Somogyi Néplap, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-12 / 188. szám

Hippi-Rónai József: Ödön öcsém háza (pasztell).

A műtőn kemény hátú, színes bogarak, autók másznak végeláthatatlan sorban. A délutáni fényben finom por száll, kék füst- fátyoL. Zümmögő zajd szűrődik.

Hűvös erdei ösvény kanyarog le a parti sorra. Odalent a sétány olajos porában

zöld-ezüst , testű vízisikló. Kemény, merev a teste, az emoerek körülállták. Aztán megmozdul, fürgén átsiklik a lába között, a bokrok közé iramodik. A lányok sókoltva szanaszét szaladnak.

A fák között törpe vízmű, körötte bekerített, frissen füvesített kert, a kaputól keskeny út kavicsos szalagja visz a gépház ajtajáig. A hengeres tartályra vaslép- csó vezet föl, körben korlátos kerengő, mint a miniatú- ráiK karcsú várbásityáán. A kicsiny gépház nyitott ajtajában kék overailos, szas«»,.s fiú szőlőt eszik, s elnézcacti a sétányon jövő-menő lányokat. A kerítés előtt a magas fák hüvöséoen az ismert színész sportkocsija. A íürdő- nadrágos színész éppen behajol a kocsiba, valamit babrál az ülés alatt. L.ila bánion

Gyurkovics Tibor

Vallatás a vendéglőben

OTT ÜLTEK a vendéglőben, kedélyesen, felöltözve a két' szülő és a nagybácsi. Sört ittaik. A faburkolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros térítőik meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagy testű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modornál. Néhia nagyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen ondóiéivá. Ünmepelgettek, vasárnapoztak. Néha, néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint, az előtérben olykor megmozdult. Egy-egy ember lépett be, egy- egy pár, aztán eltűnteik a presszórésziben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene.

— Ne idegeskedjetek, ha késilk! — mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját, megnézte, s bólintott. — Nincs semmi baj. A gyepeiknek szabadság keli. Emlékezz vissza, Márton, mi is szabadon éltünk gyerekkorunkban, — Ivott egy kis sört, nevetett.

— Ezt mondom én is Mártonnak — toldotta meg az asszony, — Én nem idegeskedem. ő idegeskedik. Ö mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell.

— Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodunk, azt tartsa be. Hét óra, az hét óm. Megmondtam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalán nem izgat, hogy mit csinált, kivel beszél, elilófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este, Sétáljon. De jelentse be!

lyogni próbált, az anyja egy kicsit a fejét csóválta, az apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival.

— Milyen vi diáim vagy — mondta engesztelő hangsúly- lyal az anyja.

Éva kágómbolta a kabátját, féloldalasán leült. Fújt egyet a sza)ladiás után. A szavait fogalmazta magában.

— Hét óra öt ven — az apja csak ennyit mondott. Töltött magéinak egy kis sört, és nézett jelentőségteljesen.

szel, amikor betörtétek a Pannával az ablakot? Egy szóra megértettem... — mondta az anyja.

Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszélitek, nagybátyja a karját simogatta, miint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott.

Éva szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese: borzongató, mégis szép. A víz. a sok túloldali lámpa. Miről is beszélitek? A matematikáról, a kiigúny álható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dönmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. No, meg fiúkról. De csak úgy mellékesen, vihorászva. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét?

Ö maga sem érti pontosam, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint sajétmagával. Klári hangja is hasonlított az övére, ugyanazt tanulta a másik osztály bán. s valami köny- nyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreértik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd, hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán. . . Ez meg ünnepélyes és os*~- ba... De mit mondjon?

Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. A nagybátyja mosoCl

Somogy» Néplap

A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, s íiámo- solyigott.

— Nem akarsz inni valamit? Kólát vagy jaffát?

Ö megrázta a fejét.

— Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja, — Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fiatalok, i.gaz? — Fölemelte a poharát. a bátyja felé intett a sörrel, aztán ivott. — Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Mi is mi mindent megcsiiniáltunlk ... Igaz, Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez — az ...

— Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta to. vébb a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere... Ne vedd rossz néven, ha aggódunk, érted. Szeretet- böl tesszük. Elhiheted.

— Ezt mondom ón is — toldotta meg az apja. — Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Minden megértünk, bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van, veled vagyunk, melletted vagyunk! — hangsúlyozta.

Éva eltűnődött, hogy miinek kellene lenni. Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak?

— Hagyjátok már, majd később beszélgetünk. Emlékezz vissza, mi jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz visz- sza, miikor meglógtunk a vonattál. két napira! Azt hittük, viliággá megyünk — nevetett a naevbácsi.

— Hát ezt mondom én is. Mi megérjünk bármit. — Apia közé! ha'olt hozzá. — Történt valami bai? Nem történhet olyaisml. amiben mi ne állnánk melletted... Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd. ho<ry mii rosszaik at eon- do’unk rólad. Talán tudunk név.^ri segíteni. . . Azt csak b°láithaltod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk. .. A segítségedre ■'’■agvunk bármikor. De ehhez bizalom is kell. A "te bizalmad. Azízrl. hogv boii'kits'isr. és egyszerűen azt mondod, ana, ez meg ez történt. Legyen az bánmi.

— Hát nem arra neveltelek, hogv elmondj mindent? Emilékiszdl. mosogatás közben, milyen ról elcINkuirái’ir'lk. Tőlem még sosem kaptál kii. ha éli mondtál vadaimat... Emlék Az egész vendéglő idegen lett neki. Fogalma sem vodit az egéisz helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű titokról, amit nem Lehet elmondaná, hogy tálaltunk egy embert magunknak.

— Ne haragudj, ez a makacsság a legrosszabb — mondta apja a nagybátyjának. — Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondatná. Ügy nézek én ki, akiinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. Egy fél sró' De egy ilyen gyerek ... Csak hallgat. Mi bármiiiben segíthetünk neked — hajolt megint közel az apja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát talán vakarni vei többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, hogy mi a hely©?, mii nem. Azt csak belátod, hogv valami külön b=ég van köztünk? .Legalább korban? Hogv felnőttek vagyunk, te mez gyerek? Azt csak belátod?

APJA HANGOSAN beszólt és az arcába hajolt.

— Nem akarok semmit sem mondani. Hát nem értitek? — mondta Éva, és kiszaladt a szabadba.

fürdönadrágot visel. A jövőmenők meg-megátlnak, hol a színészt nézik a sportkocsival, hol a szakállas fiút a törpe vízmű gépházának ajtajában. A fiú visszanéz rájuk, mosolyog, a szülész nem. Elszántan, töprenkedve javít valami alkatrészt: izzad is bele, fényes a teste.

Fiatal lány közelit a sétányon. Fapapucsban lépdel, szópjárású teremtés, kissé lomhán elnyújtja a lépést. A bőre barna, kék bikinit visel. Szőke haja minden lépésre hullámot vet, a hátát s vállát verdesi. Az órási szemüvege Is kék, mögötte a szeme is kék. A bámészkodók most már öt is nézik, a sétány váratlan harmadik csodáját.

A fiú a gépház ajtajából a lányra mered, leteszi a szőlőfürtöt a földre. Lassan előrejön a kerítéshez, nézi a lányt, mosolyog rá, bólogat neki, becézi, bűvöli a tekintetével. A lány meg csak egykedvűen lépdel, mintha nem is miatta tette volna le a szakállas gépész a szőlőt. ném: is őérte indult volna, nem neki játszana, nem az ő tekintetét akarná olyan nagyon elkapni. A szakállas a kerítésnek döntött bicikli csengőjével csenget is neki.

A

mikor a lány egyvonal- ba ér a kerítésre támaszkodó fiúval, mégis csak vet rá egy pillantást. Ej is mosolvodik. Éppen- hogy mosolyog. Halvány kis mosoly játszik az arcán, a száján, a kék üveg mögött a szemében. De már fordítja is a fejét, s elmegy. Már el is ment. A nádas szegélyezte úton jár, a fiú meg csak nézi, nézi, ameddig láthatja. Aztán sóhajt.

— Tetszenek látni, kérem ' — szól ki hangosan a drótkerítés mögül, az egvik keVlagyimir Szlavkin

SOUVENIR

Amikor elkottyantottam, hogy egy turistacsoporttal nyugatra utazom, a rokonaim meg az ismerőseim körében nagy-nagy izgalom támadt. Egymásnak adva a kilincset lelkimre kötötték: okvetlen hozzak nekik valami emléket. Csak akkor jöttem rá. menynyi rokonom és ismerősöm van! Ha mindegyiknek ho- | zok valamit, a hazaszállításhoz legkevesebb 42 tevéből | álló karaván szükséges.

Elutazásom napjan, az in- | dulásig mindössze négy perc volt hátra, amikor megláttam a gyönyörű Ljuszját. Egyenesen felém tartott. Ereztem: elvesztem. Neki nem birok ellenállni. Ha történetesen azt óhajtja, hogy egyenesen a királyi udwirból hozzak neki egy pedigrés kutyakölyket, év képes leszek minden időmet az uralkodó palotája előtt eltölteni, csakhogy megszerezzem neki a kutyust.

— hjuszja — suttogtam, és a szemébe néztem. — Mit hozzad neked?

— Semmit.

— Hogyhogy?

Ámbár... esne nehe— Csak úgy.

Szóltál, ha nem zedre. írhatnál néhány sort — mondta, és megcsókolt.

Fütyült a vonat, berángattak a kupéba. Ereztem, külföldi utam Ljuszja csókjától egészen más értelmet kapott. Titkos gondolatok lepték cl agyamat, amikről még a vámosoknak se beszélhettem.

Amint megérkeztünk, első dolgom volt borítékot és bélyeget venni. Sokat vettem. A bélyegeket előre fölragasztottam, és szapora szívdobogás közepette címeztem meg a borítékokat.

Meg városnézés előtt feladtam az elsőt. S azontúl minden nap küldtem Ljuszjának

2—3 levelet. Részletesen leírtam, mit láttam, majd a levelek végére odakanyaritottam néhány olyan szót, aminek semmi köze sem volt a látottakhoz. Ami csupán kettőnkre vonatkozott. Mire utolsó levelemet is postára adtam, már nyíltan színt vallottam. Megírtam: szeretem öt.

Otthon megszámlálhatatlan wvkonom és ismerősem várt

zét a mellére szorítja, a másikat kitárva a lány után mutat. — Ez így megy minden áldott nap. ű az én drá- galátos palotám, jóillatú piros rózsám, gyönyörű szép kis violám ... Térdet, fejet neki hajtők, kin ő csak el- mosolyodék...

Mindenki a furcsa fiúra mered.

A színész kibújt a sportkocsiból, felegyenesedik és elismerően bólint. Tapsol a fiúnak.

— Brávó. Béla! Brávó!

A fiú már megint mosolyog, meghajol előbb a színésznek, aztán az ácsorgóknak, és indul vissza a törpe vízmű kulisszái közé ...

A bisztró körül is soka- dalom, itt is esik csoda: az

Sobor Antal

Képeslap

naplementével

imént egy kislány leejtette a fagylaltját, keservesen

megsíratja. Kövér anyukája elverte, majd hangosan ösz- szeveszik a sovány apukával, mert csak bámészkodik, s kritikus helyzetekben sem képes figyelni, a családjával törődni.

E

gy esti horgászásra készülő idős férfi az iránt érdeklődik,

kapnatna-e halászlékonzer- vel; ezen mindenki hahotá- zik. De már újabb nevetni- való akad: egy tanáros külsejű, szemüveges férfi a sütemények között válogatva Rigó Jancsi helyett Dankó Pistát kér, s amikor röhej támad és a bóbitás kisasz- szony figyelmezteti tévedésére, bocsánatot kér; hivatkozik rá, hogy a táskarádiókban éppen cigányzene szól, ő pedig ebben a műfajban nem eléggé jártas.

A bisztró udvarára belép egy kopott kis öregasszony, sovány, nagyon öreg. Letelepszik a szőlőlugas előtti fatönkre, botra fűzött színes kalárist árulgat. Halk hangon kéri az előtte járókat, vég nek kalárist. Lehajtja a fejét, s nem néz föl; akkor sem, ha valaki kér, majd kétforintost pottyant a tenyerébe. Van, aki anélkül pottyantja a pénzt, hogy elfogadná a kalárist. Az öregasszony kétségbeesetten

nyútja utána, de mindig elkésik, elmennek tőle, kifordulnak a kapun. Sóhajt, lehajtja a fejét, ilyenkor nem szól egy ideig. Csontos ujjaival rendezgeti a boton a spárgára fűzött műanyagA vonat még meg sem állt, már teli torokból ordítottam: mehetnek ahonnan jöttek, mert senkinek sem hoztam semmit. Nem érdekeltek. Szememmel csak Ljuszját kerestem.

Végre észrevettem.

A tömegtől elkülönülve állt, ám legnagyobb ámulatomra rám se hederített. Mi több, egy szemüveges, vöröses szőke pasasra bámult nagy áhítattal. Félre tolva nagypapát, nagymamát, nagynénit és munkatársaimat, odaléptem hozzá.

— Megkaptad a leveleimet?

— kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

— Hogyne — válaszolt fog hegyről, és meglobogtatta or rom előtt mind a hatvankét levelet,

Ereimben megfagyott a vér. valamennyi fölbontatlan volt

— Ilyen bélyegfajta már van a gyűjteményemben. Ugye, Szása? — kérdezte a vörösestől. — Majd hozzátette: — Jaj, majd elfelejtettem: bemutatom Szását, a férjemet, ö a városi bélyeggyűjtők szövetségének elnöke.

A vörös kezet nyújtott:

— És magát, hogy hívják"

— kérdezte.

Nem válaszoltam.

Fordította: Baraté Rozália

szemcséket. SzomoHwxffk. Olyan szomorú, mint a nyárutó, az idény vége.

Ahogy ott ül a göcsörtős tüskön, olyan, mintha máris maga az ősz telepedett volna Ide. Az egyre rövidülő napokat, a korai esték hűvösét idézi.

Alábbhagy körülötte a zajongás, egy kissé sietősébb lesz a vendégek serege. Nagyobb ívben kikerülik őt, sűrűbb lesz odakint az ajtók csapkodása, a motorok gvú1- tása. Különös módon a gyerekek időznének körülötte leginkább, de elráncigálják őket a tapintatos felnőttek. A hosszú hajú, farmernadrá- gos fiúkat — egy kézilabdacsapat tagjait — azonban senki sem ráncigálja el. ők körbeállják. Derékig meztelenek, hatalmas nyakláncokat viselnek, szíjöveik szögekkel, rézdíszekkel kiverve.

Az öregasszony figyeli a mozgást, ráncos arca ijedt, csontos üregeikben riadtan ropd esnek a szemei. Mozdulatai tétovák, kapkodók. De aztán megnyugszik, mosolyog, körbehordozzia tekintetét a nagy darab fiúkon. Azok némán állnak körülötte, s fagylaltot esznek. Szinte elveszik a .kicsiny öreg az izmos, barna testek gyűrűjében.

Hirtelen szétválik a gyűrű, a fiúk egy lánynak nyitnak utat. Szép fekete, fiatal lány ereszkedik le a fatönkre, szorosan az öregasszony mellé. Apró szoknyácskát visel, barna térde hozzáért az öregasszony fakó, bokáig érő szoknyájához. A lány kétoldalt hátralöki hosszú haját, két tenyerébe fogja az öregasszony pici arcát, jobbról- balról megcsókolja, aztán magáihoz öleli. Egymás mellett a két arc, egymáshoz szorítva: a fehér, ráncos a piros-barn a, sima.

Szépek. Mind a ketten nagyon szépek.

— Édes néniké! — mondja a lány. és újra megcsókolja az öregasszonyt.

— Kislányként... Ki vagy te? — suttogja az öregasz- szony, és levesz egy kalárist a botról, gondosan, szépen a lány nyakába akasztja.

— Köszönöm.

Az öregasszony mosolyog. Integet a lány után, aki már a kapuiban jár, egyik kezével mellére szorítja a kalárist. Visszafordul, 6 is int. Odakint beszáll egy autóba. A fiú, aki az autóból nézte végig a jelenetet, cigarettára gyújt, s elindítja a kocsit.

Az öregasszony és a kézi- laibdás fiúk néznek utánuk, ahogy megfordulnak a parkoló téren, rákanyarodnak a műútra, és elragadja őket a szüntelen áradó autók sora...

K

öriben augusztus pompázó kertje: fénykor, virágkor — a nyár aranykora. Koronás körtefák, almafák bíborban. Kincsesház levélfala. lombtornva. Szanaszét drágakő: rejtőző darázs, dió, elszórva bár- soryka, petúnia, mályva szirma.

És amott a Balaton.

A sima tó fölött az alkonyat aranyhídja függ. s átível a bakonyi gerincekre.

Elérkezik az aranvhíd omlása: elsüllyednek a ryilérei, fényteste a tóba merül Hegy mögé hajlik a nap. izzó gömbié szemlátomást alább száll.

A naplemente pillanatában mindenki megáll. Már csak egyetlen visszatartott lélegzet, és eltűnik a nap a hegy mögött.

Aztán ki-ki megy tovább. — Apa, lement a nap! — kiáltja egv kisfiú.

— Igen. Lám. tanúi voltunk. hogv mozog a fold! — figyelmezteti k'sfiát a napa, és odamutat, ahol az. mént még látható volt a nap.

Ok is elindu’tv’í; együtt. Az apa összecsmoentet.t két ujját a magasba emeli mintha a k’sfiának egy pontot tűzne ki a mindenségbe. Nyilvánvaló. hogy az előbbi jelenséget illetően bővebb magyarázatba kezd. Odébb, már a fasorban újra megállnak, az apa egy fadarabbal az út porába rajzol Karikákat ka- nyarít: a földe! és a napot A gyerek leguggol, figyelmes arccal a rajz fölé hajol...