Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
R. Várkonyi Ágnes Egy somogyi szegénylegény históriája Ve megvan az had bizony kár nélkül ott valahol az Somogyságon, — csak menjen által Bottyán új haddal; meglátja kegyelmed, micsoda fordítást tesz azoknak szíveken. (Bercsényi Miklós levele 1705. április 8-án.) Egész nap hordták a rőzsekötegeket a mocsárba, s ahogy meglett néhány ösvény a gázlók mentében a várig, verték a dobokat: — Ostromra! Ostromra! Egy kék dolmányos vitéz sárba vágta vadonatúj süvegét. —Éjszakai sötétségben? Megyünk, mint a bogaras ökör a sűrűnek! Zúgott az egész sereg. Mióta átjöttek a Dunán, semmi pihenésük. Hajszolodnak ködben, esőben megállás nélkül. Csak néhány hátibőrös szegénylegény toporgott ázott bocskorá- ban türelmetlenül nagy mehet- nékjében. — Sürgőssége vagyon immáron a hadi dolgoknak — szólt oda csendesen Istók. — Sürgős bizony a sok kóborlónak! A somogyi szegény- legényeknek. De nem tudom, mire sietnek. Erdőkön való kóborlásra? A pusztaságban való lakásra? — A szőke zászlótartó félreugrott. Istók keze a három élű kis tőr markolatján, felel ő a csúfondáros beszédre sebésen. Mert való igaz, itt a simon- tornyai várfalak alatt ezt a feneketlen mocsarat a Kapos foa török háborút az öreg Ge- czivel. Micsoda vitéz katona volt! Aztán csúnyán összeakaszkodtak. Azt hitték, hogy övék az ország, hogy kiverték a törököt, de a háború végén Fenn, a keskeny torony ab- dobolták a császár parancsát: laknál, ketten vesződnek a menjenek a földesurak alá császári zászló berozsdált vas- jobbágynak, robotolni, űk a kapcsaival: egy fiatal hadnagy földesurak vesszeje alá? Akik meg egy vékony, puskaporos suhanc koruk óta fegyverrel képű. Ez a vékony folyvást szolgáltak! Soha! Inkább kilelkendezik: várják, míg fordul az idő. De — Miénk a vár! Lelőtte, Geczi csak megkötötte magát: hadnagy uram, a kapitányt, ő nem várhat. Neki ház kell, miénk a vár! Három emeletnyi ez az öregtorony. Innét szélesen kinyílik a reggeli táj. Amonnan a távolból idelátszanak a somogyi jölgyerdők. Ott élt Istók fene farkasmódra. Prédók, bujdosók, kóborlók között, kivert éhfarkasok között. — Mienk hát, ki másé a So- mogyság kapuja! S ez a vár Somogyország kapuja neki asszony kell, neki otthon kell, felfog egy darab földet: lesz, ami lesz. Később, mikor megbékéltek, beszálltak hozzá néhányszor. Mert üldözte őket a vármegye, és a császári őrségek miatt se lehetett nyugtuk. Valami baja is lett ebből az öreg Geczinek. Nemsokára holtan találták otthon. Beszélték, holmi kóborlók ölték meg. Az olyan hirtelen haragú szelónyargalás a koppányi mező. Istókról szakad a víz, most mégis kileli a hideg. Ez a hadnagy az öreg Geczi fia! Ha Mandoria megholt, vége az életének. Alig éri bocskora a kőgrádics fokait. Már elült a harc, de az egész várban még fejetetején áll a világ. Kardos vitézek járják a folyosókat, sikátorokat, pincéket. Lövés dörren , . , apus íu- innen ;s onnan is. Van még itt lyo ugyancsak zavaros vizekkel néhány ' befödött császári mondja a hadnagy. — Innét jó génylegény, mint ő, igencsak katona... Futárlovak dübörögnek ki a tölgyfahídon. Bottyán generális leveleit viszik Erdélybe meg a Bercsényi táborába, Felső-Ma- gyarországrá. Tudják meg mielőbb: Simontornyát vérrel megvették 1705. november 11- én. — Merre vitték a holtakat? — kérdezi Istók. — A növeli. Mit -hozhatna mást odafentről Somogyból? Dúlta azt a földet három emberöltőn át a török szakadatlan. Ami meg a töröktől megmaradott, azt a császáriak pusztították el. Puszta ország most a So- mogyság. Lápok, nagy rengeteg erdők országa. Vadak, farkasok, hiúzok lakhelye. Aki emberfia ott él, kemény mint a kő. Néhány jobbágycsalád meg a sok bujdosó szegénylegény. Behúzódtak a tölgyerdőkbe z^ a meg a Rinya. menti fekete fenyvesekbe. ............ O nnan küldték őt, Deres Istókot meg a hosszú bajszú Mandoriát, mikor híre szaladt, kuruc seregek jönnek át a Du- £ap^"y “ nan ismét: nézzék meg, mife- Bottyán apánk le kurucok ezek. Reménykedhetnek valahára Rákóczi fegyvereiben? Vagy csak úgy lesz megint, mint a múlt esztendőben? ... Nekimegy Istók a kényes zászlótartónak, hä nem hunyogyanúba került. Mandoria tudta egyedül, hogy nem tapad kezéhez a maga fajtájának vére. — Minket nem segített senki, éltünk, ahogy tudtunk, mi, kóborlók. Most már mire vagyunk itt, úgy elrontottuk a mi dolgainkat, hogy nem igazítja helyre többé se kard, se vitézség, még a magasságos ég sem — sóhajtott. Közben hatalmas tüzet raktak a várudvaron, s trombitálták össze a hadinépet. Boty- tyán hirdet itt parancsot majd holnapra, meg zsoldot osztaaztán nak. Odahúzódott a lángokhoz Rákóczihoz melegedni. Nagy keserűségé- főgenerális ben meg se látta a hadnagyot. — István vitéz! Deres Istók vitéz! Geczi egy vastag, bozontos szemöldökű főtisztnek magyarázza. — Nincs ennél serényebb vitéz. Kölyökkorom óta isholtakat? — csodálko- merem. Beszálltak hozzánk puskaporos ábrázatú, gyakorta Mandoriával, a hosz- vállat von. — A hátsó szú bajszú ráccal. Ott szerezte udvarban keresd. Holnap ágyúszóval, trombitával adják meg nekik a végtisztességet; így mondja Geczi hadnagy, őt tette meg kapitánynak. Istók rohan. A sápadt novemberi napvilágnál a kék dolmányosok meg a császáriak között ott feküdt a szőke zászlótartó furcsa, szigorú ábrá- zattal. Mandoriát nem lelte. Aztán késő délután végre rít rá cimborája, a hosszú baj- ráakadt a kötözőhelyen, már szu Mandoria. alig volt benne élet. Istók meg— Várnánk mi a napvilágot. r^zta* De bizony tavaly nyáron már _ 'Az öreg Geczi fia van itt, hanyatt esett itt a tenyes nap- 6 lesz a kapitány. Te tudod, korong. Merthogy a patyolat hogy én soha hozzá nem nyúl. kuruc igencsak megvillogtatta tam az apjához itt a szablyáját. — No nézd a gyehennást! S nevettek. Mire kihunytak a novemberi csillagok, megmásztak a falakat, elfoglalták az ágyúállásokat, széttiporták az őrtüzeket, s a várfokon végig csattogtak a kardok .,. — Mire vártok?! A kapubástyára ! Fény imbolyog a ködön át. Istók indul a kapubástya felé. Megbotlik, vérben-sebben fekszenek itt sokan. A kapubástyáért dúl a súlyos harc. Vezényszavak, szitok. Mandoria lezuhan, fekete nyirok a falon. Kéken villan a penge. Istók föléje hajlik, azt üvölti, amivel annak idején régi cimborája, az öreg Geczi őt élesztette fel Berzencénél a berkenyefa alatt: — Most halnál meg, amikor miénk lesz az ország?! De szavát elnyeli a vaslánc- zuhogás. Csikorog-nyikorog a felvonóhíd, és a beözönlők kék dolmányosok sodorják Istókot a várudvarra. Megvirradt. Sárga szalagos kalpagok meg fekete süvegek kavarognak a magas öregtorony körül. Piros hegyű pikák röpködnek és véres kardvasak. Lángol a palotaház, mégis megállás nélkül tüzelnek onnan. De a zászló már az öregtorony tövében, a fel járat alatt! Ágaskodik, táncol, megdől, mint a hajóár- bóc a viharban. Még kicsavarják a kezéből — gondolja Istók, vagy nem is gondolja, csak odaugrik, s elkapja a rud- ját. Emelné a zászlótartót is, nehéz az, mint a sár, de azért rákiabál: — Meg ne állj, te pokolfaj- atafc! A toronybal De a hosszú bajuszú Mandoria, ez a gyehennás, nem tudott szólni. »Hármunkból maradtam itt egyedül, s mire maradtam?» — morfondíroz Istók. — »Hogy a fejemre olvassák, amit soha nem tettem.« ezt a vágást az arcán Berzen ce alatt. Együtt vitézkedtek az apámmal. Ha beszállt hozzánk ez az István vitéz, reggelig mésélt csuda tetteket. Emlékszik, hogyan futtatták meg a kanizsai basát? Mondom én, generális uram, ha ezek a somogyi szegénylegények nem lennének, még mindig itt ülne a török Babocsán meg Berzencén meg Endréden. De még a császáriak is itt, Simontornyán. István vitéz vitte fel a zászlót az öregtoronyba. illő, hogy ő gyűjtse zászló alá a somogyiakat. Valahogy így történhetett, hogy 1705. november közepe táján egy javakorabeli szegénylegényből lett kuruc vitéz vágtázott haza Somogyba Bottyán pátensével: »Hogy valaki hazájának igaz fia fegyvert fogjon, és országunk szabadságáért igazán hadakozó... Mert együtt harcolták végig tisztjeinkkel hadba szálljon.« A költő karác Babits Mihály két verse Y? Jubileumok, irodalmi évfordulók kísérték végig az évet, s szinte lélegzetvételnyi idő jutott csak arra, hogy néhány nevezetes dátum kapcsán igazán emlékezzünk. Csupán felidéztük nemrégiben, hogy kilencven éve született Babits Mihály. A »nyu- gatos« nagyság — alig akadt társa a nemes szándékban, felfogásban és lemondásban költészetében a finom érzékenységű, minden rezdülésre fogékony intellektuális lélek remek líráját teremtette meg. A karácsonyi ünnep ihlető varázsa számára a gyógyulok karácsonya, a lélek karácsonya, a szegények^ karácsonya volt. ! t; .. i„L. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy miért szép e két vers. Az ünnepben fogant gondolatok azonban magyarázat nélkül is, remekműerejükkel képesek arra, hogy gondolatokat szüljenek, érzéseket visszhangoztassanak, most is. Ajándék-szépségük átragyogja az ünnepet. T. T. I —. - -1?^ + .-.,., . ... .,. — „ .-Nem édes a világ, de mégis szép látni« — Jávori Béla fotóillusztráeiója. Karácsonyi lábadozás Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy állatban, emberben. öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy telet decemberben. A hó szőnyegébe puhán süpped a láb, mintha dunyhán menne. Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ milyen édes lenne!... A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát futja hótalpakon, akármennyit zuhan, puha combocskáját nem üti meg nagyon. És az állástalan szegény ember, aki nem mer még meghalni, örül hogy reggeltől estig szabad neki havat lapátolni. Végig a városon nem csilingel a szán, mint gyerekkoromba. Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán. A kocsit gép vonja. Angyalok elszálló csengője se csenget a fehér utcákon. Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez gazdagok, házában. Nem édes a világ, de mégis szép látni... És én már gyógyulok ... Csupa szomj vagyok már, mindenre kíváncsi; mindent elgondolok ... Minden éget már, hogy lássam is, hogy nézzem... Tapintom tagjaim ... Én nem vagyok halott, én mindent túléltem, s vár a fény odakinn ... , Óh kedvesem, aki annyi rémtől védtél, jere, add kezedet: a fagyba, hidegbe, már nem rémít a tél, vezess ki engemet! Nem édes a föld, de mégis szép a botul. Én megyek ... indulok ... s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul, - ha én meggyógyulok. Emlékezés gyermeteg telekre Telek jutnak eszembe, telek, régi, kemény, csillagos telek, murijáró szép falusi utcák, deres bajszok s nagy piros fülek. Parasztszagú éjféli misék, mennyi süllyedt, jámbor semmiség, nagykendőbe bagyulált cselédek, cukorbundás házak, tejes ég. Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, Pesten is átbújtam egy telet. Csillagok és lámpák kavarodtak, félelmes volt a sok emelet. Nappal kezdődtek az éjszakák, csilingelt és búgott a világ, cicázott az ablakok vissz-fénye: Mikulás ment a hátsó gangon át. Később, kisvárosi zsúrokon, íjOTt mikor összejiwt a sok rokon, lányokat kellett hazakísérni s én hallgattam az egész úton. De másnap, mint röpülő-cipős Merkur, versre lengtem a csípős ködben a magányos jégen — mit ma nemcsak lábam, de szívem se győz. Ó teleim, gyermeteg telek! mily bolondul elfeledtelek. Ügy megfakultatok, mint a gyöngy, ha nem ringatja éleven meleg. Némelyik már, mint egy szertehullt láncnak szeme, halkan elgurult... Pedig amint fogy-fogy a jövendő, egyre-egyre drágább lesz a múlt. Simon Lajos Kalapom, kalapom... Kebelbeli barátom majdnem letérdepelt elém, úgy könyörgött: mentsem meg, találjak ki valamit, mert veszély fenyegeti. Napok óta üldözi a felesége: »Fiacskám, akár tetszik, akár nem, de még a napokban veszek neked egy kalapot. Szép szürkét, nyúlszőrt, vagy velúrt, az nekem már teljesen mindegy.« — No és? — mondottam. — Teljesen igaza van a nejednek. Egy komoly, negyvenéves ember fejére igenis illik a kalap. Barátom toporzékolt, mint a rossz gyerek: — Nem kell kalap! Nem akarok kalapot! Nyugtatóan a vállára tettem a kezem, saját kalapomat pedig a fejére húztam, majd a tükör elé vezettem: — Nézd meg, te nyomorult! Ez a kalap ugyan kicsi a te kobakodra, de mégis olyan vagy benne, mint egy lord. Valósággal földob. Pardon: lehúz. Tíz évet húz le az életkorodból. Becsszóra mondom, hogy a tisztességes nők is megfordulnának utánad az utcán. — Értsd meg! — kiáltotta ingerülten a barátom. — Elveimbe ütközik a kalapviselet. Megfogadtam, hogy süly- lyedjek el, ha még egyszer kalapot teszek a fejemre... Ennek már van vagy öt éve. Facér legény voltam. Azokban az időkben ott ebédeltem, ott vacsoráztam, ahol éppen utolért a levesnóta. Azon az estén, amikor a fogadalmat tettem, egyik kocsmában falatoztam a rántott halat. Már éppen a sör utolját kortyolgattam, s fizetni akartam, amikor az egyébként csöndes, családias kiskocsmában vad lárma ütötte meg a fülemet. Egy szemmel láthatóan is tökrészeg, tagbaszakadt pasas hadonászott és rikácsolt az étterem közepén: — Hol a kalapom?! Hol a szép, szürke kalapom?! Itt-ott kitört a röhögés, mire a tagbaszakadt fölrúgta az előtte levő asztalt, a négy székkel együtt, majd így mennydörgőit a jelenlevők felé: — Csibész banda! Ellopják a magyar ember magyar kalapját ... Ezt a magyar kalapot az édesanyám vette nekem a Jézuska születésnapjára. Néhány száj mosolyra húzódik. Erre a magyar kalapost elöntötte az epe, tört-zúzott, s ököllel támadt boldogra- boldogtalanra. A kedves, családias kisvendéglő pillanatok alatt csatatérre emlékeztetett. Végül egy fiatal pincér próbálta megmenteni a helyzetet. A fogashoz ugrott, s találomra leemelt onnan egy szürke kalapot, s azt a tagbaszakadt fejebúbjára nyomta. Ő ettől megenyhült, s dülöngélve megindult az ajtó felé, de a küszöbről még visszakiáltotta: — Csibészek! Csak visszaadtátok a szürke kalapomat! Az üzletvezető — aki irtózott a botránytól — megdicsérte az ötletes pincért, az- j tán elnézést kért tőlünk, majd kérte, hogy az a vendég, akinek hiányzik a kalapja, jelentkezzék az irodában, természetesen megfizetik a kárát. Ezzel vége lett a botránynak. Ám nem sokkal később megjelent a küszöbön a magyar kalapos magyar. Kezében tartotta a szürke kalapot. Éppen az én kalapomat. Végignézett rajtunk, és szinte józan hangon így szólt: — Ez nem az enyém... Kié ez a kalap? örömmel fölugrottam és a magyar emberhez rohantam. Errf ő szétvetette a lábát, az arca kivörösödött, és ismét üvöltött: Te csibész! Elcserélted a kalapomat?! Át akarod verni a magyar embert? Kalapomat a fejembe csapta, aztán a fülemre húzta. Azután ütött, ütött és ütött. Néhány szenzációs rúgással is értésemre adta, hogy az én magyar kalapom nem azonos az ő magyar kalapjával. Pedig az enyémet is az édesanyám vette, mert mint mondottam, akkor még nem voltam nejezett. í A határainkon túli magyar irodalom Közleményünk — kiváltképp annak az a rétege, amely-érdeklődik az irodalmi, művészeti alkotások iránt — érzékeny figyelemmel kíséri a határainkon túli magyar irodalom helyzetét. A figyelem elsősorban a szomszédos országok — Csehszlovákia, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Románia — felé irányul, de a világ sok részén írnak magyar nyelven. Ezt az érdeklődést igyekszik kielégíteni a Kritika című folyóirat decemberi száma, amely teljes terjedelmét a határokon túli magyar kultúra bemutatásának szenteli. Mit csinálnak — mit alkotnak — a szomszédos szocialista országokban élő magyar írók? Az olvasó ezekre a kérdésekre kap választ a Kritika mostani, ünnepi számából. A lap az internacionalizmus szellemében keres feletet a kérdésekre, és neves írókat, esszéistákat, kritikusokat, történészeket szólaltat meg. Somogyi Néplap \
