Somogyi Néplap, 1974. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-24 / 70. szám

VITA KAKÁDON A közművelődés a vesztes A karádi tantestület —er­ről megy esze rte beszélnek — bosszút esküdött... A Siófoki Járási Hivatal­ban elmondták, hogy a tan­testületben a féléves mukaér- tekezleten a fő téma a peda­gógus illetményföld volt. Nem ilyen egyértelmű — legalábbis látszara — a helyzet Korádon. A termelőszövetkezet vezető­je szavát adta, hogy nem vé­tett a pedagógusok ellen, ami­kor a földek megművelését visszaadta kezükbe. Hogy mi­ért? Azt felelik, hogy tavaly a huszonöt mázsás kukoricaát­lag alapján a tantestület tag­jai egységesen háromezer fo­rintot kaptak év végén a tsz- től, ami az egy hold föld tisz­ta nyereségének felel meg. Ez­zel elégedetlenek voltak a ka­rádi pedagógusok, többet kö­veteltek. Annyit, amennyit a termelőszövet kezeti dolgozók kaptak, pontosan 3680 forin­tot A tsz-dolgozót azonban a föld megművelésében előny­ben részesíti a termelőszövet­kezet, így kaphat 680 forint­tal többet annál a pedagógus­nál, akit a föld ugyan megil­let, de saját magának kellene megművelnie. 3680 forintos követelés nem teljesítése miatt fogadták me;g a tantestület tagjai, hogy nem vesznek részt a falu kultu- lis életében, visszavonulnak a kórusból, a néptánccsoport­ból, A vélt sérelmet a falun bosszulják meg, gondolván, hogy úgyis könyörögnek ne­kik, s akkor követelésük tel­jesítése lesz a záloga az ének­kari, tánccsoporbeli szereplés­nek. A dolog erkölcsi oldala fel­háborító. Jogtalanság, méltánytalan­ság nem történt. Annál is in­kább meg vagyunk győződve róla, mert a tanácselnök se mondott mást. 0 sem ért egyet a tantestület magatartásá­val. Szerinte azonban az ügy még bonyolultabb. Tavaly az iskola igazgatója megtagadta á tsz-sportkörtől a vizet, ezt »•fizetik-« most vissza a tsz-ben, s jogilag nem is kifogásolható az intézkedé­sük... Ócska vitának nevez­te a tanácselnök a pedagógu­sok és a termelőszövetkezet acsarkodását, s ez igaz is. To­vábbá abban is egyetértünk a tanácselnökkel, hogy az iskola igazgatója hibát követett el, amikor élére állt ennek a bosszúnak. A tantestület látszatra meg­őrizte nyugalmát. A megkér­dezett pedagógusok »semmi­ről sem tudtak«, amikor a pe­dagógusföldekről érdeklődtem. A bosszúról sem ... Az iskolaigazgató újabb adalékkal szolgált. A Május 1. Ruhagyár karádi üzeme erő­sen szennyezi a földeket, ezért mondta le a tsz a pedagógus­földek gondozását, megműve­lését, továbbá tiltakozott az is­kolaigazgató, hogy bármit is megírjunk... Szerintük »tiszta ügy« ez. Szerintünk nem egészen. Hogy miként dől el a vita, az a tsz-től és a tantestülettől függ. Az viszont elszomorító, hogy a község közművelődése a vesztes. Horányi Barna Buzsáki dilemma Ki ne tudna róla? Buzsák a hagyományok őrzéséről híres községe Somogynak. Talán nem túlzás, amit most ide írok: a népi kultúra legfőbb őrzői, ápolói a lányok, asszonyok ott. Hiszen ők éneklik a menyecs­kekórusban a »tiszta forrású« dalokat, az ő kezük hímezi a messze földön híres »vézást«, mely tele van »katykaringók- kal« és »hajókkal«. A »ráté­tesnek« is ők a tudói. Rende­lésük van rá — mi tagadás — kissé gépiessé is vált a hímzés, egyfajta áruvá lett a munká­juk. Egyszer csak valamelyikük, talán éppen a képen látható Gyuricza Józsefné elkezdte a gyönyörű mintákat tányérra, csempére festeni. Ketten-hár- man csinálták már. Nem azért, mert »könnyebb«, mint a hím­zés. Pihentetőnek, próbálgatás­nak inkább. Valamelyikük azt is mondta: »A fazekasmester­ségnek úgy sincsenek már mű­velői a környéken, próbálkoz­zunk meg evvel mi, asszo­nyok«. S a hímzések szüneté­ben, más ráérő időben ecset­tel rajzoltak a fürge kezek. Maguk gyönyörűségére, isme­rőseik ajándékozására. De, ahogy Gyuricza Józsefné mondta: bizonytalanság volt és van is bennük. Érték-e az, amit csinálnak? Van-e létjo­gosultságuk a hímzésminták­nak, a »rátétesnek« a tálakon. Bizonytalanságuk nőttön-nőtt. Munkájukba akarva-akaratla- nul is »belebotlottak« általuk ismert emberek. De hallgattak. érésben van jelenleg a népmű­vészet. Most válik el: merre tovább. És természetesen az is: hogyan. Milyen eszközök­kel. Azt a szakértelemmel nem rendelkező érdeklődő is látja, hogy az, amit ma népművé­szetként árulnak, nem minden esetben esztétikus, mi több: a kispolgári ízlésnek megfelelő termék. Az útkeresés időszaka ez. Tehát még egyszer hang­súlyozom: az dönt, hogy amit alkotnak, esztétikus-e, s jól vagy rosszul csinálják-e. Én úgy gondolom, a kérdés nem egyéb álproblémánál. Ezt alá­támasztja — hogy egy példát is idézzek —: Malonyai Dezső A magyar nép művészete cí­mű munkájának erdélyi részé­ben régi fazekasremekeket ta­lálhatunk, melyeken hímzés­mintákat fedezhetünk fel, ter­mészetesen festve. Megkerestük a megyei könyvtárban ezt a kötetet. A szerző a 212. oldalon egy kü- küllői mesterről — aki 1799 és 1813 között alkotott — ezt ír­ja: »Olyan rózsa és kelyhes virág alakok is akadnak díszei között, amelyek a szűr és su­badíszítésekkel tartanak rokon jussot«. A híres bokányokon pedig ezeken kívül gyakran a faragott kapuk díszeit is ott látjuk. Most már csak oda kellene figyelni a buzsáki asszonyok munkájára. Nehogy az az ér­tők érdeklődés hiánya miatt »felhíguljon«, esetleg giccs- gyanussá váljon. L. L. Beérett a gyümölcs Dr. Rozsos István sebész főorvos az orvostudományok kandidátusa lett Pedig Jó lett volna tőlük tud­ni az igent vagy a nemet. Ök szépnek látták azt, ami a ke­zük közül kikerült. Gyuricza Józsefné tette föl a kérdést nekünk is. Mi továb­bítottuk dr. Földes Lászlóné- hoz, a Néprajzi Múzeum mu­zeológusához, a kérdés szakér­tőjéhez. Így válaszolt: — Nem különleges eset a buzsáki. Mondhatnám azt is: tendencia jellegű. Tudniillik a népművészetben, mint minden más művészeti ágban az a döntő: jól vagy rosszul csi­nálják-e. Itt nincs bíróság, amelyik dönt. Forrongásban, Volt, amikor úgy érezte, nem megy to­vább. Amikor majdnem le­tette a tollat, s íróasztalának' mélyére sül­lyesztette meg­figyeléseinek, kutatásainak, kísérleteinek eredményét. Helyt állni a műtőasztalnál, gyógyítani, az­után elővenni a tudományos munkát — sok orvosnak mindez csak vágy maradhat. Dr. Rozsos István kapos­vári sebész fő­orvos néhány ■ nap óta az or- vostudomá- * nyok kandidá­tusa. Teljesült az álom? Nem hiszem, hogy hétévi megfeszí­tett munka után erről lenne szó. Dr. Rozsos István tudta, a tudományos eredményeknek nincs sok közük a vágyakhoz. A körültekintő témaválasztás, a megfelelően előkészített kí­sérletek, a megszállottsággal határos igyekezet meghozták a gyümölcsöt. Az orvos sikere ez? Az is. De elsősorban a gyó­gyításé. — Mióta foglalkozik tudo­mányos munkával? — Több mint húsz éve, még a pécsi orvostudományi egye­temen kezdtem el. Különösen szerencsém volt, hiszen Szent- ágothai professzor felügyelete alatt végezhettem tanulmá­nyaimat, s értem el első si­kereimet, mint a tudományos diákkör tagja. A professzor élete, munkássága nemcsak akkor, hanem ma is példa előttem. Később, gyakorló or­vos koromban az egyetem ana­tómiai intézetének vezetője, dr. Flerkó Béla is a segítsé­gemre sietett. — Maradjunk még az egye­temi éveknél, amelyek ezek szerint meghatározták pálya­futását. — Az egyetemen életem leg­szebb éveit töltöttem. Sorra köszöntek rám az eredmények: önállóan műtéti eljárást dol­goztam ki, megfigyeléseim megjelentek a szaklapokban. Azután messze jutottam az egyetemtől, a keszthelyi kór­ház orvosa lettem. 1961-ben Budapesten szakvizsgáztam se­bészetből. Még ebben az év­ben a kaposvári kórházhoz ke­rültem. — S folytatta a tudományos munkát. — Természetesen. A szakla­pokban megjelent közléseimre külföldön is fölfigyeltek, töb­bek között ennek köszönhet­tem, hogy 1967-ben meghívtak a hollandiai Utrecht klinikájá­ra. Mégsem ekkor, hanem évekkel később, 1970 végén ju­tottam el Utrechtbe. — Mi volt a célja a hollan­diai munkával? — Ekkor már javában ké­szültem a kandidátusi érteke­zésemre. Olyan kísérletekre volt szükségem, amelyeket ide­haza csak igen nagy áldozatok árán lehetett volna elvégezni. Utrechtben minden második nap kísérleteztem, a hét többi napián pedig a klinikán dol­goztam. •— Miért volt érdeke az ut- rechtieknek, hogy ön az ő költségükön kísérletezzen? — Nem a kísérletek voltak hasznukra, hanem az, hogy a hét meghatározott napjain a klinikán gyógyítottam. Hollan­diában nagy az orvoshiány, s a klinikákon szívesen alkal­maznak szociálisa országbeli orvosokat, akár hosszú évekig is. — Hogyan sikerült megszok­ni a biztosan nagyon korszerű klinika légkörét, gépeit, nálunk talán “smeretlen fölszereléseit? — Az első másfél hónar után belejöttem, s bíztak ben­nem. Mondanom se kell. hogy számtalan hasznos tapasztalat­ra tettem szert különösen az érsebészetből és a szívmotor- beépítésből. — Ezeket a tapasztalatait itthon hogyan értékesíthette hiszen odakint más technika! körülmények között dolgozott? — A gyakorlat bebizonyí­totta, hogy kiválóan alkalmaz­Befejezték a KISZ-esek a parkrekonstrukciót A múlt év őszén beszámol­tunk arról, hogy a kaposvári Móricz Zsigmond Mezőgazda­sági Szakközépiskola KlSZ- szervezete fölhívással fordult a megye középiskolásaihoz, hogy velük együtt vállalják az elhagyott és elhanyagolt so­mogyi parkok rendbetételét. Példát mutatva elsőként vál­lalták a kercseligeti park megtisztogatását, rekonstruk­cióját. Tegnap mintegy nyolc­száz társadalmi munkaóra után arról értesítettek ben­nünket a fiatalok, hogy a vál­laltakat teljesítették; befejez­ték a kercseligeti park szépí­tését. Elmondták, hogy mint­egy kétszázötven fácskát, többnyire díszfát — egzótát — ültettek el. A Kaposvári Móricz Zsig­mond Mezőgazdasági Szakkö­zépiskola KISZ-szervezete to­vábbra is gondoskodik a ker­cseligeti parkról, gondozására ügyelnek. Eredményes KISZ-munkát végeztek a szakközépiskola tanulói. Nemcsak fölhívásuk­kal lettek elsők, hanem kör­nyezetünk ápolásában, a ter­mészet megvédésében is. László-Bencsik Sándor könyve Tudósítás az „érdes részről" hatom az Utrechtben tanulta­kat. Nem is olyan régi példát említek. Egy huszonnégy éves fiatalembert motorszerencsét­lenség ért, és az egyik lábán mindkét föér elszakadt. Ré­gebben talán le kellett volna vágni a libát, most viszont az utrechti tapasztalatokat föl­használva sikeres műtétet haj­tottunk végre rajta. — Folytassuk a beszélgetést azzal, hogy ön a napokban kandidátus lett, s értekezése nagy visszhangot keltett. Mi volt értekezésének a témája? — Huszonnégy évvel ezelőtt egy amerikai tudós leírta, hogy bizonyos esetekben a jobb al- hasi megbetegedés ellenére a beteg gyomorfájdalmakról pa­naszkodik. Ha az orvosok gyo­morfekély vagy daganat gya­núja miatt műtétet végeznek, semmit se találnak. Azután a beteget továbbra is gyomoríáj- Jalmak gyötrik. Minderről ér­demleges tanulmányt, értéke­lést sem a hazai, sem a kül­földi szakirodalomban nem ta­láltam. Hozzáfogtam tehát én. Angolul, németül, oroszul ol­vasok, amennyi anyagot csak lehetett, összegyűjtöttem. Ki­dolgoztam az állatkísérleteim módszerét, s — főleg Utrecht­ben — hozzákezdtem a nagyon aprólékos munkát igénylő kí­sérletekhez. — Mikor bizonyosodott meg róla, hogy helyes úton jár, azaz igazolódlak a föltevései? — 1971 szeptemberéoen ha­zautaztam szaoadságra Hollan­diából. A két hét alatt sem hagytam föl a kísérletekkel, megoperáltam legalább száz patkányt, s idehaza találtam rá a kétségtelen bizonyítékok­ra. — Hogyan lehet közkinccsé tenni a kandidátusi ér(.c;ltcz,és- be foglaltakat? Hogyan hasz­nálhatják föl az ön megálla­pításait a más kórházakban dolgozó orvosod? — Száznegyven oldalas disz- szertációm nem ismeretlen a kollégáim előtt. A kutatás és a kísérletezés alatt tapasztala­taimat közreadtam az orvosi szaklapokban. — Gyógyítottak már beteget az ön tanulmányainak irány­mutatása alapján? — Igen, Kaposváron több­ször is, és úgy hallottam, má­sutt is sikeresen alkalmazzák. De el kell mondanom, hogy a szóban forgó eredmények a to­vábbi kutatásokat is elősegí­tik. mert a hét év alatt nem­csak sebészeti összefüggésekre sikerült rájönnöm. Én sem te­kintem befejezettnek ezt a munkát, újabb kísérletekkel is­mét eredményeket szeretnék elérni. Pintér Dezső Jelentősét alkotni csak a tárgy alapos ismeretében le­het. Mondani valamit csak ak­kor tudunk, ha van mondani­valónk. Nagyon kevés mű szü­letik napjainkban, melyben a kétkezi munkát végzők, mint tiszta tükörben nézhetik ma­gukat. Adódik ez abból, hogy — bármilyen furcsa és érthe­tetlen! — íróink, kevés kivé­teltől eltekintve nem ismerik a mai magyar valóság alapve­tően fontos részét. Eszpresszó- szögleteik »világából« nem le­het táviratot küldeni munká­sokról, parasztokról. Bizonyítja ezt az ellenpélda: László-Bencsik Sándor Törté­nelem alulnézetben című mű­ve, mely nemrégiben a Szép- irodalmi Könyvkiadó Magyar ország felfedezése sorozatban jelent meg. (Milyen megdöb­bentő ez: föl kell fedezni a munkásságot!) A könyv meg­lepetést, szenzációt jelentett. Tegyük hozzá rögtön: joggal! László-Bencsik Sándor évekig élte a kétkeziek életét, ismeri ff zott ezekben. Hallgató Kívül­állóként — »megfigyelőként« — akart tanulmányozni egy munkásbrigádot. De hamar rá­döbbent: csak úgy sikerül ír­nia róluk, ha cselekvőén vál­lal részt döntéseikben, munká­jukban. Felkészülve ment kö­zéjük, tudományos alaposság­gal végezte szociometriái föl­méréseit. Könyve azonban at­tól jó, hogy a számokon, ada­tokon túl az embereket ábrá­zolja. Tizennyolc ember, egy kis közösség az »érdesebb rész­ről«, hogy a József Attila-i de­finíciót használjuk. Különbö­ző mikrovilágokból érkeztek szakmunkásvizsgát nem igény­lő munkájukhoz, az export- csomagoláshoz- Vonzotta őket a jó kereset, s talán egy je­lentős munkásegyéniség, Szcg- váry Gyula is. Volt cselédek, parasztok, börtönviselt vagány, lecsúszott egzisztencia, szak­munkás, volt katonatiszt — a legkülönbözőbb sorsú emberek brigáddá, mi több: szocialista örömeiket, gondjaikat, oszto-1 közösséggé formál VHsót *ré sét ábrázolja László-Bencsik Sándor, a »muszájcsinálta« cso­magoló, aki e művével a leg­jelentősebb magyar írók közé emelkedett. Emberek a hajnalban kelők közül. Valamennyi egyéniség, valamennyi boldogulni igyek­szik. Nem valamiféle állandó izzásban élő lények; ha lehet, a munka könnyebbik végét fogják meg. Ha szükséges: »rá­vernek«. Isznak is. Egyiket- mási'kat Szegváry hiába cipeli múzeumba. Sőt, ő maga is csak egyfajta — nem túl igé­nyes — könyvért lelkesedik. Nem tanította őket senki kul­túrára. Van köztük, aki csak a nevét tudja leírni. Hús-vér em­berek, nem »desztilláció« ter­mékei, nem ellenzők közül ér­zékelt »kísérleti alanyok«- Biz­tos, hogy sokuknak fáj majd ez a könyv, noha László-Bencsik- nek nem állt szándékában sér­teni. Az igazságban azonban szerencsére létezik valami megfoghatatlan »felhajtóerő« is; a fölismerést követőé' ugyanis az emberek nagy több ségében a »majd én megr. tatom, hogy tudom másként, óbban!« — pozitív töltésű •nergiája keletkezik. László-Bencsik Sándor a »bőrükbe bújik«. Valamennyi stílusába beletalál, ezzel is »ki- tapinthatóbbá« téve őket az ol­vasó számára. Nem jelzéseket kapunk róluk, hanem a való­ságot, benne a brigádtagokat. A véleményüket munkáról, ve­zetésről, politikáról, népgazda­ságról, művészetről, ár- és bér- színvonalról, sportról. Megismerjük itt a Közös­ség »atomcsoportjait«, a brigá­don belül kialakult szerepeket a szó pszichológiai értelmében is. »Az ember legyen tisztában a dolgokkal. Ha nem is lesz attól több a fizetése« — mond­ja egyikük. László-Bencsik Sándor köny­ve — éppen azért, mert jó — növeli hiányérzetünket nason- ló igényű, témájú művek iránt. Bízunk benne, hogy ,nem ma­rad »fehér holló«- S lesz idő. amikor a regényekben, novel­lákban is olvashatunk erről a világról. Nemcsak a »hallot­tam valahol« alacsony nívó­ján ... Leskó László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents