Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

BEKESSEG BEN

Mottó: önerőből az utat végigjárni, megbirkózva minden nehézséggel, hol örülve, hol szenvedve célhoz érni — az emberi érzések egyik legszebbike.

Virágot rajzol, mókust és kiskacsát. Ö látja, hogy az — én elhiszem neki. A vonalak az én tekintetemnek csak kedves ákombákomok, de 6, a két és fél évesek tiszta meggyőződésével vallja:

— Ez virág, ez fa, ez ház ... És boldog, utolériietétlenül boldog, mert ő a »központ«. Az ő »munkájára« figyel anyu, apu és időnként nemi biztatásra még másfél éves kisöccs is.

Huszár Hajnika alkot — és még nem tudja, hogy ennek az öröme neki is, nekünk is, mindegyikünknek, egész életünkben az egyik legnemesebb érzés...

(Hazafelé jövet azon tűnődtem, száz év múlva lesz-e ember, aki meg tudja majd mondani az érdeklődőknek, hogy Kéthélyen az Ifjúság utcát, miért hívják ennek? Az utca története tovább száll-e apáról fiúra, vagy akar-e szorgalmas falukrónikás, aki lejegyzi, hogy huszonkét év után, a hetvenes évek elején, miként, hogyan és kiknek született meg ez az utca?)

Huszár Lajos az olajkályha mellett áll, míg beszél az ablakon keresztül nem a szomszéd házra, valahová messze tekint.

Az Ifjúság utca.

— A szüleim parasztemberek voltait, velük dolgoztam én is. Vasárnaponként tíz forint -r ez volt a gyakorlat. Amikor elmentem a bogiári borászati és szőlészeti szakiskolára, elég szépen összegyűjtögettem a pénzt. Ösztöndíj, kereset — egyszóval belekóstoltam az önállóságba. Hatvanötben hazakerülve már nem ment a régi módszerre való visszatérés ... Magam akartam beosztani a keresetem. Vettem tévét, ruhát meg ami kellett. Hetvenben nősülteim meg ..'. Azután jött Hajnika, s a Petőfi utcai közös otthon egyre szűkösebb lett... Valahol építkezni kellene ...

... most 5 a központ.

Új szőlőtelepítések a somogyi tsz-ekben

A nagyüzemi szőlőtelepítések állami támogatásával kapcsolatos legutóbbi rendelkezés érthető módon kedvet adott több somogyi termelőszövetkezetnek is a meglevő telepítvény növeléséhez, korszerűsítéséhez, vagy éppen újnak a létesítéséhez. Előretörnek a minőségi fajták, bor- és csemege- szőlőben egyaránt ezek jutnak mind nagyobb szerephez. Szőlész- kedő termelőszövetkezeteink szép sikereket értek el termésükkel a különböző versenyeken.

A Statisztikai Időszaki Közlemények 305. kötete, mely az idei háromnegyedévi adatokat tartalmazza, az újonnan telepített szőlőterületek között 17,3 hektárt tüntet föl somogyi telepítésként, melyet a mezőgazdasági termelőszövetkezetek közös területein ültettek ki. Valamennyi oltvány fehér borszőlő volt. Ebben az időszakban az ország mezőgazdasági tsz-ei ösz- szesen 414 hektár szőlőt telepítettek — ebből a legtöbb a fehér borszőlő —, s a somogyi közös gazdaságok 17,3 hektárukkal a hatodik helyen állnak. Érdemes megjegyezni, hogy ezekhez az új telepítésekhez megyénk termelc*jzö- vetkezeti magas, huzalos támasz- rendszert terveznek, vagyis a korszerű nagyüzemi szőlőművelést kívánják megvalósítani. Valószínű, hogy az említett rendelkezés — mely az állami támogatásról szól — eredményeként a jövőben még kedvezőbb képet láthatunk a statisztikai összegezésekben a somogyi új szőlőtelepítésekről.

megkezdődtek az építkezések az új utcában. Ma már nyolc család lakik ott, de ennél jóval több ház áll készen vagy félkészen.

— Mi hetvenkettő nyarán kezdtünk hozzá. Év végén beköltöztünk. Akkor már megvolt Csabika is.

A munkáról beszél Huszár Lajos, hogy mi mindent csinált itt saját kezével. Arról, hogy a szőlészetben ledolgozott tíz-tizennégy óra után mennyire frissen, boldogan, fáradtságot nem érezve tudott itt építkezni. Meg aztán összesegítettek egymásnak. Hiszen a szomszédokat azonos célok biztatták, azonos gondok nyomasztották. És egyek voltak még valamiben: valamennyien fiatalok.

— Ezért lett az utcánk neve: Ifjúság Utca. Házszámtáblánk még nincs. Valószínű 4 lesz vagy 6.

(Pontosan kiszámítani nehéz lenne, de a segítség, melyet a szövetkezet adott, legalább ti- zenöt-tizenhétezer forint értékű. És tíz házban egymás mellett olyan emberek laknak, akik ezzel a közös segítséggel jutottak saját otthonhoz.)

Huszár Lajos, fizetése két és fél ezer forint. Esténként feleségével sokat számol, hogy mire futja, mi a nagyon szükséges, és mi az, amit félre lehet tenni. Házuk háromszobás, egy szoba még nincs berendezve. Parkettázni is kell majd.

— Sok minden kell még ide. De az öröm, hogy ez már megvan, semmihez sem hasonlítható ... Három disznót hizlaltunk, kettőt eladtunk, egyet meg levágtam. Igazi karácsony lesz a mostani.

Hajnika mackót és meséskönyvet vár karácsonyra Virágot rajzol, mókust és kiskacsát. Alkot. Még nem tudja, hogy mindannyiunknak, egész életünkben ez az egyik legnagyobb örömünk.

Vörös Márta

„A ló a szenvedélyem

A hetvenéves fogatos

— Jó napot kívánok! Réder János bácsit keresem.

—Miklósiba ment, az írnokához. Disznóölésre.

A Volga nehezen birkózik az úttal. Ahol a hó felolvadt, ott mély sár, latyak van, másutt a pocsolyákat még jég borítja. Lassan tesszük meg az alig több mint három kilométeres utat.

— Gyalog jöttem át ma reggel — meséli Réder János bácsi, amikor rátaláltam. A két sertés már túl van a perzsalésen, barnás-piros bőrrel fekszenek az udvaron, hamarosan a rönkfára kerülnek. A család is befejezte a reggelit; a férfiak az udvaron, az asz- szonyok a konyhában sürgölődnek. János bácsival a meleg kályha mellé telepszünk. Igaz, enyhül már odakint — nincs az az igazi »disznóvágási« idő —, de azért a kályha mellett sokkal barátságosabb.

— A gyerek megígérte, hogy átjön értem autóval, de annyira rossz az út, hogy nem mert eljönni. De gyalog se nagy ez a távolság.

Hetvenévesen, sárban, hidegben három és fél kilométert megtenni nem kis teljesítmény. János bácsi pedig nem fáradt el. Frissen, vidáman beszél és fürgén segédkezik a disznóvágóknak is. Ugyanilyen fiatalosnak látták azok is, akik a kaposvári lovasbajnokságon rendezett fogatversenyen tapsolhattak neki.

— A ló a szenvedélyem — mondja. — Ha lóról van szó, más minden lényegtelen. 1951 óta vagyok tagja a termelő- szövetkezetnek, és azóta kocsis. Egy darabig az igáslovakat hajtottam, hat éve pedig a főagronómus parádéskocsisa vagyok. Négy pár lovam van. Fölváltva hajtom őket. Sokszor Zoli bácsi — így hívják a főagronómust, pedig az néhány évtizeddel fiatalabb nála — veszi át a gyeplőt, ö is szereti a lovakat. Azt mondja: »Üljön csak hátra, János bácsi. majd hajtok én«. Különösen, ha a két pejt fogom be. Akkor mindig ón ülök háttul.

János bácsi nyugdíjas, de ugyanúgy dolgozik, mint annak előtte. Most is gyakran megfordul az istállók körül, pedig szabadságon van.

— A nyugdíj nem valami sok. Meg az az igazság, hogy nem is tudnék otthon ülni. Hozzászoktam, hogy mindig dolgozok, teszek-vesziek. Most, a szabadság idején is, ha elmegyek a boltba vagy a faluba valamiért, mindig benézek az istállóba. Megnézem, hogy rendben vannak-e a lovak. Mosolyognak is a többiek,

Mert az ember legtermészetesebb vágya, hogy otthona legyen. Saját, önálló, felnőtt életét, saját otthonában élje.

(Az Ifjúság utca a községet keresztülszelő főúttal párhuzamos. Valamikor dülőút volt. A községi tanácsot — a beérkezett jelzések alapján — egyre többet foglalkoztatta: valahol új utcát kellene nyitni. Hetvenben ért valósággá a gondo- 1 lat: ebből a dülöútból kell utcát kialakítani.

És következett a hivatalos ügyintézések sora: kisajátítás, parcellázás, út és árok készítése, a villany bevezetése ...)

— A mostani szomszédom, Lengyel Jóskáé és a mi házunk épült meg először. Vele sokat jártunk a dolog után, mert ő előbb akart épülni, utána nősülni. Sokan voltak otthon ... Gyűjtögettem. Amikor kiparcellázták a területet, már jócskán volt építőanyagom. Alig vártam, hogy tudjam, melyik terület lesz a mienk.

Az emlékidézésbe Huszár Lajosné nem kapcsolódik be. Csak áll az ajtónak támaszkodva, figyel, hallgat és talán arra gondol, hogy ebben az időben ő már a második gyermekét hordta a szíve alatt. „

— A szövetkezet segítségünkre sietett.

(Az Ifjúság utca nyugati oldalán a szövetkezet tíz házhelyet kért magának. »A fiatal, letelepülni akaró szövetkezeti tagoknak akartunk segíteni« — így mondta Varga Sándor párttitkár. A »külső« emberek egy-egy házhelyet tiz-tizen- egyezer forintért kaptak, a szövetkezet támogatása az volt, hogy tagjai háromezer forintért kapták meg a házhelyet. A segítség ezzel nem merült ki, mert az építkezéshez az összes fuvarra ötvenszázalékos kedvezményt adott a szövetkezet. Viszonzásul mindösz- sze ötéves hűséget kért.)

Ezerkilencszázhetvenkettőben

hogy még ilyenkor sem tudok nyugodtan otthon maradni, de hát mit tegyek, ilyen a természetem. Csak ülök egy darabig a kályha mellett, aztán magamra kapom a kabátot, és irány az istálló. Csaknem hatvan éve, hogy lovakkal foglalkozom. Apám még a század elején kiment Amerikába, nem is hallottam többet róla. Amikor pedig anyám meghalt, tizenegy éves voltam, elszegődtem cselédnek, akkor fogtam kezembe a gyeplőt.

— János bácsi is csutakolja a lovakat?

— Egy párat én, a többit a

gondozók. De van úgy, hogy azokat is nekem kell. Azt mondják: csutakolja meg az

öreg is néha őket, ha már ő hajtja. Én nem is bánom, ha ez rám marad. Ez is hozzátartozik a fogatos munkájához.

— Milyen lovaikkal szelepeit Kaposváron?

— Két pejjel voltam ott. Az egyik a Zola bácsi legkedvesebb lova. Először nem is akartam indulni. Azt mondtam, menjenek inkább a fiatalok, de Zoli bácsi ragaszkodott hozzá, hogy én is ott legyek. Nem bántam meg, Szépen, hibátlanul végigmentem a pályán, a lovak is kecsesen mozogtak. Csak az időeredmény nem volt elég jó. Így aztán negyedik lettem.

Ketten vannak a feleségével. De a fia és a menye is félig-meddig a házihoz tartozik.

— Nálam van a jószág, ezeket gondozni, etetni mindennap át kell jöjjenek. Nem is laknak messze, csak a kert végében. Egy unoka. is van, ő is sokat van nálunk. A másik unoka már férjhez ment, de azért ő is be-benéz a nagyszüleihez. Most neki vágjuk a disznót. Egyébként ő Nágocson dolgozik, a varrodában.

A osálád most együtt van. A disznótoros vacsorán három nemzedék ül majd asztalhoz: a nagyapa, alá tizenegy éves korában már cseléd volt, s maga gondoskodott magáról, meg a fia és az unokája, akiknek most ő segít.

— A karácsony estét vajon együtt tölti-e a család?

— Előtte még egyszer összejövünk, amikor a mi disznónkat vágjuk le. Aztán a karácsony estét kettesben töltjük a mannával — mosolyog János bácsi. — Persze, az is lehet, hogy az unoka vagy a fiamék átjönnek, esetleg mi megyünk hozzájuk. Az ünnepekben pedig meglátogatom a barátaimat. Kóstolgatjuk a bort, és beszélgetünk. Soha nem fogyunk ki a szóból.

Dán Tibor

A BALATONBOGLÁRI KÖLTSÉGVETÉSI ÜZEM

szabad kapacitása terhére — rövid határidőre — Fonyód, Balatonbaglár, Balatonlelle térségében

szonnyvízbekötési munkát ifáiéat.

Cím: Költségvetési Üzem, Balatonboglár,

Dózsa Gy. u. 3. Telefon: 214. (12662)

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET, EREDMÉNYES ÉS BOLDOG ÜJ ÉVET KlVÄN VALAMENNYI KEDVES ÜGYFELÉNEK

• É ■ y .v,

aposqep

v.,r - ■.•••• A Mezőgazdasági Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat Kaposvár, Jutái u. 37.

(13538)

Parfizáatijaüaíla

(Részletek)

5.

A parton állók fölszisszentek, amikor a századparancsnok után igyekvő Virág János egyensúlyát vesztve megcsúszott. Karjával kalimpált, aztán tengelye körül megfordulva zuhant a folyóba, átszakítva a jégtakarót.

Mintha alattomosan lapuló állat állkapcsai közé esett volna. Cikkcakkjaival harapott ruhájába a jég. Derékig merült.

Karok erdeje nyúlt feléje. Mint magatehetetlen csecsemőt az anyja, úgy emelték partra.

Zuhanása helyén — nyílt seb ahogy varasodik — jéghártya képződött.

A Professzor zsebre vágta a pápaszemét.

— Ide azt a pálcikát, édes gyerekem! — emelte vállára a testes törzset.

Lélekzetvisszafojva figyelték. Még az őrségbe állítottak is megfeledkeztek néhány pillanatra feladatukról. A

Professzor önmagának szinte a felére görnyedve lépdelt előre a még bizonytalan tákolmányon. A kötéltáncos magabiztossága nélkül ugyan, de azért megingás nélkül haladt Takács Imre felé.

— Voilá! — lengette meg kalapját a parton állók felé, amikor a borostás századparancsnok leemelte válláról a fatörzset.

A Dráván túlról aknavető buffanása hallatszott, s ez mintha egyszeriben csúszóssá tette volna Professzor alatt a jeges rönköket.

— A nácik visszahúzódnak. Nyomukban maradunk — mondta a körülötte állóknak Jontovics Rudolf, a komisz- szár.

Csíkben izgalom csírázott. De nemcsak ő volt türelmetlen. A csenevész bokrok mögött rejtőzködők között izgatottan toporgott Balázs Pista, Jaksa Karcsi és a többi új harcos. Tűzkeresztségük előtt ugyanígy viselkedtek az »öregek« is, akik most össze-összekacsintva figyelték a nemrég fölesküdöttekei,

Reguláris hadsereg tagjai Voltak már régóta, de partizánként gondolkodtak most is. Harcmodoruk ebben az időben is a váratlan rajtaütés és a hirtelen visszavonulás volt.

Civil és katonaholmikból összeválogatott ruházatuk inkább vallott partizánra, mint katonára. Csík egy pécsi fiataltól füles sapkát kapott. A prémje szinte melegített. Vékony szövetű pantallóját vastag katonanadrágra cserélte. Balázs Pista köpenyt is kerített neki.

A fegyverzetük sem volt egységes. Akadt olyan harcos több is, akinek dobtáras szovjet géppisztoly lógott a nyakában. A topolyai Bátyi Istvánnak mindössze egy pa- rabellum-pisztolya volt. Zsu- lec Vendel a szuronyos puskát tartotta nélkülözhetetlennek. A századok géppuskásai ezen csak mosolyogtak. Az aknavetősök viszont még a szájukat sem húzták el a hetvenkedésre.

Épült a híd. A jég körülölelte az oszlopokat. Megkötött rajtuk rögzítette őket. A szentmártoniak csodájára jártak.

— Aztán nehogy a németek sétáljanak át a mi partunkra !

— Ne féljen, néném! A szentmártoni fából épült híd azok alatt elsüllyedne szégyenében ...

Takács Imre már a túloldalról integetett. Az átkelőhely biztonságosnak látszott. A bátrabbak már rá is merészkedtek. Egymástól három-négy méternyi távolságban lépegettek Takács Imre felé. A borostás ember széttárta a karját:

— Gyertek, gyertek bá- ránykáim!

Nagy Lajos arcáról mintha spongya törölte volna le az aggodalmaskodást. Most újra az a bolondos kedvű legény volt. aki a sellyei Draskovich-kastélyban grófi gúnyába bújt, hogy a társakat megnevettesse. Hogy kacagott akkor Mayer Annus- ka! Halvány arcán könnyek csorogtak a jó ízű nevetéstől.

A túlparton a trombitás szájához emelte aranyszínű hangszerét. Halkan fújta, hogy a szél szárnyára ne kapja a bíztatást:

»Partizán! Jöjj át a Tiszán!

Partizán! Jöjj át a Dunán!

Partizán! Jöjj át a Dráván!«

Nótacsináló ember volt ez a trombitás. Mint fonalat, kapták fel a dallamot. Dúdolva keltek át a hídon. Egy lány mosdótálat szorított a hóna alá, a másik kezével a kifeszített drótfonatba kapaszkodót.

— Lányom! — szólt előre

neki a mögötte kapaszkodó, deres szemöldökű partizán. — Lányom! Odaát, Szlavóniában ritkán lesz étkezésed a mosakodáshoz.

(Folytaijiífcj