidéztem magamban, hogy hány napig is vívott Ney — személyesen

— utóvédharcot a moszkvai

visszavonuláskor, miután Napóleon Caulaincourt-ral hin- tón elszelelt, arra gondoltam, hogy milyen melegszívű és szerető jó barát is Miss Stein, milyen szépen emlékezett meg Apollinaire-ről, s hogyan is halt meg Apollinaire 1918- ban, a fegyverszünet napján, mikor lent bömbölt a tömeg

— a bas Guilleaume© —, ő meg, haláltusájában, azt hitte, hogy őt gyalázzák, és arra gondoltam, hogy megteszek majd Miss Steinért minden tőlem telhetőt, s amíg az erőmből telik, gondoskodom róla, hogy megkapja a méltó elismerést a munkájáért, úgy segéljen engem az Isten és Mike Ney. De pokolba ezekkel az »elveszett generáció«^ szólamokkal és az összes piszok, könnyelmű általánosítással. Mikor hazaértem, beléptem az udvarra, fölmentem a lépcsőn, és megpillantottam a feleségemet, a fiamat és a macskáját. Frederic Macská-t, s valameny- nyien vidámak voltak, és a kandallóban pattogott a tűz, azt mondtam a feleségemnek:

— Tudod, akárhogy is, de az a Gertrude igazán rendes nő.

— Hát persze, hogy rendes.

— Csak néha rengeteg marhaságot összehord.

— En még sose hallottam

— válaszolta a feleségem. — Tudod, Apkó, én csak feleség vagyok. Velem a barátnője beszélget.

3. Vesszen Vilmos!

Hosszú csönd lett: mindketten az erdőt hallgatták.

— Ez olyan, mint a Meradna? — kérdezte Márta.'

Lenn álltak a völgyben, t * lábuk előtt fél méter széles csermely surrant.

— Á — mondta Kázmér —j a Meradna egész más volt. Nagyobb is, és más is.

Sokat beszélgettek lefelé. Kázmér mesélt a pisztrángokról, a halőr hatalmas kutyájáról, amit később agyonlőttek, mert őzet ütött le. Piszkosszájú Pista bácsiról, a faiskola vezetőjéről, málnáról, vad- dinsznókról. Mire leértek, Kázmér egész jól érezte magát: elmenekülhetett az erdőjébe, a patakpartjához.

jópofa ez a kis csermely — gondolta, de azért a Meradna egész más volt. Tisztább a vize, mint ennek. Különben nem is élnének benne a pisztrágok. Azok csak tiszta vizű patakban élnek meg. Tiszta vizű, gyors sodrású patakban. Szép lakhely. Jó volna pisztrángnak lenni egy ilyen patakban — gondolta hirtelen, és egy kicsit tényleg irigyelte a pisztrángokat. — Szeretnék pisztráng lenni. Hangosan fölnevetett.

— Mit nevetsz?

Márta egy kicsit odább állt, és fadarabokat rúgdosott a vízbe. A fadarabkák villámgyorsan tűntek el egy szikla mögött, amely méterekkel alattuk volt.

Kázmér még mindig nevetett.

— Mit nevetsz? — kérdezte

újból Márta, és hozzátette: — Nem ér kihagyni a másikat.

Kázmérnak jólesett hallani Márta hangját. Eszébe jutott, hogy mostanáig csak ő beszélt.

— Már nem nevetek — felelte, és tovább nevetett. Madarak szöszöltek a fákon. Meleg volt. Szél nem fújt, a falevelek mozdulatlanul ko- nyultak le az ágakról. Márta tovább rúgdosta a fadarabkákat. Kázmér meg lehajolt, és szedegetett belőlük.

— Gyere — mondta Mártának —, játszunk!

— Mit?

— Vízipólót — mondta Kázmér —, de ez másféle,

mint amire te gondolsz. Ez speciális vízipóló ... Nem én találtam ki — tette hozzá gyorsan.

összeszedett egy csomó fadarabkát. A felét odaadta

Mártának.

— Bedobjuk itt fönn — mondta Kázmér —, aztán meglátjuk, melyikünké ér ide a sziklához hamarabb. Az

nyer.

i ztán játszani kezűtek.

AJ Márta nyert. Kázmér hiába igyekezett kiszámítani a sodrást, a másik fadarab mindig gyorsabbnak bizonyult. Az utolsó fadarabra egy lehántolt, fehér színű, félig szikkadt rövidke bokor - ágdarabra rámeredt. — Te i fogod ezt nyerni — mondta magában a fadarabnak. — Az utolsó’ döntő játszmát te nyered. Ügyes, és fürge kis fadarab vagy. És te fogsz válaszolni a megválaszolatlan kérdéseimre. Mindent föltettem rád, fadarab.

Mártára sandított. Márta rámosolygott Kázmérru, aztán egyszerre dobták vízbe a fadarabkákat. A lehántott, fehér színű, félig szikkadt, rövidke bokorág azonnal kilőtt, és másfél méter előnnyel rohant a szikla felé. Kázmér a nagy hadvezérek diadalát érezte. De csak egy pillanatig.

szikla előtt egy méterre Kázmér fadarabját egy vízből kiálló kő kibillentette az irányból, s egy forgóba terelte, ahonnan nem tudott kijutni. A másik szépen, nyugodtan úszott, kikerülve a követ, és eltűnt a szikla mögött. Kázmér a forgót nézte: mélyebb volt, mint máshol, sötétzöld, és nyugodt. A tetején ott himbálózott a fehér bo- korágdarab.

Szomorú lett.

— Látod — mondta Mártának —, itt szeret a pisztráng. Ilyenféle helyeken.

— Igen — mondta Márta, és az órájára nézett.

Kázmér lassan emelte föl a tekintetét. Végigsiklott Mártán, az új kosztümön, a blúzon, amit nemrégen vett föl, a nyakán, száján, s végül megállapodott. Tiszta vizű, gyors sodrású patak volt Márta szeme, de Kázmér hirtelen borzasztó pontosan tudta, hogy ő soha nem lesz psiztráng ebben a patakban.

Dél lett, mire a városba értek.