Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-13 / 10. szám

fi dolgozók érdekeit védik a társadalombiztosítási tanácsok interjú dr. Szerényi jánossal, az SZM T titkárával | A parancsolatok kostul kimaradt A szakszervezti választások óta sokat fejlődött az alap­szervezetek társadalombiztosítási tanácsainak tevékenysége. A közelmúltban a Szakszervezetek Megyei Tanácsa alaposan elemezte ezt a munkát, s meghatározta a legfontosabb fela­datokat is. Erről beszélgettünk dr. Szerényi Jánossal, az SZM?T titkárával. — MB a szerepe egy-egy munkahelyen a társadalom­biztosítási tanácsoknak? — Száznegyvenkét társada­lombiztosítási tanács műkö­dik a megyében. Ezekben majd hétszáznegyven választott tisztségviselő tevékenykedik. A tanácsok nagy része aktív munkát végez. Foglakoznak a társadalombiztosítással, jog­orvoslattal, táppénzzel, nyug­díjjal, gyermekgondozási se­géllyel, üzemegészségüggyel, segélyezéssel, üdültetéssel. — Akikor ez minden dolgo­zót érint? — Természetesen. Ez a te­vékenység majdnem felöleli a szociálpolitika egész tárgykö­rét, üzemi szinten. Most még csak a munkásellátás, a la­kásgazdálkodás hiányzik be­lőle. Mi arra törekszünk, hogy egységes legyen ez a vonal. — Hogyan értékeli« az SZMT e társadalmi tisztség- viselők: igyekezetét? — Két lényeges szempont­ból vizsgálta és vitatta meg a társadalombiztosítási taná­csok tevékenységét. A lénye­gesebb a tartalmi oldal. Az volt a szándékunk, hogy fel­tárjuk a meglévő feszültsége­get, megszüntessük a párhu­zamosságot, a bürokratizmust, javítsuk az anyagi szabályo­zottságot. Ezt úgy bontottuk szét: ez az alapszervezetek, ez a szakmai megyebizottságok, ez az SZMT, ez pedig a SZOT Jhatáskörébe tarozik. — Mit javasoltak a SZOT- nak? — Például azt, hogy mind­egy legyen: a dolgozó vagy a vállalat mond-e fel nyugdíj címén, s ne legyen az előbbi hátrányos a dolgozónak. A másik: az egy-két évre rok­kantsági nyugdíjban levők munkaviszonya ne szűnjön meg, egészségi állapotuk ki­alakulása után a vállalat le­gyen köteles visszaállítani az eredeti munkaviszonyukat. — Miben segíthetnék a szakszervezeti alapszerveze­tek? — Nagyobb gondot kell for­dítaniuk az üzemegészségügy­re, különösen a megelőzésre. A segélyezés nem jog, csak an­nak adjanak, aki rászorul. S az ilyennek akkor is, ha ő maga nem kér. S annyit, hogy tényleg segítsenek, ne úgyne­vezett alamizsna vagy borra­való legyen. Beutalót csak jutalomként, a jól dolgozók­nak adjanak. Mindent tegye­nek meg, hogy a sokgyermeke­seket elküldhessék üdülni. S megemlítek még egyet, a csök­kent munkaképességűek reha­bilitációját. Nem megoldás, hogy portásnak meg -küldönc­nek teszik meg az egykori jó szakmunkást. Az önérzetében sérti, hogy nem a megváltozott munkaképességének megfelelő munkát kap, amikor például fiatalokat oktathatna, meóz- hatna. Éppen ezért a nyugdí­jazás sem megoldás. Sokat változtathatnánk ezen a hely­zeten a társadalombiztosítási tanácsokkal karöltve. — Kiktől függ e testületek munka járnak fejlődése? — A megyebizottságok so­kat segíthetnek az üzemegész­ségügy föllendítésében. Az SZMT megbízta azzal a tár­sadalombiztosítási bizottságot, hogy még többet segítsen az alapszervezeteknek. Ugyan­ezt elvárjuk a Megyei Társa­dalombiztosítási Igazgatóság­tól is: teremtsenek megfelelő kapcsolatot e tanácsokkal, s ők is támogassák őket. Na­gyon fontos a már említett majd hétszáznegyven tisztség- viselő erkölcsi megbecsülése is, mindenhol figyeljenek oda a legjobbak munkájára, s is­merjék el. — Most módosítják a kol­lektív szerződéseket. Ez nyilván módot ad arra, hogy bekerüljenek a vállalat -al­kotmányába« az eddig hiányzó társadalombiztosí­tási feladatok is. — A módosítást több min­den szükségessé teszi, így például a népesedéspolitikai határozatok is. Ennek alapján rögzíteni kell a tizennégy éven aluli gyermeket nevelő édes­anyák szabadnapját, a sok- gyermekes családok intézmé­nyesített támogatását. Az SZMT szerint a kollektív szerződések módosításakor megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a szülő nők, a tbc-sek, a gyermekápolási táp­pénzen lévők és a baleseti sé­rültek. Táppénzes idejükre, il­letve a 140 napos szülési sza­badság tartamára nem az elő­ző évi nyereségrészesedésből képzett táppénzt, hanem a tel­jes tárgyévi nyereségrészese­dést folyósítsák nekik 30 nap után is. Több vállalat ugyan­is helytelenül a kifizetett táp­pénz összegét veszi alapul a nyereségrészesedés összegé­nek megállapításánál. A szak- szervezeti bizottságoktól függ e helytelen gyakorlat megvál­toztatása. Tisztelni mások keze munkáját Hogy haragudtam rá, amiért mert, amikor eljött a szerve- | tanulná tőlük. Helytállást, ten- Lekergetett miniket — nein- | zés ideje, belépett, nem sietve, j ni akarást, jobbító szándékot, csak engem, a saját legkisebb [ de nem is az utolsók között — | emberséget. Mostoha éveik ei­— Sok vitát vált ki a táp­pénzletiltás jogának hova­tartozása. Mi az oka ennek? — Ha a dolgozónak pana­sza van, például vitatja a táppénz összegét, akkor a tár­sadalombiztosítási tanács a jogorvosló szerv első fokon. Ha valaki rosszhiszeműen vagy tévedésből több táppénzt ka- spott, s jogtalan a kifizetés, ilyenkor ugyan ő állapítja meg a visszafizetési kötelezettsé­get. Ebből különböző ellent­mondások következnék, még hozzátéve ehhez, hogy a válla­lat teljesen érdektelen, mert a kifizetett összeg nem ter­heli. Ez utóbbi — akár az üzem- és munkaszervezést, akár a munkafegyelmet vesz- szük is alapul — nem helye­selhető. Vitatott tehát, hogy a társadalombiztosítási ta­nács az érdekvédelmi szerv tatja le az összegiet, ugyanaz, amelyik eljár, ha a dolgozó pa­naszt emel. Ez a »csendőrsze- rep« elvonja a figyelmét, le­köti az idejét, s nem marad energiája, hogy a megbetege­dett dolgozóval, mint beteg emberrel foglalkozzon, aki esetleg segítségre szorul. A szakszervezeti szervek, fő dol­ga pedig éppen a törődés, a társuk gondjaiban való osz- tozás, a segítés, összekötő ka­pocsnak hellene lenniük a be­tegágy és a munkahely kö­zött. Ezért javasolta az SZMT, hogy a táppénzletiltási jogot ruházzák át a vállalatokra. Így csak az érdekvédelem ma­rad a társadalombiztosítási ta­nácsoké. Lajos Géza Mt is, aki akikor mér »telő« nagy kölyök volt hozzám ké­pest — a szialmákazialról. Ej­tőernyőst játszottunk, puhán huppanva a dárdaihegyű pa­raszti szerszámmal káráncigált sárga csomóira. Ricsajunktól ijedten menekülték a mezőszí­nű egeirak. Ö pedig darabos mozgással — miért lett volna »■sikkes« a járása, amikor lép­teit mindig az ekét húzó lo­vakhoz kellett igazítania? — baktatott a szalmakazal tömb­je felé, már messziről hábo- rogva. Háborogva, s valahogy mégis szégyenlősem, hogy a szomszéd, ráadásul roikoirtgye- reket is hajszolnia kell. Akikor még’ nem értettem,, mitől torzult úgy el sokirámcú, öreg arca. Csak később, ami­kor már magiam is izzadtam valaminek a megteremtésében, a készre alkotásában, s ron­tásra bátor kezek szétdútták azt; akkor értettem meg azt az egykori dühöt, a kazlat fel­építő indulatát. Már tudom azt is, miiért: békétlenkedett min­dig, ha harckocsit, vagy tan­kot látott A bevetett, s Söl­den pompázó földét telítette a kerekektől, hernyótalpakfól. Paraszti élete nagy summá- zásakénit adhatta volna to­vább: tisztelni kell az ember alkotását, keze munkáját. De nem mondott ő soha ilyesmit, ezek a »cifra« szavak igazán idegenek voltak tölie. Talán csak egyszer, a felesége halá­lakor hallottam tőle olyan ki­fejezéseket, melyéket azelőtt nem hittem volna övéinek. »Szerelmi vallomást« tett egy halott ravatalánál. Míg az asszony élt, soha nem mondta el ezeket néki. Elment ő is, ugyanabban az alattomos, ma még gyógyítha­tatlan betegségben meggyötör­ve, mint az asszonya. Sorsa azonban, míg emlékszünk rá, itt marad tanulságiul. Ha le­hunyom á szemerh, látom da­rabos járását. Igen; a járása darabos volt, mozgása talán töredezett, nem együtemű. De míg élt, meg nem pihent egy percig sem! Még vasárnap, az ebéd utáni csöndes pihenő idejön sem. Mert akkor azon töprengett: a gunarasi réten vagy a békatói tagban kezd­jen-e másnap munkához,. me­lyik vár »türelmesen« tovább. Hiába ment formálisan nyugdíjba a szövetkezetből — a gondolatai, a kiét keze min- 1 lenére magukban nevelt hitet, dig »rendelkezésre álltak«. Hányán élnek ma is ilyen öregek! Hányán adnak példát nap mint nap. Oda leéli figyel­nünk rájuk. TégHát téglára raknak, alapra a falaikat, mert a hosszú évek megtanították erre őket. Az ember nem sem­mittevésre született. Arra, hogy magának, másoknak javára te­vékenykedjék. Kezdenek egyre inkább egybeesni ezek a mag­határozások. Egy kimutatás fekszik előttem. Kétszáz meg­kérdezett földműves egyhar- mada nem szándékozik előbb abbahagyni a munkát hatvan­hat «hetven éves korában. Sgy- ha'toduk pedig a hetvenedik évén túl sem lesz hajlandó »élűzni« magát a miunkától, a közösség javára cselekvéstől, ha egészség© engedi. Van mit hogy mindig, minden körül­mények között érdemes küz­deni az igiaaábbért, a valóvá válni hajlamos álomért. Ar­cokat őrzök magiamban a me­gye minden, részéből, van ben­nük valami egyformaság, s ez nemcsak a barázdákat jelenti. Valami magabiztosságot, irigylendő — szelíd — ke­ménységet. Egy-egy megrongált telefon- fülke, autóbuszváró, egy-egy eltört facsemete: elrontott munkadarab láttán, megszólal bennem az az idők távolából is ismerős hang, az a gyerek­kori szalmakazal tövéből is­merős hang, elégedetlenül, há­borgón, S mimdaddBg, amíg megszólal bennem az ő hang­ja, ne ás mondjátok, hogy meg­halt! Lesko László Huszonöt éves törvény a szakmunkásképzésről Diákkorunk kedves-szomor­kás olvasmánya volt Móra Ferenc KalcináU szóda című elbeszélése; bepillantást en­gedett a valamikori kisinasok életébe. A vasárnapi iskola padjában szundikáló, az inas- sorból csupán a robotot, a cselédmunkát, a kizsákmányo­lást ismerő gyerkőcök a ke­serves inaskodást testesítették meg. Jót nevetnének a ma ina­sai — bocsánat, hiszen a ki­fejezés is régen a múlté, szó­val a szakmunkástanulók —, ha valaki a tizenöt-tizenhat éves fiúkat, lányokat arról faggatná; ugyan takarítottak-e a mesternek, s megpofozza-e őket reggelente a mesterné? Huszonöt esztendő, s egy ép­pen negyedszázados törvény emlékeztet csupán a múltra, rögzítve a szocialista állam­ban a társadalmi igényeknek megfelelően a szakmunkásta­nulók jogait és kötelességeit. Az 1949. évi IV. törvény »az iparos és kereskedő tanulók­ról« — úgy foglalja össze cél­jait: a múltban a szakmun­kásszükségletet jórészt a kis­iparban képzett tanoncokból, Beszélgetés a holnapról A falun átutazó a csendet, a nyugalmat látja. A fázósan didergő, megcsupasztott virá­goskerteket, a szelíden pipázó kéményeket. De aki a főúttól lekanyarodik a dűlőútra, vagy belép a szövetkezet irodájába, az mást lát. Az , nyomban megérzi, hogy a nyugalom csak látszólagos, hogy a fel­szín függönyét szétlebbentve, izgalmas és lázas munka fo­lyik. Görgetegen azon a napon föllebbent a »függöny« előt­tem. Ott jártam, ahol egymás nyomában három traktor szántott. — Rövidesen ideér a negye­dik is. — Ha egy kicsit jobban fagy, megkezdjük a műtrágya­szórást. — Nem a hónap nevét kell nézni, hanem azt, hogy mit lehet dolgozni. Sokat nyerhet az ember, ha ’»szemfüles«, mert ahogy az apám szokta mondani — és igaza volt — »január, február, itt a nyár!« A majorban az erdészbrigád szállást ácsolt a hízóbikák­nak, a fafeldolgozóban sírt a fűrész, a műhelyben izzott a hegesztő, a sertésólakban »patyolat« tisztaság, a gépud­varban katonás, szinte kiál­lítási rend. A függöny föllebbent. És nemcsak a jelent, a köznapi gyakorlatot engedte látni. Bent az irodában, ahol kat­tognak a számológépek, a résztények egyetlen végleges adattá rendeződnek, megmu­tatta magát a holnap is. Ki tudja, hányszor ült már így együtt Horváth János elnök, Hrt csendes, hol parázs vitában születik meg a véssö dr. Erdösi László főagronó- mus, Nyögéri Antal csúcstit­kár, míg megszületett az el­határozás, amelyről most már mint végleges döntésről beszélgetünk. — A könyvelés most arat. És ahogy aratáskor szokott lenni, menet közben csak annyit lát az ember, hogy jó-e a termés vagy sem. ,A végleges átlag csak az ara­tás végén mutatja meg ma­gát — Amit biztosan tudunk: nagyszerűen sikerült a do­hány, körülbelül félmillió többletet hoz. Az állattenyész­tés is mintegy 700 ezer fo­rinttal túlszárnyalja a terve­zettet. A burgonya viszont a régi fajták miatt rosszul vizs­gázott. — Azt hiszem, 1973-mal magunk mögött hagytuk a burgonyával kapcsolatos, évek óta tartó gondjainkat. Ez az év a fordulat éve lesz! Tavaly csak kísérletképpen 15 holdon próbálkoztak a holland burgonyával. Kétszáz mázsát adott. Ettől az évtől kezdve 112 hektárral tagjai lettek a lábodi Solanum zárt termelési rendszernek. A fő- agronómus mappát tesz elém. A részletekről, a technológiá­ról, az elvégzett talajvizsgá­latok tapasztalatairól be­szél, arról, hogy már meg­rendelték a gépsort, tavaszra várják az ültetőgépet. No. és ha lefagy, nyomban megkez­dik a nagy adag műtrágya ki­szórását a burgonya alá. — Szövetkezetünkben ez az risé «endaaar • »Ott jártam, ahol egymás nyomában három traktor szán­tott.« mesztésben, amelyet beveze­tünk. Sokat várunk tőié — és természetesen sokat teszünk érte. Mert itt aztán a legki­sebb részletig meg kell felel­ni az előírásnak. — Ha lehet egy gazdaságon bélül fő programról beszélpi, akkor nekünk erre az évre ez az egyik fő célunk. Mel­lette a másik, a szarvasmar­haprogram. — Sok töprengés és tana­kodás után született meg a döntés: a HSZV rendszerhez csatlakozunk. Ez az év lesz az előkészület éve. Április el­sejéig megkapjuk a dokumen­tációt, és év végéig felépít­jük a háromszázas telepet, amelyet legkésőbb januárban be is szeretnénk telepíteni, úgy, hogy a jelenlegi állomá­nyunkat teljesen lecseréljük. — Az egész növénytermesz­tési tervünket ehite«: a eei­Egymásnak adják a szót. írom az adatokat, kibontako­zik belőlük a kép: ésszerűen tovább egyszerűsödik a vetés- szerkezet. S mivel a hús­hasznú szarvasmarha-vállal­kozás, a HSZV rendszer a le­gelőn alapszik, igen -jelentős munka lesz az alagcsövezés, a korszerű gyepgazdálkodás feltételeinek megteremtése. A lehetőségek itt a Rinya mentén nagyszerűek. És, a mondatokban ott az elszánt akarat: elérkezett az idő, hogy ezekkel a lehetőségek­kel jól éljen a közösség. A könyvelés még arat —, de mellette már ott áll a holnap. Már megkezdődött és javában folyik a készülődés a következő aratásra. A falu látszólag csendes, de a felszín függönye mögött izgalmas, lázas munka folyik. Márta segédekből elégítették ki. A tanonci jogszabályokat ágy kellett módosítani, hogy a nagyipar átvehesse a képzést, összehangolják az iskolákat a tanműhelyekkel, s a fiatalok megfelelő szociális védelmet kapjanak. Mindezek mellett a magyar munkásság legjobb utánpótlási bázisává kellett formálni a szakmunkáskép­zést, biztosítani a megfelelő színvonalat, megadni — elő­ször a magyar ipari munkás­ság történetében — a tanulás, képzés, a művelt és öntuda­tos emberré válás lehetősé­geit az inasok százezres tá­borának. A törvény alaptétele, hogy tanulót csakis tanulószerző­dés alapján lehet foglalkoz­tam; a fiú, leány személyi­ségjogai, kedve, hajlama a perdöntő, leghamarabb tizen­négy éves korában, az álta­lános iskola elvégzése után kezdheti meg szakmunkás ta­nulmányait — orvosi bizo­nyítvány birtokában. tehát testi és szellemi alkalmassági vizsgálatok után: Csakis ott lehet tanulót foglalkoztatni, ahol »erkölcse,; testi épsége, egészsége nincs veszélyeztetve«. Munkájú, képzése differenciált, kizá­rólag a szakmájához tartozó tevékenységgel foglalkoztat­ható. Napi nyolc órát dolgoz­hat, de ebben a pontosan sza­bályozott idejű elméleti kép­zésnek is benne kell lennie. A Kalcinált szóda kisinasa meghökkenne, ha olvasná a törvényben: sem testi fenyí­tést nem kaphat a tanuló, sem a »háztartási vagy mezei munkáknál« nem foglalkoz­tatható. Tankönyvét, tansze­reit a munkáltatója vásárolja, fizetségét is pontosan szabá­lyozza a törvény. Az elmúlt negyedszázad az­után még tovább fejlesztette a törvényt, igazodva az élet követelményeihez. Sorolni is hosszú, hányféle ösztöndíj-jut­tatás segíti a fiatalokat, mennyi új kollégium, szak­munkástanuló-otthon, korsze­rű tanműhely épült a számuk­ra; milyen sokféle ífcülésí, sportolási lehetőség között válogathatnak. Akik ma — évente több tízezren — a szakmunkásképzést választ­ják, igen könnyen eljutnak az érettségiig is, folytathatják tanulmányaikat gimnázium­ban, vagy szakközépiskolában. Az ifjú szakmunkástanulók közül alighanem csak kevesen ismerik ma már a IV. tör­vényt. Olyan természetesnek veszik, fogadják lehetőségei­ket, mint a tiszta diákszállá­sokat, a korszerű tanműhe­lyeket, az oktatás kiváló mód­szereit. S ez így jó. A tör­vény írott szövegét a törvény­tár őrzi. Szellemét, igazát a "'yákorlat, az élet táplálja. 7árkonyi Margit Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents