Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

Meditáció a szív jóságról Somogyi építészeti remekek S zeretem vallatni a régi újságokat. Izgatott kéz­zel forgatom a megsér­ült lapokat — és tisztelettel is. ■Jem leihet emelkedettség nél­kül olvasni azt a lapot, amely­lek fejlécén ez áll: Kossuth Űrlapja, évfolyama 1848, s az mpresszumban a szerkesztő ne­'e: Bajza József, akit nemcsak i sajtótörténet, hanem az iro- lalomtörtemet is nagybetűkkel art számon. Sőt, számontar- ottja a történelemnek is. A napokban a megyei levél­ár csöndjében kézbe vettem e ap karácsonyi számát. Micso- ia karácsony volt az! Vallanak i sorok. Semmi érzelgősség, zirupos, ünnepélyes ömlengés — szinte szétrobbannak a nondatok, annyi energia, tűz eszíti a szavakat. A december :4-i vezércikk sorait mintha luskaporral kevert ólomból zedték volna a nyomdászok: etteket és újra tetteket, helyt- illást, kitartást, fegyelmet és igyelmet, kemény lázadást és íz önérdek feladását követeli nnden gondolat. Látszik: nem áaonyos olvasókörökhöz, s lem is az ünnepi alkalomból, ranem az egész nemzethez ikar szólni a cikkíró élet és talál, megadás vagy megmara- lás kérdésében. Izzó történel- ni kohóban fogant írás ez: »Nemcsak, kénnyel vállal­unk részt a haza megmenté - ének. munkájából, hanem az­után lehető eréllyel és önfel­áldozótok végzésével is.« S az 1850 telén hulló hó, ninths bedöfte volna évtize- lekijg a lángoló akar atot... luszomhárom évvel később nár a kiegyezés, a dualizmus karácsonya volt, a kapitalizá- ódás ideje, a polgárság izmo­sodása, »bukszatömő« évek és nségek váltakoztak. Az akko­ri rossz termés, az éhező szegé­lyek sokasága jótettekre Ősz­ökéibe a tehetőseket. Hol van- íak már az össztársadalmi isszefogást sürgető, tetteket követelő, a viszonyokon gyö­keresen változtatni kívánó akaratok?! Hol vannak a tüzes vezércikkek ? Vegyük csak elő az újságo­kat. A Somogyot, Koboz heti­lapját például. V alóságos antológiát le­hetne összeállítani ab­ból, hogy miféle egyéni jótettekkel igyekeztek igazolni, hogy a fennálló társadalom gondoskodik a rászorulókról. A birtokosság, a polgárság, a gazdagabb iparosság által tu­datosan vagy ösztönösen köve­tett kantiánus életfilozófia volt a jótettek irányadója. »Csele­kedj jót a lelkiismeret meg­nyugtatása érdekében, s a jó- cselekedeted legyen tetteid minden mércéje« — sugallta egykor a filozófus, és kará­csony táján a vagyonoso1' «*'->- hón kapaszkodtak a gondolat­ba. »Az ínségesek javára vigal­mat rendező székvárosi fiatal­ság tudatja a t. közönséggel, hogy ha tévedésből valaki nem kapott volna meghívást azok közül, kik arra igényt tarta­nak, legyenek szívesek a ren­dezőséggel tudatni, hogy a mu­lasztást pótolhassuk...« — adatott tudtára mindenkinek, akit: illetett. Éppen ez az, aki­ket illet! Körök, a látványos jótékonykodások pótolták azo­kat az égetően szükséges szo­ciális in tézkedéseket, amelyek­re akkor nem kerülhetett sör. S hogy milyen volt egy-egy ínségenyhítő, szigorúan zárt­körű úri mulatság, bál vagy műkedvelő előadás? »A mgal- mi bizottság mindent megtett a vigadni kívánók mulottatá- sára ...« — igaz, figyelmeztet­nek is: »A czél nemcsak mu­latni, hanem minél nagyobb összeget biztosítani a szegények javára.« De ki is a szegény? Ezt kér­dezte egy másik cikk a So­mogy hasábjain. S a válasz: szegény a kisbirtokos falusi parasztság, és szegény az »iparos osztály, mely műhelyé­TxöTTT Antoine de Saint-Exupéry A Kis A karácsonyi ünnepekre a VIóra Könyvkiadó Saint-Exu- péry Kis herceg című könyvé­nek újrakiadásával ajándékoz­ta meg olvasóit. A kis herceg századunk legtisztább mesea­lakja, Exupéry meseköltésze­tének szimbóluma, nem más, mint szépség. Vigyázni kell a szépet — tanítja Exupéry — nehogy ellobanjon a lángja. őrizzük, óvjuk, élesszük tü- zét, hofiy sokan lássák, mert aki egyszer látta a szépet, ma­ga is megszépül. Bárhol lapoz­zuk föl Exupéry törékeny, köl­tői remekművét, megtaláljuk. Arról lehet megismerni, hogy bármilyen alakot egy pillanat alatt könnyen magára ölt. Itt jár köztünk, és nincs nagyobb öröm, mint újra fölfedezni föl­ismerni egy kislány szemében, járókelők tétova mosolyában. Különös világ az álom, va­lós és meg nem történt esetek keverednek, mint a me­sében. Álmomban egyszer lát­tam én is a kis herceget. Az íróasztalon szanaszét heverő folyóiratok között tallózva megakadt a szemem egy so­ron : »Halkra hangolt tiszta kék szemű ember«. — Milyen szép — kiáltott föl ujjongva! — Ne zavarj, ml most dol­gozunk — intette le egy hiva,- talnok. — Miért vitatkoztok, hall­gassátok inkább, milyen szép. — Most már elég legyen — csattant gorombán a válasz! A kis herceg nemes tónusú, érzékeny elbeszélés, az élet legnagyobb, legrégibb kérdé­seire keres választ. Mint egy zenemű, úgy csendíti föl a legtisztább emberi érzéseket. Egy kisfiú elhagyja bolygó­ját, mert csalódik szeretett rózsájában, igazi érzelmeit nem érti. Sorra látogat hat Ms bolygót, mielőtt a földre fckezik. Találkozik az uralko­dóval, hiúval, iszákossal, üz­letemberrel, lámpagyújtoga- tóval, geográfussal, és ítéletet mond a hatalomvágy, a hiú­ság, a rossz szenvedélyek, a szerzési vágy, a vak alázat és a nagyképűség fölött. A Sza­harában ér földet, találkozik egy kígyóval. Az emberek közt is egyedül van az ember, én megszabadíthatlak a ma­gánytól — mondja a kígyó. A kis herceg ezután egy rózsa­kertbe téved, mélységesen csa­lódik, mert rózsája azt mond­ta, fajtájából ő az egyetlen az egész világon. Szavainak ér­telmét csak a rókával való találkozás után érti meg. Most már büszkén mondja a rózsák­nak, hogy nem hasonlítanak az ő rózsájához, mert nem fű­zi hozzájuk semmi érzés. A kis herceg a rókától megta­nulja, hogyan kell élni, és el­hagyja a földet, hogy vissza­térjen bolygójára. — Nemcsak kicsinyesek, kö­zönségesek is vagytok — bosz- szankodott a kis herceg, és egy szempillantás alatt eltűnt. Exupéry repülő volt, korá­nak egyik legveszélyesebb fog­lalkozását űzte. Kétszer zuhant le gépével, egyszer a bengázi sivatagban, két évvel később Guatemalában. A második vi­lágháborúban harci repülő volt, az egyik bevetésről nem tért vissza ... »Hová lett a szerelem kék tüze / ami szemeimben égett. Szárnyaim már nem közelí­tik meg / a csillagokat« — írja Kassák Lajos a nagy francia író eltűnéséről. A kis herceg több jelenté­sű alkotás, költői vallomás, kristálytiszta nyelven, mint ahogy maga Exupéry írja. »Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fé­nye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.« flfcidcra Szpirosz ben segédeket tart«. Valóban, akkoriban szegénynek tetszet­tek, mert a válság szele meg­érintette vagyonkájukat. És akiknek annyi n>em volt, ameny- nyit egy vá’ság tönkretehetne, mert a »népjólét« bőséges esz­tendeiben is ínségkonyháról et­tek? Akikről a rendőri rovat adott csak számot, akiket a nyomor lopásba, elképesztő gyilkosságba hajszolt? A száz év előtti karácsonyon ki­lencen haltak tűzhaláit egy le­égett kunyhóban, a magyareg- | resi pusztán. »Rendőri tekin­tetben megengedhető-e, hogy ily putrikban lakjanak?« — kérdezi »radicá'isan« az akkori újságíró? Rendőri tekintetben | valóban nem engedhető, de »társadalmi« tekintetben álta­lános yolt ez. Mit segített rajtuk a kará­csonyi vigalom, a műkedvelő előadás? — melyen ódát olva­sott fel a szerző: »Virágos a megye mennyi szép virága / Minden áldozatra száz meg száz leánya.« Tényleg, a kis­asszonyok nagy áldozattal ké­szültek az álarcosbálra, a mű­kedvelő előadásra, melyről így számol be a kritikus: A Női Gyermek című előadás »pláne nagy tetszést aratott, hangos kaczagásban tartá a közönséget...« Milyen jó is jó­tékonykodni, és mennyivel jobb »kaczagva« jótékonykod­ni ... Persze azért voltaic jó em­berek, puritán filantrópok, akik nem verték nagydobra jótetteiket. Az egyik somogyi kocsmáros például két apátián, anyátlan árvát nevelt, s az ün­nepekben a fogadóban »felej­tettek« — jó szívére apellálva — még kettőt. Fekete leves — karácsonyi ajándék címmel így méltatja az esetet a Somogy: »... a mai világban sok em­bernél alkalmatlan az olyan karácsonyi ajándék — amelyik enni kér.« A szívjóság persze túlélte az ünnepet, még szilveszterkor is rendeztek álarcos vigalmat ín­ségenyhítő céllal, s éjfélkor »letétetnek az álarcok«, kide­rül az, hogy ki a meghívott és ki nem az. Micsoda szégyen! Elmenni egy olyan álarcosbál­ba, ahova nem is hívták az embert! S ajnos, azon a szilveszte­ren, és még sok szil­veszteren azután, nem hullott le az álarc, sokáig vi­selték elegáns úrinők, jól szi­tuált urak'a jóság álarcát; mo­solygósat, emberségeset, hogy ne tessék ki a társadalom va­lódi, riasztó és embertelen ar­ca. El lehet képzelni, hogy . ezen a szép napon, a családok békét és szeretetet áhító és érte küzdve küzdő ünnepén ne csak a szoba karácsonyfáját álljuk körül, hanem — te­remtve szimbolikus fákat — olyan helyeket is fölkeresünk, amelyek maguk az ajándékok. Ezek lehetnének igazában a mindenki karácsonyfái. Ezek a gondolatok foglalkoz­tattak, amikor magam ilyen mindenki karácsonyfája előtt álltam. A szenyéri római ka­tolikus templomnál és a szen­nai református templomnál. Miért pont e kettőt választot­tam? A megye műemlékvé- I delmének lelkes híve, Sziget­vári György hívta föl a figyel- I nemet rájuk, mivel az egyik­nek a műemléki felújításával a napokban végeztek, a mási­kat 1974-ben adják át. Miért szép a szenyéri és miért a szennai templom? Nem épp olyanok, mint a töb­bi? Tudom, hogy különösen a szennai templomnak gazdag irodalma van, s az Építészeti emlékek Somogybán című ér­tékes könyvben olvasni lehet a szenyéri templomról is: »A Somogy megyei Műemlékvé­delmi Albizottság tervei sze­rint az épület eredeti állapot­ban való helyreállítása a kö­zeljövőben megtörténik.« A felfedezés örömével írom be­számolómat Szennáról és Sze- nyérről, mert vannak — s ta­lán nem is kevesen —, akik nem ismerik műemlékeinket. Egyházépítészeti, művészeti remekek, megyénk emlékei között a legelsőrendűbbek kö­zül valók. Szenyér előtt, a dombtetőn úgy áll a torony nélküli, gót stílusú, feltehető­Templotnbelső Szennán. leg XIV. század eleji templom, mintha őrszem lenne. A gép­kocsi utasa elől csupasz fák ágai között rejtőzködik, s mi­vel tornya sincs, elmehetünk mellette úgy, hogy észre sem vesszük ... Fagyos szekérnyo­mokban kapaszkodunk föl a dombra, ahol a temető előtt az öt-hatszáz éves, történelmi idő­ket átélt templom áll. Fehérre meszelt külső vakolatán szik- rázóan csillog a napsugár. A Tröszt Tibor Szenyér építészet! emléke. HAZUGSÁGAINK Mai hazugságainkat elfe­lejtetik majd a holnapiak, hi­szen már a tegnapiakra sem emlékszünk. Igaz, amíg össze­jönnek az önigazoló érvek, számtalanszor becsapjuk ma­gunkat is. De ha félrevezetés­sel elaltatjuk a gyanakvást, ha megakadályozzuk az eset­leg lavinát elindító kérde- zősködést, ideig-óráig ma­gunk is megnyugszunk. Egy lány a közelmúltban előttem javasolta ismerősének a tele­fonba: »... mondjuk azt. hogy anyámat temetjük ...« Vajon hány hazugság előzte ezt meg? Hány apróbb, hogy most a leghatásosabbat kel­let elővenni, az, amelyik min­den embert megijeszt, ame­lyik szánalmat kelt, és min­denbe való beleegyezést fa­kaszt. De ne menjünk a részvétet kiváltó hazugságokig. Sok­szor egy olyan mondattal is hazudunk, amellyel többnek akarjuk mutatni önmagunkat. Egy eltitkolt, kisszerűségünk okozta eseménnyel is félre­vezetjük társainkat. Hazu­dunk akkor is, ha lusták va­gyunk alaposan átgondolni azt a világot, amely körül­vesz benőnket. S ha monda­tokat fogalmazunk meg ma­gunkról, a benne elfoglalt he­lyünkről, szinte kapunk azok után a gyorsan észrevehető érvek után, amelyek jónak mutatnak bennünket. Vagy nem is akarunk mi olyan tö­kéletesnek látszani? Nem. De szándékosan ritkán mutatjuk meg azokat a vétkeket, me­lyek a legjellemzőbbek ránk. De mérlegeljük-e a következ­ményeket, a másokra való ha­tást? Vagy éppen a következ­mények előre látása miatt kö­vetünk el újabb és újabb ámítást? Ha szükség van ha­zugságra, tudnunk kell: már korábban elrontottunk vala­mit. A jelenünk a múltbeli cselekedeteink visszhangja. A sűrűsödő hazugságok még el­viselhetetlenebbé teszik a hol­napokat. Tudjuk, vannak jótékony hazugságok. Nem, nem ezek­ről beszélek. Bár milyen szí­vesen mondjuk — jót tettünk, hiszen izgalmakat okoztunk volna az igazsággal. Bizony, ha fontosak vagyunk társa­inknak, feldúljuk őket az igazsággal. De nem fölöslege­sen! Ha ők nekünk is fonto­sak, vállalnunk kell a konf­liktusokat. Mi lenne, ha egy estét arra szánnánk, hogy be­mutassuk magunkat szépítés nélkül. Félünk, hogy elfogad hatatlanok lennénk a másik szemében ? A mi hi­bánk. Egy önvizsgálat után sort kellene kerítenünk az önvallomásra azok előtt, az előtt, akikhez, akihez még tartozni akarunk. Másnap fel­szabadultabban tudnánk mo­solyogni. Néha ellenünk játszik a vé­letlen, s fölfeslik a már ál­talunk is igaznak tartott ha­zugság. Micsoda tragédia vagy micsoda szerencse! Tra­gédia, s nemcsak a mi tragé­diánk, ha a robbanást kivál­tó őszinteség helyett a lassan pusztító, éveket megmérgező toldozást-foldozást választjuk, József Attila írja: »Ha varrsz, se varrhatod meg közös ta­karónk, / ha már szétesett.« De micsoda szerencse, ha merjük vállalni a tükörbe te­kintést a másik jelenlétében. Lehet, hogy csak villanás­nyi ideig tart a szakadás, megeshet, hogy lesz még meg­bocsátás. Ha szépítés nélkül, megbánással és a megváltozás igényével kezdünk az önmeg­mutatáshoz, érhetnek ben­nünket megtisztító katarzi­sok, olyanok, amelyek való­ban élni segítenek. Hosszú Éva nyugati oldalon bontás helye látszik. Mivel az előcsarnok később épült, ott most az ere­detihez ragaszkodva lebontot­ták a falait. 1973 februárjában a keleti falon előkerült egy 1,53 méter magas, 0,31 méter széles és kb. 0,70 méter mély­ségű középkori ablak, felső ré­szén barokk záródással. A ha­jó déli oldalán négy román kori ablak látható. S XIV, századi freskókat találtak. így, ahogy most előttem áll, olyan, mint egy nagyon öreg anyóka, ráncai közül alig lát­szik, hogy arca van ... De hát azért vannak a restaurátorok, hogy olyan fiatalossá varázsol­ják félezer éves »öregünket«, a szenyéri templom freskóit, amilyennek a restaurálás szá- . bályai szerint szabad és lehet. A külső falakon Is találtak festékréteget. Arra következ­tetnek, hogy itt is freskók jörf- nek elő. Kicsi volt a templom, a kívülrekedtekről is gondos­kodott a festő. Aranyosan csillog a felújí­tott szennai templom tornya. Meglátszik rajta kívülről is, hogy gondos kezekben volt. A megye egyetlen, belülről kéz­zel festett temploma. »Egyha- jós elrendezésű, félköríves szentély záródással, északi to­ronnyal. Stílusában azonos az ormánsági festett templomok­kal.« Akárhányszor eljövök hozzá, mindig »mond« vala­mit. Nagypal Balao Nagyváti János asztalosmester festette az értékes, falat borító faka­zettákat. Egyszerűsége, szépsé­ge lenyűgöző. Egyik ámulatból a másikba esik az ember. Egy hang belülről ravaszkásan kérdezi: — Hogyan került ez ide? Csodának semmiképp sem nevezném idekerülték Ésszerű magyarázatot keresek. Nagypal Balao Nagyváti Já­nos asztalosmester szabad ér­zelmeire, akaratára — szorgal­mára és tehetségére gondolok. Mint a pásztor, aki a szabad ég alatt fába véste egyetlen tervét, melyet kivitelezni tu­dott. 1787-ben, utoljára a sa­ját nevét rajzolta az egyik ka­zettára a művében ma is élő egyszerű asztalosmester, akire úgy nézünk, mint népünk Leonardójára... Állok a szenyéri és a szen­nai templom előtt, s azokra gondolok, akiknek nyomában lépkedek. Állok a műemlé­keink előtt, mindenki kará­csonyfái előtt. Horányi Barna Somogyi Nép/opl 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents