Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
Család A z anyáknak jó. Ok. né- YargO Domonkos hány óra múltán mar • A kisded (Szönyi Gyula rajza.) Kiss Dénes Téli hazatérés Csillagpihéken gyerekkor száll Hófehér mezőn messze kószál agy sejtek dombján .völgyén az emlék csipkeruhát sző rá a hó Hahó! Hahó!' Szánkózni jó de hol vagy már nagyapó ? Hol a barátok a dombról kiáltásból hol van a hang? Nem lehet már hazatérnem régi derűs hófehérben Bár a múlt is velem kószál — csillagpihén gyerekkor száll! Verset köszöntő Igaz legenda lett hát a mi életünk első harmada, Árpád? Te tudod, hisz ott élsz azok között, akik kimondatlanul nem tartogatnák a szájukban szavakat. Nekik legenda a mi gyerekkorunk, hiába vétózna szabálytalan lüktetéssel szívünk; az eszünk rég ténynek fogadja már a valót: a futó szelekkel versenyt bíró ifjaknak »szánalmas korú«, társakat vesztett harmincon felüliek vagyunk. Ki fordítja vissza azt a kereket, az Időét, hogy felmutathassuk á bennünk — évek kacatjai között, valahol a leg" rejtettebb zugban — világoló drágakövet, gyerekkorunk világát? Ki állít emléket egykori magunknak? Ki emel a gondolat kőnél keményebb anyagából szobrot a társaknak? Ki bizonyítja, hogy akartunk mi is? 5 hogy bukásaink kátyúival telehintett utunk volt az igaz, de ez az út egyenes ma is! Papp Árpád, ritkán szóló költő, te, marokra fogtad azt az időt, a szállni kész pillangót, vigyázva, hogy megtartsd az életnek. Olvastam a Jelenkorban Aszinkron című versedet — csak kegyes legyen hozzám a nyomdagépek sora, ne köpje ki a vers címét rosz- szul, mint egyszer már tette! —, olvastam, Árpád, költői leltárát egykori életünknek. Jöhet aesarkodva, fagykutyájával harapva a tél; örökizzót gyújtottál bennünk, nagyjából-egészéből korodbeliekben. Nincs már mitől tartanunk, ha vallani kell; olykor balgaságunk is — bizonyság a versed, s egyre kevésbé: emlékezetünk — szent szándékok gyatrább eredményű életre melengetéséből fogant. Igen: »nagyszerű fiúk voltak a társak«! Ök, akik a »szél d ui'va vásznába törülték izzadt arcuk«. Visszatalálni hozzájuk, mindenáron: »gyerekkori fák, virágok, mutatjátok a gázlót«? Az emlékezet ösvénye egyre keskenyül. Megpróbáló idők vártak a háború után eszmélő nemzedékre: »micsoda bújócskák voltak azok a kertvégi bunkerekben (a halállal)«. S aztán: »a dombot gyűrtük párnául a lányok feje alá«. Anyáink »micsoda terheket cipeltek fejükön, rongy te- kercs-glóriásan«! Megmentetted halványuló, legszebb — mert talán legfájóbbak — emlékeinket, Árpád. Veled mondunk »dadogva Nemet a pusztulásnak«. Ritkán szóló költő — írtam fentebb —, ritkán, de mindig sokat mond Papp Árpád, plebejushittel. Leskó László kezükbe is foghatják, karjukra is fektethetik a kicsit, hogy megkínálják a duzzadó mellükkel, melyben a szülés után mindjárt gyűlni kezd az édes anyatej. Az apák egyelőre arra vannak ítélve, hogy csak egy üvegablakon vagy egy üvegfalon át vehessék szemügyre sarjadékukat, hogy vajon kire ütött. Apjára vagy anyjára? Hét gyermekem közül hatot én is így pillantottam meg: egy-egy ápolónő halászta ki a csecsemőszoba sok kis ágyának valamelyikéből, s mutatta meg bentről, az üveg mögül, hogy »ez az«! Nem voltam elragadtatva tőlük. Egyik csúnyább volt, mint a másik. Igaz, ahogy végignéztem a kiságyakon, a többi gyerek se látszott szebbnek. Akik sírtak, azoknak még el is torzult az arca, de a -szépen hallgatók se nagyon dicsekedhettek. Csak néztem, milyen öreges az ábrázatuk. Nincs rajta még semmi a néhány hónapos csecsemők, egy-két éves kisgyerekek ártatlan bájából. Azokat lehetetlen fogatlan vénségnek, ráncos aggastyánnak elképzelni. Ezeket minden további nélkül. Nem sok fantázia kell hozzá, hogy az ember ugyanezt áz arcot hetven-nyolcvan évesen lássa, valahol az élet túlsó végén, már a halál partján. Szerintem csakugyan ilyenek — vagy legalább ilyesfélék — lesznek, akik magas kort érnek meg. Az élet utolja ebben is visszakanyarodik az elejéhez. De azért jó érzés volt látnom: az én gyerekem. Apa lettem. Megint apa lettem. A hetediket aztán sikerült mindjárt a szülőszoba ajtajában meglesnem. Anyjával együtt hozták kifelé. Az fáradtan, de boldogan mosolygott: ezt is megérte, hogy egyszer itt vagyok. Mindig erre vágyott, hogy közös erővel szüljünk, hogy amíg vajúdik érezhesse testi-lelki közelségemet, s ne kelljen arra gondolnia: napi dolgaim után futok, s talán nem is törődöm vele __' M égitáttam egy kis* narancslével, s közben a gyereket nézegettem. Hát lány lett, megint lány, holott már ő volt a harmadik, akit Tomi- Bábinák becéztünk, amíg az anyja hasában kucorgott (mint jövendő Tamás—Balázst). Nem volt rajta persze semmi lányos. Ezzel a képpel, ezzel a jól fejlett orral fiúnak is születhetett volna. Mérges voltam egy kicsit, de igyekeztem nem mutatni. — Ugye szép? — kérdezte az anyja, ahogy eddig is minden gyerekéről elkérdezte. — Érdekes, hogy milyen lila — tértem ki az egyenes válasz elől. (Apai vallomás) — Az nem számít — szólt közbe az ápolónő. — Az semmit sem számít. Eddig csakugyan úgy tudtam, hogy a gyerekek vörösen jönnek a világra. Vörösen és ráncosán. Ráncok nemigen látszottak Júlia-Mártán, a fején legalábbis nem. Vörösnek már inkább volt mondható, de akkora lila foltokkal, hogy az én szemem szinte csak azokat látta. — Ugye, szép? — kérdezte megint az anyja. — Én azt hiszem, hogy ilyen szépet még nem szültem. — Nagyon szép — hagytam rá. — Újszülöttnek igazán nagyon szép. Elértette, hogy ez mit jelent. — Mit akarsz? Még húsz perce sincs, hogy megszültem! Ettől csakugyan meghatódtam. Ez a kis lilaság, alig húsz perce él önálló emberként. Nekünk mi az a húsz perc? Semmi. De neki: egész eddigi élete. — Na, menjetek! — mondtam, mert láttam, hogy a tolókocsi végén várakozó fehér köpenyes fiatalember már türelmetlen. — Még megcsaphatja itt valami huzat. D ömlesztő júliusi meleg volt. Bár jött volna valahomnain egy kis légáramlat! De egy húszperces gyerekről csakugyan el tudtam gondolni, hogy lehetne jobb helyen is, mint ez a hosszú kórházi folyosó. — Hát szervusz! — mondta az anyja megadóan. — Szervusz! Akkor holnap jövök. — Gyere, gyere! Csak a hajára mertem egy csókot lehelni, meg ne fertőzzem valahogy, aztán a fiatalember már tolta is el. A kicsit az ápolónő vitte a karjában. Annak még egy puszit se adhattam. Mikor a folyosó kanyarulatában eltűntek, a közéli lépcsőn indultam lefelé. Töprengve persze. Hát megint lányom lett. No, nem baj. Most negyvenhét éves vagyok, hatvanhét leszek, mire betölti a huszadikat. Ha megérem. De lehet, hogy meg se érem. Egy lány mégis hamarabb felnő. Férjhez is mehet, ha úgy jön a sorja... Ilyenek jártak a fejemben a húszperces gyerekről. Aki közben ugyan már huszonöt perces lett, ha nem harminc __ Órámra néztem. I gen, lehet, hogy épp most tölti be a félórát. Nevetnem kellett. És én már azon gondolkodom, hogy megy majd férjhez. N Másnap nyoma se volt rajta a lila foltoknak. De ettől se lett sokkal. csinosabb. Ha- sonlítgattam a többi gyerekhez, meg tudnám-e különböztetni tőlük. Ha egy másikat nyomnának á kezembe, elfogadnám-e? Anyja ugyanis a kórházba váló bejövetele előtt megint elmesélte a régi történetet — gyerekeink nagy örömére —, hogy a Magdust majdnem elcserélte. em ő tehetett róla. Készült haza a János kórházból, s vitte be a holmit, pólyát, miegymást a csecsemőszobába, mert mondták neki, hogy kivételesen ott öltöztetheti át a kicsit. Kis Magdusnak előzőleg leesett valahogy a csuklójáról a szokásos vászonszalag, de minden ágy végére oda volt írva a benne fekvő gyerek neve, így csak a Varga Mária Magdolna feliratot kellett keresni. Az ügyeletes ápolónő könnyen megtalálta. Kapta ki a gyereket, s már adta is oda az anyjának, bár az egy kicsit furcsállta, hogy nem sárgább. Bent a szobában úgy vette észre, hogy még nemigen múlik a szülés utáni sárgasága. De gondolta, tán a világítás teszi. Hámozta ki a nyűtt kórházi hacukából, akkor meg az nem tetszett neki, hogy ilyen sovány. Ennyit fogyott volna? Mindegy, majd visszahízza! Arról már volt elég tapasztalata, hogy szülés után eleinte mindig fogynak a gyerekek. Húzza rá a kisinget, akkor veszi észre, hogy a csuklóján szalag van. Mégis tettek rá másik szalagot? A rékli újjá- ba is bebújtatta a két vékony karját, majd jöhet a pelenka, gumipelenka, pólya, minden. Már egészen bepólyálta, még a főkötőt is ráadta, hogy csak az arca látszo'tt ki, amikor gyanút fogott. Mintha egy idegen arc nézett volna rá a pólyából. Megfogta a gyerek kezét, s följebb húzta a rékli ujját, hogy megnézze a vegytintával rótt, csupa nagybetűs feliratot a csuklóját övező szalagon. Majd leült. HITES ZSUZSANNA. És ő majdnem elvitte haza! — Ez nem az én lányom — mutatta az ápolónőnek. Az is megijedt. — Csak nem? Nézték a Zsuzsika ágyát: abban is feküdt egy csecsemő. A csuklóján nem volt szalag. Akkor ez csak a kis Magdus lehet. Anyja jól megvizslatta azért, nehogy megint tévedjen. De ez épp olyan sárga volt, amilyennek lennie kellett, épp olyan húsos, és az arca is nagy orrú Vargát mutatott Biztonság okáért a ápolónő végignézte vaLameny- nyi gyereket: mindegyiknek: ott volt a szalag a csuklóján. A feliratokat már nem olvasta el, minek? Zsuzsika egy-fcettőre visszakerült a kórházi ruhákba, majd az ágyába, aztán jöhetett a Mag-, dús öltöztetése, pólyázása.1 Csak én nem értettem odakint, miért tart mindez any- nyi ideig ... Nagyon valószínű, hogy én a Zsuzsikát is elfogadtam volna a saját lányomnak. Nem jöttem volna rá soha, hogy ez nem lehet Magdus. Addig is gyanakvással hallgattam, ha az ismerősök az újszülötteket apjukhoz, anyjukhoz hasonlítgatták, de azóta még inkább azt hiszem, hogy ennek kevés értelme van. Egy ilyen kicsiről egyszerű ránézéssel csak azt lehet vitathatatlanul megállapítani, hogy fiú-e vagy lány. Nem hiába veszett össze a Salamon király korabeli két zsidó anya se, hogy melyiküké az életben maradt gyerek. Szerintem mind a kettő joggal hitte, hogy az övé. A salamoni ítélet se azon alapult, hogy melyik ismerte föl a kicsiben a magáét, csak azon: melyik volt gyöngébb szívű, érzékenyebb lelkű. S az meg is érdemelte, hogy övé legyen az élő csecsemő, aki immár nemcsak az éjszakai agyon- nyomatást úszta meg, hanem a királyi parancsra történő kettévágatást is. E gyik ismerősünk mégis fején találta a szöget. Félig legalább is. Harmadik fiamra, Kisdombira mondta naivan: »Felül az anyjára hasonlít, alul az apjára«. Ö nyilván az arcára értette, de mi másképp értelmeztük, s azóta is nevetünk rajta. Apámnak is volt egy találó mondása, réges régen, ötesztendős korában. Akkor született meg a kisöccse. Odaengedték a bölcsőjéhez, hogy S is lássa. Nézte a nyakig bepó- lyált csecsemőt, de nem szólt egy szót se. — Na, hogy tetszik? — kérdezte a dadus. — Ugye, szép? — Széép — felelte vontatottan. — Csak a feje csúnya ... T- Te kis- csúnyaság — mondtam ón is gyakran az enyémeknek, életük első hónapjaiban. Sokszor anyjuk füle hallatára, de ő ezt persze csak játéknak vette. Hisz a vak is látta — ő szerint —, hogyan lesznek napról napra pofásabbak, formásabbak, gyönyörűbbek. Szó ami szó: ahhoz képest, hogy milyen csúnyácskának születtek, csakugyan csinosod- ni látszottak. Még áz én szigorú szememben is. Bár tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam: tekintve, hogy az én gyerekeim, ennek a csinoso- dásnak is vannak korlátái. CRészlet az író készülő könyvéből, a Kölyökkóstolgatóból.) □ Somogyi Néplap Papp Árpád ASZINKRON pedig nagyszerű fiúk voltak a társak meztelen talppal járták az égalj eleven parazsát rozsdás szögekkel kivert tábláit a learatott mezőnek a szél durva vásznába törülték izzadt arcukat derék fiúk felemelték kezük és út hasadt a rozs zöld tengerében zizegő kalász-sivatagba száműzött nép hamvas fekete-manna az útmenti szederfák terűjén talán az utolsók micsoda bujócskajátékok voltak azok kert ,végi bunkerekben a halállal hajtottuk országos vásárokon a ringlist: maga a csupa-csillag, holdas-napos égbolt, szédülésig, egy-egy ingyen menetért micsoda először érzett kínja a zsákbafutásnak a dombot gyűrtük párnául a lányok feje alá üde volt a leheletünk, nem rothadtak meg'szánkban a kimondatlan szavaink micsoda társak micsoda játszma, ahogy a térre dobtuk, kihívó mozdulattal, esélytelenül, a kockaköveket öt oldalukon jelével a halálnak becsukhatatlan kiskapuszárny verdes utánunk, bénán, a szélben emlékeink keresztútján pléhkrisztusolc állnak fejük köré a varjak keringenek fekete dicsfényt csurog a rozsda átszögezett lábukból, tenyerükből nagyanyáink hasztalan járják be gyógyfüvekért a vágások alját, elállíthatatlan öreg bokrok térdepelnek elejbük, nekik ajánlják kifosztott fészkeiket micsoda kiáltások, kiszaggatva torkunkból gyökerestül, mindörökre magános, szikár fák vetik be madarakkal az üres levegőt talán az utolsók íehérre-meszelt nagypéntek-délelőttök emlékezetünkben úrvacsorák, melyeken egyszer csak éhen-szomjan maradtunk nagy könyvek, sorra kinyíltak előttünk, fehér ajtók, lakhatatlan szobákra hiába húzta el a nyár vörösre-izzított kardliliomait szemünk előtt hiába szedték föl elhullajtott lábnyomaink derék fiúk anyáink mindig őriztek néhány csipet kovászt a háznál micsoda karikósra kelt holdak voltak azok a nyári égen micsoda terheket cipeltek fejükön, rongytekercs-glóriásan a kis mozdulat, ahogy összekotorták a tűzhely kialvó parazsát ahogy lecsípték a lámpabél hamvát és felderengett a csupa-sebhely asztalon a kenyér, frissen hantolt sírdomb — megszegetlen ahogyan megvillant a nagykés — hogyan emelhetne fel a gyönge gyerekkéz ahogy az ingünk fölé görnyedtek szótalan foltozták az emlékezetükön tépődött lyukakat bujkált a tű pillánk sűrűjében lassanként összeöltögette szemhéjainkat a vének, a sácpart szélén átkozódtak, fekete kórus meg-megrosszant az ekéjük vasa, mintha a mezőbe ásott halottak csikorgatnák foguk micsoda dallamokat vertünk botunkkal a talpfák xilofonján a cserépkorsó, ahogy elmerült bugyborékolva, belefúlt a forrásba az utolsó aratáskor, régi nyarak megfejthetetlen képeivel azok az eldobált kaszák, cséphadarók — micsoda győzelmek, vereségek megismételhetetlen és múlhatatlan mozdulatok kiolthatatlan fehéren izzó csillagképei gyerekkorunknak az a Medve — orrában karikával sose táncol az a Kutya — valami pusztuló házat s hazát őriz, de nem tűr láncot a nyakában egy bodzabokor-aljból elő-előbújik a Fiastyúk, kottyogva szólógatja világgá-széledt csibéit tavaszi legelőkön alattomos, apró földrengések — a vakondok romba döntenek mindent tebenned is egyszer a gázláng, kékes lidérce mintha egyre beljebb csalogatna ti régi fák, virágok, mutatjátok a gázlót? az a gyapjúkendő, micsoda széttéphetetlen, fekete háló, sorsunkra dobva micsoda telek pihéznek abból az ernyedt gyerekkori dunyhacihából — a társak — te kéz, puha fészekből rabolt madárfióka, ingem öblébe duglak a társak — melengesd didergő szívem hadd mondjon újra s újra, dadogva Nemet a pusztulásnak
