Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-13 / 10. szám
Toldalági Pál: TÁBLAKÉP A lantosok, az igricek s azok az ifjak, akiket tüzes szemük tett alkalmassá erre, lantot pengetve, szépen énekelve mind felvonultak, ök voltak az ünnep tündéralakjai,, kik tovatűntek nyom nélkül, ahogy véget ért az éjjel egy sóhajtással, részeg nevetéssel. Akik asztalnál ültek: ettek, ittak. A tálakon a sok felhalmozott vad hevert, vakon, dermedten nézve őket, akik délelőtt a szívükbe lőttek, s mert kellett a vadászat, a mulatság, a fékeveszett indulat, a vadság, erőszak, szépség, mámor: kellett egyre az egész élet, nem csupán a terhe. Ihász-Kovács Éva Jelentés Délről Ez szívem északi íésze. Itt nehezen olvad a hó és a tél zúzmaracsillagai hideg- ezüstben. Páncéljukat a szál rázza-veri. Egyedül csak a déli a tiéd. Ez a déli, ahol szüntelen-sugárban sütkéreznek az ágak; kinyílnak a szerelem álomba-fogant virágai és mosolyogva köszönnek az emberek is. Mintha testvérem volna a föld. Kerényi Jenő: Anya. ‘ (A Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé anyagából.) lies Béla emléke Egyszer — már mondhatom, hogy régen — olyan vakmerőn, mint a mesebeli szegénylegény, föIkerekedtem, hamuiba sült pogácsa helyett néhány versükét tettem útitarisznyámba, így indultam él szerencsét próbálná. Tízszer, húszszor, de az is lehet, hogy harmincszor elsétáltam a Gorkij fasori ház előtt, míg összegyűjtöttem annyi merészséget., hogy bekopogjak az Irodalmi Újság szerkesztőségébe, és a titkárnő kérdésére dadogjam, hogy verseket hoztam. A titkárnő éppen csak rám pillantott, és azt mondta: — Foglaljon helyet ott a széken, várja meg a rovatvezetőt ! Aliig leültem, szélesre tárult az ajtó, s belépett rajta Illés Béla, akit fényképei után azonnal felismertem. Néhány kedves bókot mondott a kisasszonynak, nekem meg kezet nyújtott. Béla bácsi — nagy csodálkozásomra így szólította a titkárnő —, egy fotelbe telepedett, vastag szivarra gyújtott, aztán belemerült az újságolvasásba. Megbűvölten néztem őt, nem tudtam levenni róla a szemem, hiszen egy héttel ezelőtt még róla tanultunk, a magyarórán. A Honfoglalásról, a Kárpáti rapszódiáról, hányatott emigránséletéröl. Szinte nem is hittem, hogy másfél méterre tőlem, abban a süppedő fotelben ül a híres író, s ugyanannak a szobának a levegőjét szívja, mint jómagam. Néztem, bámultam az arcát, a szemét, a homlokát. az öltözetét. És akkor... akkor megpillantottam, hogy szivarja végéről levált egy piciny parázs, amely csak akkor« volt, mint a csecsemő kisujján a köröm, és szállt lefelé, mint a hullócsillag, egyenesen Béla bácsi ruhájára. De az a parázs nem hunyt ki, mint-az augusztusi csillag, hanem ott fénylett, ott tündökölt a szép fekete öltönyén, éppen a kabát és a nadrág találkozásánál. — Illés Béla elirraélyülton Orsovai Emil: Naponta megszületni olvasott, a titkárnő sem észlelte a veszélyt, én láttam, csak én láttam egyedül. Szólni kellene — gondoltam —, mert sajnáltam a szép fekete ruhát. — De mit szoljaik, hogyan szóljak? Istenem, istenem! Hogy kell megszólítani egy kétszeres Kossuth-díjas írót? A parázs mind jobban izzóit, fénylett, mint a macskaszem, én pedig gondolatban rémülten formáltam mondattá a szavaikat. — Mester, megég a ruhája! — akartam mondani, de nem tudtam kimondani. — Illés elvtárs! Kiesett . a szivarból a parázs — mozdult meg a szavakra a nyelvem. De még az első hang kimondása előtt gyáván összeszorítottam a számat. — Béla bácsi, az öltöny! Ö, hogy is mertem volna én akkor Béla bácsinak szólítani öt? Mindez néhány másodperc alatt történt, de már éreztem a pörkölődő szövet szagát. Akkor szerencsére fölpillantott a titkárnő, egy libbenéssel ott termett, s a szép fekete öltönyről lesöpörte a parazsat. Aztán jól megdorgálta Illés Béla kétszeres Kossuth-díjas írót. amiért nem vigyáz a ruhájára. Naponta megszületni. Ronthatatlan egészséggel világra jönni reggel álomölből. Mindig uj tükörbe nézni ámulóan. Mosdani új szavakkal. Később egész nap tenni, lenni. Roppant valóságterheket emelni, azt keresve, mi jól tudott már, de még telhetetlen. Az óra mutatóját lesni nagy titokban. És éjjel pusztulni végül, mint a lepke' mi egy napig száll, boldog-öntudatlan, aztán — céljabetöltött tetem, milliónyi - súlytalan hullni lágy vizekre. Lehetséges, hogy sokan úgy vélik: a gyász komor napjaiban nem illő ilyen könnyű történetet elbeszélni róla. Ám, én úgy gondolom, gyászolni kell őt, nem siratni. Hiszen nem hagyott űrt maga után. Nagy idők küzdő tanúja volt, s teljesítette emberi, írói, kommunista kötelességét. Hetvenkilenc évet élt. Emlékét maradandó művei nem engedik elfelejteni. Simon Lajos D éva várát feentettem építették, Kettő állványozott, kettő rakta, hat az anyagot hordta, egy habarcsot kevert, a tizenkettedik — Kelemen — meg a pallér volt köztük. Eleinte ő is megfogta a kanalat, ha jött a gazda nézelődni, de amikor azok a nagy «•‘■"'ások voltak, azt mondták neki, ő csak ügyeljen a többire. Ha valaki fölkapta a betyárbútort, beállt helyébe más, így hát Déva várát mindig tizenket- ten építgették. A mész volt-e rossz vagy a homok, avagy a köveket nem jól faragták — nemigen lehetett megállapítani. Mert ki is állapítaná meg? A várnagy nem értett hozzá; csak dühöngött, a völgybe tekintve, ahonnan már az emberek káromkodva cipelték vissza — hányadszor már! — a menthetőt. A keverő ember nem mondta, hogy a culágerek olykor erdei földet hoznak homok helyett, mert sokszor ő sem győzte volna kivárni, amíg a homokbányától megfordulnak. A kőművesek sem mondták, hogy olykor bizony igen furcsa színű volt a masz- sza, mert örültek, hogy kapják, nem kell a láda fenekén kaparászni. Kelemen se nézett meg külön minden követ. Kinek jutna eszébe, hogy valaki összekeveri az égetett meszet a falazókővel?! így hát ő is csak azt tudta mondani a dühöngő várnagynak: «-Átok van vagy mifene, már megbocsásson, uram, ezen a vidéken ...« Ha a fal ledőlt, az emberek rágyújtottak, meghúzták a kulacsot Kelemen végigsziv- ta a dohányát, föltápászko- dott, s rögtön kiáltozni kezdett: — Emberek, mi lesz, ebből nem élünk meg. Itt dolgozni kell, akinek nem tetszik, elmehet! Munkához láttak. Megszokták, hogy a mester kiabál velük. Ebéd után is csak így tudták elkezdeni. A nevetés verte ki szemükből az álmosságot, mert megfigyelték, hogy mindig ugyanazokat a szavakat mondja. Az újak először mindig megörültek, hogy milyen jókedvű csapatba kerültek. A mester is szigorú, de jó ember. Gondolták az első héten. Aztán, amikor szombat délben meres ztgett ék a szemüket, a mester csak bólogatott: — Bizony, fiam, itt dolgozni kell, nem nevetgélni! R áadásul a culágerek életét nemcsak a főnök keserítette. Ha nem tetszett nekik, hogy állandóan mindenük habarcsos tesz az állások alatt, hamar megkapták a kőművesektől: — Gyertek We, a mi helyünkre, ha nem tetszik odalent! Csakhogy itt ám dolgozni kell!... Na, mi lesz az anyaggal, megint üres a láda? Ha pedig a kőműves kiabál, az a eulágernek sokba kerül? Torjai bátya volt a két kőműves közül a harapósabb. Nem sokat szólt, de ha eszébe jutott, ledobta az állásról a kalapácsot, és a segítőnek kellett visszavinnie. Déva vára magasan épült, így bizony kilógott annak a nyelve, aki a bokrok közt a kalapácsot kereste, és még az állásra is mászhatott vele. Egyszer Torjai bátya hirtelen eltartotta magától a visszahozott szerszámot, majd óvatosan szagolgatni kezdte: — Milyen ez, te gyerek? — mordult utálkozva Gergőre. Mátyás Ferenc Anyám Álmokat hajszolón, őzek nyomában járt, mindig úton — haza sose talált — anyám. Villámló időbem elföldelt naparcod, harminckét éveddel csókra kinek tartod anyám? — szőke kontyod hol leng a mezőkön? Búzavirág szemed örökre megőrzőm. Beszakadt Icoponyák üregén a tegnap néz vissza rám, apám velük — a sereg nagy. Alattam húsukból rezet út odáig, kóró a koszorú, a sírjuk beázik Kloroformülat M rajtuk, a táj reszket — állok, mint a sárga márványkő keresztek. Tudod-e, hogy leik ők a parés dombokon? éhség, ragály szárnyán szállt le a sok rokon a rögök szintjire, hány kisangyal paraszt, s húgaim, kiket a bába meg a panasz lökött nyugalomba hallgatást tanulni, hol sötét van s nincs mód fölmlágosulm. A léét kéz, szülénké, s örökölt erőnk tán nem kopott dicső még a tömérdek munkán. Szavunk, ha sirató, ugye, te megérted? — sorsunk ne vak hittel, tudásoddal mérjed. PÉLDÁZAT — Én nem vettem észre rajta semmit — vont vállat a fiú —, de hát ki tudja, odalent mibe eshetett... — Alig bírta közben visszatartani a nevetését, a többiek meg már a földön fetrengtek. Torjai lekecmei'gett az állásról, és maga mosogatta kalapácsa nyelét vagy félóra hosszat. Gergő meg kacsintott a barátainak, hogy egyszer a főnöknek is megadja. Kelemen nézelődött egy darabig, aztán elkezdte, hogy aki hátráltatja a munkát, azt hazazavarja, de ő sem állta meg nevetés nélkül. Torja bátya sötéten rápillantott, és ezt is megjegyezte. Trencsényi Imre Miért lett belőle ballada? így teltek a hétköznapok. De voltak ünnepek is. Amikor az asszonyok jöttek. Ilyenkor akinek párja érkezett, abbahagyhatta kis időre a munkát, hadd faljon a frissből, úgyis behozza utána. De voltak, akik szégyelltek, vagy mi, a többiek előtt eleresz- kedni, s elhúzódtak a kőrakások mögé, vagy a bokrok hűvösébe. A többiek ilyenkor sokat pislogtak arrafelé. Egyszer néhányan meg is zörgették a bokrokat, mire a nagylábú Gáspár szitkozódá- sa hangzott a sűrűből. Később a menyecske tűzpiros arccal, köszönés nélkül kapta fel a batyuját. Gáspár szeme helyén is aznap már csak vasvillák meredeztek. — No, emberek, ez így nem mehet tovább — szólt délben a mester. — Nem farsangolni jöttünk. Itt többé idegennek nincs helye! — Ai asszonyaink nem idegenek — zúgták a férfiak. — Nem kérdeztetek! — nézett körbe rajtuk Kelemen. — Hogyisne! Még az köti, hogy a fehércselédeknek eljárjon a szája, hogy itt így meg úgy!... Kijön megint a várnagy, aztán nézhetjük magunkat Isten marhái! Nem értitek, hogy a pénzetekkel játssztok?! — Hát ’iszen ... — vakarták fejüket az okosabbak. — Akkor figyeljetek! Rá- álltok-e, hogy akihez ezután menyecske jön, azt megmártsuk amott, a gödörben? — Mártod ám a... — hördült Kelemenre Gáspár, de a többiek nevettek: — Megmártjuk mi a menyecskéket is! — kiáltozták, és a többség Kelemenhez pártolt. Nem mindenkihez járt ki asszony, nem is volt mindnek. Meg aztán egyszer végezni akartak. Csend volt egy ideig, mert mind a fél véka aranyra gondolt. Aztán az apró Rácz megállt, és másról kezdett álmodozni : — Nekem volt egyszer egy úri nőm, hiszitek-e? — Éppen a te füstös képed kell azoknak —- nevetett a vörös képű Müller. Erre már a távolabb lapátolok is fölfigyeltek. Aki a habarcsot keverte, közelebb jött: — Az semmi! Nekem legény koromban két ikertestvér ... — Hazudik megint az öreg — intett a saraglyahordó társának a lapos orrú Ábris. — De emlékszel még arra a kis hegyes csöcsűre? — Hej, ha azt még egyszer elkaphatnánk, igaz-e? — bizonykodott a másik. A nap nagyot került az égen, hogy minden oldalról a hetvenkedők arcába nézzen; vagy tán a várhegyet akarta körbejárni, hogy megtekintse, mennyit emelkedett a fal tegnap óta. A kőművesek ezalatt rikoltoztak az álláson: — Ég a láda! Hé, fiúk, anyagot ide! A segftfik nem látták eeMl Kelement, hát csak gondoltak valamit a kőműveseknek, és folytatták tovább. Mire a mester előkerült — 6 tudta honnét —, mindenki szerszámot pucolt, többen mosdottak is, dühöß csapkodással. — Mi van, emberek? — ordított Kelemen. — Nem volt még fájront! Behúzott nyakkal mindnyájan a helyükre mentek, de arra ügyeltek már, hogy a kezük tiszta maradjon kolom- polásig. Csak amikor a fal omlott és egy-két nagyobb kő a meszesgödörbe esett, akkor lett pöttyös némelyikük ruhája. A másik nap álványozással kezdődött, akár a többi. Délig csak annyi szóváltás volt, mint máskor. Délben feltűnt egy assaony- féle a távoli úton. Az emberek találgatták, kihez jöhet. Megálltak álláson, állás alatt, keverőgödömél. Nem mozdult volna egyik sem, míg meg nem ismerik, de Kelemen szokás szerint rájuk kiáltott: — Mit mondtam, emberek? Kinek nem ér a szép szó? Fürödni akar valaki? Zavarja vissza azt a nőt, ha jót akar! — Várjuk már meg legalább, kié — ellenkezett a da- dogós Ábel, akihez még eddig nem jött soha senki. De Kelemen követ hajított te a völgybe, néhányan csatlakoztak, s nem sokára mind nagy élvezettel hajigáit. Az asz- szony észrevette. Először megállt, figyelt egy darabig, majd visszafordult. A férfiak a helyükre mentek. Mindannyiukban fortyogott a szégyen, hátha épp saját vérére, asszonyára emelt most kezet... Dolgoztak szótlanul. Rakták, nem méregettek, csapták kő közé a masz- szát, hadd fogyjon, az anyja istenit! Egyszer csak elfogyott a mész. Szólt Kelemen; — Újat kell oltani! Ezt szerették az emberek. Hogy sistereg! Hogy bugyborékol ! Milyen csodálatos, amint felszabadul a vízbe hulló, könnyű, fehér kőből a forróság, a félelmetes erő!_ Közben nem vette észre senki, hogy újra asszony érkezett Az emberek előbb látták meg, mint Kelemen, és pisz- szintek egymásnak, hogy most figyeljenek, mi lesz. Várták, hogy mesterüknek majd torkán akad a szó, ijedten alkudozni kezd, de Kelemen mit sem törődött most az egyezséggel. Derékon fogta ropogós, fiatal asszonyát, s megindult volna valamerre ... Sejtette ő azért, hogy baj lehet, mert mikor izzó szempárok gyűrűjét érezte körben, megtorpant. Körbekapta hirtelen a tekintetét: — Mi van, fiúk, nem tetszik valami? A csapat hallgatott, aztán megszólalt Gergő— Nem farsangolni jöttünk ... — Jól van, pihenjetek! Dolgoztok eleget — mosolygott Kelemen, és utat kért szabad kezével. — Majd pihenünk, ha végzünk — felelte Gáspár. — Ha zsebünkben az arany — tette hozzá Torjai. — De addig itt nincs dolga idegennek! — zúgták mindannyian. — Ezeknek mi bajuk? — kérdezte gőgös szövi Kelemenné. És ez tett a veszte.' A lapos orrú Ábris, aki nemrég szabadult, lebiggyesztette ajkát: — Semmi — dünnyögte. — Nekünk semmi bajunk. Ép- penhogy örülünk, mert lesz, aki majd megtörölgeti fördés után a mestert... Meg minket is — kacsintott most a többire — netán, ha szépen kérnénk... A mi ezután történt, arról nem vallott soha senki. A vár történetének ez a lapja homályba került. Ezért is tett belőle ballada. Egy biztos: az építők, ettől a naptól fogva pontosan rakták a köveket, Mire a láda kiürült, ott volt a másik; nem csapták senkinek a szemébe a meszet, és Kelemen is kisebb lóról szólt az emberekkel. Megkapták a pénzüket, el is osztoztak vita nélkül; sőt, inkább még azt figyelte mindegyik, elégedett-e a társa ... Az asszonyt még sokáig kereste a törvény. A környékbeliek meg csak találgatták, hogy így esett meg úgy esett...
