Somogyi Néplap, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-14 / 241. szám
Vitéz Mihály ébresztése »Szarak, kiknek Főbusa volt Vitéz 8 gazda« pillangó-szárnyakat adott, szavak, szárnyatok bársonyára szedegessetek violaszagot, midőn fölröpködtök őt dicsérni...« Ady így, üyen szavakkal ébresztette valaha, s most, születésének második centenáriumára készülődve is ez az igény és ez a mérce: violaszagot szedegető, bársonyos szárnyú, szép szavak dicsérjék. Debrecenben első sorban. De a város csak helyszín: az ország szava szólal meg ott, hiszen a költő Debrecen fia volt S nemcsak születés szerint Szoros, bár ellentétekből szőtt viszonyban élt holtig a várossal, és elszakíthatatlan tőle az emléke is. »Költő hazája széles nagyvilág« — igaz, a képzelet a végtelenbe vágyik. Az övé is bekóborolta az egész glóbust — (»Víg borzadással jártam el a görög / Szépségek és a római nagy világ / Pompás maradványit s ezeknek / Sírja lelett az olasz negédes / Kertjében szedtem drága narancsokat / A franc mezőket láttam; az Albion / Barlangiban s a német erdők / Bérceiben örömöt találtam«) — ő maga azonban nem lépett túl a honi téreken. Alom maradt a világ, amelynek csak szellemi hatásait fogadta be s oltotta hazai sarjakba, magyarrá téve mindent, amit átvett és nemesebbé mindent, ami magyar. Csokonai keze alatt nyelvünk játékosan röppen föl: a latinból jött, s oly honossá vált időmértékes sorok táncosán lebegnek, a népdal képei — ízei rokokó kecsességgel öltenek formát. Verse csipkefinom, mint Mozart muzsikája, s az Európán átsüvítő eszmék hazai gondokkal telítődtek. Az európai szellem finom hangú költője persze nemcsak hű, hanem otthonos fia is volt városának. Az ellentéteket szintézisbe olvasztó. Hiszen ez a város egyszerre volt a maradiság fészke és haladó tudományok vára, földön járó anyagiasságé és merész tetteké, zsíros disznótoroké és délibábos álmoké. Petőfi azt írta Debrecenről a függetlenség kikiáltása után, hogy jaj i* -függetlenségnek, amely olyan városban születik, ahol a kapukra kiírják: »aki bejön, csukja be az ajtót, mert kimegy a disznó«. És mégis: ott született, ott formálódott, szellemileg is ott nőtt naggyá a leglégiesebb magyar költő, akinek hangja líránknak csaknem évszázados mély csendjébe úgy hasított bele, mint kora tavaszi derengésbe a váratlan villám. A versek íve is igazi debreceni lélekre vall: a költő egyszerre hajdúsági, európai és magyar; egyetemes, de szülőföldjétől elszakíthatatlan. »Itt van zúzos december, bort igyék minden ember«; »Drá- j ga kincsem, galambocskám, j csikóbőrös kulacsocskám« — a bor dicséretéhez debreceni disznótorok ízei társulnak —, de ott a tündérálom a nyomukban; »a lenge hold halkkal világosítja a szőke bikkfák oldalát« ... Hálátlan haza, zord. szigorú iskola! A rebellis diák sor- . sa törvényszerű, amikor elűzik, s meghalni mégis hazatér. A rövid, hányatott, nyomorúsággal, csalódással teli életút — »az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon« i— nem olyan hajszolt, rohanás, sokfelé tartó, mint Petőfié. hanem belefér a Debrecen—Komárom—Pozsony— Csurgó és a Balaton vonalával határolt térségbe. A7. ünnepségek egyik központja tehát Debrecen lesz. a másik a Somogy megyei Csurgó. Kelettől nyugatig hangzik a vers, hirdetve nyelv és gondolat csodálatos lehetőségeit, j Országos szavalóverseny adja majd televízióban is hírül, j bogv versmondóink milyen eredménnyel szedegetik a | »violaszagot«. Debrecenben találkoznak a »névrokonok«; a Csokonai nevét viselő oktatási és közművelődési intézmények képviselői. »Rádió — tudomány — költészet« címmel ott tanácskoznak az iro'omtudománvök kutatói, ott —»«-a és a Kamyóné, Győrben pedig a Dorottya). November 16-án lesz a központi ünnepség Debreceniben a színházban, s ehhez belépőjegyül egy bibliofil-könyvecske szolgái, a »Főhadnagy Fazekas úrhoz« című, tíz verset tartalmazó, amelyet debreceni grafikusok illusztráltak. Csokonai-számot jelentet meg — novemberben — az Alföld című folyóirat, és a Kossuth Bajos Tudományegyetem időszakos kiadványa, a Studia Litterária is; végül Csokonai koszorúja címmel az utókor verses és prózai reflexiói lát- - nak napvilágot. A fővárosi ki-, adók közül a Szépirodalmi az Arcok és Vallomások sorozatban adja ki Vargha Balázs Csokonai-életrajzát; a Gondolat Julow Viktor monográfiáját és egy hasonmáskiadást a Lilla- és az Anakreoni dalok, valamint az Ódák első meg- : jelenési főnyiéi alapján. A Tankönyvkiad rS pedig újra kibocsátja a Szilágyi—Papp-fé- le Csokonai-breviáriumot. Megyénkben Csurgó a tanárról, s a népművelőről emlékezik meg — november 14— 20. között —, arról, aki a somogyi iskoláról »jövendölt«, azért fáradozván, hogy »a szegény pórlegény« ne váljék se zsivánnyá, se »bunyikká«. Komárom Lilla költőjét — »ki fogod mindig Lillád derekát / öleled e kis magyarságot / Te örök, ó s új hunn poétaság, / Ö ébredj, valahányszor ébresztünk« — idézi, hiszen — mint Ady is érzi — a Lilla- dalok a modern magyar szerelmi líra ősei, s a komáromi kereskedő annyi költői szépséggel fölékesített leánya nélkül talán Lédának sem jutott volna oly gazdag ékességként a halhatatlanság palástja. Mivel ősz van, csendben ünnepel a Balaton, a szántódi rév és Tihany — csak hírüket viszi a messze hangzó költői szó. Szerte az országba. Mert szebben a tóról s a tájról senki sem szólt még, mint a távoli Debrecen szülötte. Ébresztjük Csokonait, a »híres Vitéz Mihályt«, Az évforduló alkalmat ad rá, hogy szép szavának ezüst hangja új árammal járja át lelkünket, nyelvünket; fényét vesztő, elszürkülő kifejezőkészségünket. Reméljük: mindenütt, ahol emlékeznek róla, méltóképp teszik. Mert — mint lly- lyés Gyula írja — »az aranyaimét termő fána/k sorsa ápolóinak kezében van. Gyümölcsével a fa nemcsak magát vallja meg: kertészét is«. G yerekkorában a gyalogutak fogták meg a legjobban a lelkét. Később a • nagy vizek. Azután — s ez már véglegesen — a találkozások. Utak, hajók, sorsok, szelek találkozása. Mindegyikben a végzetet érezte. Azonkívül valamilyen mélységesen regényes hangulatot, amelyben örökre gyermek marad az ember. Eleinte, amikor még nem utazott, csak olvasott és képzelődött, a lelkében zajlott le minden találkozás. Két árny földereng a tenger két ellenkező horizontján, azután felbőgnek a hajókürtök ., . Két út, kint valahol egy távoli tájon, ahol még őshonosak a fák, átfut egymáson és nyúlik, kígyózik tovább ... Két szél a magasban összecsap s a roppant elem vonaglásában fölüvöltenek valamilyen természeti kínok... A hajók: Kik vagytok és hová mentek? Az utak: Kiket viszel? Hová viszed őket? A szelek: Üdítő esőt viszel, vagy rombolsz? Mi lesz a neved, mikorra célodhoz érsz: mon- szum. hurrikán, sirokkó vagy a tájfun? Kérdések, kérdések. Felelet nélkül. Minden találkozás csupa titok. Mélység van bennük. Magasieszültség! Az első úton azután kezdtek személyes élménnyé válni a képzeletbeli találkozások. A hajó, amely szembe jött velük s alig egy kilométernyíre úszott el mellettük, semmi izgalmat sem keltett az utasokban. Néhányan feléje fordultak egy-két pillanatra, egy anya megmutatta a kisfiának, egy idős házaspár fölváltva végiglátcsövezte, azután ment minden a maga útján. Az élmény izgalmát kereste magában, valami megrázót a találkozásból, amilyent azelőtt érzett, amikor két hajó találkozását elképzelte. De csak a látvány képszerű hatását fedezte föl. A lkonyaikor egy kis sziget közelében hajóztak el. Székét a korláthoz húzta, és onnan nézte a bronzszinű parti sziklákat és a magasban zöldelő fákat. Utána lecsukta a szemét. Egy képet látott ismét, erős színekkel vászonra kent tengert, napnyugtában fürdő szigettel, ragyogó, nagy éggel. De a lelkében semmi kavargás. A felszínen játszódott minden, a mélyréteg érintetlen maradt. Megnősült. Valahol bemutatták egy lánynak, megszerették egymást, házasságot kötöttek. Később, amikor végiggondolta a találkozásukat, semmi rendkívülit sem talált benne. Házasságuk boldog volt, nyílt, kiegyensúlyozott. Valamilyen mindennapi rendszeresség érvényesült benne. Menetrend szerint ment minden, mint a vonatok. Elindulások, megérkezések, késések, csatlakozások, keresztezések. És természetesen találkozások. De mind mélység és K. É. izéktámla. (Farkas Ernő fafaragása-) feszültség nélkül. Mind természetes volt. minaegyiknek egyszerű a magyarázata, és egyik sem hagyott l.-jtyet maga után a képzeletének. Két év után kisfiúk született. Műtétes szülés volt, a kicsi belehalt. Csak éppen addig élt, míg egyszer, halkan elsírta magát. S azzal vége. Éppen csak fölvillant a világban. Két héttel a temetés után kiment a temetőbe. Ősz volt. kora november, késő délután. A fák hegye homályba veszett, és az ágakról lassan csepegett a köd. Megállt a friss sírhant előtt és nézte a ráhullott nyirkos leveleket. „Esr.ned milyen titkok maradtak megfejtetlenül?” A kifújott füst pillanatok alatt elázott a szája előtt, és lecsapódott a sűrű levegővel. „Hány kérdést hagytál válasz nélkül?” Egyszerre nyugtalan lett, ideges. Eldobta a cigarettát, és visszament a sírhoz. „És te hány kérdésre kerestél volna feletet?” Erősen szürkült a temetőben. „Mit alkottál volna?” Most ellenkező irányból hallatszott egy vonat tompa csattogása. „Vagy mit romboltál volna le?” Boda ,stván Tépett takaró Kőre a szél. A füvekre dől az arany. A délutáni tájon omlik az inda füstje. Meddig? a múltam habja a számig elér. A fájdalmat az ember rejti és letagadja. Ingünk sója kiszáradt, mint a bőr meg a test. Gyimesi Ferenc Köd a fák hegyén Rajtam is mind ez a régi rettenet és menedék. Árnyékot ont a világ, őszben a nő meg a férfi. Szép fejükön csoda hó az idő meg a lélek ezüstje. Pólyáij be szívig, állig Keze zsebre dugva, hóna alatt az aktatáska. Egyenesen ide jött a hivatalból. S bent elkongtak az első szavak: „Nem fázol, kisfiam?” V alahonnan visszaiött a kongás. De szavak nem voltak benne. „Vártál?” Valamilyen szorítást érzett a mellén. „Rossz halottnak lenni?” Tekintete végigvánszorgott a festetlen kereszt föliratán. „Ügy hívtak, mint engem.” Az utolsó betű szára egy kissé elkenődött. Elővette a golyóstollát, és kijavította. „Szeretted volna a nevedet?” A melle után a tarkát is érezni kezdte, mintha a mandulája fájna. „Milyen lettél volna?” Ritkán, koppanva csepegett a köd a levelekre. „Milyen lett volna a hajad?” Toporgott, majd elindult és lassan megkerülte a sirt. Leült a szomszédos sírszegélyre. Gallérját fölhajtotta, hátát a sírkőnek támasztotta, és összehúzta a vállait. „Milyen magas lettél volna?” Valahol a ködben elment egy vonat. , , . i ____ „ Melyikünkre hasonlítottál volna ?” Megnézte az óráját. „Szeretted volna a meséket?” Lassan rágyújtott egy cigarettára. „Megtanultál volna futballozni?” A hideg kő megborzongatta. „Vagy úsztál, vívtál, korcsolyáztál volna?” Hosszú időre megfeledkezett a cigarettájáról. Amikor a szájához vette, már nem égett. Kidobta az útra. „Csodáltad volna a televíziót?” Ismét megborzongott. Fölállt, és fáradtan körbement visszafelé. „Irigyelted volna az űrhajósokat?” A köd átnedvesítette a haját. Ahogyan végigsimitotta. csupa víz lett a tenyere. „Mi szerettél volna lenni hivatalnok, mérnök, művész, katona?” Elővette ä zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. Akaratlanul fölemelte csuklóját, de oda sem figyelt, hogy hány óra van. „Ki voltál tulajdonképpen?” A belső kiáltás úgy halt el fülében, mint egy elvonuló égdörgés. Utána valamilyen végtelen kongás maradt a dobhártyáján, mintha egy barlangba hallgatózna, amelynek mélyén örökké egyforma zúgó hangot ad egy lassan áramló folyó vagy az ismeretlen utakon kóborló huzat. „Mit felelnél, ha tudnál válaszolni?” Ügy érezte az idő múlását, mintha a percek is egymás után eláznának a ködben. A sötétedésben már alig látta a sírt. Gallérja közé húzott fejjel állt még egy darabig, azután búcsúzkodva, lassan megfordult, és indult, De két lépés után megállt, és visszafordult, mintha még kínozná valami. „Mit mondtál azzal a sírás sál?” Gyötrődve előreroskadtak a vállai. „Azt, hogy fájt a fogó?” O * * sszeszedte magát és kiegyenesedett. „Vagy valami mást, ahogyan az állatok, a fák, a szelek és minden mond valamit?” Megpróbálta kivenni a szemével a sírt, de már minder elveszett a sötétségben. „Mit mondhattál az alatt a rövid átszállás alatt, míg néhány pillanatra találkoztunk?” A sötétség olyan volt előtte, mint fülében a kongás. Üres, végtelen. Semmi sem jött vissza benne. Ismét nekiindult. Fáradtan, lassan vánszorgott a nedves úton. S akkor a lelkén hirtelen átsuhant valamilyen homályos, régi érzés. Fölismerte. Egyszerre meggyorsította lépteit, s olyan kínzó nyugtalansággal sietett tovább a ködben ázó fák alatt, mintha a sötétben elment volna mellette valaki, és sohasem tudhatja meg, hogy kivel találkozott. hűség, te tépett takaró! Tasnádi Varga Éva Szekerek járnak... Szekerek járnak az úton, s a szívem daltól árad, és nekimennék az éjnek, deresedő határnak, smintkölyökkoromban tettem, gallyat dobnék a tűzre, és nézném, hogy leng a fényben az asszonyok gyüszűje. Szekerek járnak az úton, — bizony, hogy ősz van újra, és bizony, hogy már mögöttem maradt az évek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornak. Bencze József Alkotóház Jóízűen nyújtózkodó szalmaszóval zörgő kazal tövénél nagy létratorony, szívem arany-időt pazall. Meglesem a vén diófán az elájult leveleket, álmodok a fán virágot, fényt az égen, sose telet ősz van. Zengik a vadludak. ökörnyál-drót hozza a hírt, dért pödör a hajnal bajszán; ködbetűket az égre ír. Bencze József DAL Kútbaesett csillagot ittam meg a nyáron, azóta ragyognak könnyek szempillámon Könyvszemle —röviden FEKETE TEL „Milyen lett volna a sorsod?” Mind jobban fázott. „Miről beszélgettünk volna?” i Üjabb cigarettára gyújtott. I és járkálni kezdett az úton. „Tudományról, életről, háborúról, titkokról, mélységek ről?” A köd befolyt a leikébe, szívét hirtelen benőttek a vizes fák. Sok nehéz próbát tett a háború az emberekkel, de végsőnek — a legszörnyűbbnek is, az utolsónak is — a nyilasok vérgőzös uralma bizonyult. Bátor vállalkozás volt Gerencsér Miklósé, amikor e hónapokat állította föl regénye pilléreként, hogy közöttük emberi sorsok kusza szálait szője meg. Bátor vállalkozás volt, ismételjük, mert a téma, a helyzet könnyen Nádasdi Éva PART A gyerekek egy más világból jönnek, oda már tilos visszamenni a felnőttnek. A gyerekek lába előtt fehér nyuszi; neked letépett vattadarab csupán. A gyerek benn él a mesében, te magadnak is csak hallgatója vagy. Am ha felnőttséged elviseled, meglát■ d végül fönn a napot; és hazád, asszonyod, gyereked csak igy lehet, csak felnőtten lehet. i túlírtságra csábít. A szerző ezt eredeti módon kerülte el: a szereplők, a cselekmények hitelesek. Dokumentumokat tanulmányozott, szemtanúkkal beszélt, s így formálta a Fekete tél oldalait, a könyvét, amely Győr legnehezebb, legfeketébb napjait fogta át 1944 őszétől 1945 márciusáig. Németek, nyilasok és a tőlük rettegők nagy tömege, a velük szembeszegülök maroknyi Csoportja — így együtt igaz és egész. Nehéz olvasmány Gerencsér műve, mert bár egyetlen városról szól, valójában az egész ország közállapotait ábrázolja, s nem az írói fantáziát szabadon engedve, hanem a tényékhez ragaszkodva. Nehéz olvasmány, de a tanulságokon túl hitet adó is, mert megmutatja azok emberi arcát, akik féltek a haláltól, mégis szembenéztek vele, küzdöttek. A nagy tényanyagot sűrítő, jól szerkesztett regényt a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg.
