Somogyi Néplap, 1974. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-02 / 127. szám
Káldi Iá nos Me»jelent a könyvhéten A könyvhét elé-Ahhoz, hogy a könyv boO.iezctt lpgven, fr koMesz, olvasó.« Kosztolányi Dezső Kisebb világok Bernáth Aurél naplója Bizony csak szomorú töredék, s/éltéple, árva monológ, zokogó torzó, csonka sor, és mindenképpen befejezetlen a mű, ha nem lesz lélekké benned, olvasó. Te adhatsz neki szárnyakat, te veted rá a sugarat, te emeled föl, akár' a zászlót. Ha él, csakis általad, ha zeng, — A VILÁG kis történetek | összege — mondja Bernáth Aurél új könyvének egyik, néhány soros meditációjában. Bizonyára ez a felismerés vezette akkor is, amikor elhatározta, hogy összegyűjti azokat a naplószerűen megírt vagy emlékezetében megőrzött, látszólag jelentéktelen, ám az ő számára — de mint látni fogjuk az olvasóéra is — fontos eseményeket: családi történeteket, életének apróbb, de hűséges kísérőjéül szegődött mondatait, pillanatnyi hangulatait, neves emberek megjegyzéseit, saját véleményeit a világ dolgairól, életről, halálról. Ha egy mondattal kellene felelnem, micsakis rajtad át; nélküled bizony, félálom csupán, ködtakart, őszi sík, semmiség. Major János Maid száiaonkérheíed Bársonyos barka bólogat. Hínár, békalencse, moszat gyöngyöket izzad, csalitok mélyén fácánok, békés fészkeire látok, fű- s virágillat áramlik sebesen. Lágy fuvallat dombról dombra, mint akinek semmi dolga, szelíden suhan. Fényes halászháló lebben, és a lassudan úszó uszályokra gondol a vén Duna. Egyszer majd számonkérheted országos csavargásaim zarándokútjait a kényszerű . toporgások holtidejét te hirtelenszőke hajú, akit úgy szeretek, mint növények a fényt, meleget, ahogy összekuszált életünk kívánja az igazságot, te egyetlenegy a három és fél milliárd közül. EX LIBRIS ről szól a könyv, azt mondanám: az élet apró dolgairól, egy festő—író szemével nézve és tollával rögzítve. Ez emeli irodalmi rangra a mégoly egyszerűnek is tűnő történeteket, kis aforizmákat, beszélgetéstöredékeket, találkozásokból, vitákból emlékezetében őrzött mondatokat i csakúgy, mint a természet intim hangulatú jelenségeinek egyszerűségében is megkapó leírását. Bármiről is szóljon azonban, legyen az akár az élet legegyszerűbb dolga, művészönmagát soha nem tagadja meg. Mint korábbi könyveiben, ebben is végig ott van az esztétikai értékek megmentéséért, elismertetéséért, közkinccsé tételéért vállalt küzdelme, amely egyszersmind a művészietlenség elleni harcot is jelenti. E köny- j vében se mond le — egyet- ! len sor erejéig sem — j arról, hogy rávezesse az olva- I sót az értékes és az értékte- ■ len megkülönböztetésére. A ! legegyszerűbb történet leírásával, egy-egy apró mozzanat felvázolásával is arra törekszik, hogy az igazit elválassza a hamistól, a tiszta emberit a köznapi árutól, a divatcikktől. A művészi alkotásokat aszerint ítéli meg: mennyit mutat fel a környezet lényegéből és milyen megragadó művészi erővel. Felháborítja a raffináltan j konstruált, a néző meghök- kentésére készített — művé- [ szí alkotásnak kikiáltott — j szerkentyű vagy rozoga ket- j recben kiállított WC-kagyló, de nagy szeretettel mondja el lírai vallomását az igazi alkotásokról, amelyek mentesek minden manipulálási szándéktól. Ezek a miniatűr műelemzések a legkülönbözőbb korban fogant és stílusban alkotott szoborról, festményről, rajzról — és hadd emeljem ki, mivel oly ritka e művészeti ág hasonló megközelítése: fotóról — adják a kötet legértékesebb írásait. Jól egészíti ki ezeket az elmúlt évtizedekben vele készített néhány interjú, általa írt kisebb sajtócikk, melyekben a különböző stílusirányzatokról fejti ki nézeteit, esztétikai vitákban foglal állást. És akárcsak egy- egy alkotás elemzésében, ezekben sem a beavatottak tolvajnyelvén, kinyilatkoztatás formájában mondja el a véleményét, hanem úgy, hogy a tárlatlátogató, a művészetek iránt érdeklődő ember könnyűszerrel megértse. Hiszen Használni akar írásaival is — mint ahogy a »magának való“ művészetet is határozottan elutasítja. A sokat megélt szerző^sokfelé járt és igen sok emberrel beszélgetett. Neves írókkal, festőkkel, szobrászokkal, műtörténészekkel. A velük folytatott beszélgetéseket — művészetekről, irányzatok harcáról, alkotásokról, életművekről — jórészt elmondta már korábbi könyveiben. De az itt közöltek is fontosak: teljesebbé teszik a szerzőjükről kialakított képet, még beljebb engednek hatolni a művész egyéniségébe. Akárcsak olvasmányélményei — akár filozófiai, akár szépirodalmi jellegűek. A KÖZVETLEN esztétikai töltésű vagy kapcsolatú írásokon kívül — azokkal vegyítve — az élet személyes pillanatainak néhány soros ieírásai is helyet kapnak a kötetben: a szőlőben egyedül szóló tücsök hangja, a fülét hegyező sás, a családjával Balaton felé robogó hintó, a Kapos hídja, amelyen Ady verset olvas, a tocsogóra szálló szalonka, a század elejei Marcali sötétbe burkolózó főutcája a Boronka felé poroszkáló tehéncsorda. Villanások gyermekkorából, felnőtt önmagából, mai életérzéséből. »Az irodalmi indulatok korában települtek belém, mint a festőiek. Egész életemben két kapitány kormányzott bennem« — írja. E kettősség harmóniája árad a kétszeres Kossuth-díjas festőművész legújabb — immár hatodik könyvéből. Paál László A máeik voit a- jobb laaa-u- lilduln ló, rmndesiből szúijeles. Gerte» terrae csak jó. Fizikából és számtanból nem kapott jelest, hiába magolt szorgalmasan. Fogát ösz- szeszorítva görnyedt a könyvek fölé, de ami a másiknak jásztva sikerült, az neki a legnagyobb erőfeszítéssel sem. Egy városból származtak, egy évben születtek, a másik két hónappal korábban. Ge- rőcsnek fogorvos volt az apja, a másiknak orvos. Bár a városban is volt gimnázium, mindketten az ősi diákvárosba kerültek gimnazistának. Az előkelőbb. Az egyetemet már Pesten végezték el. Bár az ősi diákvárosban is volt egyetem, Pesten mégis más. Gerőcs orvos lett, a másik fogorvos. Mindketten Pesten kaptak állást Gerőcs Imre később letette a szakvizsgát, és gégész lett, a másik szájsebész. Gerőcs Imre kórházban, a másik klinikán. Aztán megnősültek. Gerőcs, aki barna volt, egy szőke nőt vett el, a másik, aki szőke volt, egy barna nőt. Gerőcs Imre örömmel tapasztalta, hogy az ő felesége szebb, viszont a másiké- gazdagabb volt. Ez kicsit aggasztotta, de bízott benne, hogy ezt a különbséget szorgalmas, kemény munkával ki lebet majd küszöbölni. De aztán jött a háború, és egy időre eltűntek egymás szeme elől. Később Gerőcs fogságba esett, a másikról az a hír járta, hogy meghalt. Gerőcs Imre elkeseredett. Úgy érezte, nem érdemes tovább élni a másik nélkül. Mintha élete értelme foszlott volna semmivé, a mérce, a zsinórmérték. Kinek éljen ezután?! Hiszen mióta az eszét tudta, mindig azt a másikat akarta megelőzni. Egy napon lítmány érkezett a táborba, és azok között volt a másik is. Sápadtan, csorrt-bőrré aszalódva. Gerőcs Imre boldog volt. — Hány kiló vagy ? — kérdezte később. — ötven, talán — sóhajtott a .másik. Gerőcs Imre alig észrevehetően elmosolyodott, ö ötvennégy volt De a mosoly rögtön, ráfagyott az arcára, amikor meglátta a másik rangjelzését és kitüntetéseit. A másik őrnagy volt, amíg ő csak százados, és a másikat két kitüntetéssel több díszítette. — Gratulálok, őrnagy úr — bökött nyögve a medáliákra. A másik lemondóan legyintett. — Ugyan. Cafrangok, Odaadnám mindet, csak már otthon lehetnék. A katonáséit meg ott folytatnám, ahol gyerekkorunkban abbahagytuk. Emlékszel, Imre? Gerőcs emlékezett. Akkor is mindig a másik volt a vezér, ő csak az alvezér. A másiknak nagyobb tekintélye volt a srácok előtt, és amikor vezért választottak, egyhangúlag őt kiáltották ki. Hiába próbálta Gerőcs néha megvesztegetni a fiúkat színes üveggolyókkal, gombokkal, csokoládéval, nem ért semmit. Aznap este sokáig beszélgettek a barakkban. — Tudod — mondta elgondolkozva a másik —, sok minden megfordult a fejemben az utóbbi időben, és egyszerűen nem tudok tisztába jönni magammal. Ügy érzem, elherdáltam eddig az életemet, jobban mondva: nem éltem jól. Természetesnek vettem mindent, és elfelejtettem körülnézni. Igen, ez a helyes, elfelejtettem körülnézni. Gsak szemellenzősen, akár a ló, mentem, ahová hajtottak. Most már elmondhatom, hogy nem érdekel a szájsebészet, mindig valami humán pályára vágytam. Talán művészettörténésznek vagy ilyesminek. Azonkívül utálom és nevetségesnek tartom a háborút! Megdöbbenve másikra Gerőcs Imre. — A hazára nem gondolsz? — kérdezte összevont szemöldökkel. — De igen — bólintott a másik —, és akkor mindig a Harkányi báró kétezer holdja jut az eszembe. Érted?!... Mindig a Harkányi báró kétezer holdja! Ahogy kutyagoltam a térdig érő hóban, jéggé dermedve, körülöttem egymás után dőltek ki az emberek, vízióként mindig a báró hajtott előttem brics- kán, bundába bugyolálva, és hallottam, ahogy néha hátra- kiált: Gyorsabban, fiam! Gyorsabban! — Kommunista lettél? — kérdezte élesen Gerőcs, A másik csodálkozva nézett rá: — Miért lettem volna az? De az otthoni aránytalanság egy magamfajta polgárnak is feltűnhet. Vagy nem? Pár ezer kilométerről, hullákkal körbecicomázva másképp tekint vissza az ember, és megpróbál gondolkozni is. Mert eddig helyettünk gondolkoztak! Ez az igazság, barátom. Gerőcs Imre sokáig töprengett a hallottakon, s úgy érezte, a másiknak igaza van. Mint mindig, most is neki van igaza. Kimondta azt, ami neki is skoszor eszébe jutott, de nem merte volna ilyen egyértelműen megfogalmazni. Aztán mindketten hazakerültek. és folytatták ott, ahol abbahagyták. Az a régi beszélgetés a barakkban elmúlt a fogolytáborral, a háborúval együtt. Élni kellett, és ez kezdetben nem volt könnyű. Gerőcs Imre leköltözött Pestről a szülővárosába. Az ottani kórházban kapott állást. Később hazaköltözött a másik is. Akkoriban vidéken elviselhetőbbnek tetszett az élet. Gerőcs úgy érezte, minden kezdődik elölről, és ugyanott, ahol régen. A két család hetenként összejárt. Kanasztáztak és klasszikus muzsikát hallgattak a lemezjátszón. Az asszonyok megTóth-Málhé Miklós A MÁSI Bajor Nagy Ernő ^zeUetttjáfás r omodoron kísértet járt. Elsőül Jég Mátyás éjjeliőr látta. Éjfélkor találkoztak a tsz bikásháza előtt. A körülmények szabályszerűek voltak: sötét felhők takarták a holdat, a szellemalak fehér lepedőt viselt, valahol bagoly is huhogott. E fölfedezés jutalmául a tsz-elnök tüstént leváltotta tisztéből Jég bácsit. — Ilyen hülyeségeken jár az esze, ahelyett, hogy meglesné a kukoricatolvajokat! Viszont még mindig volt kísértet. Mert röviddel ezután Göntér Feri látta. Névnapi mulatságból ment haza, kicsit beszeszelten, s egy utcasarkon botlottak egymásba a túlvilági lénnyel. — Tudtam, hogy kivel állok szemben, gondoltam, ledurrantok neki egy retteneteset — mesélte —, de a kísértet fürgébb volt. — Jókora véraláfutás bizonyította emberünk arcán, hogy a szellemeknek nem csak lelki erejük van. A malom vezetője másnap jóindulatúan figyelmeztette G öntérnel, hogy sürgősen utaltassa be férjét elvonókúrára. — Elvtársnő, kedves — mondotta. — Ez a kísértet ügy nem egyeztethető össze az űrhajókkal, meg minden ... Ezért ugye érti ? ... Hozott némi változást a kísértet Lépő Lajos tanító életébe is. Ö az éjféli vonattól hazafelé bandukoltában — vesztére — megpillantotta a tomodoriak riogatóját. Másnap lila arccal mesélte el a dolgot igazgatójának, aki ridegen fogadta a közlést. — Nem csodálom! Ki látná, ha nem egy volt kántor?™ Mindenesetre keresek helyetted valakit az úttörők vezetésére. Mert ilyen zavaros fejjel nem is mehet neked az a munka — közölte. Szóval így ... Jég bácsi a majorudvart söprögette, Göntér barátunk az elvonókúrán szórakozott, Lépő tanító úr — önmagát igazolandó — előfizetett az ateista folyóiratra, amikor a kísértet még egyszer belete- nyerelt Tomodor életébe. Nem kisebb személyiségek találkoztak vele, mint a világnézetileg híres szilárd Kós Kelemen áfész-pénztáros és sógora, Magdics, a vadőr. Éjféltájt történt, egy kis szőlőhegyi poharazgatás után. Ballagott hazafelé a két rokon, ám a temető mellett a pénztáros szó nélkül oldalba verte sógorát, és reszkető ujjakkal mutatott egy fehérségre. — A kísértet — csuklóit a vadőr. Magdics izgalmában ráemelte flintáját a kísérteire: — Állj ki vagy! Csend. A kísértet meglebegtette lepedőjét, s futtában a lepedő alól nagy fekete korongok hullottak ki. Az áfész világnézetileg szilárd pénztárosa rövid lelkitusa után (utóbb elmondta, hogy rögtön tisztán látta: elvtársnak mégsem szólíthat egy kíséretet, sőt a szaktárs sem dukál neki) így rívallt a túlvilági alakra: — Uram! A vadőr pedig most már elsütötte fegyverét. Igaz, csak a levegőbe, de annak is hatása volt. Lehullott a lepel a kísértetről. Ott állt előttük — arcán riadt mosollyal — Tulipán, a temetkezési intézet helyi embere. Lábánál két művirág koszorú kornyadozott. Nem kellett lángelme annak tisztázására , hogy rájöjjenek a kisértetesdi indítékára. Ösz- szesen az történt, hogy Tulipán mester éjféltájt rendszeresen visszalopta azoknak a művirág koszorúknak egy részét, amelyeket az aznapi temetésekhez eladott. Így némelyiket tízszer-húszszor ia megmentett az enyészettől... A lepedőre csupán azért volt szüksége e mutatványhoz, ; hogy a kellemetlen érdeklődőket elriassza. A járásnál megkérdezte valaki Kós Kelementől: rajon nem tűnt-e föl nekik, hogy Tulipán egy éven belül autót vett, házat épített és családostól külföldön nyaralt. — Emelkedik, kérem, az életszínvonal. És csuda takarékos ember ez a Tulipán, meg kell hagyni. Egy feketét ! is sajnál magától. — A fizetése? — Havi ezerhétszáz — le- j lelte a pénztáros ... Az ügy egyébként a mai j napig nem zárult le. To- 1 modoron hevesen vitáztak arról, hogy Tulipán megkáro- sította-e a közösséget, vagy | sem. Arról nem is beszélve, hogy szinte földeríthetetlen: melyik másodunokatestvér j koszorúját csente el az idők j folyamán a tomodori temetések rendezője és melyikhez nem nyúlt. A vita tart. Kísértet nines. A ház és az auió maradt. l baratkoztak egymással. Gyereke egyiknek sem voit. Autója a másiknak SeSS előbb, de egy érne rá Gerőcsnek xz. Aztán * másik vett egy motorcsónakot; vett Gerőcs is. A másik őszibarackfát ültetett a kertbe, Ge- rőcs földiepret. A fölcfteper abban az évben szép termést hozott, az őszibarackfákat megrágta a féreg. Egyébként nem sok esemény történt velük. Mindketten végezték a munkájukat, megbízható pontossággal. A magánpraxisuk jól jövedelmezett. Gerőcs Imre Fonyódon vett egy telket, a másik Aligán. Gerőcs Imre kéttornyú nya-. ralót építtetett rá, a másik csak egytor- nyút. Az őszi vihar — ötvenhat októberében — egyiküket sem rázta meg túlságosan. Megtárgyalták az eseményeket, hallgatták a rádiót, és úgy gondolták, legjobb mindenből kimaradni. A másik ugyan megjegyezte: — Ha a Harkányi bárt visszajön, fegyvert fogok. — Mellette vagy ellene? — kérdezte nevetve Gerőcs. A másik ekkor gyűlölettel nézett rá, és nem válaszolt Aztán újabb évek teltek el; eseménytelenül. Látszólag mindketten elégedettek voltak, a város elitjéhez tartoztak. Ezért érte váratlanul Gerőcsöt, amikor egy esti sétájuk közben a másik hirtelen megállt, és ezeket mondta: — Tudod, sók minden megfordult a fejembe az utóbbi időben, és egyszerűen nem tudok tisztába jönni magammal. Úgy érzem, elherdáltam eddig az életemet Jobban mondva: nem éltem jól. Természetesnek vettem mindent, és elfelejtettem körülnézni. Igen, ez a helyes, elfelejtettem körülnézni, csak szemellenzősen, akár a ló, mentem, ahová hajtottak. Most már elmondhatom, hogy nem érdekel a szájsebészet, mindig valami humán pályára vágytam. Talán művészettörténésznek vagy ilyesminek. — Es utálod a háborút — mondta gúnyosam Gerőcs. — Hogyan? — Ügy, hogy ezt szóról szóra elmondtad már nekem egyszer. Még a fogolytáborban. Nem emlékszel? — Igazán? — csodálkowtt a másik. — Csakugyan ezt mondtam volna? Nem... nem emlékszem. Cigarettára gyújtott, elgondolkozva bámulta a füstöt, majd csöndesen, inkább magának mondta: — Ügy éltem, akár egy kutya. Osonva, mindig a fal mellett. Már ugatni is elfelejtettem. — Ezt ne mondót! — nézett rá szigorúan Gerőcs. — Miért ne? — Mert sértő. — Rám nézve valóban a* — bólintott a másik —, de azt hiszem, ez az ál magánügyem. — Nemcsak a tiéd! Az enyém is! A másik nevetett. Keserű, apró kis nevetéssel. — Miért vonatkozna ez rád is? Amit mondtam, egyedül magamra értettem. Te, úgy gondolom, más vagy. Gerőcs Imre megdöbbent. Mint mindig, most is a másiknak volt igaza. Ö valóban más. De kicsoda? Kicsoda az a Gerőcs Imre? Egyáltalán, létezik egy Gerőcs Imre, vagy csak az árnyéka, az »1- teregója egy másik embernek?! Otthfln sokáig gondolko- tflUlUil zott ezen. Próbálta maga elé idézni Gerőcs Imrét, aki lehetett volna, ha nincs az a másik. Nem tudta. Mindig csak a másik hátát látta, és mögötte saját magát. Ügy érezte, egy nagy hát után kullogott; egész életében. És most... hogyan tovább? Az a másik semmivel sem különb, mint ő. Szemfényvesztés volt az egész. De hát mit lehet most már tenni? Kezdjen elölről mindent? De mit? És hogyan? Talán nincs is ilyen nevű ember, hogy Gerőcs Imre. Talán csak elképzelte az egész életet. És amikor a másik öngyilkos lett, nem követte. Megpróbált egyedül élni.
