Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

Koncertek, baráti találkozók ■— céltudatosan

Zeneértő szakmunkástanulók?

Az eredmények mellett erre is gondolni kell

Vaskos, barna album. Az első bejegyzés dátuma pirossal aláhúzva: »1959. március 18- án az új tagokkal kibővített ifjúsági bizottság első ülése.«

Alatta tizenegy név. Közülük jónéhány azóta az országhatárokon túl is ismertté vált. Katona Ágnes zongorajátéka, Kocsis Albert hegedűművészete, Szendrey-Karper László klasszikus gitárjátéka nemcsak Európa, hanem több más kontinens hangversenylátogatói körében is elismerést szerzett a magyar zenekultúra számára.

Az album kevésbé látványos — de semmivel sem kevésbé hasznos! — tevékenységükről tudósít. Tizenöt évvel ezelőtt több pályakezdő művésszel együtt az elsők között kezdeményezték a szakmunkásképző kollégiumokban, munkásszállásokon, nyári táborokban rendezendő komolyzenei hangversenyeket. (Az albumban szereplő dátum megtévesztő: az 1957 nyarán — a Zeneművészek Szakszervezetének égisze alatt — alakult ifjúsági bizottság tagjai az első két évben még nem vezettek naplót...

Az elmúlt másfél évtized alatt körülbelül ezeregyszáz koncertet, baráti találkozót tartották a leendő szakmunkások körében, átlagosan nyolcvan fiatal előtt. Később munkásszállásokra is ellátogatták. Mintegy hétszáz hangversenyt adtak, jórészt olyan fizikai dolgozókból álló közönség előtt, amely még életében nem lépte át a koncerttermek küszöbét. Az akcióban résztvevő százötven művész útba ejtette a nyári építőtáborokat és a szakmunkástanuló-üdülőket. A becslések szerint háromszáz alkalommal léptek föl ezeken a helyeken.

A szóban forgó koncertekről sokat írták az újságok, és nem volt ritka a rádiófelvétel és a tévéközvetítés sem. A nyilvánvalóan elismerésre méltó cél miatt: a szakmunkástanulók zeneértővé nevelése megérdemli a közfigyelmet. A művészek is mindmáig szívügyüknek tartják ezeket a hangversenyeket, amelyek egyáltalán nem ideális körülmények között zajlanak. Félreértés ne essék: teljesen önként vállalt kötelezettség gyanánt, amiért tiszteletdíjat sem fogadnak él. Jelenleg tizennyolc öt-öt tagú csoportjuk lép föl évadonként húsz szakmunkásképző-kollégiumban, és mindenütt három műsort mutat be.

Mindhárom afféle kötetlen ismerkedés a komolyzenével. Esetenként egy-egy zenetörténeti korszakkal, egv-egy nagyszerű művész munkásságával vagy például valamelyik hangszerrel. A három kollégiumi zenés est után két zeneakadémiai hangverseny szerepel a gondosan összeállított programban. Két éve ugyanis rájöttek arra, hogy nemcsak a klasszikus értékű zenével kell megbarátkoztatni a zömében 14—17 évesekből álló közönséget, hanem a koncerttermekkel is, különben később többeket a hely szokatlansága tart vissza a zeneélet helyi központjaitól. Az évad végén

még egyiszer találkoznak a fiatalok a művészekkel, immár többé kevésbé ismerősökként. Ismét a megszokott környezetben; a kollégiumokban. Ezúttal zenés eszmecsere a program. S mindarról beszélgetnek, amit az évad során hallottak.

Nyaranta a balatonboglári

szakmunkástanuló-üdülő a hangverseny színhelye. Minden héten más-más — szintén öttagú — művészcsoport tartózkodik itt, és három koncertet ad. Egyet helyben, az üdülő előcsarnokában, a másik kettőt pedig a Siófokon és Balatonlellén nyaraló szakmunkás tanulok számára.

A számok nyelvén alighanem képtelenség érzékeltetni, hogy tizenöt év alatt hány fiatalban sikerült e rendezvények révén fölébreszteni az érdeklődést, a komolyzene iránt. Még csak föl sem lehet becsülni, hányán váltak közülük többé kevésbé rendszeres hangverseny-látogatóvá! Lehet, hogy szám szerint nem sokan. De annyi bizonyos, hogy túlnyomó többségük számára Bartók, Chopin, Glinka, Musszorgszkij és Verdi neve immár ismerősebben cseng, mint azelőtt. És minden bizonnyal szép számmal akad közöttük, aki már nem csavarja el a rádió keresőgombját, ha az éterből az ő zenéjüket hallja.

Kár volna azonban illúziókba ringatni magunkat. A többségében valószínűleg el- halványul ezeknek a koncerteknek az emléke. Sőt, talán a hatása is. Végtére is a szakmunkásképzés két-három éves ideje alatt a legjobb esetben is csupán tizenkét-tizennyolc alkalommal részesei a megszokott beatzenétől gyökeresen elütő muzsikának. S ha egytől egyig igazi művészi élményt nyújtó esteket tételezünk is föl, akkor sincs többről szó, mint a lehetséges hangversenylátogaitók táborának gyarapításáról. Ezek a fiatalok ugyanis csak akkor kötnek tartós barátságot a zeneművészettel, ha a későbbiek során kiteljesedik bennük

mindaz, aminek az alapjaival megismertették őket. Azaz: ha a kulturális értékeket becsben tartó emberi—társadalmi közegbe kerülnek.

Csakhogy ilyen közeg kialakítása többnyire épp tőlük függ. Hiszen a főváros, s néhány vidéki város kivételével másutt még nemigen fejlődött ki állandó hangversenyélet. Pedig lehetőség már van rá: az ország különböző részein működő zeneiskolák évről évre újabb és újabb fiatalokat bocsátanak ki, s közöttük szép számmal akad ígéretes tehetség és igényes zeneértő egyaránt.

Érthető, hogy egyre több helyen követik a pesti példát. 1970-ben Győrött alakult meg a Zeneművész Szakszervezet első vidéki ifjúsági bizottsága. Azóta Kecskeméten, Pécsett és Sopronban is munkához láttak a helybeli fiatal művészek. Nyilván azért, mert fölismerték: tulajdonképpen saját jövendő hangversenyközönségüket teremtik meg, ha nem bízzák a véletlenre a komolyzene iránti vonzalom fölébresztését a szakmunkástanulók körében.

Ennek a rétegnek — a szakmunkástanulóknak — a zenei nevelése ugyanis a leginkább elhanyagolt. A hasonló korú középiskolások kötelező tantárgyként sajátítják el a zenei műveltség alapjait. Igaz, ez korántsem jelent sokat, de mégis csak több a semminél. Nem csoda, hogy közülük né- hányan előbb-utőbb utat találnak Bachoz, Beethovenhez.

Miért ne történhetne ez nagyjából ugyanígy a szakmunkás tanulóknál is? — teszik föl a nagyon is kézenfekvő kérdést a győri, kecskeméti, pécsi, soproni fiatal művészek. S nagyon jó hogy a maguk módján válaszolni is igyekeznek.

Legföljebb az egy kissé elgondolkoztató, hogy miért csak az említett négy helyen érzik ennek szükségét. Aligha árt, ha a tizenötödik évforduló alkalmából nemcsak az eredményekre gondolunk, hanem erre is.

Veszprémi Miklós

T oldalági Pél

A szépség foglyai

Földbe gyökerezik a lábak, meghökkent szívük hevesen ver,

dk a szépség foglyai, néznek kifényesedő, nagy szemekkel,

sóvárognak, sokat epednek, nem tudják, hogy esznek

vagy isznak,

de boldogok, ha hozzá érnek a szép formáikhoz, s

vágyaiknak

engedhetnek; ha valókéra kívánságuk válóra válik; nem bánják, ha hamuvá

égnek:

lángolnak a kHobbanásig.

Harkányi János

ELFUTOK

Rámzuhannak már az éjszakák kietlen szobámban kapkodok ördögszemű testvérem messze jár

elhagynak a meghajszolt napok

fogadkozásaim pora rágja a falakat

akaratom széthullik mint eltalált üveg anyám sem küldi már csomagban a szívét és ellenem élesednek tavaszi füvek

Ciklámen. Korga György kaposvári kiállításának anyagából.

Amikor a csend megszületik

A nyár elmúltával kerestem. föl otthonában Jancsó Adrienne előadóművésznőt, aki »-Földédesanyám-« című önálló estjével három éve járja az országot.

— Mit Jelent a nyár annak az előadóművésznek, aki annyiszor szólt a föld szép szimbólumáról?

— A nyár számomra is a betakarítás, azaz a pihenés időszaka, és egyibén felkészülés egy új évre. Ilyenkor szoktam, pontosabban, ilyenkor van elegendő időm új, önálló estek anyagának összeállítására, tanulásra, és a régiek felfrissítésére. Bevallom:

most nehéz helyzetben vagyok, a »Földódesanyáim« után nehezen tudok új műsort megvalósítani. A népköltészet ugyanis egyedülálló lehetőséget nyújt az előadóművész részére: dráma, humor, költészet és zene egyaránt fellelhető ebben az egyetlen szóval jelölt műfajiban. Ezen a nyáron, csak régi versek, balladák felújításával fgolalkoz- tam.

— Mit Jelent a felújítás a

művésznő számára?

— Huszonkét önálló estem van összeállítva, s ezek anyagát válogattam. A felújítás azt jelenti, hogy a már-már feledésbe merülő költeményeket előveszem, átgondolom, újból formázom. A ritmiushi- bát a koncerten sem fogadom éL b

— Milyen meggondolás alap- ján válogatja a verseket, amelyeket műsorára vesz?

— Kötelességemnek érzem, hogy minden jelentős magyar költőtől tudjak valamit.

— A válogatás egyben a döntés felelősségét is Jelenti. Hol tudja választásának helyességét ellenőrizni?

— Közvetve ugyan, de csak a közönségen. Előfordult bizony, nem is egyszer, hogy

Csordás János

Képzelt

pompeji utazás

Pompejilben jártunk s tisztük együtt

a Sizomonú lávakatonát Én magamra ismertem benne kétezer éves hűségemre —

Lávasaemével ránk meredt Vallatni kezdted, ő felelt Jöttetek északról délre havazásokból lávaesőbe —

Ott fáztatok, itt most elégték Akik szeretnek, mindig

elégnék — Elégni hát, induljunk! Virág e Vezúv fekete kráterének —

szült. A Gödrökközben

ÍJ hidegebb lett a víz, és esténként hazaigyekez- tünkben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostorom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé.

Kukoricát törtünk. Előre ültetett anyám, a vázra. Hátára gyékényből font kötélnek valói kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiért- tünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta az ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek.

— Félsz? — kérdezne anyám.

— Nem.

Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak.

— Nekik könnyű — szólt anyám.

Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat.

Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-lecsukódott. Később leült. Lábához kuporodtam. Ügy aludtunk el, észre sem vettük.

A libákat tömte. Petróleum- lámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, és késő este lett, mire befejezte.

Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyű- hetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt.

— Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod?

—• Inkűb másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni.

Sí. Lukács Imre

A FEKETE RUHÁS NÉNI

— Válassz! — erélyeskedett apám.

S azóta hordta és mosta.

Mosott. Fölgyűrte karján a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be a karját. Egyszer megfogtam a jobb kezét. Végig simítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyerén is, egészen az ujjak hegyéig.

— Ugye, csak fekete ruhája van?

Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullottak a földre.

— Lesz majd másik is — nevetett erőltetve.

A tanyában- levő gyerekek — a kukoricáioldunk mellett hangosan kiabáltak, amikor megpillantották;

— Megjött a fekete ruhás néni...

Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlé- keziu tudok rá: ráncos kis teremtés, és nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet.

Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna. i1

Hiszem, a legtartósabb emlék: a kéz és az arc. A kéz eres, repedezett. Nyáron ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott esőt. És nagy. A munka naggyá, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta, tenyerével csaknem egészen betakarta. Mindig úgy köszöntem neki:

— Csókolom.

De még egyszer sem csókol- meg a kezét.

Az arc kicsi és földszínű. Fölszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs.

Csak egyszer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát és egyéb édességeket árusítottak. Kérni se mertem. De ő maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefogyottan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett.

— Egy málnát — ismételte az elárusító.

Megszámolta a pénzt, és még két stolverkot is adott. Anyám nyűt a pohárért. Szinte efelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett /■•ám. Szájához emelte a pohat at, s lenyelte az első kort/ W. Néztem. Fölfelé néztem ^>á, és talán haragudtam. A málna piros száné izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját.

— Nesze — mondta akkor.

Egy kortyot akartam inni.

Esetleg kettőt. És visszaadni, ami megmaradt, anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem.

Egyik kezével megsimagatta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szőtt. S kis idő múlva, becsöngettek.

Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ö. Igaz, » asszony, inkább néni.

Agyonráncosodott teremtés, elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vetekszem, egyezer se mondtam, kevésszer mutattam, hogn szeretem. Ha haza- szoritanak az évek látogatóba, majdhogy mindenkinek kerül valami ajándékba, és a legkedvesebb őneki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berlinerkendőnél, egy nagykabátnál; amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet.

a a ondják: amikor beteg ^yj voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szive. Ö erről dehogy beszélne! Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok, körülrepdes. Le nem ülne egy pillanatra sem. Megtörli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába.

— Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottat... vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám.

A következő pillanatban már előttem az étel, bor is hozzá, ö meg szegénykém csak áll ott. mellettem. Kezét összekulcsolja, s nézi, egyre csak nézi, ahogy eszem.

— Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye, itthon maradsz néhány napig? — kérdi.

Búcsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. Ö mint szárnyaszegett madár. S mindig úgy köszön:

— Vigyázz magadra! írjál azonnal!

Aztán megindul a vonat. Ablakából parányinak látszik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam. ma is: elfogyhatatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéleáü,

nagy lelkesedéssel megtanultam egy költeményt, amelyről meggyőződésem volt, hogy elnyeri a közönség tetszését is. Tévedtem. Ilyen esetben, két- három kísérlet után, ha változatlanul érzem a »fagyos« reagálást, leveszem a műsorról a verset.

— Kik voltak azok az emberek, akik segítették szép, de nehéz hivatásának vállalásában?

— Elsőként említeném Török Erzsit, aki felfedeztette velem a népköltészet szépségét. Sokat köszönhetek édesanyámnak: ő a maga zenesze- retetét már gyerekkoromban saját életem szükségletévé tette. A zene valóban összefonódott életemmel, és ez a versek csengésének, ritmusának »meghalMsában-« igen nagy segítségemre van. És segítettek mindazok a költők, akik okos és szép verseket írtak.

— Ml okoz nehézséget a pályáján?

— A rosszul világított, rossz akusztikájú termek, a szomszédos kocsma, áhonnap behallatszik a lárma. És mindazoknak a közönye, akiknek módjuk lenne megteremteni egy irodalmi est nyugodt hangulatát, ami sohasem pénz (kérdése, de nem teszik.

— A népköltészeti műsoroknak hol van nagyobb sikerűk: városokban vagy falvakban?

— A városokban, és ez természetest Ugyanaz a magyarázata, mint annak, hogy miért nincs még értéke faluhelyen a régi cserépedényeknek, amelyek a nagyon közeli szegénység emlékét idézik. De erről egy kedves történetet is őrzök. A »Földédesanyám« című műsorral meghívtak egy Kőcser nevű kis faluba, ahol a vendéglő egjhen a kultúrterem is. Az egyik asztalnál egyediül ült egy idősebb férfi, aki a délutáni iddogálásiból maradt véletlenül a helyiségben. A műsoron, többek között régi, babonás ráolvasások is szerepeltek. A bácsi először csak hüiedezve nézett, majd méregbe gurulva a sok »hülyeség« hallatán, nagyot csapott az asztalra, és jó hangosan kijelentette: »iErire Kőcser nem kíváncsit«

— Mit tart legszebbnek aa előadóművészi hivatásban?

— Amikor a csend megszületik. Szerencsére gyakran van ebben az élményben részem. Egyöegyűlnek az emberek, gyanakodva, Olykor ellenségesen is. A tekintetűkben kérdést látok: mit akarok én közöttük versekkel? Zajonganak, fészkelődnek. Aztán;, három vagy négy vers után abbamarad a mocorgás, csend lopakodik a terembe. Szép pillanatok ezek. Az előadóművész nincs többé egyedül. övé a lehetőség a győzelemre. És tudja, hogy m%n szabad veszíteni.

ki