Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-21 / 92. szám
fl munkások műveltsége Judit Pattantyús JÄzsef kisplasztikája. Iby András Tavasz Április van, és üdén lágyan ring a tó. Szél motoszkál fák rügyén, ágat ingató. Kék, az ég és kék a hab, fénylő víz felett sirályszárnyon száll a nap, mint a képzelet. Pehely-pillanat megáll, szunnyad az idő. Régi bánat messze már, érik a jövő. Tó tükrében elmerült szenvedés és a múlt, mikor minden romba dűlt, vérző habra hullt. Béke leng a tó vizén, hófehér hajó, új tavasznak jó ízén álmot álmodó. Nádat borzol könnyű szél, ingó árny oson, aramyhálót fon a fény most a városon. Mint a méz, oly csurranó édes itt a csend, Álmodozva ring a tó, ringatja az illanó múltat és jelent... — Natasa! — mondtam izgatottan, és benyúltam a jobb zsebembe, ahol hűséges kis »GRISA«-m, fekete bőrű, zöld szemű tranzisztoros rádióm lapult. Magam fabrikáltam, és és is neveztem el GRISÁ-nak. — Natasa! — ismételtem határozottabban, s megnyomtam a csöppnyi müanyaggombot. — Nem hallgatnál egy kis tánczenét? — ...ilyen ragadozó példáid a vidra — mondta bátortalanul »GRISA«, majd elhallgatott. — Mit mondtät? — kérdezte Natasa, és elengedte lassan a bal kezemet. — Lehet, hogy csak hango~ san gondolkoztam — dör- mögtem zavartan, s csavartam egyet a készülék keresőgombján. — ... tehát az ősszel kiszórandó szervestrágya mennyisége attól is függ... — szavalta kioktatóan »GRISA«, s részletesen ki akarta fejteni A művelődés központi kérdése: a munkásság műveltségének színvonala. Társadalmunk érdeke és sürgető feladata a mukásművelődés következetes fejlesztése, ezért alapvető fontosságúnak kell tekinteni« — mondja a Központi Bizottság közművelődési határozata. Annak a munkásosztálynak a kultúrájáról van itt szó, amely fejlett szocialista társadalmat épít, amelyben a hatékonyabbb munkának, az értelmesebb, tartalmasabb életnek ugyanolyan fontos feltétele a korszerű műveltség, mint a szocialista tulajdonviszonyok, a fejlődő technika vagy éppen a jó lakás. Hiszen a munkásember a szocializmusban nemcsak termelőerő, hanem a társadalmasított termelő- eszközök társtulajdonosa, a közélet alanya, a szocialista hatalom birtokosa is. Közvetlen társadalmi-közéleti részvételéhez pedig elengedhetetlen feltétel a szakmai ismeretek állandó bővítése mellett az általános műveltség gyarapítása is. Vitathatatlan tény, hogy az eltelt huszonkilenc esztendő alapvető változásokat eredményezett a munkásság műveltségében. A dolgozó osztályok, rétegek között a legnagyobb mértékben éppen a munkásság műveltsége emelkedett. De azt is tudomásul kell venni, hogy a felszabadulást követő évek látványos előretörése után lassult a művelődés tempója. Annak ellenére, hogy ma senki előtt sincs elzárva a kultúra, objektív tény, hogy az egyes emberek — családi, származási, iskolázottsági és munkahelyi körülmények miatt — különböző mértékben élnek a művelődési lehetőségekkel. Az általános iskola nyolc osztályának elvégzése több, mint negyedszázada kötelező és ingyenes, mégis a huszonöt éven aluli ipari-fizikai munkások húsz zázaléka nem járta ki. Pedig tény: csak a kultúrált munkaerő válik igazán alkalmassá a tudományos-technikai forradalom vívmányainak befogadására, elsajátítására., az új technika, modern technológia, termelés- szervezés megvalósítására. Ehhez egész életen át tartó folyamatos művelődés kell. A tudományok behatolása a termelésbe — világjelenség. Az, hogy a tudomány egyre Inkább termelőerővé válik, számos következménynyel jár. Megváltoztatja a termelés struktúráját, szükségessé teszi a szakma váltását, csökkenti a termelésben részt vevő fizikai dolgozók számát, i növeli a szabad időt és így tovább. Ennek következtében módosulnak a műveltség belső arányai: nő a szakmai műveltség megszerzésének fontossága, emelkedik a műszaki-technikai ismeretek rangja. Mindezek gyarapításának az általános műveltség bővülése is feltétele. ezt a témát, de én ismét csavartam egyet a gombon. Elhallgatott. Natasa összerezzent, és megállt. — Milyen különös vagy ma — nézett rám szemrehányóan. — Csak fecsérled az időt és... Nem magyarázhattam meg, hogy nem az időt fecsérlem, hanem a gombot csavargatom a zsebrádiómon és a megfelelő hullámhosszat keresem. Szerettem volna, ha kívülünk minden más megszűnt volna létezni a világon, s nem lett volna más, csak sötét este, csak andalító zene, csak ö és csak én ... Egészen ütközésig tekertem a gombot. — ... ebben az időszakban olyan bőven tápláljuk az állatokat vitamintartalmú — szavalta »GRISA« a zsebemben. Átkapcsoltam a középhullámra. — Miért hallgatszV. — kérdezte aggódva Natasa. — Történt valami? Sokféle módja van ennek. Ezek közé tartozik az olvasás. Könyvtáraink 2,3 millió olvasót tartanak számon. Kulturális forradalmunk egyik legjelentősebb eredménye az a mennyiségi és minőségi fejlődés. amelynek nyomán az elmúlt öt évben a lakosság évente már húszmillió kötet könyvet vásárolt és ötven- nyolcmillió kötetet kölcsönzött a könyvtárakból. E tekintetben hazánk nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő helyet foglal el. Mégis e nagy fejlődés ellenére, a családok fele egyáltalán nem vásárol könyvet és a felnőtt lakosságból mintegy hárommillió egyáltalán nem olvas. Ezek nagyobb része — meg kell mondani őszintén — munkás és paraszt. Előbbrelépés viszont — mert kétségkívül az —, hogy az elmúlt évtizedben a termelésben is élenjáró munkások művelődéséért igen sokat tettek a szocialista brigádok, amelyek a gyakorlatban kapcsolták össze a termelőmunkát a művelődéssel. Ezekben a brigádokban mind teljesebben érvényesül a »szocialista módon dolgozni, élni, művelődni« követelmény. A brigádok többsége művelt, politikailag tapasztalt munkások vezetésével tevékenykedik. A szocialista brigádok további növekedésével, megszilárdulásával létrejöhetnek a közművelődésnek olyan természetes elemi egységei, amelyek nemcsak a munkatevékenységben fejlesztik tagjaikat, hanem befolyásolják érdeklődésüket, szabadidő-felhasználásukat is. Nagy szükség van erre, mert ma még az emberek a megnövekedett szabad idő kis töredékét használják csak kulturálódásra. Sok még a teendőnk, hogy az emberek igényévé tegyük a szabadidőbeli művelődést, a kulturált szórakozást. A feltételek biztosítása azonban nem lehet csupán állami feladat. A tanácsi intézmények mellett a szakszervezetek, a vállalatok is egyre inkább érzik felelősségüket elsősorban saját dolgozóik művelődéséért. Gyárak, üzemek, szakszervezetek által fenntartott művelődési házak, könyvtárak, klubok egész sora bizonyítja ezt. Most a Központi Bizottság határozatában is kimondta: »A folyamatos és állandó művelődés szükségességének fölismerésében kulcsszerepe van a munkahelyi vezetésnek. Kötelezettségei terjedjenek ki a dolgozók művelődésének segítésére.« A szocialista demokrácia művelt embert fejleszt és követel. A munkásság értő és az újat megvalósító aktivitása — egyéb feltételek mellett — csak akkor bontakozhat ki igazán, ha egyre növekvő ismeretei, műveltsége, erősödő szocialista jelleme segítségével megérti egyéni érdekei és az össztársadalmi érdekék szoros összefüggését. Ehhez nyújthat segítséget az eddiginél hatékonyabb közművelődés. Prukner Pál — Történt! — nyúltam dühösen a zsebembe, és ismét megcsavartam a készülék gombját. »Bizonyára valamilyen katasztrófa történhetett az éterben, hogy egyetlen zenei adás sem jut el az én rádiómig! Mintha valahová másfelé hajtaná el a szél a dallamokat/« — Drágám... kis butuskám — csicseregte Natasa, majd lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolt. — ... persze, az nyilvánvaló, kedves hallgatók, hogy jóból is megárt a sok — mondta gúnyosan »GRISA«. »Hát ez már több a soknál!« — dühösen újra átkapcsoltam a hosszúhullámra. — No, jól van ... így is jól van — sóhajtotta szomorúan Natasa. — Hát akkor menjünk! — De máért mennénk? Várj még! — mondtam ijedten. Megint csavartam egyet a gombon. G örnyedlen csoszogott a sorban. Megkerülte a friss földhányást, és tétovázva megállt, Vattakabátja zsebéből élő- markolta a gyűrött papírlapot, és újra próbált eligazodni a kusza vonalak értelmén. Négy napja jött a kórházból. Búcsúzásnál a főorvos a vállát veregette: »Ezt szerencséseim megúszta, öreg. Mehet nyugdíjba«. Az építésvezetőség barak- jában most mutatta meg a művezetőnek a kórházi írást. A fiatalember a fejét csóválta, és vigasztalóan, mint az orvos, hozzátette: — Ne búsuljon, tata, ez hatvan százalék. Olyan biztos, mint a sicc!« Ez a Sanyi sem érti meg őt, pedig 20 esztendeje vette keze alá a gyereket. Nála tanulta a kubik minden fortélyát, és mégsem akarja megérteni: ő nem mehet még nyugdíjba, nincs ki az ideje. Mondta is neki, hogy csak ötvenhat esztendős. Azt meg úgyis tudja, hogy későn nősült, és a gyerekek még iskolába járnak. Hát hogyan éljen abból a pénzből? A három havi kórház már eddig is megviselte a családot. A szakszervezet és a vállalat adott ugyan segélyt, de hát az nem kereset. Segélyből nem lehet megélni. * — Mit csináljak, Jani bácsi? — tárta szét tehetetlenül a kezét a művezető. Ez fájt neki a legjobban. Ez a mozdulat jobban sajgóit benne, minit kettétört gerincének forradása. Sanyi nem mondta ki, de megérezte az összefutó homlokráncok mögött megbúvó gondolatot Tehetetlen a gyerek. Pedig ötvenegy telén, amikor a hidat építették a Sajón, a lékből saját élebe kockáztatásával húzta ki. — Itt mindenki magának kapar — dohogta keserűen. De rosszat még gondolatban sem mondott a művezetőre. Sanyi szerint az igazgató sem segíthet rajta. Ezt az egyet el is hiszi, mert minek is fájna neki az ő baja. Tíz évig vezette a vállalat legjobb brigádját, és a kubik nem olyan munka, mint a többi. Tizenkét ten dolgoztak együtt, és tizenkét éve ezen a helyen. Elismeri: gyakran hajtotta a társait. Olykor virtusból, olykor meg a pénzért, ám a csapat élén mindig ő haladt N ézte az írást, a kúsza betűket. A sorok értelme ott dobolt a fülében: törött gerinccel nem lehet lapátolni. »Örüljön neki — mondta az imént sajnálkozva a könyvelő is az irodán —, hiszen annyi rokkantsági nyugdíjat kap, mint sok ember az egész napi munkája után«. A könyvelő sem érti, hogy 1700 forintból nem tudja iskoláztatni a két fiát Neki legalább még négy évig dolgoznia kell. Földgyalu csörömpölt csikorgóit mellette. Fiatal, kócos fej rivallt rá a vezetőfülkéből: — Hé, papa! Kocogjon odább...! A földgyalu visszafordult. Sivalkodva túrta a sáros — ... helyenként eső, havas eső, erős északi-északnyugati szél — mormogta egykedvűen »GRISA«. — Hogy te milyen ellenszenves vagy most! — mondta Natasa. Erőteljesen megtekertem a gombot. »GRISA« mintha megsértődött volna, hörögve elhallgatott. — Ne haragudj, de mennem kell — mondta szomorúan Natasa, majd sarkon fordult hirtelen és eliramodott. — Natasa! — kiáltottam utána, de rám sem hederített. — Az ördögbe is!! — csapiam bosszúsan a zsebemre, ahol »GRISA« lapult. — ... Most pedig táncze- néf sugárzunk kedves hallgatóinknak — szólalt meg »GRISA«, majd kedves, andalító dallamok szűrődtek ki a zsebemből. Fordította: Baraté Rozália masszát. »Jó magasra másztak már a kéménnyel« — mérte fel szemével a távolságot. Lassan nekiindult a kémény irányába, és ahogy gumicsizmája egyre közelebb cuppogott nagy gödör lett a lelke. »Sanyi azt mondta, itt a kettes gödör körül lesz a brigád«. Ám, sehol egy lélék, csak a széles vasúti sínen gurul lassan, lomhán egy hatalmas markoló gépóriás. Száz láncon futó foga marta a földet. Szamos Rudolf Karakas és társai Ezt akkor szerelték, amikor a kazánház gödrében rázúdult az autónyi beton. K ékoverálos fiatalember ment el mellette. — Hé, szaktárs! — szólt utána. — Nem tudja, merre van a Magyar-brigád? Ahogy kiejtette a Magyar szót, a Saját nevét, nyomban meg is rezzent. A munkás a fejét rázta, és megállás nélkül ment tovább. »Talán már nem is Magyarnak hívják a brigádot, morfondírozott, hiszen a brigád mindig a vezetője nevét viseli itt. »Karakas lesz, Karakas- brigád. Így kellett volna kérdeznem...« Karakas a helyettese volt. Szikár kjin férfi. Inas, mint ő. SzívÓ6 és konok. Már a Zagyva szabályozásánál, negyvenben is együtt dolgoztak. A brigád többi tagja is falubeli, s ha nem is rokonok, de az idők során többek lettek annál: húsz éve bajtársak. — A fene essen belé! — mérgelődött a sárra, amely kovászként tapadt a gumicsizmájára, Húzta, ráncigálta ez a latyak minden lépésnél a fájós geripcét, mintha nem akarná ereszteni. »Karakas lett a brigadéros. Jól \an ez« — gondolta, és már nem is fájt, hogy nem az ő nevén fut, — Ügy van aiz rendjén, hogy a brigádnak feje legyen. Fej nélkül széthull minden. Bele is törődött. »Karakas Péter kezében jó kézen van a brigád«. — Hé, nem tudsz vigyázni? — rázta meg dühösen, fenyegetően az öklét egy teherautó után, amelyik ficánkoló bakugrásokkal fröcskölte rá a latyakot, — Sok hebehurgya kölyke! dohogott. — Mert miattuk van folyton baj. Az ő baja is egy ilyen szeleburdi kölyök miatt kezdődött. Hiába magyarázta neki, hogy az autóról óvatosan billentsék a csúzdába a betont, mert a hirtelen zú- dításnál félúton megrekedhet és nehéz kipiszkálni. A kazánházat alapozták akkor, és a csúzdánál Miska, a brigád Benjáminja volt. Elakadt a beton, és amikor Miska kiáltott — »Jani bácsi, beszorult',« — Karakas, akivel kettesben tartották a súlyos betondöngölő gépet, mérgesen vágott vissza: »Kurkáld ki!« »Nem gyereknek való az« — mondta erre ő. »Nem is gyerek már az« — válaszolta Karakas, miközben minden porcikájuk rezgett. A fogantyútól átvette a kezük, a kezük meg rázta a testüket. »A nyavalyát is kirázza az emberből« — mondták, és félóránál tovább nem is lehetett ezt bírni, mert a rezgés leszakítja az ember máját, veséjét Váltogatták egymást, és oda- intette az öreg Bálintot. »Az is kiszolgál jövőre« — jutott most eszébe Bálint arca. Kezébe nyomta a gép egyik fülét, míg rendbehozza a csúzdát. Miskát egy talicska betonnal a többiekhez futatta, hogy ne késlekedjen a munka, és a lapátnyéllel alulról nyúlt fel a a csúzda torkán. Neon vette észre, hogy odafönt a gödör szélén valamelyik autós megint egyszerre bedöntött a torokba egy rakomány betont. Már nem tudott félre- ugrani. Arra sem emlékezik, ő kiáltott-e vagy csupán Miska hangját hallotta. Több tonnányi nedves beton zúdult rá. Ezt később tudta meg, amikor a vizsgálatnál kihallgatták. Tulajdonképpen senki sem volt hibás, illetne csak őt marasztalták el, mert az előírás szerint nem szabad a csúzda alá állni. » Ha nem lenne ilyen régi vállalati ember« — mondta neki az igazgató még a kórházban — akkor a vállalat nem hagyná annyiban«. Hogy ezzel mit akart mondani az igazgató, máig sem tudja. Talán emiatt nem kapta meg a 100 százalékos rokkantságot? Közben a kazánházhoz ért, S míg magában csöndben megállapította, milyen jól haladnak, hiszen már a tetejét is lebetonozták a kazánbunkernak, Miska bukkant elő. — Nicsak a Jani bácsi! Erre jöjjön. — Karonfogta az öreget, és egy nyersbeton lépcsőn vezette lefelé. A föld alatti aknában tíz ember dolgozott szétszórtan. A betonterem ajtajából Misina közéjük kiáltott: — Nézzék már, ki Jött meg!? Az emberek egyszerre hagyták abba a munkát, s mint hívő szóra, a betonho- dályba lépő Magyar elé sereglettek. Utolsónak Karakas ért oda. Ö jött legtávolabbról. A nyurga, fecskeszárnyú bajuszos férfi nadrágjába törölte betonmasza- tos kezét, majd Magyar felé nyújtotta: — Hozott isten köztünk, János! Teljes számban munkán vagyunk, csak te hiányozták — Pedig nagyon kellett volna már, Jani bácsi. Karakas egy szemvillanással elnémította Miskát, mint a rossz gyereket, aki megszegte az illemet. — Tudod, hogy van. Baj mindig akad. Most is azt hisszük, becsaptak a norma fölmérésnél. Eddig mindez jelentésnek hangzott, és Magyar egy pillanatra úgy * érezte, szabadságról jött vissza. De azután a hátában bujkáló sajgás visszarántotta a valóságba. — Leszázalékoltak. Nyugdíjba küldtek — mondta tagoltan, nagyon halkan. — Mennyire? — kérdezte Karakas tárgyilagos hangon, mintha csak a bért számolnák el most is. Hangja olyan szikár volt, mint egész lénye. — Hatvan százalékra. — Az kevés. — Hiába. Megmondták odafönn: nincs több, örüljek, hogy ennyi is van. — Méghogy te örülj neki? M indannyian Kara- kasra néztek, aki most is, mint mindig, ha töprengett, bal lábával rugdalta a betont, mintha dudort látna rajta. — Te, János — kezdte végül —, mi a hétszűkeszten- dőben fogtunk először össze. Eddig mindig egyek voltunk. Most is azok leszünk. — Nem megy az — mondta bizonytalanul az öreg. — A munkahelyen nekem már nincs státus. El kell búcsúznom tőletek. — Nincs szükséged a pénzre? Az öreg szívébe újabb nyí- lalást hasított a gond. — ... Akkor itt maradhatsz. — De nem állhatom többé a lapátot. — Nem is kell. »Ügy van« — bólogattak a többiek. — Mi mindent megbeszéltünk már — folytatta Karakas. — Visszajössz közénk... Szóval mi úgy gondoltiík, hogy tizenegyen helyetted is kiálljuk a normát. Az öreg megtántorodott, mintha roszul lépett volna, pedig csak az érzés billentette meg. — A részleteket majd a szálláson este megbeszéljük... Na, gyerünk emberek! — emelte fel Karakas a hangját. — ... Te meg, János, vedd a collstokot, hadd tudjuk meg végre, mennyivel számolt (kevesebbet az az átok Bukta Vince! Azzal ő is elindult, végig a homályosan világított betonbunkeren át a túlsó oldalra, s a következő percben már a vibrátor zengése töltötte be újra a katakombát. V. Alekszejev Zsebrádió és szerelem
