Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
Ma# szovjet köttök David Szamojlov W20-ban született, orvoscsaládból. A mai orosz köl- észet középnemzedékének jeles képviselője, annak a nemzedéknek, amely a háború éveiben lett gyerekből felnőtté. (Vinokurov, Szluc- kij). A háború után a moszkvai egyetemen folytatta tanulmányait. Verskötetei: KöAz ötvenes évek második felében fellépő fiatal költőnemzedék ismert képviselője. 1932-ben született Szamszo- novszkaja kozák faluban. A •saládi házban hallott dalok, mesék mély nyomot hagytak r fiú emlékezetében.-Nem az iskolapadban tudtam meg, mi az élet, a mezei munka volt nevelőm’’ — írja Háborús gyerekkor című versében. Volt cukorgyári munkás, vájár, közben esti iskolákéin tanult. 1958-ban elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. Sorra jelentek meg verskötezeli országok (1958). A második orom (1983). Magyarul megjelent kötete: A fekete nyírfa (Európa, 1968.) Sza- mojlov műfordítói munkássága nagyon jelentős. Nekünk magyaroknak különösen értékes szolgálatot tett: kiválóan fordította Illyés Gyulát, és József Attila legrangosabb orosz tolmácsolója. tei; közvetlen, friss hangon szól nemzedéke gondjairól, koráról, a háború utáni falu kibontakozó életéről, hétköznapjairól Cibin kedveli az epikus formákat, szívesen merít az orosz népköltészet gazdag forrásából, s fölidézi a legendás hősöket: Jermák és Ilja Muromec alakját. Emberi—költői hitvallását talán következő sorai fejezik ki legjobban: Barátok, ellenségek gyűrűjében — élek emberek és nem istenek közt. * A hajő huszonegy órakor távolodott el a folyami kikötő falától. Egy ideig eltartott, amíg az utasok megtalálták a helyüket, azután a sürgölődést, jótékony csönd váltotta föl. Motorok ütemes, könnyű lökései, vízcsobogás, csillagokkal ékes égbolt, a folyó hatalmas teste ... Sehol nem törnek rá erőteljesebben a gondolatok az emberre, mint utazás közben. A szélmentes hajófar a nedves fém illatát árasztja. A víz két sugárfonatra bomolva szalad szét a hajó nyomán. A hullámvédre támaszkodva néztem a tajtékzó vizet, a tajga fekete bársonyfalát. A távol sötétjében kitartóan föl-fölvillant, majd kialudt egy apró fény morzejele. Hamarosan egy kisebb motoros ért utol bennünket. A hajóról lebocsátották a reflektorral megvilágított kötél- hágcsót. A függőlépcsőn egy nő kapaszkodott föl a fedélzetre. Magasba emelt arca, amelyen a félénkség és a bizakodás mosolya keveredett, mintha a víz fölött függött volna. S amikor a nő a fedélzetre lépett s a másodkapitány a kajütbe kísérte, amikor már fölvonták a kötélhágcsót és leoltották a reflektort, — a sötétben, állhatatosan továbbra is ott függött szemem előtt a jövevény megvilágított, magasba emelt arca. Egyszer valaki arra oktatott: ha képtárba látogatsz, a műalkotások sokaságából csak egyetlenegyet tekints meg, azután távozz el, a többivel nem törődve. Csak így lesz teljes az élmény ereje. S akarod vagy sem, az az egy marad életre szóló kép az emlékezetedben. Ügy látszik, most valami hasonló történt velem. Fölmentem a felső fedélzetre, ott járkáltam tovább. A parton a tajga szürkéskék tömege hullámzott. A Jenyiszej pikkelyes ragyogásban sietett az óceán felé. Előttem pedig kitartóan fénylett a nő, magasba emelt, könnyű mosolyú megvilágított arca. Napközben a hajó semmiben sem különbözött egy szokásos szállodától. Az étteremben órákig üldögéltek a szolid, tapasztalt sarkkutatók; rádiót hallgattak, könyvet olvastak. Csaknem minden utas ismerte egymást. E járattal befejeződött a hajózási idény; a sarvidék lakói vele tértek vissza szabadságukról. A hajófar mögött sirályok lebegtek. Ez a madársereg láthatóan sajátjának tartotta a hajót. Még a krasznojarszki kikötőben fölfigyeltem rá, amint a tollas csapat közös erővel elűzött minden közelítő, idegen madarat. Itt, a hátsó részben pillantottam meg a nőt, aki az éjjel szállt át a motorosról. Gyermeki szenvedéllyel kenyérdarabokat dobált a sirályoknak. Elegáns, idegen szabású ruha, lakkcipő; az oldalán apró filmfelvevő. Külföldi! így már érthető ez a hatáskeltő mód, ahogyan a hajó után szállították a csillogó motoroson. Ámde fehér, kellemesen ovális arcában, zöldes, félénk pillantású szemében, nyílt homlokán s a tarkóján súlyos csomóban omló, a vörös szín- árnyalataiban játszó hajában ott pislákolt valami az északi orosz nőre olyannyira jellemző fényből, hogy erősen kételkedni kezdtem eredeti föltevésemben. Pirókok száBnak odakint. ejginur Szűzi fehéren hívogatnak a kertek: Megvirradt megint, arany napot villant az ablak. Vajon mit álmodsz? Kislibák piáéi hullanak a párkány hűvös vasára? Milliárd csengő szól a fenyőfa ágán? Kigyűló vörösberkenyék violaszín árnyát csodálod? Nézed, amint a téli ég szeméről letisztul a hályog? Várod, hogy az alvó rügyek csillagrendszerüket kibontsák s hallgatod a tűlevelű csend lélegzetét? Álmodban ott jársz a hajnali erdőn titokban. Elárul fénylő mosolyod. Nem zavarlak. Aludj nyugodtan, míg mindezt végigálmodod. S ha néhány eltévedt sugár sötét szempilláidra surran, szólok majd: Ébredj, nézz ki már, micsoda gyönyörű napunk van! Piros ősz Piros lombeső hullt a fűre és az erdő szívét át-meg-áthasítva gátat szakított minden szenvedés. Hirtelen föllobbant egy rőt bokor leveleivel tátogatva, mint ha ezernyi száj egyszerre fuldokol. S a fák csúcsáról fölcsapott a láng, a felhők égő kendőként lobogtak. Ünnepi fényben úszott a világ, lomb és ég szerelemben összeolvadt. Hatalmába kerített teljesen az egyetemes rombolás varázsa. A visszatarthatatlan elmúlásba észrevétlen fordult a föld velem Vlagyimir Cibin Szomjúság Hristo Pessev szobra. (1971) TParafosngssiklban egy nvény cc család szállt föl a hajóra, pórázon vezetett, hatalmas termetű, vontatókutyákkaL Az ebeket a hajófarban helyezték el. Az utasok ekkorra már visszavonultak a fedélzetről, egyedül ez a nő járkált ott változatlanul, és etette a sirályokat. A kutyacsapat figyelemmel követte minden mozdulatát Amikor végre távozni készült, eréA csónakot a hatalmas erejű áramlat egy vízalatü kőzátony felé sodorta. Ott a folyó láthatóan megemelkedett, és szinte forrt A matróz teljes erejéből evezett, de a keskeny kősáv elháríthatatlanul egyre közelebb került hozzánk. A fedélzetmester a nő lábához húzta az egyetlen mentőövet; a matróz arcán a nagy verejtékcsöppek gördültek Vagyim Kozsevnyikov Katonaszív lyes mozdulattal lökte szét az állatokat, az arcán pedig éleskemény vonás jelent meg, úgyhogy az ebek félrehúzódtak az útjából. A tajga véget ért; a föld lemeztelenedve tárta föl a tundra viharos pusztaságát. A folyó hatalmasan, fényesen hömpölygőit, s úgy uralkodott a mozdulatlan térségen, mint élő hatalom a holtak fölött. E lhaladtunk az ősrégi település, Kárául mellett, ahol egykoron Péter parancsára az orosz emberek oly hősiesen őrizték a Jenyiszej torkolatát az idegen hajók betörésétől. végig. A nő hirtelen, parancsoló hangon felkiáltott: — Az ellenárba! Az kivisz minket. A fedélzetmester engedelmeskedett a szokatlan parancsnak, és valóban: az ellenárt elkapva, a csónak szerencsésen elhaladt a kőzátony mellett. Hamarosan beértünk az öbölbe, és kikötöttünk. Sokszínű zuzmó, víz csiszolta kavicsok és sötét hómpölykövek között nagy, barna gerendákból összetákolt kunyhó húzódott meg. Megindultam a házikó felé, de a fedélzetmester most már teljesen nyugodtan, egy kissé ellenségesen figyelmeztetett: A folyó itt megszűnt önmaga lenni. A partok eltűntek. Gáttalan szélességben vágódtak a hatalmas hullámok, verték a hajóoldalt; be-betör- tek a felső fedélzetre is, A hajó dülöngélt. Az alacsony, kékes szürke felhők szinte a vízen úsztak. A folyó imboly- gott, amint összeütközött az óceán súlyos vizével, s úgy tetszett: a föld is imbolyog, mikor a hajó egyik oldaláról a másikra dőlt. A metsző északi szél hull- tukban megfagyasztotta a vízcseppeket, az égbolt pedig kozmikus nagyságában feszült a földi térre. A sarkkutatók közömbösen szemlélték mindezt. Számukra ez még a sarkvidék »déli« csücske volt csupán, és szandálban, pizsamában, könnyű, kerek sapkácskával a fejükön tettek-vettek a fedélzeten. A nő inkább az alsó fedélzet magányát választotta. Az a fagyos szél és a csapódó jég- cseppek miatt néptelen volt, az ég pedig földfeketébe, a víz égsötétbe burkolódzoti Megkértem a fedélzetmestert, hogy ha megállnak valahol egy téli szállás közelében, vigyen magával a partra. Hamarosan figyelmeztettek, hogy siessek. A hullámokon egy fémcsónak hánykolódott. A kormánylapátnál a fedélzetmester ült, az evezőknél egy matróz, a fedélzetmester mellett pedig női útitársunk foglalt helyet... PARDI ANNA idő anyám arcán egyre több a ránc öcsém felnőtt megemberesedett apám meghalt fekete gyolcsba pólyálja őket egy születésnap míg varjak májusfája sötétlik a havon míg táncba kezd egy szemüveg, hogy visszameneküljön a gyerekkori játékok közé s három dioptrián át leolvashassam a legkisebb virág nevét akiért meg kellett tanulnom az egész biológiát — Ne hamarkodja el a dolgot! Itt a házigazda — és útitársnőnkre mutatott, majd békülékeny hangon javasolta: — Ügy is a tundrán akart sétálni. Tessék, íme a tundra. Ügy rémlett nekem, hogy itt valamikor egy gigászi prés mindent szétlapított. Sík moha, alacsony, alig látható növényzet, földre lapuló cserje, az örök jég kövér, sárga, hasaló táblái. A mohásban csillogó patakok. Az ég megszámlálhatatlan kis tóban tükröződött, s ott, ahol a horizont a tundrára hajol, fehér fénnyel táplálkozó, köny- nyű felhőgolyók görögtek. A Jenyiszej súlyos víztömege tántoríthatatlanul, erőszakosan tört az óceán felé. A fedélzetmester hozzám lépett/ és határozottan mondta: — Lejárt az időnk! Indulnunk kell! Beléptünk a kunyhóba. A homályos ablakszemek boron- gós fényében a téli szállás belseje a barlanglakásra emlékeztetett. Kihúzott köteleken nedves szarvasbőrök függtek. Egy fakádban nagyobb szeletekre vágott haldarabok: a sarki róka elesége. A sarokban szőrmebála. Rádión nyugvó lábasban nylonzsineggel átkötött bankjegy- köteg. És forróság a befűtött kemencétől. A mi nőutasunk ujjatlan sporttrikóban, sínadrágban, gumicsizmában mosott valamit. Nevetve mondta: — Apám halat fogott. — Megigazította arcába hulló, nedves haját, és hozzátette: — Hoztam konyakot, örmény konyak, jó márka. A fedélzetmester tiltakozott: — Szolgálatban nem Iszom. Figyelmesen körülnéztem: az ablakon selyemfüggöny, szőnyeg a padlón; tükör, néhány női toalettartozékkal és fölbontott petróleumoshor- dó. A fedélzetmester egy sóhajt elnyomva, félig kérdő hangsúllyal jegyezte meg: — Látom, örömmel marad itt?... — Jól látja — válaszolta a nő, és búcsúra nyújtotta vékony, meztelen karját. — Nincs valamire szüksége? — kérdezte még a férfi. — Nincs, köszönöm. Vállára dobva apja rövid prémbundáját elkísért minket a partig. Ott följebb húzta a csizmaszárat, begázolt a vízbe, hogy segítsen ellökni a csónakot. A víz fölött nehéz, szürke köd lebegett Úsztunk a ködben, s olyan érzésem támadt, mintha egy szakadék fölött függenék. Megkérdeztem a ködben láthatatlanná vált fedélzetmestert: — Végül is, miért maradt ott? — Cssss... — intett le —, csöndesen! — Rájöttem, hogy a távolban fölzúgó szirénahang irányát kutatja. A csónakkal együtt egyenesen a hajó oldalára emeltek minket. Fölkapaszkodtunk a fedélzetre, amely fényben úszott, akár egy nagyváros főutcája. A fedélzetmester rögzítette a csónakot, és a fedélzetre ugorva úgy kérdezett vissza, mint most látna először: — Miben állhatok rendelkezésére, polgártárs? Megismétlem a csónakban mondottakat. Komoran, hivatalos tónusban válaszolta: — Az utas itt szállt ki, mert eddig szólt a jegye. — Később engedékenyebben hozzáfűzte: — Ha éppen tudni akarja, ez a hölgy az itt élő Flegont vadász fogadott lánya. A történet hétköznapi. A katona valamelyik településen egy csecsemőt talált, elvitte a front mögötti területre, s átadta, hogy evakuálják. A csecsemőt az ő nevén lajstromozták. Majd véget ért a háború. Flegontnak egész készletnyi kitüntetése volt, de nem volt különösebb szakképzettsége. Északra utazott. Egy kutatóexpedícióhoz szegődött, végül bányász lett Norilszkban. Nem alapított családot: agglegény maradt És egyszer csak — puff neki! — értesítés. Meglepetés! Vagyishogy megtalálták a lányát. Miféle lányát? Nekem semmilyen lányóm nincs! Bemutatták neki a kiürítési állomás igazolását. Emlékezett az esetre. Igen, mondta, ha nem találják meg a szüleit, hadd viselje a nevemet. Mindenesetre fogta a ef- met, s miért, miért nem, a következő fizetését átutalta a lánynak. Csak úgy egyszerűen. Azután mind sűrűbben, míg nem szokásává vált. Talán azért, mert tetszett neki a gondolat: ez olyan, mintha lánya volna. Azután vadászkerületet vállalt, vagy ötven kilométernyi területet, és téli szállást. Egyedül foglalkozott a vadgazdasággal. Szezon végére többet keresett bárki másnál. S az ezreseket elküldte a lányának, pontosan úgy, ahogy az a király Shakes- pearenél, aki mindenét szétosztotta a lányainak, s margónak semmit sem hagyott. S a lány? Elvégezte az egyetemet. Fölvették a tudományos akadémia Novoszibirszki Intézetébe; tudományos fokozatot kapott. Bár Flegont régen kinyilvánította, hogy nem az apja, esztendők óta ellátogat hozzá a téli szállásra, mintha az édesapjához menne. Flegont pedig boldog, és szégyel- li magát. Azt a felismerést szégyelli, hogy ha vér szerinti lánya lett 'volna, azt nem tudta vo, .a így fölnevelni... Megpróbálta elhidegíteni magától. Jött a lány a téli szállásra, ő pedig: gyerünk a tundrára... De a lány nála is konokabb. Kibírja egyedül is a szálláson ... A fedélzetmester elhallgatott. Rágyújtott, azután elgondolkozva, inkább csak önmagának formálta a szavakat: — Micsoda fortélyokkal veri az élet az embert... De sebaj! Állni kell — sóhajtott, fölvonta nehéz vállait, s elballagott a hajótatra. Az óceánról érkező erős szél szétlökte a ködhegyeket. Előtűnt a jégszilánkos víz, a sirályok a jégtáblákon pihentek. A hajó a jég között manőverezett, fényszórók sugarával világítva meg az utat maga előtt. A matrózok lök- dösték a jégtáblákat a hajó oldalától. A sarkkutató utasok otthonosan segítettek a matrózoknak. Ismét tiszta vízre értünk, s a parttalan térség nyomán bánatot, magányt éreztünk. A sirálycsapat a hajó mögött lebegett, várva egy-egy emberi figura megjelenését. Pedig ha közeledett valaki, mintha csak egy jelre történne: odébb repültek. S úgy rémlett nekem, hogy e madarak éppen azt a nőt várták, aki már nem volt a hajón, de ott hagyta képét a mi szárnyas útitársaink emlékezeté- ben. Havas Ervin fordítása Somogyi Néplap a
