Somogyi Néplap, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
VEZESS, LUCIFER! Kerék Imre VAN QOQH Ébren tartani az önművelődés vágyót micsoda nyár lobog Nem ördögi óhaj! Ellenkezőleg ; a legemberibb kérés. Lueirter — a nevében: Fényhoaó — tulajdonképpen emberi énünk jobbik féle. Az értelem, a nagy titkokat kutató ész, a mindenható, tekintélyekben és kmyilaikaztatások- ban kételkedő ráció. Az ember, amióta meglopta a »tudás fáját« és az első kő- szerszámoktól eljutott az elektronikus számológépekig, lényegében ennek a benső parancsnak engedelmeskedett: Vezess új trtafcna, Lucifer! Vetess a mmdenség titkainak, a természet és a társadalom törvényszerűségeinek megismerésére. Vezess, mert az embernek — különösen a ma és a jövendő emberéinek — egy életen, át tanulnia kell; Korunk parancsa ez. Marx György írja Jövőnk az univerzum című könyvében,: »A tudományos, technikai forradalom olyan kor küszöbére vütit, amelyben egy élet folyamán többször kellene fejet cserélni-«. A fejcserén természetesen nem tévesztés értendő, inikább a kobak régi ismereteinek kicserélése, fölfrissítése új ismeretekkel. Az emberiség gyermekkorában az ükapák ugyanúgy csiszolták a kőszerszámokat, mint ükunokáik. »Ma, a XX. század középső évtizedeiben a jövőre gondoló apák már úgy nevelik fiaikat, hogy azok feje más legyen, azok keze más munkára álljon, mint amire az övék van beidegződve« — írja Marx György. Meglehet, hogy a fiatalok ma még föl sem talált termelési folyamatokat irányítanak majd, olyan gépeken, amelyeket csak ezután terveznek meg. S minden valószínűsége megvan annak, hogy egy szakember menetközben új szakma elsajátítására kényszerül. A tudomány és a technika rohamosan fejlődik. Az emberiség tudományos kincse tízévenként megduplázódik. A legtöbb- megtanult adat 10— 20 éven 'belül elégtelennek bizonyul, elavul Míg az ókorban a technikai és tudományos felfedezések duplázódási ideje ezer esztendő körül járhatót. addig korunkban ez az időszak rövidebbé vált az emberi életkornál. A fenti adatokat Marx György könyvének »Gyorsuló idő« című fejezetéből idéztem szemléltetésül arra, hogy fölgyorsult életünk milyen szokatlan ritmust diktál az embernek — a tanulásra. Egy kis pátosszal azt mondhatnék: tanulásra ítéltettünk! S akár tetszik ez, akár nem — korparancs. Snow angol tudós írja: »Azt mondani, hogy művelődnünk kell vagy elveszünk, egy kissé melodramatikusatíb, mint a tények mutatják. Azt mondani, hogy művelődnünk kell vagy már saját étetünkben egy meredek hanyatlás tanúi leszünk, az nagyjából helytálló«. Fölvetődik a kérdés: képes-e az emiber effajta fejcserére? Vagyis — Marx György megfogalmazása szerint — »nem szab ugyanez az agy (tudniillik, amely a fejlődés fölgyorsítását lehetővé tette — A szerk. megj.) biológiai korlátot amikor az emberiség a történelem motorját még szédítöbb száguldásra szeretné kapcsolni?« Válasza is egyértelmű: az emberi agy képességei még koránt sincsenek kimerítve. Nem marad tehát más, mint a kérés: Vezess új utakra, Lucifer! Az ember vállalja a tanulás és teremtés nyűgét—küzdelmét. Társadalmunk megteremti az egész életre szóló tanulás feltételeit, kint az életiben és bent az emberben. Oktatásügyünk olyan iskolai programot dolgozott ki, amely korszerű ismeretek és készségek megszerzésére készíti fői a fiatalokat. Szemléletesen fogattmazta meg ezt a gondolatot Szent-Györgyi Albert Nobel- dijas tudós: »Számos fejezete ellenére az oktatásnak lényegében egyetlen tantárgya van: olyan emberek nevelése, akik lábán nem lötyög a felnőttek cipője és akik képesek egyenesen állni, 'tekintetüket szélesebb látóhatáron hordozva.« Azaz: elsajátították az elődök tudományát, és tudják, mit kezdjenek azzal, hogy általa életünk gazdagabb legyen. Nos, ennyi nagy ember magvas véleménye után az újságírónak csupán »apróságokra« kéne figyelmeztetnie. Arra, hogy a gyorsuló idő kevésbé gyorsuló művelődésén hogyan lendíthetne iskola és népművelés. Együtt! Tulajdonképpen sokan és sok cikkben szorgalmazták ezt, midőn az iskolai és közművelődési könyvtárak, művelődési házak és iskolák, ifjúsági klubok és a tudomány, művészet valamely ágában amaitőrkö- dők közös munkálkodásáról szóltak. Vagy sürgették az ismeretterjesztés és a klubszerű vitaszellem, illetve az amaNémeth János: Karnevál. (Egy a kiválasztott 60 mű közük) tör művészeti mozgalom és az esztétikai nevelés egybekapcsolását Mindezt miért?:.. Hadd idézzem ismét Szent-Györgyi professzort: »Az eleven oktatás amely a léiket és agyat kielégíti, hozzásegíti az embert, hogy szembeszálljon minden problémák legszörnyűbbiké- vel, azzal, hogy tudniillik mit kezdjen önmagával. Eleven művészetet és tudományt tanítva az iskolák feltárhatják a művészi és tudományos élet kihívásait, azok végtelen horizontját ...« És álljunk meg e gondolatnál! Mit kezdjen önmagával? Ez a téma azt a kérdést érinti: kit hová vezessen »Lucifer«? Az ember (az ifjú) személyiség milyen szakterületen, milyen gyakorlati tudományos vagy művészeti tevékenységben gyarapszik hasznosan? Hermann István A szocialista kultúra problémái című könyvében így utal e tennivalókra: Az ember » ... a szükséges pihenés mellett a szaibad idő egy részét is alkotásra használja fel s nemcsak tárgyakat alkot hanem a tárgyalkotással es amellett önmagát is alkotja. Ilyen értelemben az ember önmagát alkotó lány.« Közművelődésünk társadalmi 'hivatása az, hogy valamennyi emberben, ébren tartsa az önművelés vágyát És megteremtve hozzá a föltételeket, kielégítse ezt az igényt A népművelés — bár nagy erőfeszítéseket tesz — még jobbára adós ezzel. Kevés a helyi kezdeményezés, hiányzik az adottságok és tennivalók józan ismerete. A gazdasági szakemberek többsége — sajnos — még nem sokra tartja az ember művelődésének szerepét a termelésben. Lebecsüli a legfontosabb »termelő erő« ezen önmegújító szellemi—lelki szükségletét. Éppen Marxra hivatkozik Hermann István, midőn kifejti, hogy a »kultúra igazi nagy funkcióját csakis abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerül a termelési folyamatból a kultúra segítségével ... más szubjektumként kerüljön vissza a teremelés- be«. Vagyis többet tudó, kiegyensúlyozottabb dolgozóként lépjen a munka műhelyébe. A termelés új »titánja« a tudomány, amely az emberrel egyesülve válik nagy teremtő erővé. Ez az egyesül»* pedig a tanulás! önműveié* Vezess Lucifer, a »tu fája« végtelenül teret1 Gyümölcsét szakítani s la gyarapodni: emberi, tói' ténelmi parancsöl at. Balogh Ödön a napraforgók aranysárga szirmán micsoda nyár ibolyántúli önkívületében márgavörös arcod parazsa izzik kasza alá érett kalászból búzaszem csillaga pereg röptét elejti a madár jegenye-máglya lángja csap az űrbe esőktől tisztára mosott mezőn örökké robog egy vonat árokpart füvén országút porában hazafelé kanyargó gyaloguton látom ragyogni elnyűtt földönfutó bakancsodat Kereszt. Bors István kaposvári szobrászművész alkotása. Dér Endre A JAPÁN ECSET V an, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre. Vannak persze olyanok is, akik ru- házkodni szeretnek, és minden olyan vonzza őket, ami külsőséges és mutatós. Felicia egyik típusra se hasonlít. Felicia nem jól, csak szépen akar élni, s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. Így került hozzájuk négy japán ecset is. Egyik nap dr. Bencze Tivadar vegi'í-'.mérnök, Felicia férje, négy japán ecsettel tért haza. — Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a feleség. — Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar. — Gyönyörű... De minek ez nekünk? — Nézd meg ezt a finom hajlatú nyelet. Mintha művész faragta volna ki egy fából. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán népművészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet! Szerintem ezzel Nehéz dolga van a zsűrinek Készülődés a világkiállításra Ki tudja, hányszor hallottuk e sóhajt a zsűritől tv-ve- tédkedők közben; de talán azok érzik át, leginkább ennek súlyát akiík fölkeresik az Iparművészeti Múzeum dísztermét. Itt mutatták 'be augusztus 6-tól 12-ig azt a 60 alkotást, amelyet a magyar nemzeti eiőikiészatő bizottság kiválasztott a kanadai Torontóban megrendezésre kerülő I. iparművészeti világkiállításra. Érdemes figyelemmel kísérni a nemzetközi rendezvény előzményeit: a világ iparművészeinek szervezete tíz éve alakult, és most a jubileum megünneplésére rendezik meg 80 tagország részvételével a világkiállítást. A rendezvény csak 1974. júliusában nyílik, de ahhoz, hogy a nemzetközi válogató zsűri eldöntse, mely alkotások kerülnék a nyilvánosság elé, hosszú időre van szükség. Ezért már ez év élején minden országnak ki kellett küldenie azt a 60 iparművészeti alkotásit, illetve annak színes * d i apoziti v- fölvételét, amellyel nevezni kíván a világkiállításra. A hazai előkészítő bizottság a kerámia, a textil és az ötvös-művészeti ágakat jelölte meg, mint amelyekben a hazai iparművészet világviszonylatban is — várhatóan — állja nversenyt. A fölkért művészektől 101 alkotás érkezett be, és azok közül válogatták ki azt a 60-at, amelyet most a hazai közönség is láthat. A kiválasztott három művészeti ágon 'belül azon igyekezett a magyar zsűri, hogy azt a legszélesebb skálán mutathassák be. Ennek megfelelően állították össze a nemzeti kollekciót: helyet adva benne az idősebb generációnak és a fiatalabb nemzedék képviselőinek. A kiállítás anyagának további útja. hogy a Kanadából érkező döntés alapján a világkiállításon részt vevő műveket azonnal elküldik. Azok többé nem is kerülnek vósz- sza, mert a rertfiezőség a világ híres múzeumainak ajándékozza az alkotásokat. Az Iparművészeti Vállalat, amely megvásárolta a pályaműveket, ezzel a kiállítással teremtett módot arra, hogy a hazai közönség az egész anyagot együtt lathassa, F. M. hajszálvékony vonalat lehet húzni. — De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni? — És nézd meg a többit! Írva is van rájuk. — Meg kell tanulnod japánul, hogy elhivasd. — Mondasz valamit. Három hónapig gyönyörködtek a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtak évekig. A zóta sok idő telt el. Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s a felesége, Felicia, a kisváros doktor nénije elsí- rata, és megpróbált a régi közös szemlélettel — már dr. Bencze Tivadar nélkül — élni a szellős, tágas lakásban. Mert semmi nem változik az életben, ha csak az nem rajzolódik ki egyre élesebben. Feiíciában, hogy az életet »játéknak« kell képzelni... Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember. Tisztán, önzetlenül, mások hasznára, és saját gyönyörűségére. .. Ha lehet, még többet dolgozott, s kevesebbet pihent, mint eddig, s mindennap újabb és újabb »játékot« talált ki. Egy ilyen játék a sok közül: összegyűjtötte a járás kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket. Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk. Fiatal, egészséges szerveze- tűek, lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt. Ha már férje, dr. Bencze Tiva dar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal hozott életerejük kezdetén vannak még — a gyerekeknek élniük kell! Egyszer, a járásból jövet, Felicia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke to- porgott. — Kati! örült meg Felicia. — Mit keresel itt? — Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Édesapámék nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni. Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zeneművészeti Főiskolán fölszedett, apróságot és komoly dolgokat, jellemezte barátait, azok szokásait. Végül előszedte kis fekete neszesszer- jét, és kenceficéim kezdte magát nesze— Felicia néni! Nincs egy ecset? — Nincs. Minek az ked? — A szemöldökömet retném kifesteni. »A japán ecset!« — örült meg Felicia, s szaladt az asztalfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűéül, sárban, karcsún, hajlékonyán és keményen, ahogy az a japán ecsetektől el is várható. Elragadó lett Kati. S Felicia Katinak adta azt az ecsetet, amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati olyan szép lett, mint egy japán gésa. — Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nem hiába veszi meg ezt a japán ecsetet! Akkor is örültünk neki, és most is, te is örülsz neki. És még itt van három ... Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk. — Felicia nénit még sose láttam sírni. — Meg is szólnák érte. Meg olyanokat kérdeznek: »És te még tudsz dolgozni!?« Hát hogyne tudnék! Kell dolgoznom, érted? Kell! M ikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani > a hó. mire egy kismadár a fán élénk csivitelés közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek, és én megnyugodtam. »Ez az élet« — gondoltam. »Ez az élet, tulajdonképpen semmi sem változik.« Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset. — És éppen nekem adta Felicia néni... — Még a másik három is keresi gazdáját. Mert jönnek érte. Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsokszorozódik . <. Mert van, aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan a hasznosat hajszolják mindenben, s jól akarnak élni, de dr. Benczéné született Bartók Felicia gyerekorvos csak szépen.
