Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
E z az elbeszélés a háborút megelőző időről szól, »mikor mindenki azt hitte, hogy béke van. * * * — A távolság háromszáz méter —* mondta a fiú. — Lőjj! — szólt a férfi. Mindketten tüzelni kezdtek. Hasmánt feküdtek a zöldségeskert felé vezető ösvényen, kezükben hosszú bambuszbot. Az ellenség katonái a tölgyfaliget fedezékében kerestek menedéket, azokra lőttek. — Dan-dan-dan — kiabálta a fiú. — Dan-dan — ismételte a férfi. A bambuszbot, amelyet oly keményen szorított magához, puska volt a fiú számára, és hunyorítva, önfeledten célzott. Elképzelte az ellenséges golyók süvítését. az aknák dörgését, a földre visszazúduló göröngyöket, és mert percről percre újra meggyőződött arról, hogy élve maradt, bambuszbotjára hajolva ismét tüzelni kezdett. Bizonyos pillanatokban a puska gépfegyverré változott képzeletében, és amikor csövéből kizúdult a tűz, az ellenséges katonák úgy hulltak-dőltek, akár a bábuk. A fiú hevesen fölugrott, futott öt-hat métert, és a következő pillanatban, mivel kevesellte a halottakat, ismét meghúzta a ravaszt. — Ta, ta, ta, ta, ta! Ta, ta, ta, ta ... annyi golyót beléjük, amennyi kell! Csak a nyelvemmel bírjam ... 1 A férfi még elképzelni sem tudta az ilyesmit, pedig már látott egyet s mást. M eg aztán a vérrel borított harcmező, amelyet olyan békésen bearanyozott a napkorong, számára egy nyugodt, gondosan ápolt zöldségeskert volt. Olyan kép, hogy itt gránátok és aknák röpködnek — robbannak, nem rajzolódott eléje. Mégis futott könnyedén pár métert a bambuszrúddal a kezében. — Akna! Feküdj! — ordította a fiú. A férfi szófogadóan elterült a földön. Előrelátó volt, régi, kopott öltönyét vette föl. azért nem kár, ha bepiszkolódik. Mivel már átlépte a harmincat, túl felnőtt volt ahhoz, hogy a sráccal együtt hadonásszon és kiabáljon. Napbarnított, ráncokkal szaggatott arcát energikusnak mutatta kifejező sasorra, de szemei i'urcsán-ijedten, mintegy aggódva' néztek a fiúra. — Parancsnok — mondta hirtelen a fiú, -aki a bemélyedésben feküdt hihetetlenül szigorú tekintettel. Szüretek mézillata s dongakongás hív haza várnak régi őszök Gesztenyeía-pagoda könnyet ejtő sátora árnyában időzök — Mi van? — Hogy beszélsz?! Mi az, hogy mi van? Ütközetben vágytak ! — Igen, ütközetben — sóhajtott a férfi, és komoran elhúzta a száját. — Nehézüteg! — kiáltott föl a fiú, és figyelmesen hallgatózott. — Pontosan: tarack. — Lehet, hogy mégis aknavető? — kérdezte elgondolkodva a férfi. — Nem, nem — jelentette ki a fiú. —• Ez csak 120-as tarack lehet. A férfi elbizonytalanodott: — Valóban — mondta. — Parancsnok! — hadarta a fiú. — Az ellenséges tüzérség ránk zúdítja poklát. Ha így folytatódik, csapatainkat a teljes megsemmisülés fenyegeti. — Hogyan? Megsemmisülés? — Megsemmisülés — ismételte a fiú. — Parancsnok, azonnal dolgozza ki a haditervet ! — Tehát — mondta a férfi — mit tegyünjc? — Mi lenne, ha megkerülnénk őket? — javasolta a fiú. — A bal szárny felől megkerülnénk az ellenséget... — Megkerülni... — A férfi sóhajtott, és szomorú pillantást vetett a kertre. Végtagjai sajogtak, térdébe is fájdalom hasított. És ha kúszni kell majd? — villant át az agyán. — Nem — mondta komoly tekintettel. — Ezt a tervet nem javaslom. — Akkor — mondta a fiú — küldjük rájuk a halálra szántak csapatát. — Halálra szántak csapata — sóhajtott a férfi, és mély, aggódó hangon kérdezte: — Ezt hogyan gondolod? — Nyílegyenesen az ellenségnek — magyarázta a fiú. — Kezünkben bombával betörünk állásaikba. — Igen... igen... — mondta a férfi, mintha hangosan gondolkodna. — De hiszen, nincs bombánk... A fiú aggódva nézett körül. Szeme szerencsére megakadt egy földből kiálló gerendadarabon. Drótkarikán gesztenye kis koronám ékszere parázslana lángban zöld csillagok köldöke nesztelenül feltörne öreg diófánkon — íme — mondta energikusan —, ez is megteszi. Hasonlít is a bombákra, amikkel hőseink harcoltak. Nos, parancsnok? A férfi látva, hogy a fatorzó, amit odahozott a fiú, elkorhadt és penészes, és ha óvatlanul fogja meg, még föl- sebzi a tenyerét, sietett a válasszal : — Nem. a halaira szántak csapata nem jó. — Miért? — Túl nagy lesz a veszteség ... — Mit számít nekik a halál! ök kezdettől fogva készek erre. — Mégis, ez nem megy. — Akkor mit tegyünk? A férfi lassan fölállt, lerázta magáról a sarat, megtörölte a derekát. Ügy gondolta, hogy most már be lehet fejezni a játékot. Végigsimított arcán, és megtapogatta fejét. Tekintete a felnőtt fölényét és parancsoló akaratát fejezte ki. — Elég ebből a hülyeségből, nézzünk a dolgunk után! De a kis legénynek ez egyáltalán nem tetszett. — Neee — húzta el a száját. — Folytassuk! — Nem, én befejeztem — mondta szigorúan a férfi. — Nem játszhatom a végtelenségig. — A bekqporontyok miatt? Etetni mégy őket? — Igen — mondta a férfi. — Sok még a dolgom. — De mi lesz a ligettel? Megbeszéltük, ameddig el nem foglaljuk ... — Nem fontos. Hidd el, nem fontos a liget. M ost a fiú fenyegetőzni kezdett: — Akkor — mondta — vasárnap nem megyek porontyokat fogni. — Ahogy gondolod — felelt a férfi. — Ha nem akarod, nem kell... Ha akarta volna, akkor sem tudta volna letagadni, hogy belsejében megingott valami. Agglegény volt, munkanélküli, és bátyja családjával élt. De a testvérének három gyermeke, bár szívesen játszottak vele, lekezelte. Lelke mélyén mégis nagyravágyó terveket érlelt: kutatómunkát folytatott, ehető békákat próbált tenyészteni. A férfi, akinek zsebpénze ritkán volt, békatenyésztéssel kísérletezett. Bátyja gyermekeivel a városszéli tóból kihalászott békaporontyokat hordókba eresztette, és figyelte, hogyan fejlődnek a kétéltűek. Mindezt persze túlzás kutatómunkának nevezni, hiszen nem volt más gyermeki időtöltésnél, szórakozásnál. Már maga a szó: békaporontyok, olyan komolytalan, éa sem anyja, sem bátyja, sem menyasszonya Delavári muskotály nagyapám ki halott már s csillagszüret várna Mustban fuldokló darázs mélyről izzó tűzrakás édes őszi lárma. Kiss Dénes Édes őszi lárma Morió Kita rr ELOJATEK Palásti László v4z utolsó társbérlet 1919. október 4-én a lakás- főhivatal vezetője boldogan újságolta helyettesének: — Megszüntettük az utolsó társbérletet is! Holnap bejelentem a vb-ülésen. Ilonka, a titkárnő, aki egy aktát hozott be, és hallotta az örömteli megjegyzést, megszólalt: — Bocsánat, azt hiszem ön téved ... Van még egy társbérlet a Zebra utca 7-ben két idősebb asszony lakik társbérletben. Egyik rokonomat látogattam meg a házban, tőle hallottam. A főhivatal vezetője dühösen csapott az íróasztalra: — És én erről nem tudtam! Minden kerület azt jelentette, hogy nincs társbérlet. Ezt az utolsót is meg kell szüntetni! Zebra utca hét? Magam megyek ki! így történt, hogy a lakásfőhivatal vezetője becsengetett özvegy Branyigáné és özvegy Fekecsné társbérleti lakásába. Elmondta, hogy miért jött, és fölszólította Fekecsnét, akit harmincnégy évvel ezelőtt társbérlőnek utaltak be Bra- nyigánéhoz, hogy foglaljon el a hüvösvögyi új lakótelepen egy összkomfortos, távfűtéses, beépített frizsideres lakást. — Kevesebbe kerül, mint amit itt a társbérletért fizet — tette hozzá végső nyomatékül. — Nem megyek el innen — hangzott a határozott válasz. — Én csak 65 éves vagyok, és a hátralévő harminc- negyven évemet Branyigáné- val akarom eltölteni. Megkedveltem őt. És nagyon szeretem ezt a lakást. — Már hatvanhét éves — jegyezte meg Branyigáné —, de ezt csak az igazság kedvéért mondom. Egyébként rémes lenne, ha itthagyna. A tisztviselő igyekezett rábeszélni Fekecsnét, de minden ékesszólása hiábavaló volt. Hiába ecsetelte a modern lakás előnyeit, Fekecsné ragasz* kodott a társbérlethez. Branyigáné is. A főhivatal vezetője ugyanis már azt javasolta, hogy Fekecsné maradjon és Branyigáné költözzön a szép új lakásba. — Legyenek egy kicsit reám is tekintettel! — könyörgött. Nekem jelentenem kell, hogy már nincs társbérlet, és maguk miatt még mindig van ... Tönkretesznek! — Nagyon sajnáljuk — mondták szinte egyszerre az öregek —, maradunk. A lakásfőhivatal vezetője még aznap sürgős értekezletet hívott össze, és megkérdezte beosztottjait: ki tudna ebben a kínos ügyben valami megoldást találni. Bodrogi szólalt meg: — Le kell választani a lakást tanácsi költségen. — Már javasoltam. Fekecsné hallani sem akar róla. Nem akar kimenni a gangra, hogy onnan jusson be Branyigáné- htoz. Azt mondta, hogy ö nem nem rokonszenvezett foglalatosságával. Maguk között úgy beszéltek róla, mint valami csodabogánról. A férfit nagyon bántotta, hogy bátyjának gyermekei, akiket szeretett, és akikkel gyakran járt a tóhoz, nem hallgatnak rá. — Meglátod, ha nem megyek veled, alig fogsz valamit — mondta a fiú. — Ühüm . .. — Kétszer annyit fogok, mint te. — Igen, ez igaz. — Én szeretek neked segíteni — érvelt a fiú —, ha bevesszük a ligetet, harmincat fogok neked, meglátod. A férfi közömbösen ingatta a fejét. — Hozok hálót is — folytatta a fiú —, és akkor ötve- net is ... — Nem bánom — válaszolta lassan a férfi. — Elfoglalhatjuk a ligetet. : — Igazán? Tényleg? — örvendezett a fiú. , — Addig halászunk, amíg nem lesz ötven ... Érted? — Igen . .. — És óvatosan visszük — hangsúlyozta gesztikulálva a férfi. — Nehogy elpusztuljanak, mint a múltkor ... — Értem, bácsi... — vágott a szavába a fiú, és nyomban hangot váltott. — Parancsnok, küldhetjük a halálra szántakat? — Jól van — mondta megadással a férfi. — Igen, a halálra szántak csapata. Más kiút nincs. — Ki viszi őket harcba? — kérdezte az unokaöccse. — Kodzima alhadnagy! — mondta élesen a férfi. — Parancsára! — Együtt indulunk. — Igenis. A fiú ügyesen, akár a macska fölpattant, megragadta a félig elkorhadt fadarabot, és rajtállásba helyezte magát. A férfi kedvetlenül megfogta a »bomba« másik végét. Tenyere rátapadt a nedves, korhadt fára, amelyet belepett a nyirkos föld. A fiú megindult. Ruganyosán, egyre gyorsabban lépkedett, aztán mind szaporábban taposta a veteményeskert palántáit. A roham, az roham! A férfi esetlenül rúgta ki maga alól lábait. Fejét behúzta, mintha ez nem játék, hanem igazi csata lenne. Ügyetlenül szaladt, minduntalan belesüppedve a porhanyós földbe. Nem sokkal később — kezükben a korhadt tuskóval, csataszavakat üvöltve — elérték a tölgyfaligetet. A kicsi férfiasán kemény és harcias kiáltást hallatott, a nagy valami jajgatásfélét... KIéhány évvel később meg- ' kezdődött az igazi háború. Egyre terjedt, szélesedett, egészen az abszurdumig — a kis háborútól a nagy háborúig. Először a fiú, aztán a férfi került a harctérre. A fiatal az első önkéntes iskoláscsoportokkal ment a frontra, és az idegen ország déli részén esett el. A férfit.a háború befejezése előtt hívták be. Egyik helyről a másikra dobálták hadtestét. Végül őt is megtalálta a halál. És mindez annyira benne volt az ő régi háborúikban. Japánból fordította: Kovái Ivái hajlandó szomszédolni. Rémes egy nő! Cubacs, akit csavaros észjárása miatt »Okos Gubacsinak neveztek, azt javasolta, hogy mivel az ügyben szereplő lakás 1945-ben az első társbérletek közé tartozott, nyilvánítsák a Zebra utca 7., II. emelet 5-ös számú lakást műemléknek, és mint ilyen, maradjon meg. A lakásfőhivatal vezetője ilyen értelemben tartotta meg tehát nagy érdeklődéssel kisért bejelentését a vb-ülésen a társbérletek végleges megszűnéséről. Külön dicséretet kapott, amiért a Zebra utcai lakás »műemlék társbérlet~ maradt. Elhatároztál<, hogy ezt emléktáblával is megjelölik ... A lakásfőhivatal vezetője sugárzott a megelégedéstől. Az ülés szünetében a folyosón rágyújtott kedvenc cigarettájára. amikor Fekecsnét pillantotta meg. aki feléje közeledett és lelkendezve mondta: — Szerencséje van! Csúnyán összevesztem Branyigá- néval. Hajlandó vagyok be- kottdanx abba a lukasba ... NYELVMŰVELÉS „Hirhetiett zenésze a világnak” (Sajátos jelentésváltozások) Sok ember fülében bizonyára ismerősen csengenek a következő sorok, melyeket Csokonaitól, Vörösmarty tói és Aranytól idézünk. »Gerliceként nyögdécselek, Vigasztalást már nem lelek-» — így sóhajtozik Csokonai. »Hirhedclt zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon!« — így fordul Vörösmarty a hires zenészhez, Liszt Ferenchez. Arany meg azt mondja Lajos királyról, hogy nem neheztel Toldira kissé vidékies magatartásáért: »Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte« Íme: nyögdécsel Csokonainál még annyi mint .sóhajtozik’, hírhedt Vörösmartynál .hires’ és az együgyű jelentése Aranynál .egyszerű’. Ma viszont az említett szavakat más, inkább rosszallást kifejező jelentésben használják. Persze nemcsak ezeknél a szavaknál figyelhetjük meg, hogy idők folyamán megváltozott annak az értékelésnek a természete, melyet velük kifejezünk. Egész sereg szavuk van, amely régen inkább dicsérő elismerést, kellemes hangulatot vagy legalábbis közömbös állásfoglalást fejezett ki, s napjainkra megvető, lenéző, bántó árnyalatot kapott. A ma megbocsátóan lenéző jámbor szavunk ebből származik: jó ember, a szag valamikor közömbös szó volt, ma viszont ha ezt mondjuk valamire: .szaga van’, rossz szagra gondolunk. A protekció is eredetileg mindenféle támogatást jelentett, ma viszont — tudjuk — inkább az érdemet nem tisztelő, mások kárára történő támogatást jelenti. Ma bizony nem dicséret, ha valakiről azt mondjuk: "kegyes ember« vagy »benne van a keze valamiben«. Aranynál még a virágok díszelegnek, Petőfinél az emberek »Tekintéllyel díszelegnek«. ma viszont nem mondhatnánk ezt elismerően, a tetszés kifejezésére. Nagyon sok szavunk csak olyan más szóval kapcsolódhat, ami valami rosszat jelent. Szeme n- szedett csak .hazugság’ lehet, elkövetni csak rosszat lehet. A példákat százszámra lehetne sorolni, néha egész fogalmi csoportok telítődnek meg ilyen rosszalló, aláértékelő viszonyulással. Minden aprópénz, különösen ha már nincs forgalomban, a semmit érés kifejezőjéül használatos: így — mondjuk — nem ér egy petákot, fabatkát, p olturát, garast, hatost, krajcárt stb. Általában ami kis értékke!, kis haszonnal jár, rendszerint az emberek rosszallását, lenézését idézi föl, így lesz aztán a rongy, cafat, szemét, piszok a lenézett megvetett emberek jelzője. Az embert tudata, tudatos gondolat- és érzásvilá- ga teszi emberré. — nos, ahol s amiben az ember ezt nem látja, a felé lenézéssel, megvetéssel fordul, így kapnak még kedves háziállataink is lenéző, megvető jelentésárnyalatot: kutya, ökör, marha, szamár, disznó, birka, liba, tyúk stb: így válnak állataink kicsinyeinek nevei a gyermek vagy fiatal ember megvető jelölésévé: kölyök, tacskó, malac, borjú stb. Az eddigiekből úgy látszanék, hogy az ember alapvetően pesszimista, gőgös, hiszen a szavakban végbemenő értékelő változás általában a rosszallás felé tolódik el. El is hangzottak ilyen magyarázatok. még komoly nyelvtudósok ajkáról is. Igen sok példánk van azonban arra is. hogy egy hajdani rosszalló vagy közömbös tartalmú szó később közömbös vagy tetszést kifejező tartalmúvá válik. Színneveink közül például a veres vagy vörös eredetileg .véres’, a tarka a .kopasz’ jelentésű tar származéka. — Az állatot és az állat kicsinyeit jelentő szavak egy részében is inkább a szeretet. tetszés hangulata érvényesült: így a galamb, gerlice, őzike, vagy a csibe, bárány, gida, csikó esetében. Egyéb szavainkban is látszik az optimista állásfoglalás győzelme: a szerencse régen közömbös szó volt, s volt balszerencse és jó szerencse — ma szavunk önmagában is jó szerencsét jelent. Ugyanezt figyelhetjük meg például kedv, kilátás, remény szavaink sorsában, ezek ma önmagukban általában jó értelemben használatosak. Igen érdekes bravúrja a nyelvnek az, hogy egy-egv szó jelentése mellé kifejleszt és tartósan használ olyan jelentést is, amely az imént emlegetett értékelő álláspontot is kifejezi. Ilyenkor a szó jelentéskörében olyan elemek kerülhetnek egymás mellé amelyek úgy viszonylanak egymáshoz, mint tűz és víz Például az előbb rosszalló értelemben emlegetett állatmegjelöléseket dicsérőleg vagy kedveskedőleg is mondhatjuk: remek kölyök, kedvei kis csacsi, disznó szerencséje van, kutya erős ember; a marha pedig most kezd — elég bántó módon — dicsérő tartalmat kapni: marha jó stb. Ha a gyerek firkál, az rendben van. ha egy író firkál, akkor már lenézésünket fejezzük ki vele. A favágói tisztelt, becsült munka, de ha a mi munkánkról mondjuk, hogy »ez favágás«, nem éppen megelégedésünket fejezzük ki. A jó cég is lehel megbízható cég, de lehet megbízhatatlan ember is. A díszes társaság lehet éppenséggel sértő megjelölés is. És így tovább. Sőt azt mondhatjuk hogy a beszédbeli helyzet, a környezet szerint a szavak — az értelem zavara nélkül — valami érzelmi, értékelő állásfoglalással is telítődnek, s ez az eredeti jelentést egészen az ellentétéig eltolhatja. As érdekes éppen az, hogy a nyelv ezt a legkönnyebben minden különösebb zavar, félreértés nélkül tudja végezni. Ha például meghalljuk Adynak ezt a két sorát: »Hajh, jó urak, dicső urak, Ilyen gyávák a Góliáthok«, pillanatnyi habozás nélkül mindenki érzi, hogy a jó és dicső jelzőnek épp ellenkező jelentése van, mint a mindennapi nyelvhasználatban. A gúnyolódásra vagy tréfára hajlamos emberek nagyon jó! ismerik ezeket a lehetőségeket, s amikor azt mondják valakiről, hogy: »ugyan! csak gúnyolódik vagy tréfál«, akkor szavait rendszerint nem általános, mindennapi értelemben, hanem más — talán éppen fordított jelentésben kell értenünk. Arany például gúnyosan így tanácsolja a. fellegekben járó kezdő költőnek az egyszerűséget, közérthetőséget : Te mindig olyan szót válassz, csinálj. Amit ne értsen János, » vagy Mihály, Legjobb, ha tenmagad sem érted azt: így legalább soha fel nem akadsz Mert, aminek értelmét nem tudod, A szó mindenhová illeni fog. I)r. Mariinké András Barna Margit Megint Magasba illant az ég S a kékről Friss csengésű Arany zene I Zuhog a dermedt fákra S lágy rögökre A kamasz táj Langyos bizsergése Meleg vágyba feszül A napfényre Földszagú esőkre A szemérmes héjak Fölpattannak ömlik az ágakon A virágboldogság S kezdődik megint A tavaszi fogantatás
