Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-14 / 87. szám
Meze/ András ÉHE A SZÉPNEK \ leszel ünnepe szá- nwmra az a pillanat, melyben már hiányzik nekem a vers. Az az egy vers, amiről semmit se tudok még, csupán csak annyiig hogy a hiányát érzem magamban mind erősebben. Érzem, hogy nincs. Holott tudom, hogy lennie keil valahol, lennie kell annak a versnek, amelynek az élők. Jg már bennem is megvan, homályban, mélyen a tudatom alatt. Igen. Ott érezteti a hiányát, ahová soha nem szállhatok, le a tudat liftjeivel, ahová nem hatolhat le a gondolkodás, a beszélt nyelv, sem a logika láncolata, mert az én vérsem hiánya mélyebben fekvő. Mélyebben keletkező: a tapasztalatok. az érzetek és az ösztönök szavak-előtti állapotában való. Szerveim mélyáramában keringő, okosán rend- szereződő valóság, amely mint értelmes jelzést küldi ■tudatom felé a hiányt. Úgy küldi, mintha az ismeretlen, a talán még meg se lévő versnek bennem meglenne már az előképe. Létem homályából kikívánkozó érzetek, tapasztalatok egyféle rendszer-egysége várja a fölsza- badítót A verset. Azt a valóságosat, amely akár a holtakat, életre kelti belőlem mindazt, ami nélküle nem lennék soha. Hiszen csak az vagyok én, amit ki tudok ragadni önmagámból, a ráérző és az értő értelem számára. Igen. Ünnepi pillanat ez a hiány. S hadd valljam itt be: még sosem egy kötet verset, még sosem egy egész antológiát, én mindig egész életemben, csupján csak egyetlen verset kerestem mindenütt. Minden könyvtárak polcai között. Minden hivatalos és nemhivatalos napján a költészetnek. Az egyetlen verset. És az én igazi ünnepem pedig az a pillanat,' melyben ráleltem arra a versre. — mely mint az Ó magyar Mártít-éffthlom. mely mint Balassi Búcsúja hazájától. Az idő és hírnév, időtlen szomorúsága bennem is Zrínyi Miklóssal, mert én mindig egyetlen egy verset keresve leltem rá olyan óriásra is, mint Csokonai Vitéz Mihály, akinek legelső verse volt bennem — A reményhez — Nem is sorolom tovább, hiszen végtelen ez a sor. Ünnepélyesnek illik lennem most a Költészet Napján, amelyre verseskötetek, antológiák tucatja jelent meg: azt kívánom hát ünnepélyesen mindenkinek, akiben megszületik a hiány, hogy lelje meg ezúttal is azt az egyetlen verset. Azt kívánom, hogy ne legyen, kiben e hiány nem ébred fel, Ady szavával élve: Éhe a szépnek. TAKÁTS GYULA . ÖLEMBEN HORDTAM* ÖLEMBEN HORDTAM, mint a téglát a betűket e szírt alá.,. Kiégett szőlők, gazlepte présházak romjai, gyepürózsák tüskéi, bedőlt kutak vermei között... Vállamon, a semmit taposva a szerszámokat,.. A kovács külön edzette élüket, mert kőnél keményebb és makacsabb itt a lábam alatt ez a megvásárolt semmi... Csak az írás sugárzott földjén . AZ ANYANEVELES emberre mért iszonyú * PARANCSA.., — Mert a föld állati anya! — És anyánkat és amit születünk vele, azt mind magunkhoz nevelni, egyedül. Ez emberi. Oszlopom törzsén körbe sétál a nap ... A szótára-sincs írás betűje már kézzelfogható!..: Vizére jár a borz. Árnyékába áll a szarvas. Itt kint is, az állati szárnyát tapinthatod. Es bent, a tűzhely négy lába között is fénylenek a betűk... * »A Heszperidák kertjén innen« ciklusból, a költő készülő kötetéből. PPP :: • ■ ó. '< :<.y > .xv<. ' a *.<&**•.U'í•'.*>. >íí::« m- ' ■ > > áXMV;!" <». k:V Eleven szülőföld A fonyódi á szülőföldet el lehet hagyni, meg lehet tagadni, el lehet hallgatni, de elveszejteni nem lehet. Gyömöszölhetjük divatok mögé, racionális érveink tornya alá, kiállíthatjuk az érzelmek múzeumában, minden ellene elkövetett merénylet után elevenebben, számonkérőbben áll elénk Önmagunkat kellene elpusztítanunk, ha mindenáron meg akarnánk szabadulni tőle. Korszerűnek vagy korszerűtlennek minősül a róla való beszéd, a fogalom mindaddig létezni fog, amíg az emberek ezen a golyóbison születnek, s mindaddig jelen lesz az irodalomban, mégha egyetlen verset sem írnak a költők rónaságról, dombokról, csonkatornyokról, vadkörtefákról, s mégha egyetlen író sem vallja be, amit Illyés Gyula bevallott: »Földem nincs e tájon egy bokor- aljnyi, de az író e földből él bennem, e föld hajdani látványából.« A »hajdani látvány«, amely nem passzív objektivitás, s nem a tájat jelenti csupán, hanem emberek, tárgyak, élők és halottak, valamint a hozzájuk való viszonyaink, érzelmeink és gondolataink kerete, a maga kézzelfogható valóságában a gyerekkorral, ifjúsággal együtt megváltozik, jórészt eltűnik. Kivágják az első cigaretta élménye fölé boruló bodzabokrot, a városszéli rétre kertvárost építenek, a valamikori állatok si- mogatások emlékévé szelídülnek, gyerekkorunk öregjei átköltöznek a tőlük hallott mesékbe. A »hajdani látvány« az idegsejtek mezején, bennünk él tovább, folytonos változásban ott is, mert felnőttkorunk helyzetei egyszer az egyik, másszor a másik részletét hívják elő, nagyítják ki, magyarázatként, mentségként, menedékként. A z előhívott részleteket ™ mindig minősítjük; megelevenednek velük kapcsolatos pozitív vagy negatív érzelmeink, mígnem a szülőföld egészéről kialakul bennünk az a — rendszerint pozitív — kép, amely a köztudatban a fogalom kapcsán elsőként felmerült, s amelyről az irodalom a népköltészettől máig szól. Ez a szülőföld-kép érthetően az érzelmek világűrében mozog, s talán ezért idegenkednek tőle, akiknek másfél századon keresztül elegük volt az érzelmekből. Holet az érzelmeket nem lehet megfojtani emberségünk elpusztítása nélkül, kibújnak a beton alól, gépek kerekein is pörögnek, szennyezett levegőben is szállnak, mindaddig, amíg ember él a földön. A szülőföld, hívjuk vagy nem, előbukkan idegen tájak mögül, idegen állatok mozdulataiból, ismeretlen emberek gesztusaiból, kerekre formált alkótóházban elmondott korreferátum mondatainkból, elhallgatott gondolatainkból. Az ember, mennél inkább manipulálják, annál inkább akar a saját lábán járná Az út, amelyen eljutottunk a felnőtt korba, nem mindig volt aszfaltozott, s előfordult, hogy börtönből szabadult betyárok verettek bennünket, mint hajdan a somogyi útépítő mérnököket. De sokáig az volt az út, s ha kiteljesedett is azóta, az alapvető jegyeket ma is az az út őrzi és jelenti. Annak a sarában buktunk arcra és pattantunk föl legelőször, a kigombolt, galambokkal fodros nyári ég afölött feszül, s valahol körülötte terül el az a világ, ahol minden manipuláció ellenére, a legkevesebb feltétellel otthon lehettünk. KI em véletlen, hogy a * • szülőföldről szóló írások jobbára ezt a szituációt vágyják vissza, ebbe menekülnének íróik, ha kiürül a tarisznya, s belekezdenek a legkisebb fiú énekébe: Jaj istenem rendelj' szállást, mert meguntam a bujdosást, idegen földön a lakást, éjjel-nappal a sok sírást. Ezután a nem létező után küldi sóhaját Csokonai is, hazafelé tartva kudarcok és megaláztatások országút ján: Minden föld ugyan hazája a jó embernek: való! De mégis szülötte tája mindennél előbbvaló. S hozzá fellebbez, vele erő- siti magát Ady, amikor már csak a feltételek maradtak meg, az otthon sehol: Vagyok tékozló és eretnek, De engem ott szánnak, szeretnek, Engem az én falum vár. Nem kell érzelegnünk, csupán őszinte emberi érzelmeinket beváltanunk s kiderül, hogy a tarisznya tartalma ma sem tart örökké, s térben és időben távolodva mind gyakrabban megidéződik az a hajdani szituáció. Aki a vallomást, a bevallást konzervatívnak véli, annak valahol az embersége körül nincs rend. önmagát tagadja meg, ami szavakban sikerülhet, de az életben nem. Illúzió, a technika bűvészkedése, hogy ezen a szobává zsugorodott bolygón otthon vagyunk, mert közünk csak az aprólékosam megismert részletekhez lehet, azok határozzák meg mindennapjainkat, életümket-halálunkat. Az író rendszerint akkor alkot maradandót, ha arról ír, amit legjobban ismer, s ha nem arról ír, viszonyítási alapja akkor is az lesz. A szülőföld, beleértve abba a gyerek- és ifjúkor színhelyének látványát, flóráját, faunáját, emberi és tárgyi közegét a legjobban megismert mikrovilág, amelyet — mint a tengert tükröző vízcseppet — tenyerünkbe foghatunk, ajkunkkal érinthetünk. Vízjeleit nem lehet eltakarni, kirajzolódnak a ráció szövege alól is. Az ember ebben a században annyi szörnyűséget megélt, hogy akarta vagy nem, megkeményedett. Minden helyzetben önmagát kellett vállalnia, természetes, hogy ezt a helyzetet is vállalja. Az író is ebből a tartásból néz szembe a valósággal, megveti a nosztalgiát, a túlcsorduló érzelmeket, mert megtanulta, hogy elfutni nem lehet. De ha azt írja, hogy anya, ez a szó benne is, olvasójában is azt a kapcsolatot és viszony- rendszert jelöli elsősorban, ami a saját anyja és közte létezett vagy létezik, s ami leginkább érzelmi jellegű, és elválaszthatatlan a szülőföldtől. Ha azt írja, hogy fa, valahonnan az általános fogalom alól a szülőföld fái nyújtják feléje koronáikat. Maupassant tanácsolta valamelyik fiatal költőnek, hogy ha verset akar írni egy fáról,, akkor üljön le vele szemben, s nézze mindaddig, amíg olyasmit nem lát meg rajta, amit senki más nem látott még, s azt írja meg, mert csak azt érdemes. Ezt a viszonyt legteljesebben a szülőföld fáival, látványával, történelmével, kultúrájával éltük át. Értelmünk is reá épült, s nem egyszerűen azért, mert a saját bőrünkön szerzett tapasztalatok révén ott ismertük meg a természet és társadalom alapvető törvényeit. falutól városig tcrjwW mai népvándorlásban sokkal többen elhagyják szülőföldjüket, mint korábban. Magatartásban, életformáiban, gondolkodásban mindenki gyorsan hasonulni akar az új környezethez, de es eiső nemzedéknek ez rendszerint csak a külsőségekben sikerül. Mégis, a nagy igyekezetben a szülőföld könnyen etfeJejtódne;. lesajnálhatna, ha hagyná magát De nem hagyja, mert megjelenik az álmokban, gyerekek és ifjak mozdulataiban^ kérdésedben, játékaiban, verekedéseiben, hűek alakját ölti, elismer, szemrehányásokat tesz. Egészen addig, mígnem ez az egyetlen haza összeáll belőle örömeivel, gondjaival. Az írók, mégha Tnegfocmcnyítebbe is őket a kor, s versenyben a tudománnyal éa technikával a rációra esküsznek is, alapjában érzelmi és etikus lények, szülőföld-élmény ükét ma is megfogalmazzák. Egyre többen, idősek és fiatalok, érezve, hogy a hagyományos szülőföld-képzet a tudatban is átalakulóban Zelk Zoltán MICSODA MADAR. Jaj, a szelek drólsövénye szét ne szedje már, földet erjen, megpihenjen ez a zöld madár. Előbb ágra száll, aztán gyöpre száll, zöld erdőben, zöld. mezőben sétál a madár. Micsoda madár! micsoda madár! kék a lába, zöld a szárnya, tűhegyen megáll. Idegen a táj, tovább menne már, véres még a bóbitája, tolla csupa sár. Nem menj el madár, kilobban a nyár, sárga pernye hull a fákról, füstöl a határ. Nem megy a madár, marad a madár, sűrű eső lesz a rácsa, ketrece a táj. Holnap őszre vált, aztán télre jár, fehér fák közt, hómezőben sétál a madár. Micsoda madár! Micsoda madárT Kck c la'oa zöld a > szárnya. éer gyonggen megáll. Dudás Kálmán NYITÁNY Veress Miklós Naptár — gyógyuláshoz Február március április szabadság — táguló tüdő gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő április március február fagyfaló jégfaló múltfaló remegő országgá operált lebenyeim megújító február április március betegség-vágó villanás I a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás hegedő seb a hátamon múló kardvirág-hatalom hej te télsápadt fűsereg pusztaszer-hangyák győztesek j * mezsgyehazány! nagy hitek i földhöz gyökérhez kössetek április április április 1 hajtásod vagyok magam is ' Az ibolya, e röpke jeladás után — evőé! hangszereli hamaros újhodás az egyetemes zenekart — a zöldlúngfényű robbanás elé nemcsak a kitakart venyige pirkanó színe nemcsak az enyves csillogás a rügyeken, a levegő lobogóselyme, fűz ezüstje a felhőszeplőtelen ég a som, az aranyeső szökőárjai a domb ívén nemcsak a szólaló nyitnikék — lelkesebben bíz a gyermekek leckehagyó kerge kedve meg a fiatalok pillaközén meghitten és irizáltan fényesedé tüzek az első ütemek ebben a sugaras nyitányban van, de fontos öszetevőit meg kell menteni. Hisz hazaélménye csali annak lehet, aki szülőföld-élményét tudatosítja magában, s a hazaélményre nagyobb szükségünk van, mint bármikor, mert a ránk zúdúló információ özönben kényelmesebb világpolgárnak hinni magunkat, mint egy kis ország felelős gazdájának, s divat becsmérelni, lebecsülni a talajt, amelyen a láb áll. Az írók azt is tudják, hogy a szülőföld a rajta maradók keze nyomán változik meg a valóságban, s veszi fel a kor arcát, s mivel majdnem mindnyájan elhagyták, valamiképpen törleszteni akarnak. Miként gyermek a szüleinek, ők a szülőföldjüknek legfeljebb csak a kölcsönkenyér morzsáit hordhatják vissza, de fenntartanak minden régi jó kapcsolatot, s szívesen teremtenek újakat, mert tarisznyáik új tartalmát hazaviszik, s az ifjúság színhelyén még mindig kerül beléje új rakomány a valamikori harn unbansült pogácsából. Bcrlók László
